Der Jaszin (Deir Yassin,
Deir Jaszin) felemlegetése
kapcsán...
(Maratoni post!)
Nemrég valaki - vélt igaza bizonyításaként - példálódzott egy szomorú történelmi eseménnyel. A mód, ahogyan tette, komoly aggályokat kelt. A holokauszttal egy sorba helyezve emlegette az arab falucska, Der Jaszin tragédiáját (1948), anélkül azonban, hogy akár egy ékezetet ejtett volna arról, konkrétan mi történt ott és akkor. Semmibe vette az alapvető forráskritikai követelményeket (holott - saját közlése szerint - történelem szakot végzett egyetemen). Hallgatott arról, hogy - mint minden esemény - Der Jaszin is történelmi összefüggéseiben és feltárt tényeiben vizsgálandó, vagyis folyamat részeként. Nos, ideszerkesztek néhány olyan - az interneten is elérhető - munkából, amelyek tudományos igénnyel szólnak - többek között - Der Jaszinról. A holokauszttagadóktól - és -revizionistáktól (Perge Ottó és kollégái, kuruc.info és hasonszőrű orgánumtársai stb.), valamint az állításaikat kritikátlanul elfogadó szerzők megnyilvánulásaitól természetesen eltekintek. A tárgyalt helység nevének jelölését - a könnyebb áttekinthetőség érdekében - mindenhol vastagítom.
Először nézzünk egy kifejtést, amely a menekültkérdésre koncentrálva említi Der Jaszint (is):
(...) Arra a felvetésre, hogy Izraelnek miért kellene beengednie egy ellenséges tömeget (immár öt nemzedéket), az a válasz, hogy a menekültek többsége nem kíván visszatérni, és a visszatérés jogának kimondása nem lenne több mint elvi lehetőség azon kevés palesztin számára, akik visszatérnének. A feltevésnek van alapja, de nem árt tudatosítanunk, hogy a menekültek akarata másodlagos, hiszen ők már régen szerettek volna állampolgársághoz jutni, integrálódni az adott arab ország társadalmába, és kijutni a menekülttáborokból - ezeket a lehetőségeket azonban sohasem adták meg nekik. Okkal feltételezhető, hogy az arab politikai erők Izrael-ellenes politikájuk részeként bármikor elűzhetik a hontalan státuszú menekülteket, akik a visszatérés jogának birtokában Izraelbe mennének. „A »visszatérés joga« - mondja Ephraim Karsh izraeli történész - nem más, mint egy eufemizmus, ami azt jelenti: »Izrael megsemmisítése«”.
Már a menekültek pontos kiléte (vagyis hogy tényleg joguk van-e a „visszatérésre”), és száma is sok vitára ad alkalmat. A számok az ENSZ Menekültügyi Szervezetének (UNRWA) adatain alapulnak, és mivel mindenki több segélyhez akar jutni, ezért több gyereket vall be, nem jelent be haláleseteket. Az arab politikának is az az érdeke, hogy minél több „menekült” térhessen vissza Izraelbe, vagyis ők is nagyobb számokkal operálnak. Az UNRWA által megfogalmazott, a palesztin menekültekre érvényes kritériumok még nagyobb homályt gerjesztenek. Ez és az a tény, hogy a palesztin menekültekkel külön ENSZ-szervezet foglalkozik, azt sugallja, hogy a palesztin menekültek száma volt a legmagasabb, az ő ügyük súlyosabb a többi menekülténél.
Az általános meghatározás szerint menekültnek tekinthető az, aki üldöztetésektől való félelmében menekül el más nemzet területére, és képtelen vagy nem akarja elfogadni az illető ország védelmét. Ellenben a palesztinokat automatikusan menekültként kezelik, tekintet nélkül arra, hogy megalapozott félelmek miatt hagyták-e el otthonaikat, és tekintet nélkül az országra, ahol élnek. Továbbá palesztin menekült az, akinek normál tartózkodási helye 1946 júniusa és 1948 májusa között Palesztina volt, és aki az 1948-as háború következtében elveszítette otthonát és megélhetését. A definíciót kiterjeszti a menekültek leszármazottaira is, így kapjuk meg a jelenlegei hivatalos számot. Ezek a meghatározások tág értelmezésre adnak lehetőséget, és ezen az alapon hivatalosan menekültnek nevezhetnénk bárkit, aki a második világháborúban elvesztette otthonát, megélhetését, függetlenül attól, hogy tartania kellet-e bármilyen üldöztetéstől vagy sem. A legnagyobb problémát az a kitétel okozza, ami az 1946 és 1948 közötti „normál” tartózkodási hely alapján szabja meg a menekültstátuszt. Mert akkor menekült az az egyiptomi kereskedő, aki üzleti ügyei miatt 1946-48 között Palesztinában tartózkodott, azután hazament a családjához? Vagy a damaszkuszi lakos, aki rokonainál időzött? Esetleg a bagdadi fedajin, aki a zsidók elleni háborúra készült Haifán? Menekült az a palesztin, aki arab fennhatóság alatt akart élni, és azért költözött el, vagy nem akart elszakadni családja Gázában élő részétől, vagy aki annak ellenére hagyta el otthonát, hogy a zsidó hatóságok megpróbálták visszatartani, és szavatolták biztonságát?
Nem véletlen, hogy az utóbbi években parázs viták bontakoztak ki az izraeli tudományos és közéletben. Ugyanis az a kérdés, hogy a menekültek többsége saját akaratából, esetleg az arab kormányok felhívására hagyta-e el otthonát, vagy azért, mert az izraeliek elüldözték őket, fontos érv lehet a menekültkérdésről szóló vitákban. Az előző estekben lényegesen csökkenhet a valódi menekültek száma. Egy 1945-ös (brit) népszámlálás szerint egész Izrael területén 750-800 ezer arab élt (a népszámlálási adatok bizonytalansága is azt mutatja, hogy sokak státusza rendezetlen vagy kétséges volt), 1949-ben 160 ezer. Ez mintegy 590-640 ezer menekültet jelent, de az ENSZ csak 472 ezret jelentett, mivel kb. 120-150 ezren másutt telepedtek le, és nem regisztráltatták magukat. A hivatalos izraeli adatok 520 ezer emberről szólnak, az arab adatok viszont 700-900 ezerről. A már említett okok mellett az adatok közti különbséghez az is hozzájárul, hogy olyanok is menekültként regisztráltatták magukat, akik a Jordánia és Egyiptom által annektált területeken éltek, és az arab seregek kegyetlensége miatt menekültek el.
