B É K E S S É G B E N

I T T H O N ,

B É K É B E N  A

S Z O M S Z É D O K –

K A L !

–  Trianon és Auschwitz…

Érvek napjaink hazai nacionalizmusával és antiszemitizmusával szemben (blog-szöveggyűjtemény, politikai küzdelemhez)

A legutóbbi hetek történései mutatják, hogy azok a kérdések, amelyek ebben az internetre készített munkában fölvetődnek, sajnos semmit nem veszítenek napi aktualitásukból. Valószínűleg a közelgő önkormányzati választások miatt (is). Gondoljunk csak arra, hogy a Jobbik nevű szélsőjobboldali párt vezetői nemegyszer – és nyíltan! – fizikai erőszakkal fenyegettek meg más (tőlük eltérő) politikai hovatartozású parlamenti képviselőket, újságírókat. Avagy: fittyet hányva a magyarság érdekeire FIDESZ-huzakodás a Nemzetközi Valutaalappal meg az Európai Unióval. Ezért döntöttem úgy, hogy kérem az anyag újból kihelyezését. Passzív állapotba helyeztem az előzetes moderálási funkciót is. Bízom, nem cselekedtem helytelenül.

2010 szeptembere

Döntsön ki-ki maga…

Mindenki maga dönti el, mit tart tisztességnek, mit ítél becsületes magatartásnak. Mit értékel hamisságnak, és mit tételez igaz, humánus ügy hiteles szolgálásának. Mindenki maga dönt abban, hogy miként kapcsolódik nemzetéhez, hogy fontosnak érzi-e annak létezését, és abban is, kimutatja-e ezt az érzelmét avagy sem.

Itt van ez az anyag, gondolatok-szenvedélyek (pozitívak és negatívak), rokon- és ellenszenvek, ilyen-olyan irányú bánatok, szomorúságok, fájdalmak és kárhoztatások egyvelege. Bár keletkezése a magam szerény kezdeményezésével indult, mégis – immár – KÖZÖS MUNKÁNAK, KÖZÖS ALKOTÁSNAK hiszem. Közösnek mindenkivel, aki felelősséggel vett részt megvitatásában. Bármi is volt a konkrét álláspontja. A kifejezetten emberellenes megnyilatkozásokra magukat ragadtatók kivételével minden megszólalót alkotó polgártársamnak vallok. A körülmények azonban, amelyek ezt a jó értelemben vett össznemzeti diskurzust előhívták, nem szűntek meg. Nem erőszakoskodó noszogatásnak, de a dolog szükségét jelzendő idemásolom a két imént érkezett, tehát friss reagálást. Jeszenszky professzor úr, az Antal-kormány külügyminiszterének levelét teljes terjedelmében, a kommentet pedig, amelyet egy indulattal telített bloggertársunk küldött – hosszúsága okán –, rövidítve (húzás nélkül olvasható az anyag legvégén).

From: Jeszenszky Géza [mailto:geza@jeszen.hu]
Sent: Wednesday, September 08, 2010 10:16 PM
To: 'Fekete György'
Subject: RE: re - RE: rossz linket küldtem, ez lenne a jó...

Köszönöm, kedves kolléga. Azt hiszem, a végére kiderült, hogy igen közel áll egymáshoz a felfogásunk, legalábbis az alapvető kérdésekben.

Szívélyes köszöntéssel: Jeszenszky Géza

[From: Fekete György [mailto:fekete.gyorgy@chello.hu]
Sent: Wednesday, September 08, 2010 4:52 PM
To: 'AnnaMárta'; 'Artner Annamária'; 'Bolgár'; bagdy_emoke; 'Beck Tamás'; 'Benedek István Gábor'; 'Varga Domokos György'; 'Edit Szabó'; elek.istvan 'Fekete Janos'; 'Funk Sándor dr.'; 'Gusztos István'; 'Gábor György'; 'Jeszenszky Géza'; 'György Kézdi'; 'Gábor Gombos'; 'János Miklós Kun'; 'Krausz Tamás'; 'Laszlo Bartus'; 'laszlo szale'; 'Lajapuma'
Cc: 'Major Ferenc Károly'; 'Nagy Edit'; 'Szabolcs Szunyogh'; 'Edit Szabó'; 'Köves Slomó'; 'Szakály Sándor'; 'Tamás Tibor'; '"G. M. Tamás"'; 'Vezér Amália'; 'Vörös Nefelejcs'; 'Attila Vajnai'
Subject: rossz linket küldtem, ez lenne ajó...
Importance: High

http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/09/08/Trianon_%C3%A9s_Auschwitz_m%C3%A1sodj%C3%A1ra/

Kedves Barátaim! Kérem, nyissátok meg ismét, találtok a legelején (pirossal) 5-6 mondatot, amelyben jelzem az újra fölhelyezés sajnálatos aktualitását. Bármilyen rövid kommenttel, akinek módjában áll, támogassátok meg. Természetesen nem magam miatt szorgalmazom. Gondolom, mindenkinek rengeteg a dolga, elnézést kérek hát az offenzivitásomért.

Mindent előre köszönök.

Fekete György]

114. Corrie
2010. 09. 08. 20:42

Olvasva a bevezetőt ;
(…)

Szóval kétségek merülnek fel bennem a tanári diplomájával kapcsolatban.
Történelem tanárnak illene tisztában lenni-e a történelemmel.
Egyúttal az IMF /nemzetközi valutaalap/, hátterével, eddigi tevékenységükkel és annak eredményeivel, már ha azokat eredménynek lehet nevezni.
Országunk érdekeit nyilván az mszp-szdsz képviseli ma is.
Jobbik szélsőségezése, vagy az ok és okozat felcserélése az ön részéről már nem is meglepő.
Egy régi mondás jut eszembe.
Madarat tolláról, embert barátjáról.
Már pedig akinek Hell Pista a barátja, az világos képet fest, magáról.
Nyilván az sem véletlen, hogy ön cigány/roma gyökerekkel bír.
Itt a nol-on még nem láttam keresztény, kisebbségi nemzetként itt élő, magukat magyarnak vallók embert, aki gyalázta volna ezt az országot.
Kivéve önt/önöket, és zsidóság azon részét, mely nyílt gyűlölettel viseltetik a magukat magyarnak vallók iránt.
Szégyellhetik magukat!
itt vannak

ELŐSZÓ

Privát válogatásra adtam a fejem, ennek eredménye látható az alábbiakban. Az utóbbi években struccnak kellett lenni ahhoz, hogy ne vegyük észre: a jobboldal (nem csupán a szélsősége!) kiterjedt és szisztematikus propagandát folytat a médiában, valamint élőbeszédes agitációt a polgárok mindennapi érintkezésében (amikor csak alkalom adódik rá: orvosi rendelő, piac, fodrászat, iskolai rendezvények stb. – a szex még nem akadt horogra, de ami késik…). A demokratikus oldal viszont – görcsös igyekezetében, hogy módszereiben és eszközeiben kicsit se emlékeztessen a történelem államszocialista korszakára – szinte egyáltalán nem élt a tudatbefolyásolás e lehetőségeivel. Azonban azzal, hogy a jobboldal megkezdte egy régi-új antidemokratikus, konzervatív-nacionalista hatalmi rendszer kiépítését, neki tetsző monopolisztikus, de mindenképpen hegemón uralmi formákkal, tagadhatatlanul elérkezett az idő, hogy a polgári demokráciát – legalább taktikai szinten – egységesen védő politikai erők (liberálisok, szocialisták, radikális szociáldemokraták) megfeleljenek a jobboldal „agymosó” (gleichschaltoló) kihívásainak. Meg kell tanulnunk, hogy alapvető tételeinket a pillanatnyi történésekhez igazítva is tudjuk hirdetni. Akár újra és újra ismételve, nem félve a sulykolás vádjától.

Az immár második „polgári” kurzus első heteiben arra vett irányt, hogy gátlástalanul éljen a nemzeti demagógia legkülönbözőbb fortélyaival. Két fő témája a kettős állampolgárság trójai falova és a Kárpát-medencei 15 milliós magyarság misztifikációja volt. Ebben a politikai-ideológiai küzdelemben a demokratikus oldal alulteljesített (szépítő fogalmazás). Sajtója is erőtlennek bizonyult.

Azok közé számíthatom magam, akik a maguk szerény módján törekedtek helyt állni – civilként. Átolvasva az ekként keletkezett különböző köznek szánt írásaimat jött az ötlet, hogy egybehalmozok ezekből valami muníciófélét. Egyfajta segédfüzetet, amely érveket tartalmaz a további gyakorlati politikai vitákhoz.

A szerkesztés során bizonyos átfedést tudatosan meghagytam, hogy így is tükröződjön, melyek a nacionalista-jobboldali tudatbódítás súlypontjai. Az idepakolt anyag gerincét mostanában megjelent – főleg – online publicisztikák képezik. Nagyrészük köré – a közlés műfaji kereteiből adódóan – ún. kommentvita kerekedett. E hozzászólásokra fogalmazott válaszaimból – Megvédés címszó alatt pontokba szedve – megadom, hogy szerintem mi történetileg helyes, politikailag vállalható és erkölcsi értelemben kötelező felelet a jobboldal által tudatosan fölizzított nemzeti ügyekben. (A hozzászólásokból nem közlök, hogy ne ütközzek a szerzői jogi szabályozással.)

Nyilvánvaló, elsősorban fiatalabb korosztályú olvasókban reménykedek. Kérem őket, hogy kritikával viszonyuljanak ehhez az összeállításhoz. Hiszen a jobboldal éppen erre való képességüket (képszerűen szólva: a saját ésszel gondolkodást) akarja tőlük elcsalni.

Fekete György mentálpedagógus, történelemtanár

2010. június 25.

*

A szeretet minden irányú…

Nemzeti gesztus – szelektív empátiával?

A Népszabadság mai számában kimondottan szép, lírai hangvételű vezércikkel találkozunk (http://nol.hu/lap/allaspont/20100531-a_gesztus_erteke). Papp Sándor Zsigmond jegyzi, a lap munkatársa.

Fura állapot. Ahogy olvasom, szorul össze a torkom. Ugyanakkor rádöbbenek, hogy – egyik okként – pontosan amiatt kell elutasítanom a cikk üzenetét, ami éppenséggel képessé tesz befogadására, átérzésére.

Nézzük először száraz kifejtéssel. P. S. Zs. a kettős állampolgárság lehetőségét kitágító, megadásának lényeges könnyítését biztosító, a parlamentben minap – szerintem sajnálatosan elsöprő többséggel – megszavazott törvénymódosítás helyessége mellett érvel.

Ettől még igaza lehetne. Ám maga a szerző ismeri el, hogy racionálisan tekintve e jogi változtatás mára kiüresedett. Expressis verbis szerepel cikkében, maga hozza szóba, maga ismeri el: „Ennyi irracionalitást talán megengedhetünk magunknak.” Tulajdonképpen mást nem tud felhozni mellette.

Nos, ne köntörfalazzunk. Mert semmi „talán”. Ellenkezőleg, ez ügyben, egyértelműen más a reális, a magyar nemzetet tényleg szolgáló politika válasza. A felelet ugyanis – nem. Hiszen semmi valóságos előnyt nem nyújt (erről nem hallgat a szerző), továbbá legalább annyira rombolja a lelkeket, amennyire – egyelőre és esetenként – gyógyír sebeikre (mondom én, a szerző erről viszont hallgat). Tudniillik oly mérhetetlenül sok gazságot követtek el a nemzetegyesítő eszme jegyében magyarok magyarokkal szemben...

A tárgyszerű megközelítés igazságát erősítendő, áttérek az érzelmi húrokat igencsak pengető tények felvillantására. Tények, belőlük fakadó láthatatlan erőkkel, zsigerekben tanyázó vonzásokkal és taszításokkal. Hatásukra, én a zsidómagyar-magyarzsidó félzsidó-egészmagyar, aki valahol egyfajta senki földjén állok (a nácik és a hazai antiszemiták törvényei szerint elpusztítandó, a zsidóság felől nézve pedig szinte goj, vagy az is), bizony belerendülök az afféle írásba, mint amilyent itt P. S. Zs. jegyez. Az így mozgásba hozott érzéseknek egyébként is szokásuk, hogy anélkül törnek elő, ejtenek foglyul, hogy áhítoznék rájuk, vagy akár előre tudnék hirtelen felbukkanásukról. A kiváltó helyzet a mindennapokban többnyire váratlan, meglepetésszerű. Mire eszmélek, már lelepleztem magam környezetem előtt. Akkor is, ha egy szót se szólok.

Mit tetszenek gondolni, miért ragadta meg önként és két kézzel az asszimilálódás lehetőségét a XIX. században és a múlt század elején a magyarországi zsidóság? Nem pusztán egzisztenciális okokból. Lelki rokonságot érzékelt a magyarsággal. Úgy ám! Egyébként ezt bő hazai irodalom taglalja. Ezért hullatta vérét – számarányán felül – 1848/49-ben és 1914-1918-ban. Ezért vetette bele magát – az ország javát szolgáló gazdaságfejlesztésbe, ezért patronált-menedzselt tudományt, oktatást, művészeteket, irodalmat. Nemcsak anyagi érdekből, de egyúttal a magyarság mellé állva, magyarrá szülve zsidó voltát (Szabó István, A napfény íze). A két kultúra, a két nép találkozásával két üldözöttség, két magányosság találkozott! Ebbe a fájdalmakkal keveredő, sejtelmes, időnként sokat ígérően édes vágyakozásba (a zsidóság oldaláról táplálva elsősorban) tenyerelt bele az irigység, az ijedtség, a kifosztottság, a bizonytalanság, az elűzöttség, a fedélnélküliség Trianonnal. És az ország nem zsidó többsége – aktívan vagy passzívan – egész történelmi időre elbűvölődött az antiszemita dallamoktól, ettől az emberpusztító, lélekkorcsosító muzsikától. Vigasz és bűnbak kellett. Iszonyúan kilátástalan helyzetben. Így fertőződtek meg jók is, kiket személyiségük különben nem parancsolt erre az útra. Meg, természetesen, ott voltak az eleve gonoszságra hajlók, a mindig alantas indulatúak. A szegények és a gazdagok, a vagon-, meg barakklakók és a paloták urai, a tanulatlanok és a tanultak, az állással rendelkezők és a munkanélküliek között egyaránt. Faluban-városban. A földeken (a tiszaeszlári vérvád makacssága!), a gyárakban, az irodákban. A kenyértelenség, illetve az egzisztenciaromlás rémével szembetalálkozó keresztény kispolgárság és úri középosztály, rákos daganatként megduzzadva a határon túlról idetaszított, úri allűrökkel telített, de az addig általuk lenézett polgári foglalkozásokba benyomulni kényszerülő, megtiport önbecsülésű korábbi államhivatalnokokkal, tisztekkel, az ősi vármegyék kisebb és nagyobb hatalmasságaival, kutyabőrös birtokosaival. Kitapinthatóan megjelent a keresztény kereskedő, a keresztény iparos, a keresztény tőkés, a keresztény jogász, a keresztény orvos. Trianon elvetette a holokauszt sárkányfogait. Nem azért, mert a békébe diktált arcátlanságot zsidó magyarok idézték elő (ezzel vádolták őket!), hanem azért, mert ők óhatatlanul is megnehezítették Trianon következményeinek elviselését. No meg, nem lehet elégszer ismételni, társadalmi „érvényességű” bűnbak hiányzott. Igény volt rá…

Mindezt az én elődeim is megtapasztalták. Apám tollforgató ember (85 múlt, sokan e fórumon drukkoltak neki, mikor blogon keresztül fohászkodtam, hogy túljusson nem kicsiny műtétén). Egyik önéletírásos kötetéből idézek, hosszabban.

„Tíz éves vagyok, és ezerkilencszázharmincnyolcat írunk. Anya meg én, szorongva ülünk a majdnem világvevő, s a titkos estéken rendszerint már a londoni tamtamra hangolódó, Philips rádiónk előtt. Most szabadon, mondhatni tátott szájjal bömböl. Nem hiába szavaltam hát Remenyik Sándor >Végvári< költeményeit az iskolai ünnepségen, és skandáltam reggelenként, tanítás előtt, az osztályteremben a Magyar Hiszekegyet! Meg hogy >csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!< Csak megértük ezt a kokárdás nagy napot! A harsogó szünetjel sokatmondóan elhallgat.

Feszült csend. A Rákóczi induló kemény ritmusa szinte megrengeti az Izabella utcai lakás falait, majd utolsó akkordjai belevesznek az éterbe. Azért meredünk a foszforeszkáló varázsszemre ezúttal csak ketten, mert apámat lekötik az Anschluss elől menekült bécsi rokonok sürgős elhelyezésének gondjai, a bátyámat pedig a Práter utcai kislány iránt érzett kamaszszerelem.

De legalább mi nem maradunk ki ebből a történelmi eseményből! Most fogják közvetíteni az ünnepélyes perceket. A hangszóróból visszafogott patacsattogás dobog felénk. A bemondó hangja elcsuklik. >Hogy tudnám leírni látványt?! Néhány lépésnyire kocog a mikrofonomtól, s ereszti lazára a kantárt glaszé kesztyűjében vitéz nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy, Magyarország kormányzója. Mit mondhatnék még? Elegáns, sötétkék tengerész-egyenruhájában, talán a felhőkön túli Kárpátokra szegzi a tekintetét, s a gyakorlott lovas könnyedségével, egyenes derékkal s fölszegett fejjel ringatózik a farát hányó, az ősmagyar mondák méneséből előszökkent, ficánkoló fehér lován. A várvédő Klapka György szelleme, biztosan vele ujjong. Magyarok istene, segítsd meg a mi Első Emberünket, aki ilyen délcegen léptet át a Führer bölcs döntésével visszacsatolt magyar felvidékre, a Trianonban félbevágott, de végre összeforrt komáromi hídon!< Anya megilletődötten ölel magához, forró könnyei sós örömkönnyek. Ízét s melegét egyszerre érzem, ahogy végigcsurognak arcomon.

[…] …később azonban hadat üzenünk a fél világnak, s az ég újra beborul. Sokakkal együtt, a házmesterék fiát is kivitték a frontra, csak néha érkezik egy-egy tábori lap tőle, Oroszországból. Bepárásodott tekintettel követem Anya fürge ujjait, ahogy azon a khaki-színű cserkészingemen motoznak, amit még a bar-micvómra kaptam. Egy-kettőre lefejti a liliomos cserkészjelvényt s a többi próba-igazoló frinc-francot, nekem meg a szívem vérzik. Hogy ezt akár Horthy Apánk, akár a főcserkészünk, Teleki Pál hogy tűrheti szó nélkül! Semmi sem fogható ehhez a fájdalomhoz. Az sem, hogy a leventében, a KISOK pályán már külön, sárga karszalaggal gyakorlatoztatnak bennünket, de a sorozatban megjelenő zsidótörvények nehezen értelmezhető paragrafusai sem. Annyi biztos, hogy nem ok nélkül maradtunk megint kettesben. Apa, nagynehezen kijárt, átmeneti leszerelése óta Szabolcsban házal. Olyan, magyar honos nagyszülők anyakönyvi kivonatáért talpal, aminek birtokában állampolgárságunk hitelesen igazolható lesz. Bratyót pedig – ugyancsak megkönnyeztem, amikor a Keletibe kikísértem –, elhúzta a gyors Triesztbe, s onnan az a képeslapról leúszó óceánjáró, irány Palesztina. Anya csak kifutkározta, hogy a zsidó nőszövetség, a WIZO közreműködése révén számára is jusson egy rendkívüli certifikát, és soron kívül fölvegyék a haifai egyetemre. Legalább ő ússza meg a háborút, az életveszélyes munkaszolgálatot. Apa biztosan visszaérkezik, mire az újabb muszos SAS-behívóját a postás kikézbesíti, de Bratyónak már csak huszonöt szavas vöröskeresztes üzenetet tudunk küldeni a Baross utcai VK-székházból. Ha a budapesti rádiót mégiscsak tudja fogni, azt talán valahogy meghallotta, amikor az idei Nemzetközi Vásár mikrofonja elől fifikásan azt üzentük neki, hogy >a tokaji csúszik, a pénz úszik<, persze a saját, pesti címünkre.

[Én és Horthy mostohaapám. In Fekete János: Shalom, Barátaim! Úti jegyzetek a megbékélésről. 2008. 68-70. old.]

„Arról a fránya XX.századról hozok hírt erőnek erejével, amelyik próbára tett minden embert, különösen minket, magyarokat. Zsidókat, keresztényeket egyaránt. Merthogy akkortájt mindenki keresztény volt – aki nem volt zsidó. Akár járt templomba, akár nem. Akár ki se nyitotta soha a Bibliát. Méghozzá őskeresztény! No, nem olyan, mint hajdan azok a zsidó-keresztény apostolok, akiknek a többsége még megülte a szombatot, és kóser koszton élt, ezekre a mi hivalkodó őskeresztényeinkre egészen más volt jellemző. Például az, hogy szemrebbenés nélkül beleültek az izraelita honfitársaik boltjába, betelepedtek a lakásába, és jogot formáltak bútoraira, használati tárgyaira egyaránt, az így jussolt cégtáblájukra pedig sürgősen ráföstötték, hogy az ősellenség a zsidó, akit árja boltjaikban egyáltalán nem szolgálnak ki! Akivel egy levegőt se akartak szívni. Igen, arról szeretnék személyes tapasztalataim alapján beszámolni, hogy kapzsiságától vezetve, vagy éppen rideg közönyével miként csúfolta meg, s feszítette újra keresztre legtöbb honfitársam a zsidóságát soha meg nem tagadó Nazareti Jézust és a krisztusi tanítást, az emberszeretetet. Az orosz hómezőkön, az igazságtalan rablóháborúban elhullott katonákért sem vállalta ám a felelősséget senki. Pedig bűnvallás nélkül nincs bűnbocsánat.

Ám nehogy azt higgye a zsidó maradék, hogy a Mohácsnál szörnyűbb nemzeti véráldozatunk – a holokauszt és a Don-kanyar – közös felidézésével, tanúságtételemmel körülajnározom! Mert abban a megveszett XX. században, bizony szintén rosszul vizsgázott. Hiszékeny ostobaságával mindenekelőtt. Ahogy bedőlt az egyenjogúsítás szédítő mákonyának. Ahogy feladta, vagy legalább is minimálisra csiszolta zsidó szokásait, megtartó hagyományait, héber nyelvismeretét, és – amíg tehette – jobban magyarkodott, mint bárki más. Ahogy ragaszkodott a befogadás illúziójához, és bízott a Lovastengerész védelmében még akkor is, amikor már a szomszédos országokban a szakállát tépték, kergették, ütötték, verték, ölték a hozzá hasonlókat. Hogy a cionisták figyelmeztetését sem akarta meghallani, sőt, őket okolta az antiszemitizmus elburjánzása miatt. Ahogy alig néhány hét alatt, vágómarhaként, ellenállás nélkül hagyta magát behajtani a gettókba, a deportálás marhavagonjaiba.

És mindmáig hasonló gyerekmesékkel, >a mai, demokratikus elvekre épülő Egyesült Európában ilyesmi többé nem fordulhat elő< önáltatással altatja el, bénítja meg az agresszív >magyarizmussal<” szembeni védekezés természetes reflexeit.”

(Az a fránya XX. század! Uo. 160-161. old.)

Természetesen jómagam is igyekeztem kiírni magamból ezeket a kínokat, befogadást, megbecsülést, szeretetet, egyáltalán félelem- és fenyegetésmentes világot sóvárogva. Úgy éreztem, megtehetem. Már réges-régen megnyíltam a „másik oldal” fájdalmainak, hogy beengedjem magamba a „nem zsidó” szenvedéseket is.