A hivatalos izraeli álláspont szerint a palesztinok zöme - akiket akkor még palesztinai araboknak hívtak - önszántából vagy az arab vezetők felszólítására hagyta el otthonát. Az Izrael ellen már megszületésekor háborút indító arab országok minden olyan arabot árulónak kiáltottak ki, aki elfogadja a zsidó fennhatóságot, és arra bíztatták őket, hogy húzódjanak el a harcok elől, míg a dicsőséges arab hadseregek elűzik a cionista agresszort, és ha visszatérnek, beülhetnek a zsidók tulajdonaiba. Az izraeliek szerint csak kevesen menekültek el azért, mert a formálódó zsidó hadsereg, vagy elődjei, az egyébként az arab támadások ellen alakult Hagana vagy az Irgun elűzte őket. Ilyen esetekre a háborús szituáció miatt vagy biztonsági okokból került sor. Az arab álláspont szerint éppen fordítva: az arabokat a zsidók üldözték el, csak kevesen hagyták el otthonukat önszántukból, az arab vezetők pedig soha nem bíztatták erre az arab lakosokat.
A nyolcvanas évek végén új történésznemzedék jelent meg Izraelben, az ún. revizionista történészek, akik közül Benny Morris vált az új iskola vezéregyéniségévé. Azt a célt tűzték ki, hogy leszámoljanak a cionista történetírás mítoszaival, azonban ahelyett, hogy higgadtan elemezték volna a két oldal forrásait, megfelelő forráskritikának alávetve azokat, új összefüggéseket feltárva, egyszerűen elfogadták az arab mítoszt, azaz hogy a cionista vezetők Ben Guriontól Chaim Weizmannig már a harmincas években gondolkoztak az arabok elűzésén, és Izrael „eredendő bűnben” született. Természetesen Benny Morris nevét felkapta a nyugati akadémiai és értelmiségi elit, a The Guardian állandó szerzője lett, és a balliberális értelmiség hősként ünnepelte, aki bátran szembeszállt a mítoszokkal, és ezzel elősegíti a történelmi megbékélést. Szokás szerint a „mítoszirtókat” arab oldalról nem hiányolták. Mivel munkássága egybeesett az oslói békefolyamattal, Morris igazolódni látta logikáját, hogy a múlt „őszinte feltárása” segít megbékíteni az arabokat. Palesztin körökben hamarosan afféle díszizraelivé vált, a PFSZ által szponzorált Journal of Palestine Studiesban Izrael-ellenes cikkek sokaságát közölte, és fúriaként rohant ki azon történészkollégái ellen, akik nem fogadták el vagy kritizálták kutatási eredményeit.
A nagy kijózanodás, a 2000. júliusi Camp David-i kudarc után Morris kénytelen volt realizálni, hogy az önvizsgálat egyoldalú maradt. Jó szándéktól vezetve bár, de ő és társai mérhetetlen kárt okoztak. Nem kellőképpen megalapozott, a cél érdekében Izrael kárára elferdített „eredményei” és az arab felelősség negligálása a palesztin társadalmat nem késztette önvizsgálatra, sőt az önsajnálat erősítésével minden felelősséget legördítettek magukról, és még inkább hittek önpusztító mítoszaikban. Morris nem értette - írja Efraim Karsh a Commentary 2004. márciusi számában - hogy a palesztinok hogyan lehettek ilyen vakok, amikor saját érdekeikről van szó, hogyan lehettek ilyen hálátlanok, hogy nem fogadták el a revizionisták és a békeaktivisták hatalmas segítségét? Azt nem mondhatta ki, hogy kutatási eredményei rosszak voltak, hogy időnként csúsztatott, mert ezzel örökre kiírta volna magát a szakmából. Helyette azt kezdte hangoztatni, hogy bár az arabok elűzése előre eltervezett, szisztematikusan végrehajtott folyamat volt, de szükségszerű a túlélés érdekében, és az ártatlan palesztinokból hirtelen vérszomjas barbárok lettek. A Haarecnek adott (az Élet és Irodalomban másfél éve magyarul is megjelent) interjújában hozzátette: Ben Gurion bűne, hogy félmunkát végzett, amiért nem üldözte el az összes arabot. 1948 című könyvében további magyarázatokba bonyolódva sokkolja egykori balliberális rajongóit, akik - teljes joggal - felháborodtak szavain. Pedig éppen ők csináltak idolt Morrisból (ahogy Arafatból is), holott egy kis utánajárással maguk is rájöhettek volna, hogy a revizionisták igencsak recsegő hidat építettek, amely bármikor leszakadhat.
Morris véleményével szemben számtalan forrás bizonyítja, hogy az arab vezetők nem fogadták el Izrael létét, világosan kinyilvánították, hogy mi a szándékuk a zsidó lakossággal, és hogy felszólították az arabokat, hogy hagyják el otthonaikat a harcok idejére. A főmufti szent háborút hirdetett, az Arab Liga főtitkára, Abd Al-Ahman Azzah kifejtette, hogy a zsidókat a tengerbe fogják szorítani. Haifán 1948 áprilisában a „felszabadító” arab seregek fosztogatták az arab otthonokat, követtek el atrocitásokat, gyilkosságokat. Egy brit rendőri jelentés arról számolt be, hogy a zsidók komoly erőfeszítéseket tettek, hogy az arab lakosság ne meneküljön el. A palesztin vezetés felszólította az arabokat Jeruzsálem egyes részeinek elhagyására, hogy ne akadályozzák a szent háborút, George Hakim, görög ortodox galileai püspök ugyanúgy az arab vezetők ígérgetéseiről számolt be, ahogy több csalódott menekült. Az Institute for Palestine Studies elismerte, hogy a menekültek 68 százalékát senki nem űzte el, sőt, egyetlen izraeli katonát sem láttak. Egy palesztin politikus 2003 nyarán a Wall Street Journalnak a következőt mondta: az arab hadseregek „kényszerítették a [palesztinokat], hogy emigráljanak és elhagyják otthonaikat, és azokhoz a gettókhoz hasonló börtönbe vetették őket, amilyenekben a zsidók szoktak élni”. A politikus neve Mahmud Abbász volt.
A másik gyakran emlegetett érv, hogy az Irgun által elkövetett Deir Jaszin-i vérengzés miatti félelem késztette az arabokat a menekülésre. Bár az arab vezetők valóban megpróbáltak az egyetlen tényleges és más fantomvérengzések rémével ijesztgetni, a valóság az, hogy a maradást választó araboknak nem esett bántódásuk, és Deir Jaszin egy, még ha nagyon dicstelen epizód is volt, szemben az arab milíciák által a zsidók ellen már a húszas évektől kezdődően elkövetett, és a háború során tetőző vérengzésekkel. Ők mégsem menekültek. Valóban voltak olyan esetek, amikor a zsidó hadsereg arra kényszerítette egy-egy falu lakosait, hogy hagyják el otthonaikat, és Morris ezeket általánosítja. Nincsenek bizonyítékai arra, hogy a cionista vezetés el akarta űzni az arabokat - sem sajtókampányok, sem gyűlések, sem politikai összejövetelek, ellenben Ben Gurion kijelentette: „nem kívánjuk, és nem is kell kiűznünk az arabokat”. Karsh Morris szemére veti, hogy kontextusukból kiragadott idézetekkel akarja igazát alátámasztani, és a források szűk voltát azzal magyarázza, hogy elérhetetlenek a hadsereg vagy a Hagana archívumai, miközben ezeket az archívumokat már többen is vizsgálták. Azt még Morris is kénytelen elismerni, hogy a szándékos elűzésekre egy háborúban került sor, azt viszont elfelejti, hogy ezt a háborút az arabok indították, és Izrael a túléléséért küzdött. Ebben a háborúban sakkbábúként használták a palesztinai arabokat, akik sajnos ebben a játszmában azóta is partnernek bizonyulnak. A menekülttáborokba zsúfolt emberekben a gyűlöletet, a hamis hitet és a veszteség nagyságát táplálták. Így lett az egy szem pálmából virágzó pálmaliget, ahonnan azért űzték ki őket a zsidók, hogy megkaparintsák a datolyatermést, és ez hihetővé teszi az üldözést akkor is, ha a nagyapa saját jószántából ment a szomszédos arab államok valamelyikébe a jobb megélhetés reményében. A játékban partner az UNRWA is, amelynek nem feladata a menekültek sorsának rendezése, csak az ellátásuk, szemben a többi menekülttel foglalkozó ENSZ-szervezettel. A szervezet már az ötvenes években elvesztette a fonalat, egyik vezető tisztségviselője, Henri Labousse 1955-ben arról számolt be, hogy a táborok tele vannak hamis papírokkal, egyes menekültek egyszerre több névre kiállított igazolvánnyal is rendelkeznek. Az UNRWA azonban nemcsak a számok felett veszítette el a kontrollt - alkalmazottainak többsége terrorista, a táboroknak nevezett városok (gondoljunk csak Dzseninre) terrorista-kiképző központok, fegyvergyárak, fegyverraktárak tucatjait rejtik. Az amerikai és európai adófizetők pénzén az UNRWA terrorista gócpontokat tart fent, és a beáramló segélyekkel (évi 300 millió dollárral) hozzájárul a gyűlölet szításához, a menekültek nyomorúságához.
A világháború után 10-12,5 millió németnek kellett elhagynia Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot. 400 ezer finnt űztek el a Szovjetunióból, 150 ezer bulgáriai törököt fogadott be Törökország, 585 ezer jugoszláviai menekültet Olaszország. 8 millió hindu hagyta el Pakisztánt és 6 millió muszlim Indiát. És akkor még nem beszéltünk az arab országokból elűzött legalább 800 ezer zsidóról, akiknek visszatérési joga még csak viccből sem merül fel - pedig érdekes lenne egyszer felvetni. Többségük nem két, hanem száz vagy több száz éve élt az adott országban, ennek ellenére szó sincs visszatérési jogukról. Láthatólag csak a palesztinok jelentenek kivételt. Ugyanakkor a palesztinai arabok száma 1931 és 1944 között meghétszereződött, ami a természetes szaporulat mellett azt is jelenti, hogy mintegy 400 ezren vándoroltak be, a zsidók által teremtett prosperitás miatt. Palesztinokká csak 1967 után váltak, amikor Gáza és Ciszjordánia izraeli kézre került, és hirtelen sürgőssé vált a menekültek sorsának rendezése, ami addig, Jordániával és Egyiptommal szemben nem fogalmazódott meg. Ekkor a „haza nélküli nemzet” szlogenjével maguk mellé állíthatták a közvéleményt. Mint oly sok esetben, a palesztin nép csak Izraellel szemben létezik, sorsa csak Izraellel szemben fontos. Amennyiben Abbásznak, az arab világnak tényleg a palesztinok érdeke és az Izrael melletti békés együttélés számít, akkor abban kell segíteniük, hogy jelenlegi lakhelyükön integrálódhassanak a környező társadalmakba, vagy a palesztin államban telepedjenek le. A visszatérés joga újabb háborút, újabb tragédiát jelent, és súlyos precedenst teremt a világ más tájain is.
In: Peremiczky Szilvia: A legegyenlőbb menekültek. Hetek. IX. évf. 5. szám. 2005. február 4. - http://epa.oszk.hu/00800/00804/00363/47806.html
A Der Jaszin-i harcok konkrét leírása:
(...) [59. old.] Az ENSZ 181. sz. határozatát Palesztina felosztásáról (1948)... A zsidók kitörő örömmel fogadták, míg az arabok tiltakoztak... [60. old.] (...) ...a zsidók folytatták a felkészülést az állam kikiáltására. Fegyvereket vásároltak Csehszlovákiától, melyeket légi úton csempésztek be az ország déli részén. Védelmezték a megszaporodó arab támadások ellen a településeket, segítették az illegális bevándorlókat és erősítették a fegyveres csoportokat. Megkezdődtek a fegyveres konfliktusok, melyeket terv szerinti majdani zsidó településekért - és Jeruzsálem zsidó lakosaiért - vívtak. (Ezek a harcok - noha még nem létezett Izrael Állama - a Függetlenségi Háború részei voltak.) [61. old.] (...) Április 9-én az Irgun megtámadta Deir Yassin arab falut. A támadás előtt egy nyitott teherautóról arabul figyelmeztették a civil lakosságot, hogy hagyják el a települést. A véres ütközet órákig tartott, de végül a zsidó fegyveresek elfoglalták a falut. A támadók nyitva hagytak egy menekülési útvonalat a civilek számára, s a falu birtokbavétele után maguk szállították el a távozni akaró lakosokat egyéb arab helyekre, köztük Kelet-Jeruzsálembe.