„>Régebben beszéltem már arról neked, hogy a másik nagymamád, az én anyukám meghalt, mielőtt te megszülettél kisfiam<, mondja Apám. 13 körül lehetek, talán korábban is firtattam ezt a nagyszülőmet, de figyelmem ezúttal nem siklik tovább, tényleg akarom tudni, ki volt az a láthatóan minden ízében diszkrét – és az én szememmel is szép! – szőke asszony, aki a humphreybogartos vagány eleganciával öltözött két férfi, nagyapám és felnőttesnek tetsző kisebbik fia (apám) közül mosolyog le titokzatosan, mégis egyértelmű büszkeséggel a szülői szoba falára függesztett fényképről. Sejtem, Apa nagyjából annyi lehet rajta, mint most én, viszont a negyvenes évek eleji kalap, pantalló és felöltő idősíti. >Be jó lenne nekem is ilyen cucc, mint Apának ott a képen!<, villan a kívánság, de hallom a hangom: >Beteg lett, azért halt meg?< Nem – nyögi Apa, s egymásra sorjázó újabb és újabb kérdéseimre, csüggedt szomorúsággal, kezdetben el-elakadva, majd mind folyamatosabban mondja és mondja, de inkább csak teszi az egyik szót a másik után, később már szinte egykedvűen, a hangját egy pillanatra sem emelve fel, pedig szörnyűségeket tudok meg. A nagymamát (Elzát, mert így hívták, a társaságszerte tisztelt és becsült, gyönyörű Lázár-lányok egyikét, aki fiait bölcsen és rajongva szerette, urához megértően viszonyult, a családot összetartotta, kötelességtudó volt és művelt – >Hű, sok mindenben hasonlít az én Anyumra!<, döbbenek meg), agyonrúgták a lágerben. Nem követett el semmi rosszat, semmilyen törvényt nem sértett meg, ám megölték (az >indok<: egyik éjjel valaki lelopta a lábáról facipőjét, s emiatt a másnap reggeli szemlén, az Apellen meztélláb, vagyis >szabálytalanul< sorakozott fel). Gyilkosainak valószínűleg – ezért – nem kellett bűnhődniük, meg azok többségének se, akik tulajdonképpen előkészítették élete kioltását. Akik, mielőtt én lettem volna, ártalmasnak, élősködőnek, a többi embert megbetegítőnek kiáltották ki Elza nagymamát, meg nagyapát, apát és a velük egy vallásúakat. >A hozzánk hasonlóakat<, fogalmaz Apa, s én nem értem, mi hasonlóság lehet egy kövér és egy sovány, egy fiatal és egy idős, egy barna és egy szőke, egy atléta és egy szembetűnően enni imádó ember, vagy egy férfi és egy nő, egy mérnök, egy boltos és egy szakmunkás stb. között. Zavaromat növeli, mikor kiderül, nem is teljesen egyforma módon hitték ugyanazt az Istent, voltak ortodoxok, voltak neológok, s olyanok is akadtak köztük, kik valójában nem hittek már Benne. Később – folytatódik az apai történelemóra – sokukat elküldték a munkahelyükről (bár jól dolgoztak!), bizonyos állásokat tilalmaztak számukra (pedig ezek betöltéséhez értettek), majd nem szerethettek nyíltan keresztényeket (ezek elismerik Jézust az Úr fiának, akit ellenben apa ősei megfeszítettek – >Bár azért ez így nem igaz!<, szögeződik le), nem házasodhattak velük, aztán elkobozták műhelyüket, gyárukat (ha volt), elvették pénzüket, le kellett adni rádiójukat, telefonjukat, kiűzettek lakásaikból, megfosztva bútoraiktól, a gyerekek játékaiktól, végül, miután összegyűjtötték őket, öreget, középkorút, fiatalt, kisbabát, következett a marhavagonba zsúfolás, aztán a táborok, ahol majd hatszázezrükre halál várt (rendszerint brutálisan kivitelezve: gázzal, veréssel, injekcióval, akasztással, főbelövetéssel). A vidékről deportáltak közül szinte mindenkit elpusztítottak, a Pesten maradottakból pedig százakat a jeges Dunába géppisztolyoztak az árpádsávosok, ezreket és ezreket meg a gettóban rájuk mért éhezés, nélkülözés, betegség ölt meg. […]

A hátamon a szőr feláll, ha elképzelem (és – közbevetem e helyütt – nem tudom, meg nem vagyok képes nem elképzelni, sőt már nem is akarom nem elképzelni!), hogy alig-nagyfiúként, mint Apát, engem ragad el a zsidótörvények jogfosztó árja, engem sodorva véget nem érni tűnő megaláztatások stációi felé. Nem szabadulok a gondolattól: nézzünk csak meg bárki mai 10-14 évest! Akad köztük nagyképűbb és szerényebb, hevesebb és szelídebb, szemtelenkedőbb és illemtudóbb, ápoltabb és rendezetlenebb, kinek-kinek rokonszenvesebb vagy kevésbé vonzó, mégis mindegyiket beburkolja valami kamaszos báj, s egyben valami megejtő gyermeki védtelenség. Ezekben az esztendőkben fordulhat még egy nagyot, életre szólóan maradandót a felnőtté alakulás! Mit jelenthetett apámnak olyan világban létezni, ahol a törvények (melyekről addig azt tanulta, hogy mindig betartandók, hiszen a közjót, a közboldogulást szolgálják) számára egyszer csak megbélyegzést, többiek (a nem izraelita vallásúak) közül történő kilökést parancsolnak, visszahozva – a Dualizmus (K. und K.) előtti időkből – ősei azokhoz viszonyított örök egyenlőtlenségét? Elviselve a mély igazságtalanság érzését, tudniillik asszimiláns, magát a magyar haza hű tagjának valló neológ zsidócsalád sarjaként született. Amikor anyukájával (a pár évre rá konclágerben halálba taposott nagymamámmal) tiszta szívvel lelkendezve együtt örvendeztek azon, hogy Komárom, Kolozsvár stb. végre megint országuk, államuk részévé vált, enyhítve valamelyest így az őket is bántó, szerintük is meg nem érdemelt és helyeselhetetlen trianoni béke határméltánytalanságait. Amikor – megkísérlek most pár sor erejéig teljesen >belépni< apámba – nem azért nem vesznek fel az egyetemre majd, mert esetleg nem elég jól tanulok, hanem mert oda születtem, ahova. Amikor nem azért nem kapok majd egy bizonyos területen állást, munkát, mert képzetlennek vagy ügyetlennek ítéltetek hozzá, hanem mert zsidóként láttam meg a napvilágot. Amikor nem azért utazhatok a villamoson kizárólag a hátsó peronra húzódva, mert – mondjuk – a kerékpárom velem van (amit ellenben az itt tárgyalt okok miatt már egyébként is le kellett adnom a hatóságnak), hanem azért, mert papírjaim nem kereszténynek igazolnak. Amikor nem azért ékeskedek az utcán ruhámra >jól láthatóan és szabályszerűen felerősített< sárgacsillaggal, mert én döntöttem ebben, hanem azért, hogy ne büntessenek meg, amennyiben e nélkül a >jelkép< nélkül érne az igazoltatás. Igaz, ekként meg (hogy rajtam van), bárki idegen leköphet, belém köthet, kigúnyolhat, s nem tanácsos ellenállnom. Amikor a jegyrendszeri fejadagom nem azért kisebb a nem zsidókénál, mert a testemnek kevesebbre lenne szüksége.

[…] Úgy gondolom, hogy a náci koncentrációs táborokban teljesen vétlen magyarokat pusztítottak el (akik még fegyvert sem fogtak, pontosabban foghattak, hiszen miként birkózik meg a puska súlyával egy csecsemő, akkor is, ha zsidó...). Úgy gondolom, hogy a Holokauszt Mohácsnál is nagyobb Mohács, Trianonnál is tragikusabb Trianon. Úgy gondolom, hogy anyám fivére, aki 1944 késő őszén elesett a Kárpátok előterében (odaküldte a messze város, megállítani mannlicherével a már folyamatosan ellentámadó Bolsevista Rémet) nem hősi halott, de áldozat, mégpedig ugyanazon rendszer és bitangjainak áldozata, amely és akik asszonyokat, öregeket, gyerekeket irtottak ki családom zsidó ágából (s őket, eltérően szerencsétlen >keresztény< nagybátyámtól és társaitól, meggyilkolásuk előtt már éveken át megbélyegezték, erkölcsileg megalázták, javaikból kiforgatták...).

Úgy gondolom, hogy itt, a Duna két partján, minősített neveletlenség indiánok, kambodzsaiak, ruandaiak lemészárlása iránt kutakodni ahelyett, hogy a magyar állam, a magyar társadalom, a magyar értelmiség elhordozná – saját döntéséből! – a történelmi felelősséget zsidó honfitársai múltbeli üldözéséért és megsemmisítéséért. Úgy gondolom, hogy Auschwitz után minden dolog, amely elé a >magyar nemzeti< jelzőpáros kerül, okkal igényel külön hitelesítést. Úgy gondolom, hogy a külső erőszak, az önkény nem menti fel az embert alapvető erkölcsi kötelmei alól. Úgy gondolom, hogy parancs ide vagy oda, a Jót kell igyekezni szolgálni. Úgy gondolom, emberi mércével örökre bűn marad, ha valaki csak azt tette is, hogy végrehajtásra kötelezett közigazgatási tisztviselőként feljelentette a >Dávid-csillag< viselését – >jóindulatú< figyelmeztetése dacára – továbbra is elutasító zsidó polgártársát (illetve >referált< ezen szabálymulasztásról az előírt hivatali ügymenetnek megfelelően), amiképpen ugyanilyen megítélés alá esik a deportáltak vonatszerelvényeinek vasutasként volt valamikori kiszolgálása (és mindezen a sztálinizmus összes ördögisége semmit nem változtat, még akkor sem, ha az ÁVH ökle lesújtott, még ha >túlméretezett csapással< is, esetleg pont egy ilyen jegyzőre, forgalmistára stb. - nem említve most a >vitéz és dicső< magyar királyi csendőrséget, a deportálások tulajdonképpeni lebonyolítóját). […] … a magyar társadalom a mi időnkben se immunisabb az antiszemitizmussal szemben, mint félévszázada, meg előtte... […]

Úgy gondolom, hogy aki igényt tart az emberlét civilizációs rangjára, az soha, semmilyen formában nem mentegeti vagy kisebbíti az Endlösungot. Másféle végső megoldása nincs a Végső Megoldásnak. Ebben nem található alternatíva, keresni ilyent pedig lelket dermesztő embertelenség. Tudniillik a Jó és a Gonosz között istentelenség pártatlanságra törekedni... E maximával viszont összefér ilyesmit álmodni.

>Verőfényes délután. Itt is, ott is egy-egy nyilvános előadást, jobban mondva fórumot hirdetnek. A címük közös: 'Emlékezünk'. Az utcákon és tereken színes embercsoportok nyüzsögnek. Egyesek fennhangon szónokolnak, mások pedig maguk eszkábálta táblákat emelnek magasba: – Zsidó vagyok, nagymamámat és nagypapámat megölték a ti nagyszüleitek, vagy legalább is szó nélkül tűrték ezt a borzalmat. Ugye a gyerekeimet nem fogjátok már bántani? – Annak idején apám, bizony hazavitte egy deportált zsidó család néhány bútorát. Segítsetek, hogy ne kelljen szégyenkeznem többé! – Bocsássátok meg végre, hogy elkeseredésem az ávóba vitt, hogy ott álljak bosszút Auschwitzért! – és szinte mindenki egyszerre tűzi ki a szíve fölé a kokárdát és a szolidaritás Dávid-csillagát. Sírás vegyül önfeledt nevetéssel, s a megkönnyebbülés sóhajának közös ritmusára ismeretlen emberek ölelik át, és vigasztalják egymást. Mindeközben pedig az egész várost, fuvallatként lengi be a lágy, kedves muzsikaszó, ahogy a zsidó-jiddis zene harmóniába olvad az olykor szomorkás, máskor meg vidáman csengő magyar népdalokkal.<

Bár ne lenne ez az egész – most még – utópia!”

[Kettős (magyar-zsidó) önazonosság és az antiszemitizmus. In Fekete György: Nőj föl! – egyén és társadalom… 2009.126-128., 135-137. old.]

Az álom a mi családunkban megvalósult. Anya, a „nem zsidó”, minden évben, apám legyilkolt édesanyjának fényképének keretébe tűz egy szál piros rózsát (vagy szegfűt, mikor melyiket kap), apa pedig – a „zsidó” – nem egy írásának hősébe beleszőtte anyuka katonahalált halt testvérét.

A két bécsi döntéssel, a részleges revízióval, százezrével váltak megint magyar állampolgárrá magukat magyaroknak valló Mózes-hitűek (vagy lettek ismét azok). Magyarságukat a csehszlovák, román és jugoszláv uralom legzordabb éveiben is megőrizték. Megőrizték, mi végre? Nem sokra rá, hogy a Magyar Királyság felsége alá kerültek, velük szemben is érvényesítették a jogfosztó, megalázó, kirabló zsidótörvényeket, hogy végül utolérje őket a Kicselezhetetlen. Nem zsidónak minősülő szomszédjaik, munkatársaik, ügyfeleik, „barátaik”, diáktársaik többségének közönyével, nem egyszer nyílt kárörvendésével kísérve. (Ugyanez várt Csonkaország vidéki zsidóságára is; apai nagynéném borzalmas dolgokat élt túl, amikor kiűzték kislányként karcagi fészkükből az ottani gettóba, majd tovalökték a szolnoki cukorgyárból kialakított gyűjtőtáborba…)

A legutóbbi csütörtökön odanyilatkozza a MAZSIHISZ elnöke, hogy „A kettős állampolgárság történelmi jóvátétel a holokauszt túlélőinek”. Majd ekképp érvel: „…nem szabad elfelejteni, hogy a holokauszt és a II. világháború szörnyűségei miatt nagyon sok olyan ember kényszerült elhagyni a történelmi Magyarország területét, akik kötődtek a magyar kultúrához.” Hm! Elszomorodom. Ugyanis mind a túlélőktől, mind a történelem írott forrásaiból, mind a történettudományi kutatásokból úgy tudom, hogy e sok ember nem egyszerűen „elhagyta” Magyarország területét, hanem – csekély kivételtől eltekintve – ők végleg kifüstöltettek. Éppen azért, mert nem volt lehetőségük elhagyni az országot…

Azt hiszem, sikerült jeleznem, hogy mitől aggályos – számos más körülmény mellett (ezekről már írtam magam is: összefoglalóan – http://nol.hu/lap/forum/20100529-blogkostolo) – nem kevés magyar embernek ez az ún. kettős állampolgárság, meg a „nemzetegyesítő”, még elfogadásra váró törvényjavaslat.

Kétségtelen, nem lehet időtlen időkig nyitva hagyni közös mellényünket. De most, valamiképpen, előkészítetlenül és rosszul gomboltatják be velünk. Mert nem megy ez úgy, hogy közben fröcsög az antiszemitizmus és a romák elleni gyűlöletkeltés szerte az országban, hol nyíltan, hol burkoltan. Az internetes portálok anonim gonoszságától a politika hivatalos világáig.

Nincs ez így rendjén. Nem gilt.

Az alábbi fotón Lázár Elza, 1945. február elején Ravensbrückben földbe tiport apai nagymamám látható (a kép 1943/1944 fordulóján készült):

Eredeti közlés:

http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/06/22/A_szeretet_minden_iranyu/

NOLBLOG, navigator | 2010. jún. 22. 15:30

{Első megjelenés: NolBlog, 2010. máj.31. 5:48; 90 komment, 5304-es olvasottság. – http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/05/31/A_szeretet_minden_iranyu/}

Megvédés

1.

Az állam beperelhető, a nemzet nem. A nemzetet átkozni és felmagasztalni lehet.

2.

TRIANON RÉSZLEGES REVÍZIÓJA KÖTELEZTE EL VISSZAVONHATATLANUL MAGYARORSZÁGOT A NÁCI NÉMETORSZÁG MELLETT, AMELYNEK II. VILÁGHÁBORÚS GYŐZELME HAZÁNK TELJES NEMZETI-ÁLLAMI VÉGZETÉT JELENTETTE VOLNA, ÖSSZEHASONLÍTHATATLANUL ROMBOLÓBBAT, MINT AMIBE ORSZÁGUNK A SZOVJETEK ÁLTALI FELSZABADÍTÁSA RÉVÉN JUTOTT.
INKÁBB A NÁCI/FASISZTA ÖRVÉNYBŐL KIRAGADOTT CSONKAORSZÁG, MINT A HITLER-VAZALLUS REVÍZIÓS MAGYARORSZÁG. EZ 1945 EGYIK VÁLLALHATÓ HAGYOMÁNYA-ÉRTÉKE. MERT A HITLER-VAZALLUSSÁG VÉGLEGESÜLÉSE TOTÁLIS KATASZTRÓFÁBA TORKOLLOTT VOLNA, A SZTÁLIN-VAZALLUSSÁGBÓL VISZONT VOLT KIÚT. VÉRREL-VEREJTÉKKEL, KÍNOKKAL, DE VOLT.
INKÁBB A DEMOKRATIKUS, EU-TAGÁLLAM „CSONKAORSZÁG”, MINT A SZOMSZÉDAIVAL PERMANENSEN VIASKODÓ, HELYI HÁBORÚ VESZÉLYÉT MINDUNTALAN FELIDÉZŐ, NACIONALISTA-IRREDENTA-AUTORITÁRIUS, EGYÉRTELMŰEN ANTIDEMOKRATIKUS, RASSZIZMUS FÖLÖTT SZEMET HUNYÓ, POLITIKAI SZÉLSŐJOBBOLDALRA NYITOTT, ESETLEG AZ EU-VAL SZAKÍTÓ MAGYAR ÁLLAM.
MINDEZ A ZSIDÓ, ROMA ÉS A NEM ZSIDÓ, NEM ROMA „SZÁRMAZÁSÚ” MAGYAROKNAK EGYARÁNT, TEHÁT KÖZÖS ELEMI ÉRDEKE.
A MAGYAR REVÍZIÓ FÖLELEVENÍTÉSE KOCKÁRA TESZI EU-TAGSÁGUNKAT, VÉGSŐ SORON FELIDÉZI ÚJABB – IMMÁR XXI. SZÁZADI – MEGCSONKÍTÁSUNK VESZÉLYÉT, SŐT ÁLLAMI LÉTEZÉSÜNKET KOCKÁZTATJA.

3.

A magyar politikai elit zöme (különösen a kormányzatban), de a lakosság jelentős része is,  a 30-as évek végén tisztában volt Németország minimum európai háborúra törekvésével és a náci politika kemény zsidóellenességével, a németországi zsidóüldözések tényével (pedig még hol volt a szisztematikus és tömeges gyilkolásuk…), továbbá a 40-es évek elején kétely nélkül hitt Hitler teljes világháborús győzelmének bekövetkezésében (s sajnos ezt értékelést az akkori Anglia, Franciaország és USA számos politikusa osztotta).

4.

Állítom: az állampolgársági törvény módosítása és a nemzet határokat átívelő egységéről szóló, a Trianon-komplexumot gerjesztő törvényi nyilatkozat valójában katasztrófapolitika az egész magyarság számára. Ráadásul az országgyűlés elsöprő többsége (beleértve a szocialista képviselők nagy részét is) annak dacára szavazta meg e két jogi aktust, hogy társadalmunk a maga egészében – értsd: mindennapi és magán – létezésében mind ez ideig nem nézett szembe elődei felelősségével a holokausztért. E hiányzó közösségi mentálhigiénés folyamatnak (Németországban megcsinálták!) szerves részét képezné az I.-II. Bécsi Döntés, egyáltalában a területi revízió és a holokauszt (különösen a teljes vidéki zsidó magyarság halálba deportálása) közti – történeti kutatásokkal, levéltári forrásokkal feltárt – összefüggés társadalmi érzékelése. A társadalmi-nemzeti emlékezet tisztulását súlyosan megterheli, hogy politikai jobboldal (nem csupán a szélsőjobb) a határon túli magyarság tragédiáinak minősítésére rendszeresen megpróbálja átvenni a holokauszt fogalmát. Kétségtelen, hogy a nem zsidó, nem cigány magyarok sérelmére népirtás történt (Délvidék), tömeggyilkosságok úgyszintén (Erdély), meg deportálások nem kis számban (Felvidék), ám a holokauszt fogalmát e borzalmakra kiterjeszteni tudománytalan és nem is erkölcsös.

A népi-urbánus ellentét, szomorú, de itt van jelenünkben. Kialakulása és rögzülése elválaszthatatlan antiszemita érzületű félelmektől, amelyek a legjobbakat se kímélték. Például, Illyés Gyula elutasította, hogy aláírja a magyar írók és művészek tiltakozását az 1938-as, az első zsidótörvény ellen (1939-ben, a második zsidó törvény ellen, hasonló nyilatkozatot se sikerült összehozni…).

Osztálytartalom pedig ide vagy oda, az antiszemitizmus megmarad antiszemitizmusnak.

A tényekre mutatás nem bűnbakolás, illetve tényidegen általánosítás. A kollektív felelősség kimondása nem a „bűnös nemzet” tételének továbbhirdetését jelenti. Ezt a politikai jobboldal cselekszi, hogy gyengítse azt az antifasizmust, amely befogadja a baloldaliságot és a liberalizmust is.

5.

Az antiszemitizmus patologikus, zárt lelki állapot.

Az antiszemitizmus nem politikai eszme, nézet vagy felfogás, vélemény, ízlés, hanem formájukba öltözködött társadalmi-nemzeti jelenségként megnyilvánulni képes elhúzódó patologikus, de legalábbis destruktív-negatív, önmagába szerveződő (valós tapasztalatokon nem alapuló), zárt lelki állapot, amely a zsidósággal szembeni, annak a legkülönbözőbb színtereken való korlátozását, erkölcsi megbélyegzését, jogi kirekesztését, kirablását és megalázó elkülönítését, netán biológiai megsemmisítését célzó cselekedeteket, intézkedéseket kezdeményező-elkövető-végrehajtó, meg az ilyen történéseket beletörődően-elfogadóan tűrő emberek meghatározó jellemzője gyanánt, a szélsőséges előítéletesség és tömeghisztéria bázisán védi a benne rögzült egyént szocioperszonális szorongásaitól és frusztrációitól, kompenzálva rivalizációs elégtelenségét, identitáslabilitását és az ezek hátterét jelentő komplexusait. Társadalmi elterjedtségű emberellenes – zsidónak, illetve zsidószimpatizánsnak minősített egyes emberekre és embercsoportokra irányuló – bűnbakképzést jelent. Konkrét személyiséglélektani mögöttese az esélytelenség érzésének feldolgozásképtelensége, a lemaradás elviselésének képességhiánya, a jövőtlenség valós vagy téves benyomása, továbbá az alkotás/teremtés tartós örömének nem ismerése és az önbecsülés lényegi bizonytalansága.

6.

Az antiszemitizmus kinyilvánítását közösségi térben illegálisnak kellene minősíteni.

Mivel a holokauszttal történelmi tanulsággá vált, hogy az antiszemitizmus a gonosz érzések érzelmek, szenvedélyek-indulatok és >gondolatok< síkjáról átfordulhat népirtó tettbe és gépezetbe, vagyis az abszolút gonosz intellektuális-emocionális dimenziója még a >jobb szándékú< antiszemiták konkrét akarata dacára is >materializálódhat< (utalunk most az Endlősungra, a Végső Megoldásra, zsidó embertársaink >füstté változtatására<), továbbá e tragédiahalmazzal a közösségeket és az egyediség szintjén az áldozatok és hóhérok, az elszenvedő és ártatlan, vétkes és cinkos túlélők utódait, személyközi kapcsolataikat (testet-lelket!) – szégyen-, bűntudat- és harag-beépülésekkel nemzedékekről nemzedékekre – egyaránt megbetegítő anticivilizációs méreg állandósul, ezért indokolt szorgalmazni, hogy e >nézet< (mármint az antiszemitizmus) legálisan ne képviselhesse önnönmagát, népszerűsítő megjelenítése ne férhessen be a mindenkori politikai intézményrendszer működésébe, s ellene szüntelen – egyúttal az adott konstellációkhoz igazodó változatosságú – kulturális-tudományos, politikai-jogi, mentálhigiénés-terápiás és pedagógiai-andragógiai, valamint morális és művészeti küzdelem folyjék (ideértve azt a gyakorlatot, hogy az antiszemiták viszont-kiközösítése helyett képesség- és kreativitásnövelő együttérzés, beleélés tanúsíttassék javukra, felkínálva számukra – meg leszármazottaiknak – a mentális feldolgozás, a bűnbánat, a visszatérés és a rehabilitálódás tényleges lehetőségét).

Mindezek okán, és hogy egyáltalában kit-kit a jóra ösztönözhessünk, egyértelműen elkülönítendő a történeti emlékezésben, a kulturális hagyományokban, a közvetített értékrendszerben a gonosz és a nemes sorsfordító tettek, s az értük felelős személyek emléke. (Különben miként mutatható ki és tudatosítható a bűn konkrét megjelenése egy adott kataklizmás politikai helyzetre irányuló egyes emberi válaszban? Mi módon fogják az új generációk magától értetődőnek tartani, hogy semmiféle nemzeti-nemzetiségi, vallási, meg társadalmi – osztályos, rétegbeli, csoportos – valahová tartozás, vagy az átlagoshoz képest eltérő szokás, ízlés, nézet, tulajdonság, jegy stb. se indokolhatja bárki kilökését az embervolt jogából és szentségéből, viszonyuljunk is ehhez a kirekesztéshez-kiátkozáshoz akár tevőlegesen, akár asszisztálva.)

7.

Ország, amelynek hetven évvel ezelőtti felnőtt lakói (kamasztól fölfele) hagyták és/vagy közreműködtek, hogy majd hatszázezer polgártársukat legyilkolják. Vezetőjük meg, a Lovastengerész, 1944 tavaszán belenyugodott, hogy inkább 850 ezer magyar állampolgár elpusztuljon, csak hagyja meg Hitler a revíziókkal visszaügyeskedett területeket (pardon, Délvidék esetében az egyébként antiszemita Teleki Pál gr. minősítése helyes: "hullarablók lettünk"). Kizárólag a hadi eseményektől, valamint az USA elnöke, a Vatikán és a svéd király által küldött figyelmeztetésektől megijedve akadályozta meg a budapesti zsidóság deportálását. Gyávaságát okt. 15. történései során tanúsított magatartása bizonyítja. Aki mindezt tagadja, nem vesz tudomást a levéltári forrásokról, a történettudományi kutatásokról. Aki ezt tagadja, önmagát és utódait csapja be, délibábot követ. Petőfi, Ady, József Attila, Radnóti..., sokan rámutattak: nem a magyarkodó a magyarságot szolgáló. Nem feltétlenül igaz, amit az ámított többség hangoztat. Sajnos nem először fordul elő a történelemben, hogy a konstruktivitás kisebbségbe kerül a destruktivitással szemben...

8.

Álláspontom éppúgy nem sértődés megnyilvánulása, ahogy az emberiség és emberiesség ellen elkövetett bűnök számonkérése se bosszú. Akkor se, ha fasisztákról, nyilasokról van szó. Hanem igazságtétel és büntetés.

A felelősséggel való szembenézést igénylem. Igen, beszéljék át, beszéljék meg a Romániában, Szlovákiában stb. élő magyar testvéreink, hogy elődeik mit tettek vagy nem tettek, amikor zsidó szomszédjaikat, azok gyerekeit, öregeit kifosztották, kenyérkeresőiket állásaikból kihajították, amikor gettósították, majd megsemmisítésbe deportálták őket. Ez nem kollektív bűn, hanem kollektív felelősség, amelyet a követő nemzedékek, a maguk lelki egészsége érdekében is, nem utasíthatnak el. Németországban már megcselekedték, jóval az NDK felbomlása előtt...
Militánsa jó ügynek is lehet... Az antiszemitizmussal való szembenézés pedig jó ügy. A még antiszemitáknak is. Nekik is javukra szolgál rádöbbenni, hogy semmilyen elorozott terület visszaszerzése se igazolhatja a náci Németországgal való szövetkezést, majd vagy félmillió magyar állampolgár halálra adását – a revíziót engedélyező – Hitlernek. Emberek százezreinek feláldozását, akikért a Magyar Királyság (és a benne élő lakosság, vagyis a társadalom, a nemzet!) felelősséggel tartozott. Ezt a felelősséget a dánok átérezték és vállalták. Nálunk?
A határon túli magyarsággal kapcsolatos két új törvényi döntés beterjesztői – e cselekedetükkel – elutasították a történelmi felelősséggel való szembenézést és óhatatlanul felelevenítették a katasztrófába torkollott nacionalista-irredenta ideológiát, mítoszként továbbéltetnék azt (ahelyett, hogy tanulnának kudarcából és az általa okozott végzetből). Ők elzárkóznak attól, hogy a modern kor lehetőségeinek és kereteinek (EU!) kiaknázásával segítsük külhoni magyarjainkat (inkább kockáztatnák e lehetőségeket és kereteket). Nem vesk tudomásul, hogy a Duna-menti nemzetek jó szomszédságának nincs alternatívája, hogy Trianonba igenis bele kell nyugodni. Azt se fogadják el, hogy látszatot is olyat szükséges teremteni, amely sugallja: tényleg belenyugodtunk Trianonba. Nem azért kényszer ez, mert itt kiirtottak a többségi társadalom, a nemzet zömének közönyével hatszázezer zsidómagyart, hanem azért, mert a jelen kormányzó, "keresztény" elit e téren kezdeményezett politikája a magyar nemzet öngyilkosságával fenyeget. A hatszázezer halálért volt felelősség tudatosítása viszont tényleg nemzeti érdek. Hogy egyrészt tisztában legyünk vele, hová vezethet a territoriális politika abszolutizálása, másrészt segítsen bennünket segíteni gyermekeinknek a Jó és a Gonosz megingathatatlan megkülönböztetésében. Anélkül ugyanis, hogy ne tekintenénk Rossznak az antiszemitizmus és mindenféle rasszizmust,  hiábavalóan akarunk a egészséges lelkületű, vagyis emberséges társadalmat, nemzetet.

9.