In: Frölich Róbert: Fegyveres konfliktusok a Szentföldön a XX. században. Doktori (PhD) értekezés. ZMNE. 2005. - http://193.224.76.4/download/konyvtar/digitgy/phd/2005/frolich_robert.pdf
Történeti áttekintés Izrael Állam létrejöttéről (nem megfeledkezve Der Jaszinról):
(…) Izrael állam alig több mint ötven éves fennállása óta öt háborút volt kénytelen viselni szomszédjai ellen. Ezek kirobbanásán vagy kirobbantásán máig is vitatkoznak a történészek. Alapvetően el lehet mondani ezekről a háborúkról, hogy helyi háborúk voltak, amelyek céljai nem nélkülözték az ideológiai alapokat sem. Míg az arab országok elsődleges célja Izrael eltüntetése, “a zsidók tengerbe kergetése” volt, addig Izrael teret és biztonságot szeretett volna biztosítani magának, és próbál mindmáig (a területet békéért elv alkalmazása). (…)
A cionizmustól 1919-ig
Egészen sohasem szűnt meg a zsidó élet Palesztinában, kis zsidó közösségek fennmaradtak Szafedban, Tiberiásban és Galíleában. Akárcsak másutt a világon ők is legtöbbet a keresztények alatt szenvedtek (pl. a keresztes háborúk korában). Palesztina későbbi muzulmán urai alatt kezdődött meg a zsidók visszaszivárgása a Szentföldre. Az első [szórványzsidó], aki komolyabban támogatta a visszatelepülést egy angol, Moses Montefiore: a jeruzsálemi Óváros falain kívül felépíttette az első zsidó lakónegyedet, aminek következtében 1895-re Jeruzsálem ötvenezer lakosa közül harmincezer már zsidó volt.1
A legnagyobb lépést az Ígéret Földjére való visszatérésben egy magyarországi, de Bécsben élt zsidó újságíró Theodor Herzl tette meg. 1895-ben Párizsban szemtanúja volt egy zsidó származású francia katonatiszt Alfred Dreyfus kapitány nyilvános megaláztatásának, aminek hatására megalkotta százoldalas pamfletét Der Judenstaat (A zsidó állam) címmel, ami a cionizmus alaptéziseit alkotta a későbbiekben. 1897-ben Herzl megrendezte az első Cionista világkongresszust Baselben. Ezen a kongresszuson nemzetközi végrehajtó bizottság jött létre a mozgalom irányítására, valamint megalapították a Zsidó Nemzeti Alapot és a Föld Bankot, hogy földet vásároljanak Palesztinában, ahol államukat akarták megalapítani. Ekkor született meg az állam későbbi zászlója is, amelynek színei a fehér és a kék lett a zsidó imádkozáshoz viselt lepel, a talít után. Itt jött létre a Baseli Program, mely szerint a cionizmus célja, hogy a zsidó népnek közjogilag biztosított hazája legyen Palesztinában.2
A századforduló után Oroszországban egyre-másra követték egymást a pogromok, melynek hatására mind többen indultak el Palesztina felé (ennek a gyűlölethullámnak az egyik alapja az 1905-ben megjelent, Moszkvában hamisított – azóta elhíresült – Cion bölcseinek jegyzőkönyve volt). Ekkor alakultak az első kibucok és moshavok, amelyek az ellentétek egyik alapjaivá váltak a későbbiekben. Lényegében az első telepek védelmére alakultak 1904-ben a Hoshamer (Őrök), és a Harada nevű illegális félkatonai szervezetek. Amelyekre aztán ténylegesen szükség is volt, hiszen ekkor még a bevándorolt zsidók nagy része a mezőgazdaságból élt és akkoriban rengeteg fosztogató, gyilkoló banda garázdálkodott, főleg a Negev-sivatagban létesült telepeket fenyegette komoly veszély.
A kultúrcionizmus hatására Jaffában létrejött a palesztinai cionista iroda 1907-ben, majd 1918-ban megnyílt a Héber Egyetem, ami újabb bizonyítékát jelentette a zsidók államalapítási elkötelezettségének.
A bevándorlások ellenére az első világháború kezdetekor 1914-ben Palesztina lakosságának mindössze 8%-át alkották a zsidó vallásúak, s ők a földterület mindössze 2%-ával rendelkeztek. A Cionista Bizottság akkori elnöke Chaim Wiezman – Herzl utódja – így vélekedett: “Az arabok nem idegenek, hiszen évszázadok óta ebben az országban élnek. Van itt hely mindkettőnknek. Ők jól járnak általunk, mi élvezni fogjuk barátságukat. Nem úgy jövünk ide, mint a junkerek, nem engedhetjük meg magunknak más nép elűzését. Mi leszünk az utolsók, akik egy fellahot kitúrnak a földjéről. Minden más felfogás bűnös, gyerekes, apolitikus és ostoba.” Ez az idézet is jól jellemzi, hogy ekkoriban még tényleg nem voltak komolyabb összecsapások, nem is volt még igazán ok rá.
1914-ben a hadba lépő hatalmak, amelyek addig pénzzel támogatták a zsidó közösségeket beszüntették a kölcsönök folyósítását, így azok léte veszélybe került. Ezt a veszélyt látva Henry Morgenthau – az Egyesült Államok zsidó származású Törökországi nagykövete – segítséget kért kormányától és az Amerikai Zsidó Bizottságtól, akik két nap alatt megszerezték a szükséges összeget. Később tizenhárom amerikai hadihajó élelmiszert, gyógyszert és pénzt szállított Palesztinába. Ez volt az első alkalom, amikor az ún. “zsidó lobby” az Egyesült Államokban sikert ért el és támogatást kapott.3
Alighogy elkezdődött a háború, Anglia és Franciaország hozzálátott a török hódoltsági területek felosztásához. Mark Sykes Nagy-Britannia és Francois Georges Picot Franciaország nevében tárgyaltak. Ez alapján Franciaország kapná Szíriát és Libanont, Anglia pedig Irakot és Haifa környékét. Palesztina sorsáról nem tudtak dönteni, így az végül angol nyomásra 1918-ban brit mandátumterület lett a Wilson amerikai elnök által kiadott 14. cikkely alapján. A megalakuló Népszövetség alapokmányának 22. cikkelye rögzítette a gyarmatosító ország jogait a mandátumterületre vonatkozóan, éves beszámolási kötelezettséggel a nemzetközi szervezet felé.
A megegyezésnek megfelelően 1917 végére elfoglalták a megállapodásban rögzített területeket. Ebben komoly szerepet játszott az is, hogy Husszein Ibn Ali 1916. június 17-én – Edward Lawrence (Arábiai Lawrence) a brit titkosszolgálat ezredesének támogatásával – fellázadt és kikiáltotta magát az “összes arabok uralkodójának”. A mozgalom végeredményben nem vezetett sikerre, de a török hatalom így is meggyengült a térségben.
A háború idején a zsidó közösség felajánlotta segítségét az ország felszabadításához, s ezt hosszas tárgyalások után az antanthatalmak el is fogadták. A britek első lépésként 1917-ben zsidó önkénteseket toboroztak Nagy-Britanniában, kiképezték és felszerelték őket, majd 1918-ban két zászlóaljat vezényeltek Palesztinába. Ezek – bár hivatalosan Zsidó Ezred néven szerepeltek – valójában a J. H. Patterson alezredes parancsnoksága alá tartozó királyi lövészek 38. és 42. zászlóalját alkották. A Palesztinába érkező ezred létszáma számottevően felduzzadt a helyben toborzott, valamint az Egyesült Államokból érkező önkéntesek csatlakozásával. Ez utóbbiak kifejezetten az ezred magalakulásának hírére utaztak tömegesen Palesztinába. 1918 szeptemberében az ezred részt vett abban a végső támadásban, melyet Allenby tábornok indított a Jordán folyó völgyében lévő német-török hadállások ellen. Elfoglalták a folyó keleti partját, majd mélyen behatoltak a folyón túli területre. A sikerek hatására egyre több önkéntes csatlakozott a “Zsidó Légióhoz”, így az a háború végére körülbelül 6000 főre duzzadt.4
A fegyvernyugvás után a külföldről érkezett önkénteseket leszerelték és visszaküldték hazájukba. Az egység megmaradt, helyi illetőségű tagjaiból létrehozták az Első Júdeai Zászlóaljat, melyet a sínai határ közelében fekvő elszigetelt táborba vezényeltek. A zászlóaljat egyébként az első arab felkelés után 1921-ben feloszlatták.
A háború alatt született egy másik fontos dokumentum, ami szintén egy lépcsőfokot jelentett az Izrael megalakulása felé vezető úton. Ez az 1917 november 2-án napvilágot látott Balfour nyilatkozat, amit az angol kabinet külügyminisztere, A. J. Balfour írt, ami egy levél volt, ami Lord Walther Rotschildnak szólt, és amelyben Anglia kifejezte jóindulatát “a Palesztinában megteremtendő zsidó nemzeti otthon gondolata iránt.” Bár a levélben szó sem esett egy független Izrael megalakulásáról, a zsidók később ezt a levelet tekintették nemzetük Magna Chartájának. Ezt a dokumentumot később több európai ország is elfogadta, támogatásukat fejezték ki. Az arabok egyértelműen tiltakoztak, melynek következtében 1919-ben arab lázadás tört ki Jaffában, több halálos áldozattal. Azt hiszem az előzőekből egyértelműen kiderül, hogy a Brit politika igyekezett két vasat tartani egyszerre a tűzben céljai megvalósítása érdekében. Az is egyértelműnek tűnik, hogy az ellenségeskedések magvát ebben az időszakban kell keresni, hiszen területileg – az etnikai keveredés miatt – már ekkor sem jöhetett volna létre egymás mellett egy “összarab” és egy független zsidó állam.
Palesztina 1919-től a II. világháború végéig
Az angolok a térség stabilizálása érdekében a mandátumterület mellett 1921-ben létrehozták a Transzjordán királyságot. Az ország rendszeres éves segélyt kapott Angliától, valamint a Royal Air Force légibázist épített Ammanban.
A Népszövetség 1922. július 24-én Churchill munkájának eredményeként ratifikálta a Palesztina feletti Brit mandátumot. Ekkor azonban már folytak az arab-zsidó összecsapások.
A 27 000 km területű Palesztinában ekkor 600 000 muzulmán, 72 000 keresztény és 84 000 zsidó élt. A zsidók óriási többsége a cári Oroszországból vándorolt be a század első évtizedében. Az 1920-as években nem volt túl erős a bevándorlás, évente átlag 8 000 fő. Így 1931-re 175 000 voltak, az összlakosság 17,7%-a. Az 1930-as években az európai politikai helyzet miatt egyre többen érkeztek, elsősorban Németországból, Ausztriából és Lengyelországból, éves átlagban körülbelül 30 000-en. Ennek nyomán 1939-re már 430 000 zsidó élt Palesztinában, az összlakosság 28%-a.5 A bevándorlás következtében éleződhetett ki a földkérdés, ami a viszályok egyik alapköve lett a későbbiekben. A félfeudális kötöttségek között élő fellahok szinte csak bérlőként művelték a földeket, így a tulajdonos alapvetően bárki lehetett. Azonban ha esetleg egy zsidó vásárolta meg a földet, aki az esetek többségében inkább azonos vallású bérlőt fogadott. Az így kisemmizett arab földművesek érdekének képviseletére két csoportosulás – klán – jött létre. Az első a Nasibaik, akik az angolok felé békülékenyek voltak és kapcsolatot tartottak a cionista szervezetekkel is. A másik klán, a Husszeinik, keményebbnek mutatkoztak az angolokkal és a cionistákkal szemben is. Vezéralakjuk Amin-al-Husszeini a jeruzsálemi főmufti, a Palesztinai Muzulmán Tanács elnöke volt.
A zsidó közösség szervezetei az arabokkal ellentétben modernek és hatékonyak voltak. A Népszövetség által kiadott mandátum-határozatok előírták egy Zsidó Ügynökség (Jewish Agency) létrehozását, amely együttműködne a mandátori hatalommal. Ennek érdekében a zsidók megalakították parlamentjüket a Képviselők Gyűlését, amely adót vethetett ki, megszervezte a zsidó oktatási rendszert, sőt a mezőgazdasági telepek védelmét is. Ebből a célból alakult meg 1920-ban a Hagana. Szintén ebben az évben jött létre a Hisztadrut, amely egy máig is létező szakszervezet.6
A Hagana megalakításának szükségessége hamarosan beigazolódott, ugyanis megszaporodtak a zsidó telepesek elleni, fosztogatásba, öldöklésbe torkolló arab támadások. Válaszlépésként a zsidók megerősítették a Haganát: nagy súlyt fektettek a tagok kiképzésére és a fegyverarzenál feltöltésére. A Hagana látta el a központtól távol eső, magányos települések védelmét, s emellett olyan védernyőket hoztak létre, melyek mögött újabb települések jöhettek létre.
Az első igazán komoly következményekkel járó lázadás 1929-ben egy a Siratófal körüli szertartást érintő ügy miatt robbant ki. A lázadás átterjedt a Jeruzsálem környéki településekre is, s több mint száz halálos áldozattal járt. Az angolok vizsgálóbizottságot küldtek a helyszínre, amely jelentésében (Passfield – Fehér Könyv) megpróbálta megnyugtatni az arabokat. Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a bevándorlások folytatódásával a helyzet egyre jobban elmérgesedik, s azt a britek képtelenek lesznek megfelelően kézben tartani.