Nem tévedés a területi revízió és a zsidók elpusztításának közvetlen összekapcsolása. Az összefüggést történeti kutatások igazolják. A lényeg: Horthy a revíziókkal visszaszerzett területek megtartásának engedélyezését (no meg a náci csapatok Magyarországról való visszavonását) remélte Hitlertől. Pontosan annak fejében, hogy – ő mint a Kormányzó, az államfő – hozzájárul a „zsidókérdés”" németek kívánta „megoldásához” (s ennek keretében lemond ellenjegyzési jogáról, kinevezi Eichmann magyar partnereit: Bakyt stb.)... Ezt az értékelést számos, levéltári források feldolgozásán nyugvó tudományos munka megerősíti ezt. Átfogó képet ad Sebők János: A Horthy-mítosz és a holokauszt. Budapest, 2004. Alapvető forrásközlésként lásd A Wilhelmstrasse és Magyarország 1933-1944. Kossuth, 1968; Horthy Miklós titkos iratai. Uo., 1962.

10.

A tragikus sorsképlet. Trianonból következett a revízió csillapíthatatlan vágya. Trianont verték le a magyar zsidóságon. Trianon revíziója végképp a nácik Németországához láncolta Magyarországot (hiszen Hitler számunkra „kedvező” döntése híján nem következik be). A III. Birodalom beavatkozása nélkül pedig nem szabadul el nálunk az öntizedelő, ön-népirtó antiszemita tömegőrület (amely utóbbinak hazai televénye sajnos addigra már beérett...).

*

PÁRIÁK A HALÁL TORNÁCÁN

Nyílt levél Feldmájer Péter dr.-nak,

a MAZSIHISZ elnökéhez – I.

Tisztelt Elnök Úr, nem hallgathatok. A minap (az első Nemzeti Összetartozás Napján, 2010. június 4-én) – a MAZSIHISZ képviselőjeként (http://www.mazsihisz.hu/2010/06/04/-igazsagot,-jogot-es-bekesseget-biraskodjatok-a-ti-lakohelyeteken--3150.html) – így fogalmazott a Szt. István Bazilikában, anyukája emlékét idézve: „egyéves rabszolgalét után hazajöhetett”.

Nos, az – bocsásson meg Elnök Úr, hogy korrigálni merem szavait – NEM RABSZOLGALÉT, hanem SIRALOMHÁZLÉT volt, két megszorítással használva az utóbbi kifejezést: 1/ a siralomház foglyaihoz civilizált magatartáskultúrával viszonyulnak őrzői; 2/ ezzel összefüggésben megadják számukra a kegyelettel teli búcsú lehetőségét (pap, utolsó kívánságként rendelhető étkezés, levélírás, emberi méltóságuk kímélése) – természetesen elvileg, illetve általában értve. Vagyis: a holokauszt zsidói nem rabszolgák, akiknek ókori megfelelőit helyenként és időnként jól tartottak uraik (néha föléjük is emelkedhettek, mint a pátriárka József…), hanem PÁRIÁK A HALÁL TORNÁCÁN.

Ön is tudja, hogy a fogalom, amelyet ezúttal használt, ebben a kontextusban eufemizmus. Élhet vele, Elnök Úr, privát körben. Azonban publikus térben? Valóságellenesen zsugorítva mindazt a kínt, amit az Ön édesanyja, az én meggyilkolt nagymamám, a pusztulást éppen csak kikerült apám és még több százezren, több millióan (attól függően érvényes a számhalmaz, hogy mekkora földrajzi dimenzióra terjesztjük ki emlékezésünket) elszenvedtek?

Nem kevesekkel együtt állítom, hogy a nemzeti összetartozásről szóló, most elfogadott törvényi nyilatkozat, valamint a néhány nappal előtte megszavazott ún. kettős állampolgársági törvény, céltévesztő, hibás jogi aktus, amelyek következményei egyelőre beláthatatlanok. S Ön most a maradék zsidóság nevében, ünnepélyes keretek között szolidaritást vállalt mindkettővel.

Apáink és nagyapáink egykori jóhiszeműsége még mentegethető, hogy – mondhatni – Himnuszt daloltak csaknem az egész úton, mikor vágóhídra hajtották őket. De a holokauszt után megismételni ugyanezt az együgyűséget?! Ön szerint a Trianon okozta, az egész korabeli nemzetet eluraló bánatból „egyáltalán nem következett az, amit a politikai osztály gyűlölködői megvalósítottak, a zsidóellenes törvények, és a holokauszt”. Tehát pusztán (vagy elsősorban) az uralmat megtestesítők akaratán fordultak volna ilyen rosszra a dolgok? Ha ezt a megközelítést elfogadjuk, vakon tapogatózunk mindazon indulatok, szenvedélyek között, amelyek hetven év múltán ismét ránk telepednek.

Nem kisebbítve a mindenkori hatalmasok felelősségét, villantsuk meg egy akárcsak elnagyolt gondolatmenet erejéig, vajon mi vezetett a Gonosz totális elszabadulásához.

Akkori naivitásunkra bőven akad mentség. Az asszimilálódás lehetőségét a XIX. században és a múlt század elején a magyarországi zsidóság nem pusztán egzisztenciális okokból ragadta meg két kézzel. Valamilyen lelki rokonság rezdült meg benne a magyarság iránt. Ezért hullatta vérét – számarányán felül – 1848/49-ben és 1914-1918-ban, sőt 1919-ben is. Ezért vetette bele magát – az ország javát szolgáló gazdaságfejlesztésbe, ezért művelt-patronált-menedzselt tudományt, oktatást, művészeteket, irodalmat, mindent, amire lehetősége nyílt. Nemcsak odaállt a magyarság mellé, de szenvedélyesen igyekezett, hogy a magyar nemzet integráns részévé váljon. Érthető hát, hogy egyre többen hittek – mindkét oldalról – az asszimilációban, a zsidó hagyományokat sajátságos redukcióval őrző egybeolvadásban.

Ebbe a fájdalmakkal keveredő, sejtelmes, időnként sokat ígérően édes – főleg a zsidóságot átható – vágyakozásba tenyerelt bele a másik javainak megkívánása, az ijedtség, a kifosztottság, a bizonytalanság, az elűzöttség, a fedélnélküliség Trianonnal. Hogy az ország nem zsidó többsége – aktívan vagy passzívan – egész történelmi időre elbűvölődjön az antiszemita dallamoktól, ettől az emberpusztító, lélekkorcsosító muzsikától. Vigasz és bűnbak kellett. Az iszonyúan kilátástalan helyzetben. Így fertőződtek meg jók is, kiket személyiségük különben nem vezetett volna erre az útra. Meg, természetesen, ott voltak az eleve gonoszságra hajlók, a mindig alantas indulatúak. A szegények és a gazdagok, a vagon-, meg barakklakók és a paloták urai, a tanulatlanok és a tanultak, az állással rendelkezők és a munkanélküliek között egyaránt. Faluban-városban. A földeken (a tiszaeszlári vérvád makacssága!), a gyárakban, az irodákban. A kenyértelenség, illetve az egzisztenciaromlás rémével szembetalálkozó keresztény kispolgárság és úri középosztály, rákos daganatként megduzzadva a határon túlról idetaszított, úri allűrökkel telített, de az addig általuk lenézett polgári foglalkozásokba most benyomulni kényszerülő, megtiport önbecsülésű korábbi államhivatalnokokkal, tisztekkel, az ősi vármegyék kisebb és nagyobb hatalmasságaival, kutyabőrös birtokosaival. Kitapinthatóan megjelent a keresztény kereskedő, a keresztény iparos, a keresztény tőkés, a keresztény jogász, a keresztény orvos. Trianon elvetette a tömeges irigység elharapódzásával a holokauszt sárkányfogait. Nem azért, mert a békébe diktált arcátlanságot zsidó magyarok idézték elő (ezzel vádolták őket!), hanem azért, mert ők akaratlanul is megnehezítették Trianon következményeinek elviselését. No meg, nem lehet elégszer ismételni, társadalmi „érvényességű” bűnbak hiányzott. Igény volt rá, mint minden ínségben…

Nos, csak az efféle, elfogulatlanságra törekvő szemlélet esélyes rádöbbenteni a mai társadalom egyéneit felelősségükre! Nem a régi történet felmelegítése (sajnos, nyilatkozatával ezt sugallta Ön is), miszerint voltak a rosszakaró, önző itthoni vezetők, majd – a nácik képében – jöttek még dirigálni idegen aljadékok.

Az eseményeket követő emberek nagy része napjainkban szentségtörésnek minősíti nemhogy a Trianon-revízió-holokauszt összefüggés kimondását, hanem a hamisra hangszerelt gyász mindennemű bírálatát. A felzúdulás irányára való rámutatást hiányolom Elnök Úr bazilikai beszédéből. A józan figyelmeztetés hangját, nehogy már ellehetetlenüljön a határon túli magyarsággal kapcsolatos, bel- és külpolitikai értelemben is rossz, legújabb törvényi aktusok károkozásának ellensúlyozása, de legalábbis mérséklése. A felhívást reklamálom Elnök Úrtól, hogy elengedhetetlen útját állni a történelmi felelősséggel való szembenézés elutasításának. Megakadályozandó, hogy a trianoni vészre katasztrofális választ adó nacionalista-irredenta ideológia mítoszai gátlástalanul, újra felelevenedhessenek.... Tudniillik ahelyett, hogy tanulnánk ezek kudarcaiból és az általuk előidézett veszedelemből, elzárkózunk attól, hogy a modern kor lehetőségeinek és kereteinek (EU!) kiaknázásával támogassuk külhoni magyarjainkat (sőt, hajlunk kockáztatni e lehetőségeket és kereteket). A történelmi cikornyákkal telitűzdelt, nemzetborongós, önsajnáló, narcisztikus deklaráció sajnos sokakat elbódít (a politikai osztályból is!). Ez az irracionalizmus nem veszi tudomásul, hogy a Duna-menti nemzetek jó szomszédságának nincs alternatívája, hogy Trianonba igenis bele kell nyugodni. Azt se veszi tudomásul, hogy látszatot is szükséges teremteni: tényleg belenyugodtunk Trianonba. Nem azért kényszer ez, mert itt kiirtottak a többségi társadalom, a nemzet zömének közönyével hatszázezer zsidómagyart, hanem azért, mert a jelen kormányzó, „keresztény” elit e téren kezdeményezett politikája a magyar nemzet újabb romlásába torkollhat. A hatszázezer magyar (!) abszurd haláláért a felelősség tudatosítása pedig azért fontos, hogy tisztában legyünk vele, hová vezethet a territoriális politika abszolutizálása. E nélkül a felismerés nélkül soha nem leszünk képesek segíteni abban, hogy gyermekeink, az utánunk érkezők nálunk és őseinknél reálisabban legyenek képesek megkülönböztetni a Jót a Gonosztól.

Ne hallgassuk el e szomorú évfordulón, hogy 1944-ben az akkori magyar állam, a Magyar Királyság úgy dobta pusztulásba 850 ezer polgárát (akiknek védelméért felelősséggel tartozott), hogy ezen, ép ésszel felfoghatatlan tette találkozott az általa képviselt nemzet addigra megérett önpusztító hajlandóságával. Addigra a lakosság túlnyomó része oda szocializálódott, hogy – egyfajta benső, lelki jóváhagyással – eltűrje, ki részvéttel, ki örvendezve, de eltűrje (mert ez a lényeg) szomszédjai és azok családjai kirablását, a semmi jót nem ígérő ismeretlenbe terelését. Szemük láttára brutálisan, megalázóan. Mialatt nem kevesen ugyanazzal áltatták magukat, mint az állam első embere, Horthy Miklós. Aki hamis reményekkel csalta lelkiismeretét. Úgy hitte, hogy amennyiben hozzájárul a „zsidókérdés” németek megkívánta „megoldásához” (no meg persze újrasorakoztat a Szovjettel szemben), cserébe a hús-vér Legfőbb Gonosz, Adolf Hitler engedélyezi Magyarországnak a revíziós területek megtartását és visszavonja megszálló csapatait.

Summa summarum. Trianonból következett a revízió csillapíthatatlan vágya. Trianont verték le a magyar zsidóságon. Trianon revíziója végképp a nácik Németországához láncolta Magyarországot (hiszen Hitler számunkra „kedvező” döntése híján nem következik be). A III. Birodalom beavatkozása nélkül pedig nem szabadul el nálunk az öntizedelő, ön-népirtó antiszemita tömegőrület.

Amíg a magyarság (benne az ún. zsidómagyarság is) nem döbben rá, hogy bizony ez történelmi sorsképleteinek egyike, addig a trianoni csonkulás okozta fekély értelmezhetetlen és kezelhetetlen a lelkekben (határon innen és túl egyaránt). Ezt kellett volna kikiabálnia a világba, Elnök Úr!

Elnök Úr, Ön beszédében hivatkozott édesanyjától hallottakra. Aki a Soából visszakapaszkodva is Trianont nevezte a magyar nemzetet ért legnagyobb csapásnak. Én szintén idézek szülőmtől. Az ugyancsak holokauszt-túlélő, 82 éves édesapámtól. Ő ezekről a kérdésekről így szólt hozzám.

APÁM INTŐ SZAVA

„Az aktuális szimbolikus törvények miatt kialakult vita óhatatlanul – minden hárítás ellenére – a TRIANON ÉS AZ ANTISZEMITIZMUS témára is koncentrál. A 20. század, holokausztot szerencsésen túlélt tanújaként azt kell mondanom, hogy e problémahalmaznak a tények alapján történő tisztázása egyszerűen megkerülhetetlen. A hamisítások nevesítése és lelepleződése nélkül a Kárpát-medence népeinek már krónikusan feszült lelkiállapota egyszerűen nem hozható rendbe, és ennek az elmaradása, halogatása bizony rengeteg veszélyt hordoz. Enélkül, társadalmunk minden bajra fogékony lelki beteg marad. Éppen eddigi szőnyeg alá söprésük vezetett ahhoz, hogy a sérelmek és előítéletek nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak, szinte függetlenül attól, hogy kinek-kinek a >családi kriptájában<, kifehérített emlékezetében milyen csontváz rejlik, akár egy kárvallott áldozaté, akár egy közönyösé, vagy éppen hasznot-húzóé, akár pedig egy hóhéré lett légyen is.

A közös nevező, ami minden sértettet-megkárosítottat-áldozatot (s akár leszármazottaikat is) egyaránt összeköthet és megbékíthet, aminek megkeresését és elfogadását itt, kis-hazánkban sem kerülhetjük meg, talán a következőképp foglalható össze. Különbözhetnek ugyan a jogos speciális-zsidósiralmak akár a hasonlóképp jogos magyar búbánattól, vagy a nem kevésbé fájó horvát keserűségektől és szerb szomorúságoktól stb., de ezek mind-mind univerzális kínok is. Megtörténtük, bekövetkeztük közös szégyene az emberiségnek. Csakhogy ezek többnyire átfedik és hatványozzák egymást (ám egyikük sem igazolhatja a >másokon< történő bosszút, elégtétel-vételt). A rajtam elkövetett szörnyűségek kollektív átérzését én például azért is elvárom minden honfitársamtól, mert amikor szülőföldem népe, a hazám, a Vészkorszakban, öregeimmel és kistestvéreimmel együtt, tizenhat évesen kitagadott, s gettókba, aztán halálvagonokba kényszerített egy őrült >eszme< jegyében, az egész magyar népet érte ez a Mohácsot felülíró vérveszteség. De a közös nevezőhöz az is hozzátartozik ám, hogy éppen a Holokausztot fogadjuk el mindnyájan az emberi gonoszság non plus ultrájának, mert a Soa, az Endlősung-program olyan globális borzalmat szabadított a világra, amelynek precíz kivitelezésével a felsőbbrendűnek kikiáltott emberek már szinte isteni jogot vindikáltak maguknak minden élet és halál fölött, s irányításukkal, tömegmanipulációjukkal annak nyitottak teret, hogy az emberiség a gyilkolási hajlamát ne csak önvédelemből, igazságának igazolásaképp, vagy éppen indulattól felgerjedve, hanem hideg számítással, a technika tökélyére fejlesztve élje ki. Ha ezt, a Holokauszt különleges megítélését az emberiség, vagy akár mi, magyarok nem fogadnánk el, s hagyjuk, hogy annak objektív emléke elenyésszen a társadalmi tudatból, nemcsak a szörnyűségek megismétlődésének nyitunk szabad utat, de talán az annál is nagyobb borzalmaknak a bekövetkeztét segítjük elő.”

Kétségtelen, veszem vissza a szót attól, akinek ágyékából származom, nem lehet időtlen időkig nyitva hagyni ezt a bizonyos közös mellényt. De most, valamiképpen, előkészítetlenül és rosszul gomboltatják be velünk. Mert nem megy ez úgy, teszem hozzá a múltunk valóságához, hogy ráadásul fröcsög az antiszemitizmus és a romák elleni gyűlöletkeltés szerte az országban, hol nyíltan, hol burkoltan. Az internetes portálok anonim gonoszságától a politika hivatalos világáig.

Elnök Úr nemrég nyilatkozott a Magyar Távirati Irodának (http://www.mazsihisz.hu/2010/05/27/a-kettos-allampolgarsag-tortenelmi-jovatetel-a-holokauszt-tuleloinek-3114.html). „A kettős állampolgárság történelmi jóvátétel a holokauszt túlélőinek”. Majd ekképp érvelt: „…nem szabad elfelejteni, hogy a holokauszt és a II. világháború szörnyűségei miatt nagyon sok olyan ember kényszerült elhagyni a történelmi Magyarország területét, akik kötődtek a magyar kultúrához.” Elnök Úr, nem billeg ez a megállapítás? Tudniillik e tényleg sok ember nem egyszerűen „elhagyta” Magyarország területét, hanem – csekély kivételtől eltekintve – ők végleg, és szó szerint, kifüstöltettek. Éppen azért, mert nem volt lehetőségük elhagyni az országot…

E nyilatkozatára több magánlevélben jeleztem Elnök Úrnak kritikai, jobbító szándékú észrevételeimet. Felelet nem érkezett, illetve válasza a bazilikai beszéd volt.

2010. június 5.

Tisztelettel:

Fekete György
tanár (Budapest)

Eredeti közlés:

http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=13363:nyilt-level-feldmajer-peternek-a-mazsihisz-elnoekehez&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101

*

Isten és bakterház – a

törvény elfogadása után

Fekete György

Hazám huszadik századi történelmében általában nem kimondottan hitelesek a nyilvános elköteleződések, pontosabban elköteleztetések. Zömmel, valamilyen módon, a társadalom ráncba szedését, valamiféle külső, erőszakos, ideológiai-szakrális jelképekhez igazított egységesítését jelentették. Anakronisztikusak, reakciósan konzervatívak. A Horthy-korszakban fölsorakozás a Szent István-i Magyarország mellett, az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején-e esküvés az Emberiség Nagy, Bölcs Vezérére és egyúttal annak Legjobb Magyar Tanítványára, 1956-ot követően megint, akkor a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormányra (Kádár regnálását szentesítendő), s a rendszerváltás óta is előrukkolnak ilyesmivel. Napjainkban: megéreztetni az állampolgárokkal, hogy – kommunista rendszer bukása ide vagy oda – biztonságot, nyugalmat, perspektívát az alattvalói lét kínál számukra. Mária országa, a Szentkorona-tan felmelegítése után így köszöntött be legutóbb „A Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről” szóló FIDESZ-KDNP törvényjavaslat. Az országgyűlés megszavazta. Nagy többséggel. A jogi köntösbe öltöztetett borzadály a mai Magyarország lakóinak kinyilvánítja (mint a haza iránti erkölcsi kötelességet), miképpen viszonyuljanak a trianoni békéhez. Sőt, szintén erkölcsi nyomásként (már érzékelhető jelenség! – lásd az internetes fórumok e témáról), tulajdonképpen az individuális szabadságnak is véget vet (vö. J. S. Mill tétele a többség zsarnokságáról), hogy mindenki maga dönthet szabadon, akar-e egyáltalán viszonyulni Trianonhoz. Tagadhatatlanul kötelezést sejtet: „tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a magyarság számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak”. Vagyis a magyarságon belül senkinek nincs joga a „tanúságtétel” tárgyában másként gondolkodni. Ez pedig aggályos. Nem egyszerűen azért, mert az államszocializmus kimúlására húsz évvel a társadalom uralmi átpolitizálásával, az éppen megszületett civil terrénum visszazsugorításával fenyeget. Hanem azért is, mert Trianon negatív történeti megítélését (ami a maga helyén reális értékelés) annyira aktualizálóan csatolja jelenünk alternatíváihoz, hogy már szinte feszegetni látszik a ránk nézve ma is hatályos párizsi békeszerződés, amely viszont változatlanul nemzetközi garanciája állami létezésünknek.

Trianon kétségtelenül történelmünk egyik leggyászosabb eseménye, s rajtunk múlik, veszélyezteti-e nemzeti jövőnket. Éppen ezért elfogadhatatlan a törvény átgondolatlansága, szakszerűtlensége – és, megkockáztatom, embertelensége. Nézzük részleteiben.

Már a legelső mondat indítása szörnyű: „Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura...” Hiába Abraham Lincoln szavai csengenek vissza (ő a rabszolgák felszabadítása, az amerikai nemzet egyetemes szabadsága mellett érvelt, olyan földön, ahová az alapító bevándorlókat éppen a vallásszabadság tagadói űzték!). Európában, különösen a feudalizmusból, az államegyháziságból későn kikecmergett részén, ezek az utalások nyugtalanító képzeteket keltenek. Visszahátrálunk az állam és az egyház szétválasztása előtti időkbe? Holott az Európai Unió alkotmányának preambulumában se kapott helyet a keresztény eszmerendszernek mint a tagállamokat egybefűző civilizációs általánosságnak a tétele (dacára, hogy az EU alapító nemzeteinek elődei jóval előbb tértek meg őseinknél, meg őket kevésbé kellett kényszeríteni a keresztvíz alá, mint bennünket). Feladjuk az állam, a politikai nyilvánosság szekularizált jellegét? Avagy új vezetőink beérik a Horthy-korszak félfeudális, neobarokk díszleteinek újra színpadra állításával? Egyáltalán: mi indokolja e korhadt szimbólumtákolmány előkaparását? Mi szükség van e szemléletet állam-, illetve politikaszervezésre használni? És éppen nálunk? Hát itt a kommunista rendszerek brutális, vallásüldöző szakaszát is megterhelte a hit – emberi szellemet gúzsba kötő – túlterjeszkedése! Tragikomikus emlékünk: a leningrádi egyetem pártbizottsága megszavazta, hogy a világegyetem nem tágul…

E törvény mellőzhetetlen gyakorlati kérdéseket vet föl. Miként érinti a többistenhivő, meg a vallástalan, illetve istentagadó, de okmányaik szerint magyar állampolgárságú embereket? Kizárólag a vallásos hit megsértése lélekbántás, illetve személyiség elleni támadás? Az istentagadás hitének és/vagy az isten iránti közömbösségnek a megbélyegzése, még ha közvetett is, nem az? Avagy: miért ne vallhatná majd az „istentelen” polgár, hogy e törvény rá nem vonatkozik.

Másik nagy negatívum. A trianoni béke hatását értékelve ugyan figyelmeztet, hogy ne feledjük számon tartani a „más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáinkat is”, azonban elhallgatja, hogy e békediktátumért való hibáztatással terebélyesedett ki a Horthy-korszakban a politikai antiszemitizmus állami védnökölése. Elmondja, miféle erőkkel szövetkezett a Magyar Királyság a revízió érdekében, de elbeszélésmódja igen sajátos! Tudniillik, „az idegen [sic!] hatalmak segítségével végrehajtott … határmódosítás” tényét rögzíti, azonban „titokban” hagyja, hogy ezek a hatalmak a náci Németország és a fasiszta Olaszország. Kimarad az átmenetileg és részlegesen „sikeres” revízió leggyászosabb, a nemzet lelki egészségét leginkább roncsoló következményére való bármiféle emlékezés. Hogy Horthy a korábbi határváltoztatásokkal tágított „Csonkaország” – akkor már csupán formai – szuverenitásáért cserébe szemet hunyt a teljes, Budapesten kívüli zsidó magyarság (beleértve a visszacsatolt területeken élőket is) – magyar közigazgatási apparátussal és csendőrséggel történő – halálba deportálása felett. Megkoronázása e hamis és gonosz történeti narratívának a javaslatot záró Indokolás: „a magyarság számára Trianon a XX .század legnagyobb tragédiája”. Nem Auschwitz… Holott a holokauszt itthoni áldozatai magyar zsidók voltak, magyar emberek: 550-600 ezren. Akiket – e törvényjavaslat elfogadásával – hazájuk másodszor is kitagad. Haló poraikban. Egyébként zömüknek pora sincs, füstté váltak. Ez a III. Magyar Köztársaság erkölcsisége? – 2000-ben a FIDESZ országgyűlési döntésre taksálta a holokauszt-emléknap bevezetését, ellenben Trianon megörökítését, tíz év elteltével, törvényt érdemlőnek…

Sajnos a törvény azon része is célt téveszt, amelyik a szomszéd országok többségi nemzeteinek megnyugtatását szolgálná. Ugyanis múltbeli revíziós fiaskóink jelzése többféle értelmezést megengedő fogalmazással folytatódik: „az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy a fenti problémák megoldását csak a nemzetközi jogi szabályok által kijelölt keretek között…”. Nos, e szófűzés jelentése később – a konkrét politikacsinálás függvényében – bármilyen más álláspontra átfordítható. Hiszen – ekként (vö. közvetlenül megelőző szövegrész) – leszögezzük, „a trianoni békediktátum által felvetett kérdések történelemből ismert eddigi megoldási kísérletei – … határmódosítások” ma is megoldandó problémák. Igaz, „a nemzetközi jogi szabályok” keretei között, de „megoldandók”! Mi ez, ha nem a békerevízió változatlan igényének meglebegtetése részünkről? Közvetett formában ugyan, de visszatérés a két világháború közötti tragikusan felelőtlen magyar külpolitika legfőbb célkitűzéséhez. Ily módon az irredenta-nacionalista kardcsörtetés felelevenítését, a Kárpát-medencei társnemzetek közötti háborús feszültséget előrajzoló kör bezárulhat. Kockáztatva gyerekeink életét. Akiknek zsigerei – mivel a generációs láncban többszörösen békeviseltek – nem viszolyognak a fegyveres pusztítástól és a fegyverektől pusztulástól.

Mindezek miatt okkal tölthet el veszélyérzet minden, nemzetét nem a szomszéd népek lenézése árán szerető magyar hazafit.

Románia, Szlovákia, Szlovénia már velünk együtt EU-tagok. Óhatatlan tehát a felvetés, a magyarság megtagadása-e a demokrácia, a humánum, a felvilágosultság, a ma még EU lehetőségű világszabadság (sic!) jegyében megkérdezni: számít, hogy hol áll a bakterház?

Ámbátor ez az egész, csel is lehet: figyelemelterelés. Ez se becsületes, de legalább kevesebb bajjal fenyegető műsora lenne számos politikusunknak.