A következő arab felkelés 1936-39 között robbant ki. A felkelés szervezője Izaldin Kasszem, egy fiatal iszlám prédikátor volt, aki a lázadás szellemét hirdette – fő ellenségnek a mandátori hatalmat jelölve meg. A felkelés problémája az volt, hogy az arab vezetők nem támogatták, még a jeruzsálemi főmufti is ellene volt. Kasszem 1935 tavaszán-nyarán kezdte el szervezni a felkelést. Az első fegyveres akciókat még ebben az évben Galileában hajtották végre. Támogatás híján az angol katonaság elfogta és lemészárolta a lázadókat. Ezután Kasszem haifai temetése tűntetéssé változott – az önfeláldozás példájává váltak – a palesztinai nemzeti mozgalom benne tiszteli első áldozatát. 1936 tavaszán követői általános sztrájkot hirdettek, majd újra kirobbantak a fegyveres összecsapások. Ez volt az első függetlenségi háború. Az események hatására 1937-ben London újabb bizottságot küldött térségbe (Peel bizottság). A bizottság megoldásként Palesztina három részre osztását javasolta: egy arab és egy zsidó állam, valamint Jeruzsálem körül Brit mandátum létrehozásával. Az 1937 augusztusában Zürichben összeülő Cionista Kongresszus elutasította a Peel bizottság javaslatát, pedig a dokumentumban szó esik zsidó államról (nem voltak hajlandó tárgyalni Jeruzsálem nemzetközi várossá nyilvánításáról, a leendő Izrael fővárosának tekintették). Az arabok Bludanban tartott kongresszusa is elutasította a tervezetet.
Eközben terjedt az angolellenes gerillamozgalom, 1937 szeptemberében Galilea angol kormányzója merénylet áldozata lett. Erre válaszul az angolok 20 000 katonát küldtek a térségbe, majd feloszlatták a pártokat, vezetőiket deportálták. Husszeini először Bejrútba, majd Irakba, a világháború alatt pedig Berlinbe menekült, ahol a zsidókkal szembeni ideológiáját erősítették benne. Az arab felkelés leverése komoly következményekkel járt a térség számára. Megszűntek az arab szervezetek, ráadásul végképp elmérgesedett a viszony az arabok és a zsidók között, ugyanis a felkelés a végére szabályos fegyveres harccá alakult át. A háborús feszültség növekedése, az arabok olasz és németbarát politikája arra ösztönözte az angolokat, hogy valami módon kedvezzenek az araboknak. Ebből az apropóból adták ki 1939-ben Londonban a MacDonald féle Fehér Könyvet, amely egy Bevándorlási korlátozás volt. Megszabta, hogy még öt évig összesen 75 000 zsidó vándorolhat be Palesztinába. A nyilatkozat másik részét egy kijelentés alkotta, mely szerint tíz éven belül meg kell alakítani egy egységes, független Palesztin államot. Ezen állam vezetésében zsidók és arabok együtt vennének részt.7
Az arab-felkelés ideje alatt több illegális félkatonai szervezet alakult mindkét oldalon. Az arab fegyveres alakulatok között legjelentősebb az Arab Felszabadító Hadsereg volt, amely hat arab országból származó önkéntesekből állt, létszáma változó volt (5–8 000 fő). A másik hasonló szervezet az Arab Megváltó Hadsereg volt, amely mind a zsidók, mind az angolok ellen harcolt (létszáma max. 2 000 fő). Zsidó részről ilyen volt az Irgun (Irgun Zvai Leumi – Népi Katonai Szervezet) és a Lehi (Lohamei Herut Izrael – Izraeli Szabadságharcosok) – ez utóbbit ismertebb nevén Stern-csoportnak nevezték. Ezek – radikalizálódási igényük miatt – a zsidó telepek védelmére 1920 decemberében alakult Hagana (Védelem) nevű fegyveres szervezetből váltak ki. A Hagana a cionizmus első illegális katonai szervezetét képezte, tagjaik az Irgunt és a Lehit terrorcsoportoknak tekintették (harcmodorukat vitatva). Az 1936-39-es arab-felkelés leverésében a Hagana erői mellett, angol vezetés alatt álló zsidó különleges éjjeli csoportok is részt vettek.8
El kell mondani, hogy az arab támadások jellege 1936-ban meg változott: az egyes, különálló rablóbandák által elkövetett rajtaütések helyét átvették a szervezett csoportok által végrehajtott, összehangolt támadások. Ezekkel szemben a Hagana is új taktikát dolgozott ki. Ezért a támadás a legjobb védekezés elvéből kiindulva próbálták új taktikájukat felépíteni. Nyilvánvaló volt, hogy a támadó kezében van a kezdeményezés, és a védekezésbe szorult ellenfél csak reagálni tud erre. Azt remélték, hogy a támadó alapállás kizökkenti egyensúlyukból az arabokat, s ebből az elgondolásból alakult ki a “megelőző csapásmérés” elmélete. Ebben az átalakulásban jelentős szerepet játszott Orde Wingate kapitány, aki 1938-ban érkezett Palesztinába. A cionizmus ügye mellett mélyen elkötelezett, egy kicsit különc katonatiszt szabadidejében a Hagana egységeinek kiképzésével foglalkozott. Többször ő vezette a különleges éjjeli csoportok rajtaütéseit.
A második világháború alatt komolyabb harci cselekmény Palesztinában nem történt. Zsidó részről 1941-ben a Hagana keretein belül megalapították az ún. Palmah (Rajtaütő csoportok) elnevezésű elit alakulatot. A Hagana és ezen belül a Palmah erőit először szakasz-század szintű alegységekbe szervezték, majd később zászlóaljakat és dandárokat hoztak létre. 1944-re egy teljesen zsidó dandárcsoportot hoztak létre, hogy a Nyolcadik Brit Hadsereg oldalán harcoljon Észak-Olaszországban. A mintegy 27 000 fős alakulat, melyben sok volt Hagana tag is helyet kapott, az elkövetkező években döntő szerepet játszott az izraeli hadsereg létrehozásában. A Hagana-tagokat eddig csak egyszerű gyalogos katonának képezték ki: jól bántak a puskával, és a könnyű géppuskával, ismerték a saját körzetüket, és képesek voltak olyan viszonylag egyszerű taktikai manőverek végrehajtására, mint a járőrözés, a pontvédelem, a kisebb rajtaütések és egy összehangolt század támadása. Az angol kiképzőktől kapott intenzív kiképzés azonban a hadviselés minden területére kiterjedt: beleértve a tüzérségi eszközök és a harckocsik kezelését, az ejtőernyőzés technikai és taktikai részét, a kommandó rajtaütést, a hadmérnöki, logisztikai és vezérkari munkát, valamint a tervezést, a taktikát, a manőverezést és a kapcsolattartást.9
A háború alatt arab oldalon megalakult az ún. Arab Légió, mely angol fegyverekkel volt felszerelve, s az arabok egyetlen szervezett, reguláris alakulata volt, egy angol tábornok sir John Bagot Glubb vezetésével. Továbbá 1945. március 22-én hét arab állam egyetértésével (Egyiptom, Irak, Szíria, Libanon, Transzjordánia, Szaud-Arábia és Jemen) Kairóban megalapították az Arab Ligát.10
Palesztina története 1945-től Izrael Állam kikiáltásáig
A háború után és a koncentrációs táborok felszabadítása után a zsidó állam kérdése újra az érdeklődés középpontjába került, hiszen több százezer hontalan zsidó volt szerte Európában, akiket jobb megoldás híján egyenlőre gyűjtőtáborokba szedtek össze úgymond “egészségügyi állapotuk javítása végett”. Anglia továbbra is a Fehér Könyv szerint akart eljárni a bevándorlások terén. Több illegális bevándorló hajót fogak el Palesztina partjainál, ezek utasait egy ciprusi táborba szállították. Ezen hajók közül legnagyobb hírnévre az Exodus nevű tett szert, mely több hónapig keringett Európa több kikötőjében mivel sehol sem akarták befogadni utasait. A palesztinai zsidó szervezetek az angol politika ilyen alakulása folytán elárulva érezték magukat, így Menáhem Begin az Irgun parancsnoka vezetésével harcot indítottak az angolok ellen. Az 1945. október 3-án kezdődött merényletsorozat, amely katonai objektumok, brit hajók, vasútvonalak ellen irányult 1946. július 22-én csúcsosodott ki, a jeruzsálemi King David Hotel elleni bombamerényletben, amelynek 91 halálos áldozata volt (itt székelt a brit főbiztosi hivatal).11 A helyzet tehát annyira elmérgesedett, hogy Anglia kénytelen volt az Egyesült Államokhoz fordulni segítségért. Az 1946 áprilisában előterjesztett első angol–amerikai közös tervezet 100 000 zsidó azonnali bevándorlását és a föld szabad vásárlását ajánlotta. Felosztásról, zsidó állam alapításáról nem esett szó. Az angolok és az Arab Liga a tervezetet elutasította. Júliusban új javaslat született: Palesztinát négy kantonra osztanák: zsidó, arab, nemzetközi (Jeruzsálem) és a Negev-sivatag, amely angol kézen maradt volna. Ez a javaslat is elvetélt az előzőekben már ismertetett álláspontok miatt. 1947 februárjában Bevin brit külügyminiszter javaslata szerint még öt évig maradna a mandátum, addig mindkét fél szervezhetné közigazgatását. Ez a tervezet sem talált meghallgatásra. Ezalatt pedig egyre-másra érték egymást a terrorcselekmények a mandátumterületen. Végül Anglia rájött, hogy kénytelen az ENSZ elé vinni az ügyet. A nemrégen alakult szervezet rendkívüli ülése 1947. áprilisának végén kezdődött. Május közepén egy vizsgálóbizottságot, állítottak fel egy helyzetjelentés elkészítésére. Az augusztus 31-re elkészült jelentést, és a jelentés által támogatott felosztást – a gazdasági unió megtartásával – a bizottság elfogadta. A Közgyűlés november 29-i ülése a felosztási javaslatot fogadta el: 33 igen, 13 nem, 10 tartózkodó szavazattal. A határozat szerint a mandátumnak legkésőbb 1948 augusztus 1-éig meg kellett szűnnie. Természetesen az arab államok mind az indítvány ellen szavaztak; Anglia tartózkodott; az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellette voltak. A palesztinai zsidóság a döntés éjjelén ünnepelt, Ben Gurion beszédet mondott a rádióban. Titokban megkezdődött az izraeli hadsereg megszervezése, ügynökök indultak szerte a világba fegyvereket vásárolni. Az Arab Liga 1947. decemberi ülésén elutasította a felosztási határozatot és palesztinai arab fegyveres alakulatok felállítása mellett döntött. Az Arab Felső Bizottság 1948. február 6-án nyíltan háborút hirdetett. Az arabok felrobbantották a Hisztadrut székházát, válaszul a Stern-csoport a Haifa-Kairó expresszt siklatták ki. Az Irgun február 9-én lemészárolta Der Jaszin arab falu lakosságát. Ekkorra már majdnem 3 000 áldozata volt terrortámadásoknak. Az angolok előrehozták a kivonulás napját május 15-re, mikor is hajnalban az utolsó brit katona is elhagyta Palesztinát. Ekkor azonban már arab csapatok álltak a mandátumterület határán, Jeruzsálem óvárosi része el volt zárva a többi zsidó negyedtől. Május 14-én este Dávid Ben Gurion mint az állam első elnöke kihirdette Izrael Állam megalakulását Palesztinában.
A Népszava a következőképpen számolt be az eseményről:
“Palesztinában a helyzet rendkívül feszült. A brit mandátum lejártával egyidőben a zsidó nemzeti tanács telavivi nagygyűlésén pénteken délután ünnepélyesen kikiáltották az „Izrael Zsidó Állam”-ot. A szidó állam megalakulásáról szóló kiáltvány szerint legkésőbb 1948 októberéig alkotmányt adnak az új államnak. Addig a nemzeti tanács ideiglenes kormányként működik. Az állam megnyitja kapuit minden zsidó bevándorló előtt és Faji, vallási vagy nemi megkülönböztetés nélkül egyenlő politikai és szociális jogokat biztosít valamennyi polgárának. Az összes vallások szent helyeit tiszteletben tartják. Az új állam felvételét kéri az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. A kiáltvány végül egyenjogúságot és képviseletet ígér az araboknak és felszólítja őket: térjenek vissza a békéhez!”12
Az arab csapatok ezután betörtek az ország területére, mellyel kezdetét vette az első arab–izraeli háború, melyet később még négy követett. Az első háború volt idejét tekintve a leghosszabb (több mint fél év), a veszteségeket tekintve pedig a legvéresebb (izraeli oldalon 24%, araboknál 43% halottakban és sebesültekben).13
Jegyzetek:
1 LARRY COLLINS – DOMINIQUE LAPIERRE: Ó, Jeruzsálem. Budapest, 1999, Aquila K. 27.
2 uo.: 27.