A szerző tanár – Budapest

Eredeti közlés:

A cikk a szerzőtől a http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=11388:isten-es-trianon&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101 ; Isten és Trianon címen, 2010. május 25-én megjelent írás szerkesztett, átdolgozott és bővített változata.

Az íráshoz lásd: a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2010. évi XLV. törvénye

a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről (2010. május 31.) In: Magyar Közlöny, 2010/92. szám. 2010. június 4. – http://www.kozlonyok.hu/nkonline/index.php?menuindex=0200&pageindex=0296

*

Stern Samu szelleme?

Zsidó Tanács vagy hitközség?

A holokauszt idején a helyi zsidó közösségek vezetőiből náci parancsra alakult ún. zsidó tanácsok működtek, hogy a kiszemelt áldozatok különösebb háborgás nélkül, lehetőleg a maguk szervezésében, a gettósítást és a deportálást elrendelő utasításoknak engedelmeskedve, kvázi önként induljanak lemészároltatásukba. (Stern Samu a budapesti Judenrat elnöke volt.)

E borzasztó képzettársítás keletkezett bennem, amikor szembesültem azzal a beszéddel, amelyet Feldmájer Péter kecskeméti ügyvéd, a MAZSIHISZ elnöke mondott 2010. június 4-én a Szt. István Bazilikában, a gyászos trianoni békediktátum 90. évfordulóján. Az első alkalommal megült Nemzeti Összetartozás Napján.

A részben zsidó ima módjára megszerkesztett beszéd igen ellentmondásos fogadtatásban részesült. Míg a politikai jobboldal mérsékelt része, úgy tűnik, méltányolja, addig a liberális és baloldali körökben nem kevesen hevesen bírálják vagy fejcsóválva megmosolyogják, de mindenképpen kifogásolják. Kritizálók pedig egyaránt kikerülnek a nem zsidó és a zsidó „származásúak” közül. Az utóbbiakban az is megütközést kelt, hogy a MAZSIHISZ elnöke az egész magyar zsidóság nevében szólalt meg.

A kritika lényege, hogy Feldmájer Péter minden további nélkül felsorakozott egy olyan Trianon-kép mellé, amelyből eltagadhatatlanul hiányzik az árnyaltság, a történelmi realitások érzékelése és eléggé illeszkedik az új, magát keresztény-nemzeti forradalomként meghatározó, a Szent István-i Magyarország szimbolikájához, eszméihez visszanyúló kormánykurzus nem igazán megnyugtató aktuálpolitikai cselekvéseihez. Cserébe viszont nincs ellentételezés, az antiszemitákat szemmel láthatóan nem befolyásolja. Valószínű, hogy az antiszemitizmus hazai elterjedtségét egyáltalán nem mérsékli. Nem erősíti a magyar zsidóság biztonságérzését, hanem ellenkezőleg hat. Az sem egyértelmű, hogy a MAZSIHISZ elnökének kiállása a bel- és külföldön elutasítást is kiváltott, következményeiben kiszámíthatatlan „kettős állampolgársági”-törvény és a kulturális magyar nemzet államhatárokon áthatoló egységének törvényi deklarációja mellett helyesnek fog bizonyulni.

Nem teljesen alaptalan az aggodalom, miszerint Feldmájer szimbólumkapitulácója (Trianont – lényegében – Auschwitznál is pusztítóbb nemzeti csapásnak minősítette, a gyakorlatilag nullára „redukált” vidéki zsidómagyarság tekintetében is) azon kívül, hogy céltalannak mutatkozik, káros lépés is. Bénítja a Trianon-mítosz mögé búvó szélsőségesen nacionalista, neo-irredenta erőkkel szembeni fellépést, „trianonozásuk” álságának leleplezését, üt az antifasizmuson, s megnehezíti a FIDESZ-KDNP kormánykoalíció külpolitikájának kritikai megközelítését (a határon túli magyarok, a velünk szomszédos államok vonatkozásában).

F. P. beszéde kétségtelenül olyan általános társadalmi közegben hangzott el, amelyben – minden nemes erőfeszítés dacára – továbbra se számít valóban magyar tragédiának a holokauszt (számosan nem tagadják, ám a zsidók bajának-ügyének tartják még mindig), s nem veszi körül többségi konszenzus a demokratikus értékek és az antiszemitizmus elleni küzdelem összefüggésének belátását (hiszen a demokráciát mint olyant, szintén elértéktelenedés fenyegeti Magyarországon).

F. P. tárgyalt szereplésére e fórumon, a Nolblogon (ahová most rótt soraimat fölhelyezem), úgyszintén megfogalmazódtak efféle kételyek. Például: http://anton.nolblog.hu/archives/2010/06/06/dr_Feldmajer_beszede/ [kommentek]. A képi ábrázolás eszközével: http://altnyil.nolblog.hu/archives/2010/06/06/Trianon_helyben/

Ugyanitt a Trianoni Békeszerződés racionális végiggondolására is intettek, mint az egyetlen felelős nemzeti viszonyulásra: http://kommun1zmustma.nolblog.hu/archives/2010/06/02/Trianon/

A kérdéskörben igen megfontolandó jegyzeteket tett közzé Kertész Péter író, Pulitzer-emlékdíjas újságíró: http://kertesz.freeblog.hu/archives/2010/06/ [különösen június 5. és 3.].

A fent utalt kritikákat jómagam is osztom. Nézetemet bepréseltem Feldmájer Péter dr.-nak címzett NYÍLT LEVÉLBE.

A levél ma már olvasható: http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=13363:nyilt-level-feldmajer-peternek-a-mazsihisz-elnoekehez&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101

Érdeklődéssel várom a MAZSIHISZ elnökének tárgyszerű, érdemi feleletét (korábbi tudakozódásaim, felvetéseim válasz nélkül maradtak).

Fekete György („navigátor”)

Eredeti közlés:

navigator|2010. jún. 7. 8:43 [Fekete György]

http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/06/07/Stern_Samu_szelleme/

Megvédés:

1. Feldmájer Péter MAZSIHISZ-elnököt a témával kapcsolatosan nevelte édesanyja, ahogy nevelte. Bazilikabeszédében Feldmájer úr példálódzott anyukájával... Önmagában nincs ezzel gond. A kutya ott van elásva, hogy F. úr szerintem nem elegendő árnyaltsággal becsülte föl szóban forgó hivatkozása politikai és érzelmi hatását, valamint szereptévesztésbe keveredett. Tudniillik az egész magyar zsidóság nevében mutatkozott megszólalni. Szorosan idetartozik a „saját sérelmeinken felülemelkedni tudás” erkölcsi követelménye (F. úr is utal rá). Nos, sokféleképpen lehet minősíteni a holokausztos tántorgást a halál tornácán. „Sérelemnek” semmiféleképpen nem értékelném (kivéve a jogi-jóvátételi megközelítést). Ez, egyfelől blaszfémia, másfelől, kinyitja a kiskaput a holokauszt relativizálásának. A fájdalomra, a mártíriumra emlékezés erősíteném a megértésre való hajlandóságot és képességet azt szolgálja, hogy minél többen megértsék: az ún. zsidó szenvedés konkrétként „kifogja” az általánost, mert magába sűríti az egyetemes emberi szenvedést (lásd Mózes, Jónás panasza, „Miért én?”, de említhető a Tejesember figurája is). Különben, az antiszemitizmus itt reklamálja rendre a nem zsidók iránti zsidó empátia hiányát. Holott ez az empátia nemritkán rendkívüli (igaz, párosulhat világmegváltó fanatizmussal is)…

2.

Amikor gyászunkat megosztjuk másokkal és megpróbáljuk közvetíteni, hogy valójában az egész magyar nemzet veszteségét siratjuk, az antiszemitizmustól befolyásolt ellenlábasok ahelyett, hogy ezt fogadnák, különböző, egyáltalán nem kapcsolódó témákat rángatnak elő (Közel-Kelet, indiánok sorsa, a sztálinizmus tragédiái, afrikai és ázsiai népirtások stb. ). Ilyenkor az jut eszembe, hogy ez olyasmi, mint amikor valaki meghív bennünket hozzátartozójának temetésére, mi azonban elmenvén közölnénk az illetővel: csak akkor nyilvánítunk részvétet, ha ő előbb elmélkedik velünk egy másik, szintén elhunyt embertársunk sorsáról… Kérdezzük meg ezeket a „naiv” ágálókat, hogyan érintené őket efféle válasz? Nem találnák-e furának, például nagymamájuk ravatal mellett állva? Reagálásunk kiegészítéseként megjegyezhetjük, hogy a konkrét probléma, amit ilyenkor „fölvetnek”, nemcsak nem kapcsolódik a közös bánathoz (mondjuk, Gáza a zsidómagyarok kiirtásához), hanem rendkívül összetett és ellentmondásos. Tehát annyira fontos, hogy tényleg külön alkalmat kíván. Akkor minek idekapcsolni?
Összegezve: az antiszemitizmustól nem elzárkózó jobboldal áttematizálással (is) törekszik ellehetetleníteni, hogy a holokausztot illetően emberek a polgárok emlékezhessenek, pedig emlékezés nélkül nem nyugszik meg a lélek és a velünk történtekből való tanulás híján, ismét ugyanazon, illetve nagyon hasonló történésekbe bonyolódhatunk.

3.

A MAZSIHISZ elnöke úgy jelölte be Trianont a szimbólumskálán, mintha – mondjuk – a pápa bejelentené a Vatikánban, a római katolikus anyaszentegyház nevében, hogy Jézus nem az Úr fia... Nos, ehhez már zsinat kéretik – előzetesen.

4.

Auschwitz és Trianon egybevetésekor (mert – egyébként – a MAZSIHISZ elnöke ezt közvetve ugyan, de megcselekedte) nem az összemérést kifogásolom, hanem azt, ha a mérlegelés hamis (amelynél, ráadásul, Auschwitz alárendelése – bármilyen tekintetben – Trianonnak, bizony érintkezés az antiszemitizmussal, de legalábbis védtelenség, és óvatlanság e téren). Jómagam publikáltam is a hiteles mérés szükségességéről ( http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=11741:ertekeljuek-a-toertenelmi-esemenyt-vagy-moralizaljunk-felette&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101 ). Ám a hiteles, a kompetenciákat nem összekeverő mérés, összehasonlítás mellett szálltam síkra. Nem a destrukció eszközeként szolgáló manőverezést, manipulálást védtem. Tehát, összegezve, nem játszmázást forszhírozok. Mert a játszmázás mindig (ön)sorsrontó. Mind az egyének, mind a közösségek vonatkozásában.

5.

Az antiszemitizmusra észlelésére folytonos készenlét, az ez irányú figyelem szüntelen ébersége nem paranoiditás (pláne nem paranoia), amiként azt a zsidóságot bűnbakolók visszatérően fölvetik. E népet, e kultúrát (asszimilációiban is, a zsidómagyarokat is) történelmi idők óta üldözik. Ennél fogva nem üldözési mániája van, hanem reális üldözöttségérzékelése. Az egyetlen megoldás: az antiszemiták kigyógyulása az antiszemitizmusból, mégpedig oly módon, hogy érett-felnőtt személyiségszerveződésbe fejlesztik magukat. Ebben – időnként és alkalmanként akár pozitív diszkriminációval – támogatni, segíteni kell őket, hogy a folyamat minél kevesebb keservvel és minél több szabadság- és örömélménnyel menjen bennük végbe. Kétségtelen, nem mindegyikük jut el azt érezni, hogy „Be jó nem antiszemitának lenni!”, de e rettenet csökkentésében a legkisebb eredmény is humánus, illetve az Örökkévalónak tetsző cselekedet. Nem elegendő, sőt kudarcos megközelítése e borzalomhalmaznak, amennyiben arra szorítkozunk, hogy rábízzuk magunkat a történelmi körülmények, a történelemnek titulált végzet alakulására. Ugyanakkor, természetesen, az akarat és tudatosság mindenhatóságát vallani szintén zsákutcába vezet. Valahol, mint mindenben, a helyes út, ösvény középen leledzik. Még ha nagyon girbegurbán is…

6.

Mi, akik – a történelmi tragédia alapján, ahová vezetett – engesztelhetetlenül szembeszállunk a régi-új nacionalista, irredenta, délibábkergető, önsajnálatba révedő, a szomszéd nemzeteket lenéző, irántuk empátiára nem hajlandó Trianon-felfogással, vagyis a Trianon-mítosszal, igenis nagyon fontos történelmi eseménynek ítéljük – és hirdetjük – Trianont.

7.

Számosan ebben az ügyben is így bölcselkednek: „Nem üldözni kell a gonoszt, hanem meg előzni”. Elvont értelemben igazuk van. Ám a csúnya valóság rendszerint nem engedelmeskedik az emelkedett igazságoknak. És ha nagyon eltérünk a való élet gyarlóságaitól, bosszút áll. Például, a náci államhatalom létrejöttét úgy lehetett volna MEGELŐZNI Németországban, ha már a weimari időkben a lehető legszélesebb szövetségben és a lehető legnagyobb összehangoltsággal Hitler úr és hivei ÜLDÖZÉSÉBE fognak…

8.

A Horthy-rendszer antiszemitizmusa együtt kezelte Trianont és a zsidóság okolását Trianonért. Így aztán megérlelte a MAGYAR TALAJT Auschwitzhoz…

*

Alulmaradt bírálat

Mi a rosszhiszeműség? – avagy

létezik-e történelmi és politikai

aspektusú szövegelemzés,

jóhiszeműen…

Jeszenszky Géza történettudós, valamikori külügyminiszter (stb.) a Népszabadság 2010. június 12-i számában (Gyásznapok után – elkeseredés ellen) az összes olyan olvasatot, amely az ún. nemzeti összetartozás (már a cím is szerencsétlen, mert anakronisztikus, avítt, de főleg régi, átkos szenvedélyeket, gyűlölségeket előhívó….) most törvénybe iktatott deklarációját másnak látja, mint ő, szó szerint „rosszhiszeműnek” titulálja. Így ír: „A május 31-én elfogadott törvény egyes megfogalmazásaival lehet vitatkozni, de céljával aligha. […] Az elhangzott kritikákkal szemben én azt olvasom ki a törvényből, hogy a Trianon által teremtett problémák megoldását Magyarország nem a határok módosításában keresi, hanem a nemzetközi jogelvek tiszteletben tartásában, az államok együttműködésében, az egyes nemzeti közösségek autonómiájában, elvetve az asszimiláció erőltetését. Minden más olvasat csak rosszhiszeműségből fakadhat.” Tehát úgy egészében, minden külön, konkrét megvizsgálás nélkül. Ex cathedra.

Vagyis Jeszenszkynek az a tény, hogy a törvény a több neves kortárs által már megtörténtük pillanatában kalandornak minősített magyar revíziókat pusztán „kudarcot vallottaknak” értékeli, s ekként szépítgeti az Adolf Hitlertől kunyeráló, Magyarországot – alternatíva lehetősége nélkül! – végzetébe taszító külügyi cselekvéseinket, nem „rosszhiszemű” fogalmazás. Ellenkezőleg, állításában mindenki, aki erre rámutat, „rosszhiszeműen” olvas.

„Rosszhiszemű” szintén – Jeszenszky logikájával –, aki szövegelemzéssel bizonyítja, hogy a törvény a magyar revíziós igények fenntartását sugallja. Holott szöveget értelmezni nem csupán mi tudunk…

Nézzük meg közelebbről. A Nemzeti Összetartozás törvénye miért ne kelthetné rosszhiszeműség benyomását a törvény fogalmazóit és elfogadóit illetően, ha a szöveg, nem lehet elégszer ismételni, a Hitlertől végzetes ajándékba kapott revíziók egyetlen jellemzőjeként kizárólag annyit állapít meg, hogy azok „kudarcot vallottak”? Miért ne idézhetné fel az olvasóban a revízió meglebegtetésének gondolatát akkor is, ha az olvasóban nem rosszhiszeműség, hanem történelmi okoknál fogva méltányolható aggály, féltés mocorog?

Ráadásul, később a törvény szövege önmaga komolyságát, saját hitelességét megkérdőjelezve kötelezi el a mindenkori magyar kormányokat a „a nemzetközi jogi szabályok által kijelölt keretek” és az „egyenrangú országok kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködése” mellett. Mert a szóban forgó tétel befejező részében (és a befejezés mint olyan, tudjuk, többnyire óhatatlanul nagyobb nyomatékkal bír) a szomszéd országokat megcélzó magyar külpolitika legfőbb üdve gyanánt az államhatárok feszegetéseként is felfogható maximát határoz meg. Ugyanis e helyen – lényegében – a hitleri és a horthysta agresszió egyik hivatkozását, provokációs ürügyét használja (a „kiindulópont”, fogalmazza, „csak az egyének – a nemzeti önazonosság megválasztását is magában foglaló – szabadsága, s a nemzeti közösségek belső önrendelkezéshez való joga lehet”), miközben elmulasztja leszögezni, hogy e tekintetben tartalmi egybeesés kizárt! Ezenfelül, miért ne tölthetné el aggodalommal a törvény jóhiszemű olvasóját, hogy a szövegezés a hitleri számításból megítélt terület-visszacsatolások (megnevezve mint „az idegen hatalmak segítségével végrehajtott újabb határmódosítások”) kudarcát megoldandónak minősíti? – hiszen ezeket a „a fenti problémák megoldását” formulázású gyűjtőkifejezésbe csoportosítja.

Ez mind nem számít Jeszenszkynek. Számára az övétől eltérő olvasat „csak rosszhiszeműségből fakadhat”. Fel se tételezi, hogy a törvény hazai kritikusait jóhiszeműség, honszeretet, hazaféltés, a fiatalságot, a ma még „kismagyarokat” (Nagy Imrétől citálom, ha valaki nem emlékezne…) óvó szeretet mozgatná.

Azzal se néz szembe Jeszenszky (pedig tanárként és diplomataként egyaránt fogékonynak illene lennie az empátiára), hogy ami nekünk üröm, az a szomszéd nemzeteknek öröm. Akkor ők „rosszhiszeműek”? Ilyen mentalitás fura a 21. századi Európában, s nem kifejezetten bizalmat kelt EU-tagtársainkban.

Mire számíthatnak Fidesz-országban (lásd Niedermüller Péter kiváló írása a http://www.galamus.hu-n) a valóban demokrata magyar emberek, ha ragaszkodnak a revansista szemlélet, a neo-irredenta érzésekkel való játszadozás, a patriotizmus helyébe a nacionalizmus választásának elutasításához? Ha merik magukat ezután is Petőfi, Ady, Jászi, József Attila, Radnóti örököseinek vallani? Ha nem mondanak le az egymásra testvérként tekintő nemzetek alkotta Világszabadság álmáról? Dacára, hogy ez az álom még történelmi időn át is legfeljebb a munkaerő, a tőke, a tudás szabad – határoktól nem korlátozott – mozgásának valóságát jelenti. Ami azonban nem kevés (viszonyítsunk a trianoni Magyarország és a szomszédjai közti védővám-acsarkodásokhoz…).

Szóval, aki mindezt szem előtt tartja, az maholnap (ismét) – hazaáruló?

Nehéz eldönteni, hogy e cikkét a történész, avagy a (z ideológus-)politikus, vagy a diplomata Jeszenszky Géza írta (e professziókat egyaránt jegyezte szignójához). Valószínűleg – mindhárom, együtt…

Bízom benne, írásom nem jogellenes azon történés okán, hogy 2010. június 10-én a Magyar Köztársaság külügyminisztériumába bekérették a Szlovák Köztársaság budapesti nagykövetét, miszerint tiltakozást nyújtsanak át az ellen az előző napi szlovák kormánynyilatkozat ellen, amely – a magyar parlamentben május 31-én elfogadott Nemzeti Összetartozás törvénye miatt – revizionista törekvésekkel vádolta meg a magyar kormányt és törvényhozást.

Abban is bízom, hogy a sajtószabadságba és közmorálunkba továbbra is befér bármely hatályos törvényünk megbírálása.

És egyáltalában, hadd utaljak írásom címére, nem az vall-e rosszhiszeműségre, ha valaki tudatosan – társadalomtudóstól csak ez feltételezhető! – keveri a kompetenciákat egymással? A rosszhiszeműség morális-pszichológiai fogalom. Publicisztikai vitában többnyire nincs jogosultsága (különösen nem történeti, politikai, jogi jellegűben), kivéve ha fennforgása alapos okkal vélelmezhető vagy eltökélt szándékunk a partner személyének, személyiségműködésének lejáratása…

Fekete György
történelemtanár, mentálpedagógus (Budapest) = navigator (Nolblog)

Eredeti közlés:

http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/06/14/Alulmaradt_biralat/

Megvédés:

1.

A magyar társadalomnak van egy olyan része, amelyben létezik a következő asszociációs sor: összetartozás – összetartás – kitartás... Erre mindig tekintettel kell lenni. Közös érdekből.

2.

Pusztán azt állítja ez az írás, hogy a revíziókat Hitler markából semmiképpen nem lett volna szabad elfogadni, s akkori magyar politikai osztály bűne, hogy más alternatívában soha nem gondolkodott. Holott voltak, igaz kevesen, akik már akkor látták, hogy nemzeti öngyilkosság a hitleri "kegyelem" jóvoltából revíziót elérni. Dacára, hogy Anglia valóban lemondott Közép-Európáról

Fontos tudni, hogy képtelenség mindazokat hitleristának beállítani, akik vallották Trianon igazságtalanságát, mert akkor az egész munkásmozgalom, a kommunistákkal együtt, e szégyenpadra kerülne... Lenin, s később a szovjet külpolitika következetesen versaillesi rabló békerendszerről beszélt, s ezen az alapon volt némi együttműködés a weimari Németország és Szovjetunió között (a rapallói szerződéstől kezdve).

3.

Többen abból kiindulva mentegetik Jeszenszky Géza általam bírált cikkét, miszerint a kicsi eredményt is érdemes megbecsülni – a jó ügy érdekében. Azonban a kompromisszum és az elvtelen megalkuvás nem azonos egymással.

Jeszenszky G. valóban reálisabb felfogást közvetít a jobboldal főáramánál. Ám ha nem az lenne az álláspontja a szóban forgó történeti kérdésekben, ami – akkor is szíve joga. Bár azért az nem teljesen mindegy, hogy a Magyar Köztársaság egyetemi katedrájáról mit hirdet… A probléma tehát, amelynek okán megszólaltam, elsősorban nem Jeszenszky vonatkozó történeti nézete.

Azt tartom elfogadhatatlannak, és a demokrácia moráljával (sőt jogrendszerével!) összeegyeztethetetlennek, hogy Jeszenszky az egyetemi tanári pozícióból, tehát professzionális véleményformálóként, a Nemzeti Összetartozás törvényének minden, az övétől eltérő olvasatát eleve „rosszhiszeműségből fakadónak” jelenti ki. Nos, ez a fő bökkenő. Ez akkor is tarthatatlan álláspont lenne, ha egyébként, tárgyi tekintetben, igaza volna.

Ráadásul a törvény szövegét elemezve kiderül, hogy Jeszenszky szövegértelmezése nem is állja meg a helyét.

Akkor tessék nekem megmondani, a vizsgált kérdésben, amelyben megnyilatkoztam, mit méltányoljak Jeszenszky EZEN cikkében? Tudniillik, például, nem a többé-kevésbé progresszív azon munkájáról értekezünk, mint a Hitel 2007. április számában megjelent – Kolozsvárra fókuszáló – holokausztdolgozata.

*

Nemcsak MAZSIHISZ-ügy!

Egy zsidómagyar állampolgár civil

demokráciaerőlködése

Dr. Feldmájer Péternek – nyílt levél II.

A nem zsidó és a zsidó magyarság közötti testvéri viszony iránt aggodalomtól vezetve két levelet intéztem Dr. Feldmajer Péterhez, a MAZSIHISZ elnökéhez. Az első magánlevél volt, a második nyílt levél (ezt megjelenéskor a címzettnek közvetlenül eljuttattam). Mindkettőhöz csatoltam a tárgyban e küldésekkel párhuzamosan közzétett blogírásaimat és internetes lapban lehozott cikkeimet. Feleletet, a mai napig, telefonon se kaptam. Még jelzést se, hogy – mondjuk – „türelmet kérek/kérünk, fogok/fogunk válaszolni”. Holott Elnök Úrnak apparátus áll rendelkezésére. Ezért úgy döntöttem, hogy röpítem második nyílt levelemet – szintén közmérlegelésre.

T. c.
Dr. Feldmájer Péternek, a MAZSIHISZ Elnökének

Tisztelt Elnök Úr!

Trianon és Auschwitz összevetéséből Trianon kerülne ki mélyebbre hasító magyar sorscsapásként? Nem így van. E kérdésre a történettudomány és az ép erkölcsi érzék egyaránt tagadó választ ad. Hiszen területek „visszaszerezhetők” nem csupán újabb háború révén az előző nyertese ellen, hanem – ha már a nyers erőszak a világdiplomáciában szalonképtelenné vált vagy gyengék vagyunk, hogy éljünk vele – munkaszorgalommal, gazdasági átalakulással, a nemzetközi piacokon keresett portékákkal, szellemi tőkével, az államok határait „légiesítő” szövetségi rendszerbe való belépéssel is. 1944-re viszont oda jutott Magyarország, hogy népe önmaga ellen fordult, hogy zsidósága halálba szolgáltatásával saját húsába vágott, saját testét csonkította meg. A társadalmi-nemzeti tudat megbetegítése az egyének nemzedéki láncolatát roncsoló lélekmérgezés által, ami a holokauszt talán legpusztítóbb következménye volt (a soha meg nem ismert nagyszülőktől a soha meg nem született utódokig értve), sokkal, sokkal megrendítőbb katasztrófát jelentett az egész, nem zsidó és zsidó magyarságnak. Mert a gyilkosok és közönyösök utódainak véget nem érő, tudat alá szorult mardosódása (megnyilvánulva túlkompenzációs késztetésükből eredő, az áldozatokat újra megcélzó bűnbakolásban) „kombinálódott”’ a túlélő mártírok követő nemzedékeinek zsigerekbe ivódott, nagyon-nagyon nehezen, csak rendkívüli tapintattal csillapítható gyászával, bánatával. Ezt kellene megértenie a jelenlegi teljes magyar politikai osztálynak, beleértve annak konzervatív-jobboldali részét is. Ahelyett, hogy újra és újra kibúvókat keresnének a cserbenhagyott felelősség tényének elismerése alól. Az alapigazság ez ügyben: nem Trianon vezetett valamiféle befolyásolhatatlan automatizmussal a holokauszthoz, hanem a magyar többségi (értsd ez esetben: nem zsidó) társadalom „trianonozása”. Ennek zsarátnokát hajítanák a magyar sorsra a legutóbbi választásokon győztes politikai-gazdasági hatalmasságok. Összességükben: a szélsőjobboldallal kacérkodó „nemzeti” kapitalizmus.

Múlt hó 29-én írtam Önnek (aznap küldött e-mailben, amikor figyelme elé terjesztettem a tárgyban megjelent írásaimat, eredménytelenül kérve, hogy azok – legalább részben – a MAZSIHISZ honlapjára is fölkerülhessenek (a közdiskurzust előmozdítandó), például: http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=11388:isten-es-trianon&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101 ).Az állampolgársági törvény módosítását támogató nyilatkozatait szintén határozott kritikával illettem: „Én sem értek ebben most Önnel egyet, azonban jóhiszeműségét és jóra törekvését nem kérdőjelezem meg. Biztos vagyok abban, hogy a magyar zsidóság felelős féltése vezette Önt – ezúttal is. Ugyanakkor szóban forgó véleményét, hasonlóan nem kevesekhez, egyfelől célszerűtlen politikai gesztusnak, másfelől billegő történeti érvelésű álláspontnak látom. Az antiszemitákat nem hatja meg, nem önt bátorságot a zsidó és zsidó származásban érintett emberekbe.”

E levelem után elkerülhetetlen volt radikálisabb és már publikus bírálattal élnem Önnel szemben, pontosabban Csonka-Magyarország nemzeti (értsd: nacionalista-irredenta) szimbolikájával kapcsolatos politikájára, szerepléseire vonatkozóan: http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/05/31/A_szeretet_minden_iranyu/ és http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=13363:nyilt-level-feldmajer-peternek-a-mazsihisz-elnoekehez&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101 , majd http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/06/07/Stern_Samu_szelleme/

Bazilikai beszéde (jún. 4.) rákényszerített. Ugyanis e felszólalása fölidézte annak veszélyét, amikor az elvi alapon vállalható kompromisszum átcsúszna megalkuvásba. Olyasfélébe, amelyről – a múlt századból – szomorú emlékeket hordozunk: „Nekünk zsidóknak is megvan a felelősségünk. A magyar zsidóság története sem mentes végzetes kimenetelű politikai taktikázásoktól. Ilyennek tekinthetjük a magyarországi zsidó egyházak magatartását a két világháború között. Sok történész szerint nem léptek fel kellő bátorsággal és határozottsággal a zsidótörvényekkel (különösen a numerus claususszal) szemben. Sőt a külföldi zsidó szervezetek tiltakozó akcióit is visszautasítással kezelték, a még élhetőnek vélt kompromisszumok taktikáját követve, a pár évtizeddel korábban kivívott polgári és egyházi jogok és javak elvesztésétől félve: >Nehogy a nemzet ellenségeiként tűnjünk fel, akik a nemzet érdekei fölé helyezik a sajátjaikat<.” – Dr. Köves Slomó – Bodnár Krausz Dániel: Isten és a politika. Népszabadság, 2010. június 15.

Hallgatása, amellyel jóhiszemű kritikámat övezi, ugyanakkor ösztönöz, hogy töprengjek, lehet-e ebben a helyzetben valami konstruktívat lépni a magyar zsidóság és a zsidó származásban nem érintett magyarság érdekében. Nos, a legutóbbi hazai belpolitikai eseményekben látok lehetőséget, sőt kényszert. Tisztelettel fölvetem Önnek.

A kormánykoalíció, mintegy feleletként az Ön bazilikai gesztusára, mégis kivette a holokauszt fogalmát, szó szerinti említését a nemzetiszocialista népirtás tagadását büntető friss törvényünkből. Egyben jelezte, hogy Trianon-emléknapot vezet be a közoktatásban. Mi van akkor – kérdezem –, ha Ön, a MAZSIHISZ Elnökeként, ez ügyben a korábbi megszólalásainál nyomatékosabban nyilvánulna meg? Akár rendkívüli sajtótájékoztatón. Hogy mindezt, mondjuk, számos zsidómagyar bizalmi ügynek tekinti! Különösen azok után, hogy a Szt. István Bazilikában a MAZSIHISZ Elnöke, a megbocsátás szándékával, Trianont az egész magyarság (beleértve a zsidómagyarságot) legnagyobb sorscsapásának értékelte – éppen a holokauszt miatt. E fogalmazás jelentése viszont (s ezt nagyon alá kellene húzni): a trianoni rablóbéke utat nyitott a magyar társadalom, a magyar nép, a magyar nemzet többségi elzüllésének, hogy az közreműködjön saját pusztulásában, zsidó részének kifosztásában és halálba küldésében (jobb esetben fejet hajtson e rettenet előtt). Továbbá azon – sajnálatosan szintén megszavazott – törvényi változtatás ellen is tetszene tiltakozni (utólag se tilos folytatni a protestálást), hogy a kommunista rendszerek népirtásának tagadását büntető klauzulát a nemzetiszocialista bűnök tagadását tiltó törvénybe emelték be, s ugyanott a holokauszt megnevezésének törlését a Gulággal való azonosítással indokolták (mondván, ha nincs benne a Gulág, ne legyen ott a holokauszt se).

A MAZSIHISZ-nak egyértelműen állást kellene foglalnia, hogy amennyiben Auschwitzban és a többi náci lágerben hasonló körülmények között szenvedtek volna a foglyok, mint a Gulágban, sokkal, de sokkal többen térnek haza a zsidóságuk miatt deportált magyarok közül! Számítani lehet rá, hogy ilyen, bátran fasizmusellenes üzenetre a náci népirtás relativizálásának, eljelentéktelenítésének kísérlete megint az ún. embertelen méricskélés vádjával lép elő. De e tekintetben is az igazság (mégpedig a tudományos is, az erkölcsi mellett) azok oldalán van, akik mernek megálljt parancsolni az ordas eszmék felélesztésének és feléledésének: http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=11741:ertekeljuek-a-toertenelmi-esemenyt-vagy-moralizaljunk-felette&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101

Összegezve. A fentiekben vázolt megközelítésű kommunikációt javaslom, hogy a MAZSIHISZ kijöjjön abból a kötésből, amelybe azáltal került, hogy elnöke a bazilikai beszédében (2010. június 4.) a jót keresve és közvetve ugyan, de mégis tartalmi félreérthetetlenséggel alárendelte a holokausztot – mint sorscsapást – a trianoni békediktátumnak. Hasonló kommunikációt indítványozok a közeljövőben minden bizonnyal elrendelésre kerülő iskolai Trianon-napok tartalmának meghatározásához.

Bízom benne, hogy érzékeli levelem (meg a korábbi hasonló, Önhöz intézett megkereséseim) konstruktivitását, s ezúttal mérlegeli javaslataimat, valamint választ is remélhetek rájuk.

Tisztelettel:

Budapest. 2010. június 17.

Fekete György tanár (Budapest) = navigator (Nolblog)
( fekete.gyorgy@chello.hu )

INTERAKTÍV KIEGÉSZÍTÉS

Prof. Dr. Jeszenszky Géza történész hozzájárulásával az alábbiakban – kiegészítésként – csatolok egy időközben lezajlott, a fenti nyílt levél témájához kapcsolódó levélváltásomat. Mindkettőnk leveleit teljes szöveghűséggel, minden változtatás és tartalmi kommentálás nélkül közlöm. Ezzel eleget teszek több bloggertársunk kérésének is. És remélhetőleg jótékonyan hat diskurzusunkra. A levelek felülről lefele helyezkednek el, növekvő idősorrendben. F. Gy.

From: Jeszenszky Géza [mailto:geza@jeszen.hu]
Sent: Thursday, June 17, 2010 7:52 PM
To: 'Fekete György'
Subject: RE: megosztás

Kedves Uram!

Én 1990 előtti írásaimat és az azóta leírtakat mind vállalom, nincs okom visszavonni egyet sem legfeljebb a félremagyarázásokra igyekszem választ adni. Tehát levélváltásunkat – ezzel együtt – használhatja.

Trianon és a vele kapcsolatos törvény kapcsán a rosszhiszeműséget nem itthon keresem, hanem külföldön látok esélyt a rosszhiszemű magyarázatokra. A magyar Országgyűlés még képletesen sem hadüzenetet fogalmazott meg, hanem magához akarta ölelni szerencsétlenebb sorsú nemzettársainkat.

Szívélyes köszöntéssel: Jeszenszky Géza

From: Fekete György [mailto:fekete.gyorgy@chello.hu]
Sent: Thursday, June 17, 2010 7:45 PM
To: 'Jeszenszky Géza'
Subject: RE: megosztás

Tisztelt Jeszenszky Úr!

Válaszát köszönöm.

Csupán néhány reflexióval hadd éljek.

A trianoni békeszerződés igazságtalanságait magam is hangsúlyoztam. Kritikám tárgya nem ez volt. Továbbra is tartom – több, élő és holt kollégájával együtt (pl. utalok Színai Miklósra, Karsai Elekre, személyesen ismertem őket) –, hogy súlyos hiba volt Hitlerrel együttműködve revíziót csinálni, s ide egy már korábban is helytelen magyar külpolitika vezetett, valamint a versaillesi békerendszerből nem következett automatizmussal a nácizmus sikere, illetve bármelyik bűne. Azon véleményem mellett szintén megmaradok, hogy az Ön fogalmazása a „rosszhiszeműségből fakadó minden más olvasatra” (a Nemzeti Összetartozás törvényét illetően) elhamarkodott, pontatlan volt. Mert én ugyan kikérem magamnak jóhiszeműségem – akár közvetett – kétségbevonását, azonban az Ön jóhiszeműségét nem kérdőjelezem meg.

Bibó István munkáinak régóta szorgalmas tanulmányozója vagyok. Az 1970-es években a berni kiadást is forgattam – még egyetemi hallgatóként.

Végül. „Én azt szeretném, ha minden magyar tudatú, kultúrájú embernek fájna Trianon, fájna Auschwitz, fájna Recsk, a Gulág, Rákosi és Kádár justizmordjai.” – jegyzi Ön. Így van. Viszont éppen Önnek, a történettudomány professzorának bizonygassam a tudományos-kulturális kompetenciák összekeverésének veszélyességét, és a történeti komparatisztika létjogosultságát? Erről röviden és elvi megközelítésben szólhattam: http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=11741:ertekeljuek-a-toertenelmi-esemenyt-vagy-moralizaljunk-felette&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101

A kezdeményezést, amibe belevágtam, folytattam. Most itt tart: http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/06/17/Nemcsak_MAZSIHISZ-ugy/

Megtisztel, ha beletekint (a kommentek is tanulságosak).

A bíráló cikk pedig, amelyet dolgozatával kapcsolatban küldtem Önnek, szintén olvasható a Nolblogon: http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/06/14/Alulmaradt_biralat/

Tisztelettel kérdem, hozzájárul-e, hogy jelen levélváltásunkkal kiegészítsem az utalt történeti mentálhigiénés bloganyagot? Természetesen szöveghűen és minden külön tartalmi kommentálás nélkül helyezném föl. Számos embertársunkat segítenénk ily módon (is). Én vállalom. Ön?

Megkülönböztetett nagyrabecsüléssel:

Fekete György

From: Jeszenszky Géza [mailto:geza@jeszen.hu]
Sent: Thursday, June 17, 2010 6:44 PM
To: 'Fekete György'
Subject: RE: megosztás

Kedves Uram!

Vidéken nem állt módomban olvasni levelét, most is csak néhány órát töltök Bp-en.

Mint történelemtanár, nyilván tisztában van nemcsak a trianoni békeszerződés súlyos igazságtalanságával (erről a Rubicon újra kiadott 2005-ös számában írtam, mint az önrendelkezés elvének megcsúfolásáról), de arról is, hogy az 1938-41 közötti határváltozásoknak nem a ténye, hanem a körülményei voltak szerencsétlenek, ha úgy tetszik elítélendők. Mivel tiszta etnikai határok Közép-Európában 1920-ban sem léteztek, csak méltányos, kölcsönösen hasonló létszámú kisebbségeket eredményező határokat lehetett volna, kellett volna húzni 1919-20-ban és később is. Persze még okosabb lett volna demokratikus (kon)föderációval oldani meg a soknemzetiségű térség nemzeteinek az együttélését. Ajánlom, olvassa el (újra?) Bibó István klasszikus tanulmányát (A keleteurópai kisállamok nyomorúsága), mit mond a határkérdésről. Ami pedig azóta történt a magyar kisebbségekkel, az a hol nyílt, hogy lappangó etnikai tisztogatás esete.

Ezzel együtt ma nyilvánvalóan értelmetlen és káros, sőt ostoba dolog revízióról beszélni, vagy abban bízni, ezt és a ma egyetlen kiutat megpróbáltam írásomban összefoglalni. A ma lehetséges lépésekről bővebben írok a Magyar Szemle napokban megjelenő számában.

Cikkem természetesen a Trianon-problematikát elemezte, és nem a jún. 4-i törvényt. Azt talán érzékelte, hogy én nem így fogalmaztam volna azt meg. De célszerű leszögezni, hogy azért a szöveg nem a Jobbiké vagy a kurucinfo-é. Örüljünk, hogy egyértelművé vált: a Fidesz és a szélsőjobb élesen szemben áll egymással. Mint egykor Bajcsy-Zsilinszky és a nyilasok.

Nem értek egyet Feldmájer elnöknek címzett bírálatával sem. Az 1919-20-as béke rendszer nagyban hozzájárult a nácizmus sikeréhez, így végső soron zsidó származású honfitársaink meggyilkolásához is. Én azt szeretném, ha minden magyar tudatú, kultúrájú embernek fájna Trianon, fájna Auschwitz, fájna Recsk, a Gulág, Rákosi és Kádár justizmordjai. Szerény eszközeimmel ezen dolgoztam és dolgozom.

Tisztelettel:

Jeszenszky Géza

From: Fekete György [mailto:fekete.gyorgy@chello.hu]
Sent: Sunday, June 13, 2010 10:35 PM
To: geza@jeszen.hu
Subject: megosztás

T. c. Prof. Dr. Jeszenszky Géza

Tisztelt Professzor Úr!

A csatolt anyag, amelyben merészeltem bírálattal élni Professzor Úr f. hó 12-én – a Népszabadságban – megjelent dolgozatával szemben, nem kapott bebocsátást abba a rovatba, ahol a szóban forgó publicisztikai dolgozat (kritikám tárgya) megjelent.

Szíves tájékoztatásul Professzor Úrnak mindazonáltal megküldöm. Kérem, hogy a műfajból eredő, ilyenkor szokásos stílfordulatokat ne személyes jellegűeknek olvassa.

Megkülönböztetett nagyrabecsüléssel:

Fekete György

történelemtanár, mentálpedagógus – Budapest

(06/30/401-3071)

FIGYELEM! ÚJABB LEVÉLVÁLTÁS, ezúttal

Köves Slomo rabbival – KÖZLÉSE SZINTÉN

A PARTNER ENGEDÉLYÉVEL

From: Köves Slomó [mailto:slomo@zsido.com]
Sent: Thursday, June 17, 2010 7:56 PM
To: 'Fekete György'
Subject: RE: Dr. Kצves Slomo rabbi תrnak - kצzvetlenl

Természetesen igen.

From: Fekete György [mailto:fekete.gyorgy@chello.hu]
Sent: Thursday, June 17, 2010 6:11 PM
To: 'Köves Slomó'
Subject: RE: Dr. Kצves Slomo rabbi תrnak - kצzvetlenl

Kedves Köves Slomo!

Kérdem, hozzájárul-e, hogy a szóban forgó közösségi mentálhigiénés bloganyagot (hiszen e célból állítottam össze és helyeztem föl, de ezt Ön nyilván érzékelte), kiegészíthesse Öntől most kapott levele. Ehhez elegendő az Ön engedélye, ugyanis Ön a levél küldője. Szerintem számos embertársunknak segítene, ha olvashatná, zsidónak és nem zsidónak egyaránt. Ráadásul bizonyos alapvető szempontokat Ön tisztábban fogalmazott meg benne nálam.

Várom szíves válaszát.

Köszönettel és üdvözlettel:

Fekete György

From: Köves Slomó [mailto:slomo@zsido.com]
Sent: Thursday, June 17, 2010 6:53 PM
To: fekete.gyorgy@chello.hu
Subject: RE: Dr. Kצves Slomo rabbi תrnak - kצzvetlenl

Kedves Fekete György!

Köszönöm, hogy elküldte nekem.

Egyben ajánlom figyelmébe Navracsics Tibornak címzett levelemet a törvénymódosítás kérdésében.

Üdvözlettel

Köves Slomó

EMIH Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (Statusquo Ante)

Alapítva 1877                                                                                   Újjáalapítva 2004

Dr. Navracsics Tibor

Miniszterelnök helyettes

Közigazgatási és igazságügyi miniszter

részére

Tárgy: a Holocaust és a kommunista rendszer bűneinek tagadásáról szóló törvénycikkek

Tisztelt Miniszter Úr!

Mindenekelőtt szeretném Önt köszönteni abból az alkalomból, hogy a második Orbán-kormány tagjaként ilyen felelős beosztásban tevékenykedhet, kívánok ehhez a munkához sok erőt és sikert. Egyben szeretném egy – úgy gondolom mindannyiunk számára – fontos kérdésre felhívni figyelmét.

A parlament előző ciklusának utolsó ülésén, elfogadásra került az úgynevezett Holokauszttagadás elleni büntető törvény:

A Btk. 269/C. „A holokauszt nyilvános tagadása” – paragrafusának a megfogalmazása a következő: „Aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvénymódosítási indítvány (T/25, 2010. május 17.) a következő változtatást javasolja:

„269/C. § Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Tisztelt Miniszter úr! Meggyőződésünk, hogy a törvényhozás nem dolgozhat más előfeltevéssel, mint azzal, hogy az emberi méltóság egyenlő, a sérelme elleni jogi védelem tekintetében különbséget nem tehetünk. Így talán még akkor is, ha a Holokauszt szörnyűségének egyedisége kétségtelen, hiszen, példátlan az ipari népirtás, a sok millió áldozat, kiknek halálát egyedül egy embertelen fajelmélet okozta. Mégsem egyedisége adhatja egy Holokauszttagadási törvény indokát, hanem éppen az, hogy univerzális, szimbólum értékű üzenete van, s más, mélyebb tanulságokat s fájdalmakat is képes magába sűríteni. Hiszen a konkrét eseménynek, körülményeivel, utóéletével, áldozataival és bűneivel van olyan üzenete a jelen számára, amely azt megkülönböztetett figyelemre méltatja. Így aztán a szimbólummá vélt szenvedés nem szabad, hogy azt a kérdést generálja, hogy „és a többit miért nem”, hanem éppen azt a meggyőződést, kell hogy erősítse, hogy más igazságtalanságokat és szenvedéseket is old és értelmez, ha erre az eseményre katartikus tisztelettel és mély reflexiókkal emlékezünk.

Éppen ezért különösen kétséges annak a módosító javaslatnak – a benyújtók szándékaitól függetlenül is meglévő – rejtett üzenete, amely a holokauszttal párhuzamba kívánja állítani a kommunizmus rémtetteit is. Nem, mintha emezek áldozatai ne lennének méltók a főhajtásra, hanem azért, mert minden párhuzamba állítás elvesz valamit az egyedi tanulságból. Hisz valójában semmi nem indokolja, hogy csak éppen e két esemény áldozatairól szóljon a törvény, s a végén egy olyan törvény születhetne, amelynek a lényege az, hogy a gonosztettek áldozatainak méltósága védendő dolog. Ami fontos erkölcsi tanulság, de konkrétumok híján kevés esélye van annak, hogy a társadalmat nagyon pontosan meghatározott álláspontokkal szembeni fokozott óvatosságra intse.

A relativizálás általános problémáján túl azért is nagyon szerencsétlen társítás, amikor a fasizmus áldozatait a kommunizmus áldozataival állítják szembe, mert ez azt a nagyon káros képzetet sugallja, mintha a holokauszt a nem-zsidók bűne lenne a zsidókkal szemben, a kommunizmus pedig a zsidók bűne lenne a nem-zsidókkal szemben. Meggyőződésem, hogy sem a kommunizmus sem a fasizmus bűnösei nem a faji hovatartozásuk, hanem emberi gyarlóságuk miatt lettek bűnösek. Különösen, hogy a nemzeti szocializmusnak csak az egyik bűne volt a Holokauszt, a zsidó nép terhére elkövetett népirtás. A kommunista rendszerben pedig a Moszkvából irányított totalitárius politikai párt a magyar társadalom polgárai, köztük zsidók ellen is követte el bűneit.

Tisztelt Miniszter Úr! Egymás méltóságát, örömét és bánatát, szenvedését és emlékeit feltétel nélkül tiszteletben kell tartanunk. Éppen ezért nagyon szerencsétlennek tartanánk, ha az általános emberi méltóságra tanító törvénycikkely egy ehhez méltánytalan politikai színezetű „szenvedés-méricskéléssé” alakulna. Éppen ezért javasolnánk, hogy ha már az említett törvénymódosítás elkerülhetetlen, akkor azt nem egy, egymással okvetlen szembe állító, hanem két külön álló törvénycikkelyen kellene megtenni.

Kérem javaslatunk figyelembe vételét!

Maradok őszinte tisztelettel

Budapest 2010. június 3.

Dr. Köves Slomó

Vezető rabbi

From: Fekete Gy?rgy [mailto:fekete.gyorgy@chello.hu]
Sent: Thursday, June 17, 2010 2:17 PM
To: info@zsido.com
Subject: Dr. Köves Slomo rabbi úrnak - közvetlenül

Mélyen tisztelt Köves Slomo Úr!

http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/06/17/Nemcsak_MAZSIHISZ-ugy/

Írásomban hosszabban idézek a Népszabadságban a legutóbbi hétvégén megjelent dolgozatukból. Fogadja barátsággal szerény(telen), ám konstruktívnak szánt „fellépésem” e dokumentumát. Figyelmébe ajánlanám a – benne hivatkozott – részemről korábban közreadott anyagokat is. Érdemes a kommentekbe szintén belepillantani: éppen a mai Nolblog-közlésemhez fűztem egy laikus értelmezését a Mózes II. 13:8-nak.

Megkülönböztetett nagyrabecsüléssel:

Fekete György

TÖRTÉNELEMTANÁR ÉRTÉKELŐ LEVELE

From: Heindl Péter [mailto:heindlp@gmail.com]
Sent: Friday, June 18, 2010 11:47 AM
To: fekete.gyorgy@chello.hu
Subject: vita Trianon és Auscwitz összevetéséről

Tisztelt Fekete György Úr!

A http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/06/17/Nemcsak_MAZSIHISZ-ugy/ című weboldalon közzétett érvelésével, amelyben kifejti, miért nem igaz az, hogy "Trianon és Auschwitz összevetéséből Trianon kerülne ki mélyebbre hasító magyar sorscsapásként", teljes egészében egyetértek.

Nagyon köszönöm, hogy kiváló érveivel nyilvános vitára vállalkozott ebben a fontos kérdésben!

Üdvözelettel:

Heindl Péter

történelemtanár

(Pécs)

LEVÉLVÁLTÁS, AMELY ARRÓL TANÚSKODIK,

HOGY

DR. FELDMÁJER PÉTER – KÖZÜGYBEN – NEM

PUSZTÁN

E POST

SZERZŐJÉNEK MULASZT VÁLASZOLNI

From: …
Sent: Saturday, June 19, 2010 1:46 PM
To: Fekete György
Subject: Re: levél

Tisztelt Fekete György Úr!

A levelem beillesztését szakértelmére bízom, ahhoz hozzárulok, azzal a módositással, hogy teljes névaláírásom helyett a következő legyen, "S. I." és az e-mail cimet el kell hagyni.

Köszönettel és tisztelettel!

[S. I.]

----- Original Message -----

From: Fekete György

To: …

Sent: Saturday, June 19, 2010 12:11 PM

Subject: RE: levél

Kedves Asszonyom!

Egyet tehetek. Készséggel hozzáillesztem nekem írott levelét a Nolblogon megjelenített történeti mentálhigiénés anyaghoz, amelyet Feldmajer úrnak küldött – második – nyílt levelem köré alakítottam ki (http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/06/17/Nemcsak_MAZSIHISZ-ugy/ ).

Szíves válaszát várom.

Tisztelettel:

Fekete György

From: …
Sent: Saturday, June 19, 2010 5:27 AM
To: fekete.gyorgy@chello.hu
Subject: levél

Tisztelt Fekete György Úr!

Olvastam Feldmajer Péter Úrhoz írt nyílt levelét, melyből sajnálattal szereztem tudomást arról, hogy nem csak én várok hiába a válaszra. Március 8-án levelet írtam Feldmajer úrnak abban bízva, hogy ha az "utolsó percben is", de megérti a kérésemet és lépéseket tesz annak megoldására. A holocaust tagadással kapcsolatban arra a hiányosságra próbáltam a figyelmét felhívni, hogy a deportálás során elpusztított áldozatok többsége (legalább is vidéki viszonylatban) államilag, hivatalból nincs holttá nyílvánítva. Elmaradt a hivatalos "leltár készítés". A háború befejezése után a kevés számú túlélő hazatérő az elpusztított hozzátartozóját egyénileg holttá nyílváníthatta (főleg az újra házasságot kötők, stb). Azonban az áldozatok többségénél a holttányílvánítás elmaradt, az állami anyakönyvekben nincsenek holttá nyílvánítva.

Jelenleg a bíróságokon kérelmezhető az elpusztított áldozatok holttá nyílvánítása, a születési anyakönyvének a csatolásával. Ez pedig azoknál, akiknél ez be sem szerezhető (külföldi születésű, stb) a bíróság a kérelmet nem fogadja el. Feldmajer Péter úrtól vártam, hogy megértve a felvetésemet - mely szerint a deportálást államilag a hivatalok hajtották végre, az elpusztítottak holttányílvánítása is 66 év után legyen az állami hivatalok feladata. Lehet, hogy kérésemet nem írtam szakszerűen, érthetően, de a választ még így is túl hosszú ideje várom.

Kérem szíves elnézését, hogy soraimmal bátorkodtam Önnek írni, bár tudom, ez nem oldja meg az Ön által felvetett gondokat.

Tapasztalataimat abból szereztem, hogy 20 éve helytörténeti vonatkozású anyagot gyűjtöttünk emlékeket és emlékezéseket a helyi zsidóságról. Az anyagra eddig érdemben nem tudtam senki figyelmét felhívni, habár az már web-lapon is elérhető a következő címen: www.mosonjews.net

Tisztelettel: [S. I.]

IDŐTANÚ

A következőkben helyet biztosítok egy levélnek, amelyet jelen eszmecsere tárgyában kaptam. A kiemelt bánásmódot nem csupán a levélíró kora és sorsjellegzetessége indokolja (1928-ban született holokauszt-túlélő), hanem a fogalmazásból kitetsző politikai és általános emberi türelme. Inkognitója megtartását igényelte, szomorú élettapasztalatai okán. Azt hiszem, kérése tiszteletben tartható. Felfogását, gondolkodását (a szóban forgó kérdésekben) természetesen továbbra is lehet kritikával illetni.