3 DAN RAVIV – JOSSZI MELMAN: Igaz barátok. Budapest, 1997, Osiris: 22–23. .
4 IAN V. HOGG: Az izraeli hadi gépezet. Budapest, 1997, Holló és Társa K., 10.
5 J. NAGY LÁSZLÓ: Az arab országok története 1913–1974. Szeged, 1994, 28.
6 uo.: 28. p.
7 uo.: 31. p.
8 OSZETZKY TAMÁS: Arab-Izraeli háborúk. Budapest, 1984, Zrínyi Katonai K., 10–11.
9 IAN V. HOGG: Az izraeli hadi gépezet. Budapest, 1997, Holló és Társa K., 10.
10 J. NAGY LÁSZLÓ i.m.:53.
11 OSZETZKY TAMÁS i.m.: 12.
12 LÓZSY TAMÁS: Izrael és a magyar sajtó. Budapest, 1998, GLM Unió Bt., 10.
13 OSZETZKY TAMÁS i.m. 60.
Felhasznált irodalom:
LARRY COLLINS – DOMINIQUE LAPIERRE: Ó, Jeruzsálem. Budapest, 1999, Aquila K.
MAKAI GYÖRGY: Izrael három háborúja. Budapest, 1973,
OSZETZKY TAMÁS: Arab-Izraeli háborúk. Budapest, 1984, Zrínyi Katonai K.
J. NAGY LÁSZLÓ: Az arab országok története 1913–1974. Szeged, 1994,
DAN RAVIV – JOSSZI MELMAN: Igaz barátok. Budapest, 1997, Osiris
SIMHA FLAPAN: The birth of Israel: Myths and realities.
IAN V. HOGG: Az izraeli hadi gépezet. Budapest, 1997, Holló és Társa K.
LÓZSY TAMÁS: Izrael és a magyar sajtó. Budapest, 1998, GLM Unió Bt.
In: Hegyi Gergely: Izrael Állam megalakulása… Belveder, 2000. XII. évfolyam. 3-4. szám. (korrektúra nélkül) [Utólagos - "privát" - korrektúrát magam elvégeztem. – navigator.] – http://www.helyihaboruk.lapok.hu/keret.cgi?/izrael48elott.htm
Nemzetközi diplomáciai, geopolitikai háttér (2000-es évek elejéig): http://tortenelemszak.elte.hu/data/25737/LugosiGyozo.pdf
Aki végigolvasta ezt az alkalmi szöveggyűjteményt, felteheti a kérdést, vajon – egyetemi történelem szak elvégzését követően - megalapozott-e így fogalmazni: >Rengeteg olyan esemény van, amelyre nap mint nap emlékezni lehetne. A holokauszt is ilyen, az örmény népirtás is ilyen, ilyen a francia forradalom és sorolhatnánk, nyilván az arabok és palesztinok is tudnának sorolni olyanokat, amelyek velük szemben lettek elkövetve, és amelyek méltók az emlékezésre. Minden nemzetnek van ilyen emlékezési pontja, sőt hozzáteszem, minden ideológiának is van. Mindegy. Emlékezni mindenre lehet, Rákosi születésnapjára is lehet emlékezni, vannak persze olyan események, amelyekre emlékezni kell! Egyértelmű. A palesztinoknak és araboknak is vannak ilyen eseményei, elég Deir Jaszin falura gondolni.< Összehordani tücsköt-bogarat, a legkülönfélébb történelmi eseményeket, nem törődve azzal, hogy közöttük léteznek-e történeti összefüggések. A legteljesebb, a legkritikátlanabb relativizálás, illetve szubjektivizmus jegyében. Mintha azonos történelmi súlyúaknak, minőségűeknek és egymáshoz kapcsolódóaknak tekintené a történettudomány az itt felsorolt történéseket. Tessék szíves legalább egy picit azon is eltöprengeni, helyénvalóak voltak e mondatok 10 (azaz tíz) nappal Magyarország Holokauszt Emléknapja után…
Engem, mint kenyere javát elfogyasztott történelemtanárt (nyugdíjast), mélységesen elszomorít, hogy akadnak fiatal kollégák, akik ennyire rendszerhiányos, eklektikus történelemlátással nyilvánulnak meg (szakos mivoltuk dacára). Szerencsére van remény. Ezt jelzendő válogattam be - szándékosan a leghosszabb terjedelemben – azt a dolgozatot, amelyet szerzője még egyetemi hallgatóként készített. Pedagógusként külön öröm volt böngészni benne.
A "kaszinótojás" dobálásról és a "ketchupolás"-ról nevezetessé vált ügyvéd - dr. Dániel Péter - újabb akciója: vörös festékkel öntötte le a frissen felavatott Horthy szobrot Kerekiben.
Lapunk hírt adott arról, hogy Dr. Dániel Péter ügyvéd vörös festékkel leöntötte Horthy Miklós nemrég felállított szobrát. Ugyancsak közreadtuk a MEASZ elnökségének, az ügyben kiadott nyilatkozatát. A két cikkünkkel kapcsolatban kaptunk egy olvasói levelet, azzal a kéréssel, hogy közöljük. Lapunk helyt ad olvasónk véleményének.
dr. Gál Péter ügyvéd nyílt levelet küldött a Fővárosi Törvényszék Elnöke számára, abban az ügyben emelve elfogultsági kifogást, amelyben a bíróságon folyó perben őt a felperes lezsidózta. Dr. Gál Péter már korábban is kifogásolta, hogy a bíró nem utasította rendre a felperest. A felperes újabb beadványában megismételte a becsmérlő kijelentéseket. Lapunk közli dr. Gál Péter nyílt levelét.
Fekete János "Marvin" című, 1991-ben, Budapesten az Amana Kiadónál megjelent művének szerkesztett, rövidített változata. A regényt folytatásokban Anzikszkártyák egy kéretlen társasutazásról címmel a nol.hu közölte. Lapunk a művet a szerző engedélyével közli.
.jpg)
Tisztelettel figyelem a harcát az antiszemitizmus és a holokauszt tagadás ellen ! Meggyőződésem ,hogy nem szabad nem lehet felejteni , nem lehet ezt a bűnt semmihez viszonyítani ,semmivel hasonlítani!
A nem ismert nagyszüleimet és családtagjaimat nem tudom visszafogottan gyászolni !
Ugyanakkor sajnos tapasztaltam visszaéléseket a kártérítések során amit nem lehet eléggé elítélni ,mert egyes emberek aljas haszonszerzése miatt a többi érintett jogosultságát lehet kétségbe vonni !
Egyébként a szüleim nem vették igénybe a kártérítést ,mert az volt a véleményük ,hogy a szüleiket nem lehet pénzzel pótolni !