A gonoszság netovábbja – és két reménysugár

Már a korábbi (az alább olvasható. 59. számú) kommentemben jeleztem, hogy a Navigátor néven jelentkező történelemtanár személyes blogján tanulságos vita bontakozott ki: a trianoni békediktátumról és a holokausztról, e két, a magyar népet a huszadik században sújtó, tragédiáról. A legtöbb feliratkozó azt boncolgatja, hogy VAJON TALÁLHATÓ-E OK-OKOZATI ÖSSZEFÜGGÉS ORSZÁGUNK MEGCSONKÍTÁSA ÉS A MAGYAR LAKOSSÁG HOLOKAUSZTTAL KAPCSOLATOS VISELKEDÉS-SKÁLÁJA KÖZÖTT. Mármint hogy a szörnyűségekben készséggel közreműködők, hasznot húzók, félelemből nem segítők és közömbösök aránya olyan lett a Vészkorszakban, amilyen lett, s annyira kevesen álltak ki nálunk zsidó vallású vagy származású honfitársaik mellett, s merték menteni-elbújtatni őket. A vita hevében többen is összemérni próbálták a nemzetünket ért tragédiák súlyosságát, áldozataik számát, vagy éppen az összehasonlíthatatlanságukat hangsúlyozták. Én most a bloggazda jóvoltából nyilvánosságot kapott két prominens levelezőpartnerének a soraiból szeretnék néhány reményt keltő bekezdést-mondatot idézni, mert a bennük rejlő releváns gondolatok, szerintem, közelebb vihetnek bennünket mind az igazsághoz, mind pedig a megbékéléshez.

Egy nappal a június 4-én elfogadott törvénymódosítás előtt sajnos hiába tiltakozott írásban dr. Köves Slomó, az EMIH Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (Statusquo Ante) vezető rabbija dr. Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettesnél, közigazgatási és igazságügyi miniszternél, a Btk. 269/C. pontjának beterjesztett törvénycikk-változtatása ellen. Ebben pedig alaposan megindokolta, hogy miért súlyos hiba a nyilvános holokauszt-tagadás büntethetőségét behelyettesíteni a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek népirtásának együttes büntethetőségével (részletek):

„(…) Meggyőződésünk, hogy a törvényhozás nem dolgozhat más előfeltevéssel, mint azzal, hogy az emberi méltóság egyenlő, a sérelme elleni jogi védelem tekintetében különbséget nem tehetünk. Így talán még akkor is, ha a Holokauszt szörnyűségének egyedisége kétségtelen, hiszen, példátlan az ipari népirtás, a sok millió áldozat, kiknek halálát egyedül egy embertelen fajelmélet okozta. Mégsem egyedisége adhatja egy Holokauszttagadási törvény indokát, hanem éppen az, hogy univerzális, szimbólum értékű üzenete van, s más, mélyebb tanulságokat s fájdalmakat is képes magába sűríteni. Hiszen a konkrét eseménynek, körülményeivel, utóéletével, áldozataival és bűneivel van olyan üzenete a jelen számára, amely azt megkülönböztetett figyelemre méltatja. Így aztán a szimbólummá vélt szenvedés nem szabad, hogy azt a kérdést generálja, hogy „és a többit miért nem”, hanem éppen azt a meggyőződést, kell hogy erősítse, hogy más igazságtalanságokat és szenvedéseket is old és értelmez, ha erre az eseményre katartikus tisztelettel és mély reflexiókkal emlékezünk.

(…) A relativizálás általános problémáján túl azért is nagyon szerencsétlen társítás, amikor a fasizmus áldozatait a kommunizmus áldozataival állítják szembe, mert ez azt a nagyon káros képzetet sugallja, mintha a holokauszt a nem-zsidók bűne lenne a zsidókkal szemben, a kommunizmus pedig a zsidók bűne lenne a nem-zsidókkal szemben. Meggyőződésem, hogy sem a kommunizmus sem a fasizmus bűnösei nem a faji hovatartozásuk, hanem emberi gyarlóságuk miatt lettek bűnösek. Különösen, hogy a nemzeti szocializmusnak csak az egyik bűne volt a Holokauszt, a zsidó nép terhére elkövetett népirtás. A kommunista rendszerben pedig a Moszkvából irányított totalitárius politikai párt a magyar társadalom polgárai, köztük zsidók ellen is követte el bűneit. (…) Egymás méltóságát, örömét és bánatát, szenvedését és emlékeit feltétel nélkül tiszteletben kell tartanunk. Éppen ezért nagyon szerencsétlennek tartanánk, ha az általános emberi méltóságra tanító törvénycikkely egy ehhez méltánytalan politikai színezetű „szenvedés-méricskéléssé” alakulna. Éppen ezért javasolnánk, hogy ha már az említett törvénymódosítás elkerülhetetlen, akkor azt nem egy, egymással okvetlen szembe állító, hanem két külön álló törvénycikkelyen kellene megtenni. (…)”

A másik neves levelezőpartner, akitől szintén idéznék néhány kiragadott mondatot, Jeszenszky Géza professzor, az Antall-kormány külügyminisztere:

„(…) ma nyilvánvalóan értelmetlen és káros, sőt ostoba dolog revízióról beszélni, vagy abban bízni, ezt és a ma egyetlen kiutat megpróbáltam írásomban összefoglalni. A ma lehetséges lépésekről bővebben írok a Magyar Szemle napokban megjelenő számában. Cikkem természetesen a Trianon-problematikát elemezte, és nem a jún. 4-i törvényt. Azt talán érzékelte, hogy én nem így fogalmaztam volna azt meg. De célszerű leszögezni, hogy azért a szöveg nem a Jobbiké vagy a kurucinfo-é. Örüljünk, hogy egyértelművé vált: a Fidesz és a szélsőjobb élesen szemben áll egymással. Mint egykor Bajcsy-Zsilinszky és a nyilasok. (…)”

Miért tölt el reménységgel a történészdiplomata és a rabbi álláspontja? Három tételük miatt.

Az egyik az, hogy a holokauszt az emberi gonoszság felülmúlhatatlan non plus ultrája. Nem csak a tagadása, de a bagatellizálása is olyan vétek, aminek beláthatatlanok a következményei, erre figyelmeztet minden józanul gondolkodó emberséges embert a rasszista, kirekesztő újnáci nézetek és akciók riasztó föléledése. A holokauszt elrettentő példája annak, hogy hová fajulhat az emberiség. A történelem sohasem produkált a huszadik századot megelőzően ehhez hasonló tömegméretű, embertelen „felsőbbrendű” ideológiára és erkölcsi torzulásra épülő, életkorra nem tekintő, hidegvérrel, tervszerű precizitással és csúcstechnológiával véghezvitt, népirtásba torkolló politikai manipulációt. A nácik-fasiszták (itthon: nyilasok-hungaristák) uralma alá került embertömegekkel kétféle szerepet gyakoroltatott be: az egyik a hóhérságra is kész uralkodás, a másik a feltétlenül engedelmeskedő szolgalét, amely vágóhídra terelésekor már ellenállni is képtelen. A pusztulásra ítéltek „végső megoldásába” nemcsak a célba vett embermilliók elgázosítása, de még a csontjuk-hajuk ipari feldolgozása is beletartozott!

A következő fontos állítás, ami örömmel tölt el, hogy a volt miniszter, a konzervatív jobboldali politikus is egyértelművé teszi: az általuk követett irányzat „élesen szembefordul” a Jobbikkal, a mai nyilasutódokkal.

A harmadik bíztatás számomra ugyanennek a vezető személyiségnek egy halkszavú, de határozott megjegyzése. Ez a mondat olvasható levelének szövegében, hogy a nemzeti együvétartozás deklarálására hívatott törvényt „én nem így fogalmaztam volna meg”.

Kétségtelen tény, hogy Navigátor néhány kérdésben „radikálisabban” foglal állást sokunknál. Szemére veti Jeszenszky professzornak elhamarkodott kijelentését a törvény – úgymond – rosszhiszemű olvasatáról. Sejteti, hogy Köves rabbi fogalmazását a „szenvedés-méricskélés” elutasításáról kiegészítené, miszerint képtelenség ugyanezt a problematikát kivenni a történettudomány összehasonlító módszerű vizsgálódásából. Navigátor rámutat: pontosan a holokauszt specifikumába sűrített egyetemesség tagadói viszik át a népirtások egybevetését a tudomány illetékességéből a politika, az erkölcs és a teológia hatókörébe, hogy így formálják át a holokausztot viszonylagos (egy a sok közül), tipikus történéssé, s ekként aztán éppen azokat vádolják meg szenvedés-méricskéléssel, fájdalmak cinikus összemérésével, akik merik továbbra is vallani a náci népirtás tragikus egyedülvalóságát.

Navigátornak a fenti ügyekben igaza van. Igyekszik finomítani is véleményét (a viszonkommentjeiben még inkább). Hadd egészítsem árnyalását. Jómagam túléltem a holokausztot. Kis híján mártírjai közé „sorolódtam”. Ezért, meg életkoromnál fogva is, hajlok a pici eredmények megbecsülésére, képes vagyok értékelni az apró lépések politikáját, a „lassú víz partot mos” várakozását. Ugyanakkor, mint hajdani megbecstelenített, nemzetéből kitaszított, halálba lökött kiskamasz, nem tagadhatom, a Nemzeti Összetartozásról szóló törvényünk Jeszenszky professzorénál határozottabb bírálatot érdemel. Mert én aztán – az akkori tragikus események egyik céláldozata – megerősíthetem, a törvény tényleg azonosulni látszik azzal a nacionalista érzülettel és szemlélettel, amely a revíziók igazságát a 850 ezer zsidónak minősített magyar civil élete és emberi méltósága fölé helyezte. Tudniillik hallgat arról, hogy Hitler kegyelméből még az egyébként indokolható revíziót is elfogadni bűn volt (mi több, tragikus politikai hiba!). Nem szól arról sem, hogy 1944-ben a magyar nemzet többsége (benne meghatározó súllyal a politikai osztály, és különösen az államapparátus zöme) a revízióféltéstől befolyásolódva fogadta ájultan vagy támogatta aktívan zsidó polgártársai tömegeinek félmilliós nagyságrendű leölését. Mindezt nem cáfolja, hogy ugyanez a törvény egyúttal valóban szakítást jelképez a hazai konzervatív politikai jobboldal és a szélsőjobboldal között.

Igen szomorú, hogy a vita előrehaladtával mind gyakrabban törtek be nyíltan fasiszta nézetek. Antiszemitizmusuk, a fajgyűlölet borzalmát elfogadó ideológiájuk egyértelmű. Lármázóik egy törpe csoportocskát se tesznek ki, ám egyre könyörtelenebbül élnek vissza azzal, hogy Navigátor brutalitásuk nyomait mind ez ideig – mementónak – közszemlére hagyta. Most azonban elkerülhetetlennek látszik, szerintem is, hogy elviseljük az előzetes moderálást. Hiszen ellenkező esetben e vita a régiúj náci, illetve hungarista propaganda szócsöve is egyben. A gátlástalanok „fórumává” válik. Amennyiben viszont elnémulunk, akkor a Gonoszoknak kedvezünk…

„Huszonnyolcas”

Eredeti közlés:

navigator|2010. jún. 17. 10:51

http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/06/17/Nemcsak_MAZSIHISZ-ugy/

Megvédés:

1.

A holokauszt, tehát a nácik és szövetségeseik által „végrehajtott” zsidó népirtás áldozatainak száma – a világban – összesen: 6 millió (5.596.000).

2.

A maximum hatszázezer, szovjet táborokban sínylődött magyar hadifogolyból (volt közöttük jócskán nem hadviselt férfi is, igaz) hazatért 550 ezer fő körül (hála istennek, tényleg). Ezzel szemben a holokauszt magyar áldozatai: minimum (!) 550 ezer fő.

Egyébként az összehasonlítás a történettudományban konform eljárás ( http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=11741:ertekeljuek-a-toertenelmi-esemenyt-vagy-moralizaljunk-felette&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101 ). Jelen esetben való alkalmazásánál figyelembe szükséges venni az áldozatok életkorát, nemét stb. Például, szovjet kényszermunkára nem deportáltak kórházi ágyról lerángatott dédmamát vagy újszülöttet, kisgyereket, meg százezrével nőket. És a magyar hadifoglyokkal való bánásmódot nem jellemezte tömegirtás (ilyen a német hadifoglyokat se sújtotta tipikusan és szisztematikusan...).

3.

Tudományos értékű történeti irodalmat – tehát szakirodalmat, amelyben meglelhető a források értékelése (igaz, nemegyszer eltérően) – alkottak e téren, tágan értelmezve a témakört (s a példának vett történészeket nem rendezve semmilyen sorrendbe): Stark Tamás, Szinai Miklós, Ránki György, Ormos Mária, Für Lajos, Hahner Péter, Krausz Tamás, Ungváry Krisztián, Szakály Sándor, Sipos Péter, Karsai László, Szita Szabolcs, Kovács M. Mária, Lackó Miklós, Jeszenszky Géza, Juhász Gyula és még mások...

4.

Navigator kettős identitású. Ez azt jelenti, hogy saját bensőjében egymást szeretővé olvasztotta a zsidó és nemzsidó magyar önazonosságot. Ugyanezért próbál szorgoskodni az őt körbeölelő világban. Sajnos – bazilikai beszédével – éppen Feldmájer Péter botlott meg ezen az úton. Mert a nemzsidó és zsidó magyarság visszacsinálhatatlan testvéresülésének legszilárdabb alapja, ha az utódok nemzedéke elismeri, megvallja elődei elmulasztott (vagy akár megtagadott, leköpött, beszennyezett, népirtással bemocskolt) felelősségét. Kétségtelen, e felelősségből mindegyikünk annyit von magára, amennyit igaznak érez. Minél többet magára vesz valaki a valamikori tényleges felelősségből, annál inkább megbékél eredetével, s ekként a feldolgozatlan, az önmaga előtt is valahol szégyellt múlt által keltett, már örökkínzónak tűnt lélekháborgásával. E döntéshez az emlékeztető emlékezés vezet. Nem lekicsinyelve senki fájdalmát. Ám az emlékezőnek se tulajdonítva– hiszen e tettével óhatatlanul emlékeztet az emlékezés erkölcsi kötelességére! – semmilyen hátsó szándékot.

Kapcsolódásom a közösségi emlékezéshez családom sorsában fogant. Azonban szó sincs arról, hogy bármiféle SZEMÉLYES sérelem vezetne. Nagyon sajnálom, ha jelen (vagy e témakörben készült többi írásom) ilyen benyomást keltene.
A sérelem alkalmatlan kifejezés ide, egyébként is. Csupán jogi igazságtételben és kárenyhítésben alkalmaznám.

Én kizárólag a nem zsidó és a zsidó magyarság közös lelki egészsége felől közelítem e kétségtelenül tragikus részét nemzeti történelmünknek. Ez az (ön)értékelésem szövegszerűen ellenőrizhető.

A „sérelem” fogalom használatával azért is vigyáznék, mert kinyitja a kiskaput a felelősség relativizálásának és a múltról való hallgatásnak.

A múltra emlékezés – ellenben – nem valamiféle lelki instabilitás jele, hanem feltétele, ismétlem, pontosan a lélek egészségének.

Az emberi létezés azon sajátossága, hogy a múltat illetően emlékszem és emlékeztetek, hogy tanulok és tanítok (önkritikával persze és e tekintetben nyitottan viszonyulva embertársaimhoz), civilizációnk egyik alapja. Mert az individuális önazonosság és a kollektív történelem fenntartásának forrása.

Éppen az emlékezés/emlékeztetés, a tanulás/tanítás elhanyagolása miatt állhat elő a sérelmi megélés rögzült, „befagyott”, igen sok problémát, kárt okozó állapota. Ugyanakkor e civilizációs tevékenységünk keresztezheti eredeti szándékát, hiszen ennek folyamán is belecsúszhatunk a „sérelmi megélésbe”. Ezért egyfelől – ha ilyesmibe merészkedünk – mindig éljünk egészséges gyanúperrel önmagunkkal szemben, másfelől – kritikai éberségünket nem föladva – előlegezzünk bizalmat azon embertársainknak, akik vállalják, hogy lélekfárasztó munkával működtetik a múlt világítótornyait.

Természetesen kultúránk, erkölcsi értékeink védelme és ápolása megkívánja, hogy az örömnek, a megpihenésnek (és többi komfortigényünknek) ugyanennyire helyet adjunk – alkalomnak és illendőségnek megfelelően.

5.

Az ún. zsidóügy valójában minden magyar ügye, bármilyen "származású" vagy vallású vagy bőrszínű is. Ezzel összefüggésben legfeljebb antiszemitizmus, rasszizmus problémája van. Ám hogy nem azért, mert léteznek ilyen-olyan származású magyarok, hanem azért, mert van antiszemitizmus, rasszizmus. Ezek lehetősége az összes ember természetében létezik! A világra adott rossz, önsorsrontó és sorsrontó válaszokban. Az irigykedésben, az önbizalomhiányban.

Segítsük az antiszemitizmus vakságával megvert embereket is, így van. Felemelkedni, tehetséget kibontakoztatni. De nem abban, hogy tovább gyűlölködjenek. A gyűlölködésük ártalmasságára rá kell eszméltetni őket.

Antiszemitizmus, anti... mindig lesz. Azonban e gonosz észlelések kiterjedése lényegesen zsugorítható.

Empátiát az antiszemita iránt is. Ám intoleranciát antiszemitizmusával szemben. Vele szintén együtt kell érezni minden bajában, kínjában – kivéve antiszemitizmusát.

Ebben az országban béküljön meg egymással a csendőr, jegyző által halálba deportált utódja és a deportáló leszármazottja. Ennek azonban feltétele, hogy a deportáló ivadéka vállalja föl azt a felelősséget, amelyet őse megtagadott-megcsúfolt.

Ne próbálják ezt a nagyon vágyott testvéresülést aláásni minduntalan a nem zsidó származású magyarok szenvedéseivel (30 ezer magyar mártír a Délvidéken...). Mindezzel az a nagyon kevés zsidómagyar is együtt érez, aki túlélte több százezer sorstársa kipusztítását a revíziós területekről.

6.

Némelyek antiszemita panelekkel próbálja rombolni ezt a léleképítő közös munkát. Holott tudják, hogy a 6 millió zsidót nem az angol vagy amerikai kormány gyilkolta le, hanem a nácik. Tudják, hogy a mártírok szemszögéből irtóztatóan nehéz feldolgozni a háborúból adódott embertelen fontossági sorrendet. Hogy a szövetségesek nem koncentrálhattak az európai zsidók közvetlen mentésére (akkor se, amikor már tudtak a gázkamrákról), mert ha százezrével, sőt milliószámra fogadnak be zsidó menekülteket, ha volt is ilyen komoly náci ajánlat (hiszen Hitler minden aljasságát igyekezett a demokráciákra kenni), akkor elveszítik a háborút, s a zsidóságnak írmagja se marad.

Ezek a „némelyek” ma is azok ellen hintik itt undorító propagandájukat, akiknek az európai zsidóság elenyésző „szerencsésebb” része az életét köszönheti. Ez förtelmes, történetietlen és erkölcstelen egyaránt.

Édesapám, nagyapám (egy túlélő zsidó nagyszülőm), nagynénikéim mind elmondták, hogy akkor, ott a koncentrációs táborban, bizony nagyon nem értették, miért nem bombázzák szét a halálkatlanokat. És sokáig nem fogadták el azt sem, persze miután hazatérve megtudták, hogy az SS állítólag 10 ezer teherautóért odaadta volna az egész magyar zsidóságot.

Ne engedjük, hogy bárkik is a nácik legyőzői ellen keltsenek hangulatot, hogy így mállasszák a nem zsidó és zsidó magyar lelkek egymásra találásának formálódó kis szigetét.

7.

A holokauszt és Trianon egymással való versenyeztetésének, a „szenvedés- és számháború” vádjával pontosan azok vagdalkoznak, aki megpróbálnak manipulálni a számokkal, hogy relativizáljanak, s ennek érdekében fájdalom-méricskélésről beszélnek akkor is, amikor történettudományos egybevetésnek lenne funkciója, s miután összekeverték a kompetenciákat, azokat bűnbakolják, akik ettől – az egyébként politikai számítású – összemosástól következetesen elzárkóznak. Holott, legalább az „embermunkáló”, véleményformáló értelmiség – kezdve a politikai osztállyal – normaként elfogadhatná (addig is, amíg a tőke hatalma alatt élünk), hogy a holokausztról szólva – az idő múlását és a náci nézetek folyamatos újraéledését ellensúlyozandó – mindig láttatni kell a különösben az általánost/egyetemest, konkrétan az oktatás és más közösségi kommunikációk (médiaműködtetés, ismeretterjesztés) során. Megértve, hogy a holokausztra és a cserbenhagyott felelősségre emlékezés nem bűntudatkeltés, nem érzelmi zsarolás, meg nem a többi, emberek által elkövetett emberpusztítás lekicsinylése, hanem védelem a hasonló borzalmak újbóli bekövetkezésével szemben. Egyén és társadalom, társadalom és történelem viszonyában a lelki egészség, illetve az ép közösségi tudat nélkülözhetetlen feltétele. Ha volt civilizációs „haszna” Auschwitznak (Kertész Imrét követve a fogalmazásban), akkor az nem más, hogy immár egyértelműen, mindenféle pró és kontra nélkül, rá tudunk mutatni a megtestesült, érzékelhető abszolút gonoszra – a Gonoszra. Ez utóbbit természetesen nem bárminemű vallási jelentésben értve.

8.

Az antiszemitizmussal fertőzöttség és a megvezetettség fogalmainak merev és szimmetrikus szembeállítása egymással (hogy pandant képezzenek), kizárólag az antiszemitizmus elterjedtségének eufemizálására szolgál. Még nagyobb probléma ezzel (azonkívül, hogy összekever okot és okozatot), hogy hamis helyzetképet ad és téves következtetéseket indukál.

9.

Érthetetlen, hogy egyesek mi okból vitatják oly hevesen az összefüggést, amely a holokauszt és egyik hazai forrásvidéke, az egyetlen politikatengellyé vált nacionalizmus, irredentizmus között állapítható meg. Tán azért, mert ennek belátása feltételezi azt is elfogadni, hogy a holokauszt Magyarországon nem valamiféle fátum, valamiféle érinthetetlen determináció következménye? Hogy igenis volt e tekintetben, ha szűk mozgástérrel is, a magyar politikai osztálynak felelőssége (persze sokkal inkább az 1920-as évek elejétől, mint a harmincas évek végétől számítva…).

Igen tisztán, pontosan fogalmazta ezt meg egy holokauszt-túlélő – a nemzeti összetartozás törvényét értékelve –, nekem küldött magánlevelében (engedélyével idézem): „Mert én aztán – az akkori tragikus események egyik céláldozata – megerősíthetem, a törvény tényleg azonosulni látszik azzal a nacionalista érzülettel és szemlélettel, amely a revíziók igazságát a 850 ezer zsidónak minősített magyar civil élete és emberi méltósága fölé helyezte. Tudniillik hallgat arról, hogy Hitler kegyelméből még az egyébként indokolható revíziót is elfogadni bűn volt (mi több, tragikus politikai hiba!). Nem szól arról sem, hogy 1944-ben a magyar nemzet többsége (benne meghatározó súllyal a politikai osztály, és különösen az államapparátus zöme) a revízióféltéstől befolyásolódva fogadta ájultan vagy támogatta aktívan zsidó polgártársai tömegeinek félmilliós nagyságrendű leölését.”

10.

A Nemzeti Összetartozásról szóló törvényt védelmezők érvei hamisak, de legalábbis tévesek. Remélhetőleg egyre többen felocsúdnak ebből a nacionalista kábításból. Ezt azonban nekünk, a demokrácia védelmezőinek elő kell segítenünk. Vegyük sorra a törvény híveinek legfőbb állításait – a törvény szövegének tükrében.

Először nézzük a törvény azon részének fogalmazását (a maga egészében!), amelyre hivatkozva képzelődésnek minősítik hazafias aggályainkat. Idemásolom (idézem a teljes részt):
„2. § A Magyar Köztársaság Országgyűlése megállapítja, hogy a trianoni békediktátum által felvetett kérdések történelemből ismert eddigi megoldási kísérletei – mind az idegen hatalmak segítségével végrehajtott újabb határmódosítások, mind a nemzeti önazonosságnak a nemzetköziség ideológiája jegyében történt felszámolására irányuló törekvések – kudarcot vallottak. Ebből kiindulva az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy a fenti problémák megoldását csak a nemzetközi jogi szabályok által kijelölt keretek között, demokratikus berendezkedésű, szuverenitásuk birtokában lévő, polgáraik és közösségeik számára gyarapodó jólétet, jogbiztonságot és a gyakorlatban is érvényesülő jogegyenlőséget biztosító, egyenrangú országok kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködése eredményezheti, melynek kiindulópontja csak az egyének – a nemzeti önazonosság megválasztását is magában foglaló – szabadsága, s a nemzeti közösségek belső önrendelkezéshez való joga lehet. Az Országgyűlés ugyanakkor elítél minden olyan törekvést, amely az adott állam területén kisebbségben élő nemzetrészek asszimilációjának előidézésére irányul.”

( A Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2010. évi XLV. törvénye
a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről /2010. május 31./ In: Magyar Közlöny, 2010/92. szám. 2010. június 4. – www.kozlonyok.hu/nkonline/index.php )

Elemzés, bizonyítás.

a/ „…a trianoni békediktátum által felvetett kérdések történelemből ismert eddigi megoldási kísérletei … az idegen hatalmak segítségével végrehajtott újabb határmódosítások … kudarcot vallottak. Ebből kiindulva az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy a fenti problémák megoldását…” A szemantika szabályai szerint a „megoldás” szó a közvetlenül előző mondatba foglaltakra utal, ahol egyértelműen (ha nem is szó szerint) a Hitlertől elfogadott, a nemzetet a nácikkal való szövetséghez láncoló, s így katasztrófába sodró revíziók neveztetnek meg (mint „idegen hatalmak segítségével végrehajtott újabb határmódosítások”). Így azonban e revíziók végül is legitimáltatnak, hiszen „kudarcaik” „megoldandóknak” ismertetnek el a szövegben.

b/ A mindenkori magyar államvezetés által szubjektíve értelmezhető feltételeket tartalmaz (cselekvési önkorlátozását – értsd: „csak a nemzetközi jogi szabályok által kijelölt keretek között” – illetően): „a fenti problémák megoldását csak … demokratikus berendezkedésű, szuverenitásuk birtokában lévő, polgáraik és közösségeik számára gyarapodó jólétet, jogbiztonságot és a gyakorlatban is érvényesülő jogegyenlőséget biztosító, egyenrangú országok kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködése eredményezheti” – állapítja meg a vonatkozó szövegrész. Nos, ismétlem, értelmezés függvénye, mit minősítünk demokratikusnak, szuverenitása birtokában levőnek (emlékezzünk, Jugoszlávia 1940. áprilisi magyar megrohanásának indokaira!), gyakorlatban is érvényesülő jogegyenlőségnek… A törvény tehát tartalmazza önmaga kijátszásának lehetőségét.

c/ A paragrafus úgy zárul, hogy az fenyegetésnek, de legalábbis figyelmeztetésnek is olvasható: „Az Országgyűlés ugyanakkor elítél minden olyan törekvést, amely az adott állam területén kisebbségben élő nemzetrészek asszimilációjának előidézésére irányul.”

Arról se feledkezzünk meg, hogy szomszédjaink történelmi tapasztalatához tartozik, miszerint a magyar politikai osztály jelentős része – konkrét kurzustól, sőt politikai rendszertől függetlenül, tehát kontinuusan! – makacsul nacionalista, eleve nyitott a határtologatásra. Akár az „ördöggel” szövetkezve. Mégpedig nem csupán a szélsőjobboldallal érintkező pereme számára, ha az erőviszonyok úgy alakulnak, a nemzetközi szerződések nem többek papírfecninél. Ez volt az l940-ben megszegett „örökbarátságunk” értéke... Később ugyan a magyar politikai osztály féken tartotta az irredentához való vonzalmát, azonban mindig nagy-, illetve szuperhatalom(ak)tól függésében tett így. Akár az államszocializmus korában, akár a rendszerváltás óta.

11.

A nemzeti összetartozás törvényénél nem csupán a szövegezés elhibázott. Súlyos felelőtlenség terhelte már az előkészítését. Két tekintetben is. Egyfelől: a tárgyalásos egyeztetés elutasítása szomszédjainkkal (két EU-tagállam viszonyéban ez pöffeszkedés volt részünkről, dacára, hogy más konkrét ügyekben több hasonló szlovák kormánymagatartás is volt – fogadjuk már el, hogy érthetően érzékenyebbek szuverenitásukra…). Másfelől: figyelmen kívül hagytuk az esélyt, hogy toleránsabb magyar szomszédsági külpolitika pozitíve befolyásolhatja a határos államok többségi nemzeteit; még ha éppen regnáló kormányaikat nem is (a kedvező elmozdulásra reményt adnak a legutóbbi szlovák választások).

12.

Többen megvádoltak, hogy itt olvasható írásaimban szerintük hamis, illetve bántó általánosításokkal illettem a magyar társadalmat, a nem zsidó származású magyar lakosságot, felelevenítve ekként Rákosi Mátyásék „bűnös nemzet” tételét.

Az igazság ezzel szemben az (és ez a kijelentésem szövegszerűen ellenőrizhető), hogy soha nem jellemeztem semmiféle etnikai, kulturális, vallási vagy politikai közösséget, illetve csoportot bármiféle személyiségjeggyel, tulajdonsággal, vagy akár személyiségműködési sajátossággal. Tudniillik róluk szólva minden esetben arányokról, működésekről, tettekről, cselekedetekről, vélekedésekről (vagy azok hiányáról, illetve elégtelenségéről) írok, meg társadalmi munkamegosztásban, tulajdon- és elosztási viszonyokban elfoglalt helyet jelzek, és így tovább.

CETERUM CENSEO. Magyarország nemzeti érdeke az EU-ból kinyerhető lehetőségek gyümölcsöztetése, nem pedig az irredenta vágyakozás bármilyen formájú államszintű kinyilvánítása. Ez utóbbi eszköze a Nemzeti Összetartozás törvénye. Veszélyezteti az egész magyarság boldog, békés, gazdagító jövőjét.

*

Nemes eszméink terjesztéséhez a tárgyban merem még ajánlani a következő rövideket (magam portékáiból). Ezeknek csak az internetes elérhetőségét tüntetem föl.

http://nol.hu/velemeny/20100522-cinkos_osszemosas

http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=11741:ertekeljuek-a-toertenelmi-esemenyt-vagy-moralizaljunk-felette&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101

http://www.es.hu/?view=doc;25878

Ne hagyjuk a népet becsapni!

E L Ő R E ! !

*

A post kiegészítése – internetes

megvitatásának tükrében (06. 27.

23:50)

Prof. Dr. JESZENSZKY GÉZA ÚJABB LEVELE

Professzor Úr időközben érkezett, tárgyunkhoz tartozó újabb levelét (vitánk linkjének – http://navigator.nolblog.hu/archives/2010/06/25/Trianon_s_Auschwitz/ – elküldésére reagált vele) – szintén engedélyével – a következő megfontolásból teszem közzé.

Professzor Úr állásfoglalása nem kevesek számára gondolkodásfordító súlyúnak bizonyulhat, s ekként jótékony hatással lehet a lelki egészség és a történelmi múlt érzékelésének kapcsolódására, különös tekintettel a nemzeti önazonosság kérdésére. Hiszen Antall József néhai miniszterelnök egykori tanítványából lett tudóst a mai ideológiai-politikai térben se magától értetődő előítéletesen közelíteni (magyarán: kommunista párttörténésznek kinevezni…). A levél után olvasható Professzor Úr témába vágó dolgozata (küldésére utal is levelében).

From: Jeszenszky Géza [mailto:geza@jeszen.hu]
Sent: Saturday, June 26, 2010 11:45 AM
To: 'Fekete György'
Subject: 1944 és háttere

Kedves Kolléga!

1944-et, ezt a legfeketébb évet egyformán ítéljük meg.

Van sok fekete év az 1100 esztendőt felölelő magyar krónikában. Ilyen 1241, 1526, 1849, 1918, amikor sorsdöntő csatákat, illetve háborúkat veszítettünk, voltak a fekete halált, a kolerát, vagy más járványokat hozó évek, a mongol-tatár támadás arányban talán több magyar halálát idézte elő, mint bármely más hadjárat, de a 20. századot, s vele annyi szép várost, annyi magyarlakta falut, annyi értékes embert 1944-ben veszítettük el. Emellett a magyar név becsületén is akkora foltot hagyott, hogy azt – ma már jobban látható – még hősies és a világ csodálatát kiváltó 1956-os forradalmunk sem tudta eléggé lemosni.

Igenis közös tragédia 1944. Nagyjából egy milliós veszteség a háború, ez egy nemzet megtizedelése. Ezt próbáltam rögtönözve elmondani az 1994-es budapesti Holocaust–konferencián, de a rosszindulat akkor nem akarta megérteni.

Lőwy Dánielnek a kolozsvári zsidóság tragédiájáról írt könyve is ezt igazolja. Persze nem egyforma a két halálnem, az ártatlan polgár gáz és tűz által történő elemésztése és egy hibás döntés következtében vívott háborúban elesni vagy halálhoz vezető fogságba esni, de a demográfiai és társadalmi következmény ugyanaz, a hátramaradottak gyásza is rokon.

Csatolom ezzel kapcsolatos írásomat, amelyet – örömömre – a Hitel közölte. Érdekelni fogják a világháború hátterével foglalkozó, ugyancsak csatolt írásaim.

Szívélyes köszöntéssel: Jeszenszky Géza

"Miniszter Úr, nem azóta olyan sanyarú a mi sorsunk, mióta a zsidókat innen elvitték?"

(Egy kárpátaljai magyar kérdése a 90-as évek derekán)

A zsidóság tragédiája mint magyar tragédia

A kolozsvári esettanulmány[1]

„A zsidóság tragédiája nem lesz magyar tragédia,” – írta nekem rezignáltan Amerikából egy nagyon jó barátom. A magyar irodalom e zsidó származású tudós tanára ugyanabban a levelében egy megrendítő vallomást is tett: „Amikor a washingtoni Holocaust Múzeumban jártam, egyszer sírtam el magam. Van egy terem azok emlékére, akik zsidókat mentettek. A teremben ki van írva Dánia, de messziről is látni, hogy alig van alatta szöveg, pedig sok névnek kellene lennie. Odamegyek és elolvasom: The Danish People. (Most is elkezdtem sírni.) Ezért vagyok szomorú, hogy ezt nem olvashattam soha az én hazámról.”

Bibó István alapvető, de a fiatalabb nemzedékek által sajnos ritkán forgatott tanulmányában mindent leírt, amit „a zsidókérdésről” a II. világháború után tudni kell,[2] Gyurgyák János pedig a problémát széles eszmetörténeti megközelítésben mutatta be a közelmúltban.[3] Rajtuk kívül is, írásban és szóban rengetegen vitatták meg az 1944-ben történt borzalmak körülményeit és a felelősség kérdését. Az egyik oldal azt hangsúlyozza, hogy a deportálásokra és a nyilas terrorra Magyarország 1944. március 19-i német megszállását követően került sor, a legszörnyűbb bűnök tehát nem egy szuverén kormány hozzájárulásával történtek. Ha a németek nem vonultak volna be, akkor nálunk - Európában egyedülálló módon - közel egy millió zsidó túlélte volna a nácizmus tombolását. Ez vitathatatlanul igaz. Sajnos azonban igaz a másik állítás is, a fájdalmas tény, hogy a magyar Országgyűlés 1938 és 1941 között alkotmányos hagyományainkat, Kossuth, Deák, Eötvös és Tisza István örökségét megtagadva, három törvényben egyre jobban korlátozta zsidó származású állampolgárainak a jogait, és ezzel súlyos jogi, anyagi és érzelmi sérelmeket okozott. Ezt tetézve a német megszállás után a magyar hatóságok, magyar emberek tevőlegesen közreműködtek zsidó honfitársaik gettóba telepítésében és a haláltáborokba történő kiszállításukban, sok esetben pedig egyéni kegyetlenségeket is elkövettek. Ezt semmiféle bocsánatkérés vagy kárpótlás nem tudja feledtetni, jóvátenni. A kolozsvári, jelenleg az Egyesült Államokban működő, szakmájában sok elismerést szerzett vegyész, Lőwy Dániel, a washingtoni magyar közösség tekintélyes és aktív tagja, a tragédiát az absztraktból fájdalmas közelségbe hozza a Szamos-parti város zsidó múltjának részletes bemutatásával. Munkája sokkal több, mint helytörténet, több mint a Soa, divatosabb szóval a Holokauszt egyik magyarországi fejezete. Kimondatlanul is azt bizonyítja, nagy meggyőző erővel, hogy a történtek egyszerre jelentenek zsidó és magyar tragédiát.

Akár az első krónikás, Lévai Jenő találta ki a „vészkorszak” kifejezést, amellyel a magyar zsidóság megkülönböztetésének és elpusztítási kísérletének éveit jelöljük, akár más, a szó rendkívül találó, s joggal idézi fel egy másik magyar tragédia emlékét. Azért nevezzük „vész”-nek a mohácsi csatavesztést, mert a középkori magyar állam megszűnéséhez, az ország felosztásához és a 150 évig tartó török hódoltsághoz vezetett. Ritkábban gondolunk bele, hogy „az ottomán hóddal” szemben vívott további háborúk olyan demográfiai katasztrófát vontak maguk után, ami nélkül Trianon sem következhetett volna be. Mettől meddig tartott a XX. század magyar vészkorszaka? Az 1938-as első zsidótörvénnyel kezdődött? Vagy az 1920-as „numerus clausus” törvény megszavazásával? Az 1919-es kommünnel, vagy a Horthy nevéhez kapcsolt ellenforradalommal? Szerintem az egész magyar nemzet számára egy vészkorszak kezdődött az 1918-as összeomlással, illetve már az oda vezető világháborúval. És noha a közvetlen életveszély 1945-ben, a háború befejeződésével a zsidók és a nem-zsidók számára egy időre megszűnt, 1946-ban, az első koncepciós perekkel ismét megkezdődtek a törvénytelenségek, az ártatlan emberek meghurcolása, s ez tartott legalább az 1960-as évek elejéig, valójában azonban egészen a rendszerváltozásig. A magyar zsidóság XX. századi katasztrófája része, az egyik legtragikusabb fejezete az egész magyarság számára végzetes elmúlt századnak. Ezt csak a rosszindulat értheti félre: valóban nem lehet egybemosni az áldozatot a vétkessel, és a háborúban parancsra résztvevő hősi halott sem azonos kategória a gázkamrában elpusztítottal, demográfiai és nemzeti szempontból azonban a veszteség egységes és közös. Alig két évtizeddel a  trianoni országcsonkolás után a II. világháborúban ez a nemzet elveszítette népi állományának közel 10 %-át, több mint egy millió, nyelvében, kultúrájában és tudatában magyar embert. [4]

Zsidó származású honfitársaink az átlagosnál műveltebbek voltak, nemcsak jobban ismerték a magyar irodalmat, történelmet, művészetet, mint a lakosság többsége, de a magyarságot tudatosan választották, vállalták. Akkor is, amikor ez számukra jelentős hátránnyal járt, ami a Trianonban elcsatolt területeken élők esetében egyértelműen fennállott. „A magyar államból való kiszakadás ténye legalább olyan fájdalmasan érintette a zsidóságot, mint a magyarságot. Az erdélyi zsidó életérzést az is meghatározta, hogy a huszonkét év alatt a román hatóságok célja egyértelműen az volt, hogy az erdélyi zsidóságot anyanyelvétől és a magyar kultúrától elszakítsák. A zsidó közösségeknek csupán román vagy héber nyelvű iskolákat volt szabad fenntartaniuk. Ám ezekben az iskolákban sok tanár - titokban, a hatalmi tiltás ellenére - magyarul tanított. Így a zsidó diákságban a magyar nyelv és kultúra iránti elkötelezettség megmaradt. A zsidóság túlnyomó többsége, a román asszimilációs nyomás ellenére, továbbra is magyar anyanyelvűnek vallotta magát, s osztozott mindazokban az érzelmekben, várakozásokban és illúziókban - az irredenta álmokat beleértve -, amelyek jellemzők voltak a trianoni országban maradt vagy az utódországokba szakadt magyarokra.” [5] Ezt minden szakértő megerősíti. Temesvár és a Délvidék történetének egyik mai krónikása joggal mutatott rá: „1870 után a tendencia egyértelműen a magyarság felé fordulás volt. És hogy ezt nem valamiféle opportunizmus diktálta, arra bizonyíték egy mai szerző megállapítása. ’A romániai, erdélyi magyar zsidóság […] nyolcvanévi román fennhatóság alatt, annak agresszív nemzetiségi politikájával dacolva, megőrizte a nagyszülők idejében asszimilált magyar nyelvet és kultúrát. […] tették mindezt azonnali, saját érdekeik ellenében. Még a holocaustot követő évtizedekben is. […] az Erdélyből emigrált magyar-zsidó családok többsége Izraelben vagy Amerikában továbbra is ápolja a csempészárúként kivitt magyar kultúrát.’”[6] Hasonló volt a helyzet a Felvidéken és Jugoszláviában is. Ezért miközben indokolt és illő, hogy külön is számon tartsuk és meggyászoljuk a haláltáborokba elhurcolt vagy a nyilas önkény áldozatául esett zsidó származású magyarokat, ezt annak a tudatában tegyük, hogy ez a nemzeti becsületen igen súlyos foltot ejtett tragédia az összmagyarság pótolhatatlan vesztesége volt.

Ismert, de legalábbis ismertnek kellene lennie, hogy a magyar történelemben mindvégig jelen lévő, de a XVIII. századtól a türelmetlenség és az üldözés elől hazánkba nagyobb számban menekülő zsidóság derekasan kivette részét a magyar nemzet felemelkedéséért tett erőfeszítésekben: az 1848/49. évi szabadságharcot anyagiakkal és saját vérével is támogatta, a gazdaság fejlesztésében, a magyar kultúra ápolásában és terjesztésében pedig pótolhatatlan szerepet vitt. (Tegyük hozzá, ugyanez elmondható a régebben bevándorolt észak-magyarországi németekről és a török háborúk után az elpusztult Délvidékre és az ország más vidékeire betelepülő svábokról és más bevándorlókról is.) Az „új magyarok” (zsidók és nem-zsidók) valamennyien jó életlehetőségeket és befogadó közeget találtak, emellett vallásukat és szokásaikat megtarthatták. Az újkori bevándorlás jelentős mértékben hozzájárult Magyarország fellendüléséhez – csakúgy, amint ez Amerikában történt. Egy generációnyi időbe sem tellett, hogy a bevándorlók nyelvben és érzésben magyarrá váljanak, és nincs valóságos alapja annak, hogy magyarságuk „sekélyebb” lett volna, mint a generációk óta itt élő, de a jobbágysorból éppen kiemelkedőké. A közegészségügy fejlődésének köszönhetően megugró népszaporulat, valamint az urbanizáció által előmozdított természetes asszimiláció mellett a jelentős zsidó bevándorlás is hozzájárult ahhoz, hogy a kiegyezést követően mind abszolút számban, mint arányban rendkívül megerősödött a magyar népelem, így reális esélye volt annak, hogy a magyarság újra „belakja” az egész történelmi országot. Az 1869-es, már megbízható népszámlálás 6,2 millió magyar anyanyelvűt talált a Magyar Királyság területén (Horvátország nélkül), ami az össznépesség  46.9 %-a volt. 1910-re a magukat magyarnak vallók száma 10 millióra nőtt, ez a teljes lakosság 54,5 %-át tette ki.[7] (Négy évtized alatt a nemzetiségi arányok ilyen szerény megváltozása azt is jelzi, mennyire alaptalan a vád, hogy a dualizmus korában a nem-magyarok „brutális magyarosítás” áldozatai voltak. ) A trianoni békeszerződés az elcsatolt területeken megállította, de vissza nem fordította az asszimilációt. 1941-ben az egész Kárpát-medencében már 12,2 millió magyar élt, 1950-re viszont ez a szám 11,5 millióra csökkent. Ha nem kerül sor a két világháborúra és Trianonra, nem pusztítanak el félmillió magyar zsidót, nem menekül Nyugatra 1944/45-ben, majd 1956-ban 200-200 000 magyar, a lakosság természetes (lassuló, sőt mára negatívra forduló) szaporodásával számolva az évezred végére a Kárpát-medence magyarsága 19-20 millió körül lett volna.[8] De mindez megtörtént, és noha a háborúk és a népirtások következtében hatalmas veszteségek érték Közép-Európa szinte valamennyi népét, aligha vitatható, hogy nemcsak területileg, de demográfiailag is az elmúlt század legnagyobb vesztese a magyarság. A demográfiai veszteséghez nagyban hozzájárult a magyar zsidóság tragédiája.

A II. világháború egy milliós magyar veszteségének több mint felét a meggyilkolt zsidók jelentik. A megnagyobbodott országban az 1941-es népszámlálás 725 005 zsidó vallásút talált, ez az összlakosság 5 %-át tette ki. Ebből 324 026-an éltek az 1938 és 1941 között visszacsatolt területeken. Legalább 100 000 volt a részben zsidó származású, de a faji törvények szerint zsidónak minősülők, illetve a kikeresztelkedettek száma. A munkaszolgálatban, a haláltáborokban és a magyar területen történt vérengzések és kegyetlenkedések nyomán 5-600 000 között van az elpusztult magyar zsidók száma, ezeknek nagyjából a fele, 266 886 (lehet, hogy valamivel több) a visszacsatolt területeken élt.[9] „Az észak-erdélyi zónában a háború előtt 165 061 zsidó élt, az összerdélyi zsidóság mintegy négyötöde. A munkaszolgálatból és a haláltáborokból 1945 szeptemberéig csupán 16 ezer ember tért haza, s további mintegy 10 ezer a világ különböző országaiban telepedett le. A visszatértek aránya tehát mintegy 10% volt, az összes túlélőé pedig körülbelül 15-20%-nyi, vagyis a "végleges megoldás" észak-erdélyi áldozatainak száma 120-130 ezerre tehető.”[10] Viszonylag széles körben ismert, hogy a két világháború után a Romániához csatolt területről az új hatalom elől, vagy annak viselkedése nyomán 3-400 000 magyar távozott el, költözött át Magyarországra. Ha ehhez hozzáadjuk a megölt magyar zsidók számát, Erdélyben egy szörnyű „etnikai tisztogatás” tényét látjuk. A magyarok aránya az 1910-es 32 %-ról mára 20 % alá csökkent. Hasonlóan belerokkant a magyarság Szlovákiában és Kárpátalján is a zsidók elhurcolása, majd a nagyszámú magyar elmenekülése, kitelepítése és a Gulagra elhurcolása következtében: Szlovákiában 30 %-ról 10 %, Kárpátalján 30-ról 12 % lett a magyarok aránya. Aki tudja, akinek fáj, hogy az 1920-ban elszakított 3,5 millió magyarnak mára csak 2,5 millió utódja maradt, belegondolt-e abba, hogy e népveszteségben mekkora szerepe van a magyar zsidóság elhurcolásának? Hogy ez a művelt, szorgalmas, jól gazdálkodó polgári réteg ma is mennyire hiányzik Erdély és általában a szomszédos országok magyar közösségeiből?

A kolozsvári zsidóság története érvényes az egész erdélyi zsidóság történetére: ugyanazok az okok hozták létre az erdélyi városok zsidó közösségeit, sorsuk és végzetük is hasonló volt. Lőwy több mint 600 oldalas könyve jó harminc oldalt kitevő szakirodalmat (közte alig ismert, nehezen hozzáférhető visszaemlékezéseket) használt fel, emellett a szerző 76 tanúságtevővel készített személyes interjút, akiknek egy harmada a kötet megjelenésekor már nem élt. Hivatásos történészhez illő tudományos alapossággal követi végig a középkortól a kincses városban letelepedett zsidók sorsát egészen a gettóul szolgáló Irisz nevű téglagyárig és a halálba induló tehervonatokig. Az első száz oldal bemutatja Kolozsvár zsidó lakosságának az 1940-es „visszatérés, de nem hazatérés” előtti történetét. Elgondolkodtató adatokat kap az olvasó, hogyan vették ki a részüket a szabadságharcból mint nemzetőrök, honvédek, adakozók. Az emancipáció után, a dualizmus korában Kolozsvár is tanúsítja a zsidó polgároknak a magyar nemzet javára kifejtett sokoldalú működését. Joggal hivatkozik a szerző Szekfű Gyulára, hogy „amennyiben a zsidók nem alapítottak volna gyárakat, Magyarország az osztrák tőke gyarmata maradt volna, vagy pedig megrekedt volna az 1860-as évek agrárállapotai között.” (97. l .)[11] A gazdaságilag még visszamaradottabb Erdélyben ez tette lehetővé a városok gyors növekedését, így a magyar népesség erősödését, s az alsóbb osztályok felemelkedését. A híres Dermata cipőgyár mellett a fémipar, a gyógyszer- és illatszer-gyártás, az építészeti vállalkozások, a textilgyártás, az ékszerészet mind a zsidó vállalkozó szellemnek köszönhette létét, s tette Kolozsvárt az ötven boldog békeévben valóban „kincses” várossá. De nagy tévedés azt hinni, hogy csak a kapitalizmus eredményeivel büszkélkedhettek a kolozsvári zsidók. „A közhiedelemmel ellentétben csupán a zsidóság kis hányada gazdagodott meg látványosan. …az 1930-as években számontartott 4000 zsidó család közül alig 150 volt jómódú, 800 számított középpolgárnak, és több mint 3000 család anyagi helyzete csupán a kispolgár, illetve a nincstelen besorolásnak felelt meg.” (98. l.) Viszont az irodalom, a színjátszás és a tudomány jelesei között jelentős volt a zsidó származásúak aránya. Karácsony Benő, Janovics Jenő, Kádár Imre, Indig Ottó mellett a kevésbé ismert nevek is komoly minőséget képviseltek. Ezek kivétel nélkül az egyetemes magyar kultúrát gazdagították, tartották fenn a román hatalomátvétel után, a kevés túlélő még 1945 után is. Hogy hová tartoznak, azt Veress Zoltán mindnyájukra érvényesen mondta el Karácsony Benőről: erdélyi magyar író volt, de mert zsidó volta miatt haláltáborba vitték és vértanúságot szenvedett, „jogot szerzett magának ahhoz, hogy tudni kelljen zsidó voltáról. Ugyanakkor tudni kell azt is, hogy ettől jottányival sem kevésbé erdélyi és kevésbé magyar.” (57. l.) Jellemző volt az a válasz, amit Karácsony 1942-ben adott a felszólításra, hogy mivel a magyarok megtagadják, nyilvánítsa magát zsidó írónak. „A zsidó nacionalizmust sem értékeli többre, mint a magyart, mindkettő egy tőből fakad: embertelenségből és ostobaságból. Hogy ki milyen nemzethez tartozónak érzi magát, saját maga dönti el, s mert a magyar fasiszták és nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, azért ő nem tagadja meg Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. Mint ahogyan ezzel nem tagadja meg vagy el zsidó származását sem.” (58. l.) Janovics Jenő érdemeit a fiatalabb pályatárs, Szinberger Sándor így foglalta össze: „két színházépülettel gazdagította a várost, és az első közép-európai filmstúdióval. […] Két világhíres tanítványával ajándékozta meg a film világát, Korda Sándorral és Kertész Mihállyal…” Keresztény feleségével, Poór Lilivel Budapesten, barátoktól bújtatva vészelte át 1944-et, hogy 1945-ben újra átvegye a Kolozsvári Magyar Színház vezetését, és annak 1945. november 16-i megnyitásakor szinte a színpadon halljon meg.

„Az erdélyi, túlnyomórészt magyar anyanyelvű zsidóság történelmi végzetként élte meg Trianont.” (101. .l.)  A román hatalom már az 1920. évi népszámlálásnál elrendelte, hogy „a Mózes-vallásúakat” külön nemzetiségként kell számba venni, s így az új Nagy-Romániában a zsidók létszáma elérte a 800 ezret, de az erdélyi zsidók kevés közösséget éreztek a teljesen más kultúrájú bukovinai, regáti vagy besszarábiai hitsorosaikkal. A királyi Romániában hagyományosan erős volt az antiszemitizmus, s ez most átterjedt Erdélyre is. Részben Bukarestből érkezett román diákok 1927 decemberében megtámadták Nagyvárad, Bánffyhunyad, majd Kolozsvár zsidó lakóit és azok házait, üzleteit, templomait. Ezzel is összefügg, miért lett baloldali, gyakran kommunista sok erdélyi zsidó – e kérdésre egy egész fejezetben ad meggyőző választ a szerző. Az igazságos, jobb társadalom utópiája már a századfordulón igen sok fiatalt – köztük nagy számban nem zsidókat – megfogott, akik főként a szociáldemokrata mozgalomban voltak aktívak. A háború után a kommunista pártok szálltak síkra a leghatározottabban minden nemzeti és vallási előítélettel szemben. A szerző nem említi, de az illegális Román Kommunista Párt elítélte a trianoni békeszerződést és az elszakadásig terjedő önrendelkezési jogot követelt az erdélyi magyarság számára. Ahogy Lőwy egyik interjúalanya mondja, ez volt „az egyetlen hely, ahol az antiszemitizmust elítélték – elszántan, meggyőződéssel és őszintén.” (85. l.)  A 30-as években a szélsőjobb felerősödött, Kolozsvár – Arad mellett – a Vasgárda erdélyi központja lett, a zsidó származásúakkal szemben minden területen diszkriminatív intézkedéseket vezettek be. A magyar lakosságra a fertőzés csak kevéssé hatott, de – főként a fiatalabb nemzedéket – azért megérintette. 1940. augusztus 8-án a bukaresti parlament elfogadta a Zsidó Statutumot, ami a zsidók jelentős részét megfosztotta az állampolgárságtól és megtiltotta a keresztényekkel kötött házasságot. Mindezek alapján érthető, hogy Kolozsvár zsidó lakossága is nagy örömmel fogadta a II. bécsi döntést, és 1940. „szeptember 11-én kokárdát tűzött a gomblyukába és lelkes éljenzéssel üdvözölte a bemasírozó magyar csapatokat.” Voltak, akik az örömtől sírtak. (121. l.) A Romániánál maradt Dél-Erdélyből sok zsidó is átköltözött a Magyarországhoz visszakerült területre. „Az idős nemzedék még az első világháború előtti, a zsidóságot maradéktalanul emancipáló Magyarország emlékének és létének illúziójában ringatta magát.” (119. l.) De a fiatalok sem gondolkoztak másként. „A kolozsvári zsidó diákok mind magyarul beszéltek. A zsidó diákok magyar diákok voltak,” – emlékezik dr. Kékedy Erzsébet ny. egyetemi adjunktus.” (120. l.)

Csak szégyenkezve lehet olvasni, hogy milyen csalódás érte a kolozsvári magyar zsidókat is. Életbe lépett a két „zsidótörvény,” nemsokára jött a harmadik, a „faji” alapú, ami már a nemi kapcsolatot is megtiltotta. Az új közigazgatás betiltotta a zsidó sajtót, felfüggesztette a zsidó sportegyesületeket és klubokat, csak a vallásgyakorlást engedélyezték. A VKM a középfokú oktatásban bevezette a numerus clausust, a zsidó diákok számát az országos aránynak megfelelően 6 %-ra korlátozta. Viszont Kolozsvárott, majd Nagyváradon és Szatmárnémetiben is külön zsidó gimnázium indult, amelyeket a helyi zsidó közösségek tartottak fenn, tanári karuk pedig – a máshonnan történt elbocsátások következtében – rendkívül magas színvonalú volt. A Kolozsvárra visszaköltözött magyar egyetem zsidó diákokat nem vett fel, de a már oda járó hallgatók bejezhették tanulmányaikat. Ők is ki voltak téve azonban a zömmel kívülről érkezők atrocitásainak, amitől számos rangos tanár és diáktársaik egy része megpróbálta megvédeni őket.[12] Sajnos a trianoni országból érkező szélsőjobboldaliak befolyása erősödött, köztük vezető szerepet vitt dr. Baráth Tibor történész. A magyar színházból Hóman Bálint miniszter utasítására elbocsátott színészek – br. Kemény János, a neves mecénás támogatásával – létrehozták a Kolozsvári Zsidó Szinházat – ami természetesen magyarul, zömmel magyar darabokat játszott. Igen súlyosan érintette Kolozsvár zsidó lakosságát a munkaszolgálat is, ennek részleteiről sokat elmond a „Lovak helyett befogva a Don-kanyarnál” fejezetcím. Külön tragikus, hogy akkor sem fordult a „muszosok” sorsa jobbra, ha orosz hadifogságba kerültek. Voltak akiket azonnal lelőttek, másokat a velük korábban embertelenül bánó volt keretlegényekkel együtt dolgoztattak.

Ami az 1944. március 19-i német megszállást követően megalakult Sztójay-vezette Quisling-kormány alatt történt Kolozsvárott és az egész országban, arra ráillik Lőwy fejezetcíme: „Megvadult ország, elaljasult kor.” A kálvária stációi (sárga csillag kötelező viselése, gettóba költöztetés, deportálás a zsúfolt marhavagonokban, majd a haláltáborok) eléggé ismertek, és épp eléggé elborzasztóak. A tényleges lebonyolítás részletei viszont közelről mutatják be az emberi megaláztatások sorozatát, amiben az ártatlan, védtelen, szadistáknak kiszolgáltatott százezreknek, köztük gyermekeknek, része volt. A zsidók nem viselhettek többé egyenruhát, díszmagyart [!], nem tarthattak rádiókészüléket, gépkocsit, csak külön engedéllyel ülhettek vasútra és hajóra, majd április 7-én megszületett a gettósításról szóló rendelet.

A német megszálló csapatok és velük együtt a Gestapo március 27-én vonult be Kolozsvárra. Az igénybe vett, zsidó tulajdonú épületek lakóinak csak néhány percet engedélyeztek, hogy a legszükségesebbeket összeszedjék, majd egy zsinagóga udvarába szállították.150 prominens személyt letartóztattak, a zsidó lakosságot vagyonuk bevallására és beszolgáltatására szólították fel. Létrehozták és többször átszervezték a Zsidótanácsot, amelynek a fő feladata az emberek nyugtatása volt. Noha ennek tagjait már április közepén tájékoztatták a kényszerlakhelyre költöztetésről, a tanács ezt nem tette közzé, és nem szervezte, vagy legalább tanácsolta a menekülést. Persze az sem lett volna könnyű, mert Romániában május 3-án rendeletet hoztak, hogy az Északról Dél-Erdélyben átszökő zsidókat le kell lőni, esetleges bújtatóikat pedig ki kell végezni. De szinte senki sem próbált menekülni, még mindig „bíztak abban, hogy a magyar állam és a jogrend megvédi őket.” (173. l.) Sajnos már nem volt szuverén magyar állam és nem létezett jogrend, így május 3–10. között Kolozsvár zsidó lakosságát a gettónak kijelölt Irisz-telepi téglagyárba gyűjtötték össze – gyakran kíméletlen eljárás keretében. Nemcsak a magyar hatóságokban kellett azonban csalódniuk, a könyvből megtudjuk, hogy a neológ főrabbi, dr. Weinberger Mózes, az utolsó pillanatban népét cserben hagyva Tordára menekült, majd Palesztínában talált menedéket.

A magyar lelkiismeret szempontjából a téglagyári gettóban történteket találom a legsúlyosabbnak. Lőwy forrásai alapján egyértelműen megállapítható, hogy ott nemcsak a fizikai körülmények (oldalfalak nélküli csűr, rendkívül szűk hely, teljességgel elégtelen egészségügyi feltételek) voltak emberhez méltatlanok, de a magyar hatóságok viselkedése is menthetetlen volt. Megalázó testi motozás, sőt verés az értékek elvétele céljából (cinikus kifejezéssel „pénzverde”), botozással serkentett fizikai munka (ebben SS-ek is asszisztáltak), a városban élő ismerősökkel, barátokkal történő személyes vagy postai érintkezés tilalma – mindez nem Eichmann parancsára történt. A remény még ilyen körülmények között sem hunyt ki. Maguk a zsidó vezetők terjesztették, hogy az embereket a Dunántúlra, a valójában nem is létező Kenyérmezőre fogják szállítani mezőgazdasági munkára. Amikor június 2-án Kolozsvárt bombatámadás érte és egy időre a tábor őrizetlen maradt, az alkalmat senki sem próbálta kihasználni a szökésre. A táborban még ekkor sem tudta, nem is sejtette senki, hogy Németországba fogják őket szállítani, és hogy ott mi vár reájuk. A háború után felelősségre is vonták a tudatosan hamis illúziókat terjesztő Balázs Endrét és Krémer Bernátot. Még ellentmondásosabb a Kasztner Rezső nevéhez kötött mentés ügye. Ő Eichmannal, közvetve pedig Himmlerrel tárgyalt eredetileg egymillió zsidó semleges országokba kiszállításáról, pénz, teherautók és élelmiszerek ellenében. Miután a szövetséges hatalmak ettől elzárkóztak, végül Kolozsvárról csak 388, jobbára tehetős és befolyásos zsidót választottak külön, akiket különféle viszontagságok után Németországon át Svájcba szállítottak. Ezúton összesen 1684 magyar zsidó menekült így meg. Kasztnert a háború után egyesek hősnek tekintették, aki jóval több embert mentett meg, mint Wallenberg, mások viszont lelketlen önzéssel vádolták, végül Izraelben meg is gyilkolták ezért. Még több vita van arról, hogy mivel saját bevallása szerint pontos tudomása volt a deportáltakra váró sorsról, miért nem tájékoztatta erről korábban Kállay miniszterelnököt és Horthyt, a gettózások idején pedig magát a zsidó lakosságot. Ez esetben feltételezhető, hogy a magyar társadalom is jóval nagyobb segítséget nyújtott volna és sokkal többen megmenekültek volna.

A könyv egyetlen vigasztaló része az a jó ötven oldal, ami azokkal az igaz magyar emberekkel foglalkozik, akik aktív módon, sok esetben saját életük kockáztatásával mentették nemcsak barátaikat, de az ismeretlen üldözötteket is. Kiemelkedik közöttük egyértelmű kiállásával és iránymutatásával Márton Áron gyulafehérvári püspök, aki május 18-án a Szent Mihály templom szószékéről ítélte el „a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedések”-et, május 22-én pedig, még a kolozsvári deportálások megkezdése előtt a helyi és a fővárosi hatóságokat levélben kérte, hogy „az embertelenségeket akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményekben közre. Ezekben a végzetes napokban minden felelős embernek éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, vagy azokban való közreműködéssel, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el.” Rendkívül fontos e levél dátuma is. Mivel a szentbeszédet és e levelet nemcsak Angelo Rotta pápai nuncius és Serédi Jusztinián hercegprímás kapta meg, de a Slachta Margit vezette Szentlélek Szövetség sokszorosította és az egész országban terjesztette, nem tartható fenn az a közkeletű nézet, hogy a magyar társadalom, s mindenek előtt a vezetők, ekkor még nem tudták, s nem is tudhatták, milyen sors vár a kiszállított zsidókra. A püspök külön levélben figyelmeztette felelősségére és kötelességére Sztójay miniszterelnököt és Jaross belügyminisztert. (223-225. l.)

Lőwy Dániel nagyon fontos tényekre hívja fel a figyelmet „A Szamos-parti város Wallenbergje” című fejezetben. Nem vonva kétségbe sem a világhírűvé vált svéd diplomata érdemeit, sem a Budapesten többezer ember életét megmentő olasz Perlasca és a svájci Lutz, valamint néhány kollégájuk és segítőjük bátor és önzetlen tevékenységét, a könyv bemutatja a szinte teljesen ismeretlen kolozsvári evangélikus esperes, Járosi Andor hősi helytállását. A zsidótörvények bevezetése után tüntetően gyakran mutatkozott zsidók társaságában, a német megszállás után pedig számos zsidó mentesítését járta ki, hamis keresztleveleket bocsátott ki, prédikációiban és hittanóráin nyíltan bírálta az embertelen tanokat, egy ismerős család saját leányával egyidős leányát pedig lakásukban bujtatta. Sorsa annyiban is Wallenbergéhez hasonló volt, hogy 1944 őszén a Kolozsvárra bevonuló szovjet csapatok – mintegy 200 más polgári személlyel együtt – elhurcolták. Tisztelői mindent elkövettek kiszabadításáért, de hiába, 1944 karácsonyán egy szovjet munkatáborban meghalt. Maga a szerző gyűjtötte össze azokat a bizonyítékokat és tanúvallomásokat, amelyek alapján Járosi – csakúgy mint Márton Áron – néhány éve megkapta a Yad Vashem Intézet elismerő oklevelét.

Számos egyén vagy család drámai történetét örökíti meg a könyv. Az említettek mellett sok további kolozsvári segítette az üldözötteket – köztük néhány román is. Ismertebb esetek, illetve személyek: Tóth József professzor, akkor hadapród őrmester, Szabó T. Attila, a híres nyelvész, Demeter János professzor (akkor ügyvéd), Tordai György tanár, Kauntz volt kolozsvári osztrák konzul, Vita Sándor országgyűlési képviselő, br. Kemény János, Miskolczy Dezső professzor, rektor, Kőműves Ilona szinésznő, Jagamas Ilona újságíró, dr. Petre Rebreanu ügyvéd, Sulyai-Sulyanszky börtönigazgató. Magának a városnak a hangulata vegyes volt. A segítők mellett voltak feljelentők, kárörvendők, de a helyiek inkább az üldözöttekkel rokonszenveztek, míg az anyaországból érkezettek között sok volt a hangos antiszemita. Méhes György író meglehetősen pontosan fogalmazott: „A kolozsvári polgárságról nem lehet azt mondani, hogy antiszemita volt. Az emberek nagy része sajnálta zsidókat, és nem értett egyet a zsidók elleni intézkedésekkel. Persze voltak olyanok is, akik kihasználták a helyzetet. Csupán passzív ellenállás volt.” (312. l.) Azok, akik Budapestre menekültek, jó esélyt kaptak a túlélésre, bár a nyilas uralom alatt közülük is jó párat meggyilkoltak. Voltak, akik román területre próbáltak átszökni, de a szigorú román határőrizet általában elfogta és visszatoloncolta ezeket, s ez még a jobbik eset volt, mert 1944. május 3-án Románia elrendelte, hogy a menekülőket le kell lőni, az esetleges bújtatókat pedig ki kell végezni.

A gettó elviselhetetlenségét hamarosan a tehervagonok szörnyűsége, majd Auschwitz pokla váltotta fel. A Kolozsvárról és a környéki településekről összegyűjtötteket, mintegy 16 000 embert, 1944. május 25-e és június 9-e között hat, marhavagonokból összeállított vasúti szerelvényen szállították a megsemmisítő-táborba.[13] A téglagyártól a vasútig tartó jó négy kilométeres út maga is a szenvedések újabb stációja volt: rekkenő hőségben mindenki súlyos batyúkban, hátizsákokban cipelte mindazt, amiről azt hitte, hogy a dunántúli munkatáborban szüksége lesz. A kimerülő, terhük alatt roskadozó embereket puskatussal nógatták a csendőrök a gyorsabb haladásra. A túlzsúfolt vagonokban megtett hosszú út gyötrelmei sok beszámolóból ismertek, és sajnos ez sem írható az idegen megszállók rovására, amint az sem, hogy mielőtt a vonat elhagyta volna a magyar területet, a csendőrök még egy utolsó, fenyegetésekkel tarkított motozást tartottak, elrejtett pénz és értéktárgyak után kutatva. A továbbiakban már nem számított, hogy ki a kolozsvári, beindult az emberek szisztematikus megsemmisítésének a gépezete.

Az elhurcolás tényét senki sem jelentette be Kolozsvárott, mégis mindenki tudott róla. Noha a bértollnokok továbbra is megpróbáltak hangulatot kelteni a zsidók ellen, s megindult „a zsidóvagyon” elosztása, szétlopása, egy kortárs szerint a közhangulat nyomasztóvá vált, „akik addig zsidóellenesek voltak, […] soha többet nem mondtak rosszat a zsidókról.” (319. l.) És akiknek minderről közvetlen tapasztalatuk nem volt, vagy később születtek, hogyan gondolkodnak a történtekről?

Megrendítő oldalakat olvashatunk a túlélők lelkiállapotáról, a hazatértek fogadtatásáról, identitási problémáikról, fizikai és politikai útkeresésükről, s arról, miért és hogyan apadt a maradék mintegy 6500 fős kolozsvári zsidó közösség1992-re 353-ra. A Lőwy által feltárt részletek nyomán érthető, hogy „a koncentrációs táborok borzalmait átélő és onnan Erdélybe visszatért zsidóság egy része azonban élete végéig a magyar kormányt és a magyar hatóságokat okolta az elhurcolásokért,” (371. l.), de a mindennapi életben mindenki – még az Izraelbe kivándoroltak is – általában a magyar nyelvet használta. A kolozsvári – és az egész magyarországi – zsidósággal szemben a magyar tartozás kiegyenlíthetetlen. Nem kárpótlás és restitúció kérdése, hanem egy elárult testvériség, egy eltaszított szerelmes ügye. Ahogy Szőcs Géza 1991. november 25-én a kolozsvári Szent Mihály templomban kimondta: „a magyar állam részt vett saját polgárai egy csoportjának megsemmisítésében. Ezt a tragédiát és ezt a szégyent nem kisebbíti semmi; legfönnebb növeli az, hogy itt olyan polgárokról is volt szó – észak-erdélyi zsidókról – akikre a magyar szó szeretete és vállalása miatt kétszeres kisebbségi sors nehezedett, akik megosztották velünk az elnyomást mint magyarok is.” (389. l.)

Lőwy Dániel megrendítő könyve szerintem meggyőző érv amellett, hogy a magyar zsidóság tragédiája egyszerre zsidó és magyar tragédia, amit közösen kellene gyászolni, nem vádolva egy egész közösséget, de nem kisebbítve az egyének felelősségét, Hitlertől kezdve a puskatussal ütő csendőrig. Szörnyű idők voltak, de jöttek még később is szörnyű idők.

1945 és 1948 között a magyar politikai és társadalmi élet számos képviselője és intézménye, élén az országgyűléssel, elismerte a nemzet felelősségét és kifejezte őszinte bánatát, kérte a túlélők és a rokonok, leszármazottak bocsánatát, s hangot adott meggyőződésének, hogy Magyarországon ártatlan emberek a hatóságok közreműködésével soha többé nem fognak szenvedni és meghalni. A magyar bűnösök nagy része elnyerte büntetését. Hogy más országokban ez csak részlegesen és részlehajlóan történt meg, az nem a mi felelősségünk. De ki hitte volna, hogy szinte azonnal újból meg fog indulni az állami terror, most nem egy vallási-kulturális közösség, hanem társadalmi csoportok és a hatalmon lévőktől eltérő világnézetet és politikai meggyőződést valló emberek ellen. Jogos a holokauszt, a vészkorszak egyediségét hangsúlyozni, de szintén jogos együtt és egyszerre ítélni el minden embertelenséget, justizmordot, gyűlöletet hirdető eszmét.

A 20. században milliószámra pusztultak el magyar állampolgárok, magyar anyanyelvű és tudatú emberek erőszakos halállal, háborúban, hadifogságban, koncentrációs táborban, börtönben. A „soha többé” parancsa és fogadalma, a penitencia csak akkor hozhat megnyugvást és békét, ha mindenki egyforma utálattal tekint vissza ezekre a bűnökre, és egyformán, együtt képes gyászolni az összes ártatlan áldozatot. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor nem vagyunk jó hazafiak és nem vagyunk jó emberek.

Jeszenszky Géza

[Megjelent  a Hitel 2007 áprilisi számában, 21-31.]

[1] Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Kolozsvár, Koinónia, 2005, 617 l.

[2] Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Válasz, 1948. 778-877., ill. Válogatott tanulmányok, 2.köt. 621-810. Örvendetes, hogy a Múlt és Jövő Kiadó 2001-ben önálló kiadványként újra megjelentette.

[3] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest: Osiris Kiadó, 2001

[4] Ebből a fronton mintegy 160 000 fő halt meg, a hadifogságban 280 000, a hadszíntérré vált országban 130 000-re becsülhető a polgári áldozatok száma, zsidó mártír pedig több mint 450 000 volt.  Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége, Budapest, 1989. MTA TTI.; Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után. Budapest, MTA TTI, 1995. Uő: Magyarország háborús embervesztesége, Rubicon, 2000. 9. sz. 44–48.

[5] Tibori Szabó Zoltán: Kettős kisebbségben. A zsidóság Észak-Erdélyben. História, 2004/2-3.

[6] Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék, és ami előtte következik … A temesvári levente-pör 1919-1920. Budapest: Noran-Kiadó, 2006. 220., idézet forrása Erdélyi Lajos: Magyar zsidók Romániában, Erdélyben. Múlt és Jövő, 2000/1, 25-27.)

[7] Dávid Zoltán: A magyar nemzetiségi statisztika múltja és jelene. Valóság, 1980/8. 98.l. Kocsis Károly – Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl. Budapest: Tankönyvkiadó, 1991. 12-13.l.

[8] Für Lajos: Mennyi a sok sírkereszt? Magyarország embervesztesége a második világháborúban. Budapest: Püski, 1989. 69.l.

[9] Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Budapest: Téka, 1948. 473. és köv. , valamint Randolph  L. Braham, The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary. 2 vols. New York: Columbia University Press, 1981. alapján közli az adatokat a Bibó id. tanulmányhoz készült jegyzetekben Vida István, Válogatott tanulmányok, II. köt. 903. V.ö. Szabó A. Ferenc: Egymillióval kevesebben... Emberveszteségek, népesedési tendenciák és népesedéspolitika Magyarországon, 1941-1960. Pécs, 1998.

[10] Tibori, id. tanulmány.

[11] Szekfű a „Három nemzedék”, III. könyv, 7. fejezetben ezt részletesen kifejti.

[12] 136. l. Az Orvosi Hetilap 1998. júniusban közölte Búza László rektor 1943-ban szigorúan bizalmas rendeletét, amelyben utasította az altiszteket és a segédszemélyzetet, hogyan védjék meg a zsidó hallgatókat az esetleges bántalmazástól.

[13] Tibori, id. tanulmány.

*

HITELES TUDOMÁNYOS KONFERENCIA

TRIANON ÉS A HOLOKAUSZT

KÉRDÉSEIRŐL (LETÖLTHETŐ)

2010 koratavaszán a hazai történelemtanárok szakmai szövetsége „tudattisztázó” konferenciát rendezett a magyar történelem észleléséről mai köztudatunkban. Tekintettel arra, hogy jelen vitában számosan mélységes bizalmatlanságukat fejezték ki a pártállam történetírásával szemben (bár ilyen – mint homogén jelenség – kizárólag Rákosdi Mátyás regnálása idején létezett), és hogy e kritikájukat rávetítették minden olyan felfogásra és ténylátásra, amely lényegesen eltért az övékétől, az alábbiakban feltüntetem a szóban forgó tudományos tanácskozás internetről való – térítésmentes – letöltésének lehetőségét.

Külön felhívom a szenvedélyesen „kommunistázó” kommentelők figyelmét, hogy az itt olvasható munkák szerzőinek egyike se „kommunista”. Sőt…

http://www.tte.hu/?page=szemle&katid=11

Egyezzünk ki a múlttal!

Rohamosan terjednek, sőt már az iskolában is megjelentek a Jézus magyarságától a rendszerváltás-összeesküvésig terjedő történelmi mítoszok. Ugyanakkor jelen van a nemzeti kishitűség is.

Mit lehet tenni?

Az erről rendezett műhelybeszélgetés-sorozat résztvevői különböző értékrendű történészek, tanárok, társadalomtudósok voltak. E kötet bemutatja a beszélgetéseket, a legelterjedtebb tévhiteket a szakértők nézőpontjából, továbbá számos, hasznos módszertani javaslatot, óravázlatot is tartalmaz.

Töltse le a teljes kiadványt: Egyezzünk ki a múlttal (pdf)

Az alábbiakban a könyv cikkeinek online változatai érhetők el. Azok az írások, amelyeket a könyv terjedelmi korlátai miatt rövidíteni kellett, itt teljes szöveggel olvashatók.

Tartalom

Bevezető (Lőrinc László)

Trianon előzményei és utóélete (2010. január 16.)
Vitaindító előadások

• Salamon Konrád: Trianon és a történelemtanítás
• Dupcsik Csaba – Repárszky Ildikó: Trianon egy középiskolai tankönyvben
• Peragovics Ferenc: Trianon előzménye és utóélete
• Képletek egy megoldhatatlan egyenlethez. Interjú Zeidler Miklóssal

• Vita

Magyarország szerepe a második világháborúban (2010. február 13.)
Vitaindító előadások

• Szakály Sándor: Magyarország a második világháborúban
• Ungváry Krisztián: Magyarország szerepe a második világháborúban
• Pihurik Judit: Hozzászólás a nemzet, a nemzeti identitás témájához
• Szarvas Rita: Nem fogjon senki könnyelműen… Gondolatok Magyarország második világháborús történetének tanításáról
• Baracs Nóra: Meglátások Magyarország második világháborús részvételének középiskolai tanításához
• Bihari Péter: Néhány gondolat a holokauszt tankönyvi megjelenítéséről

• Vita

A kommunizmus évtizedei (2010. február 27.)
Vitaindító előadások (első rész)

• Rainer M. János: Demokrácia volt-e Magyarországon 1945 után? A „koalíciós időszak” és a Rákosi-korszak átmenetének kérdése (pdf)
• Schmidt Mária: „Most majd mindent úgy csinálnak, mint az oroszoknál.” A kommunizmus kiépülése Magyarországon (pdf)

• Vita (1. rész, pdf)

Vitaindító előadások (második rész)

• Valuch Tibor: Közelítés a Kádár-kori mítoszainkhoz (pdf)
• Ujvári Pál: A kommunizmus évtizedei tankönyvekben és tanórákon
• F. Tóth Zoltán: A Kádár-korszak „mítoszai” a tanítási gyakorlatban, humorral, karikatúrával

• Vita (2. rész, pdf)

Társadalom és múltszemlélet (2010. március 13.)
– Lőrinc László bevezetője (pdf)
Vitaindító előadások

• Örkény Antal: Nemzeti, történeti és modern európai identitás Magyarországon és a fiatalok
• Szabó Ildikó: A fiatalok történelemhez való viszonya
• Várszegi Asztrik: A 20. század magyar történelme Szent Márton hegyéről szemlélve (impulzusok, provokációk történelemtanárok számára) (pdf)
• Kovács Mónika: A német múltfeldolgozás és tanulságai (pdf)
• Trencsényi Balázs: A románok múltjai (pdf)

• Vita (pdf)

Közkedvelt mítoszok

• Klima László: Etruszk–magyar nyelvrokonság; Parthus–magyar rokonság, Jézus magyar volt; Sumer–magyar nyelvrokonság (pdf)
• Fodor István: A hun–magyar rokonság elmélete (pdf)
• Klima László: Finnugor nyelvrokonság (pdf)
• Fodor István: Idegen hatalmak kényszerítették-e ránk a „finnugor elméletet”?
• Klima László: „A finnek már nem is tanítják”; Finnugor őshaza – ami biztos, ami nem; Magyar őshaza – ami biztos, ami nem (pdf)
• Fodor István: A turul; A rovásírás (pdf)
• dr. Fazekas Csaba: Trianon mítoszai
• Lőrinc László: Trianon és a zsidók (pdf)
• Ungváry Krisztián: A második világháború mítoszai (pdf)
• Völgyesi Zoltán: A kommunizmus évtizedeinek mítoszai

Módszertani írások

• Mendly Lajos: Legendák, tévtanok a történelemórán (pdf)
• Bánki István: Trianon – történelemóra
• Gönczöl Enikő: Magyarország szerepe a második világháborúban

Dupcsik Csaba – Repárszky Ildikó: „Munka, család, lakás.” Mit kezdjünk egyes a Kádár-korszakhoz kapcsolódó „mítoszokkal”? Két tanítási óra

Képek a műhelybeszélgetésekről:

• Egyezzünk ki a múlttal! I. (Trianon előzményei és utóélete; 2010. január 16.)
• Egyezzünk ki a múlttal! II. (Magyarország szerepe a második világháborúban; 2010. február 13.)
• Egyezzünk ki a múlttal! III. (A kommunizmus évtizedei; 2010. február 27.)
• Egyezzünk ki a múlttal! IV. (Társadalom és múltszemlélet; 2010. március 13.)

Függelék

Pihurik Judit: A történelemtanár-képzés helyzete a Szegedi Tudományegyetemen