Ki tudott erre mínuszt adni?

Köszönöm, Kedves Erlauer. Talán, nem szándékos volt...

Fogjátok már fel, ti naiv ballibek, hogy a MÍNUSZ nem feltétlenül a konkrét cikknek szól! Az ugyanis a sokszor a szerzőt illeti. Egyébként itt és most (is) teljesen jogosan. Aki cenzor, az MÍNUSZT érdemel. Nos, megkapta.

Re 3. megmagyarázom (látogató)
2010. 11. 22. 2:16

Ön nem mond igazat. Maga, egy gyáva, arctalan, névtelen, sunyi gazember módjára viselkedő szerencsétlen, az áldozatokat, a legyilkoltakat mínuszolta...

Én nem rejtőzöm, mint Maga.

Fekete György mentálpedagógus
1214 Budapest, Rakéta u. 16/A I/1. Tel.: 277-6593.

Ui. Aki nem a postom témájáról ír rendszeresen a postomhoz (s ezt kifejezetten rombolóan, gyalázkodóan, a vitakultúrára fittyet hányva teszi), hogy ellehetetlenítse a post témájának megvitatását, azt a jövőben is kimoderálom, ha tetszik, kicenzúrázom. A demokrácia ellenségeinek diktatúra jár. Márpedig aki engem ezért cenzorsággal vádol, az a demokrácia megveszekedett ellensége. Neveletlen, piszkos ember nem léphet be a tisztaszobába. Félreértés ne essék, a demokrácia nem kizárólag a liberális és/vagy baloldali politikai gondolkodású polgároké. Ám kezet-nyakat mosni, lábat törölni mindenkinek kell. Így talán érthető.

Kedves Navigátor!

Nem tudhatom, hogy az Ön Édesapja - mint túlélő - mennyire könnyen volt szóra bírható a lágerélet milyenségét illetően. Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy sokan voltak, akik szinte "szégyellték" túlélő voltukat, illetve azt, hogy még a közvetlen hozzátartozóikat sem tudták megmenteni. Szinte menekültek az olyan kérdések elől, ami arra irányult, hogy mit kellett tenni a túlélésért. Unokáink nem tudják felfogni, egyetlen esély a túlélésre a körülményekhez való alkalmazkodás volt.
Örüljön, hogy Édesapja beszél Önnek erről, nagyon fontos!!!

moszkovita nem más, mint egy aljas provokátor. Szégyellje magát!

"Szerencsés" ember vagy!
Én sosem tudtam meg részleteket apám hadifogságáról!
Ő elkerülte a "tábort", mert volt származási papírja!
Ő "csak" Francia országban volt két évig!
Tudom, hogy összehasonlíthatatlan, de épp ezért is megértelek!
Te 'szerencsés" vagy, mert Te megtudtál részleteket is, én nem!
Már nem is fogok!
Jó egészséget a papának,mamának!!

"moszko-vita" nicknevű felhasználó beírását törölnöm kellet. Mert ugyan mi köze van az itt olvasható valóságos történethez Kádár Jánosnak, az illető "munkahelyi cenzorának", az "Ifjúliberálkommunistáknak" (sic!). Ilyankor elgondolkodom, aki efféléket írogat, annak ép-e az elméje vagy a lelke, esetleg már letudta a hajnali feleseit?

Lehet, hogy Raptor abszolút ártatlan, mert ő csupán utalt a magyar kommunista mártír, Ságvári Endre nevével való vissaélésre. Azonban elérthető volt az ezzel kapcsolatos fogalmazás. Én meg nagyon szeretném, hogy Ságvári emlékét össztársadalmi konszenzusra támaszkodó tisztelet övezze végre.

Azt a keveset pedig, amit apukája háborús hányódásáról tud, szerintem nyugodtan megoszthatja velünk. Akár általa kikerekített formában. A lényeg amúgy is az, hogy MI MAGUNK, MIKÉNT VISZONYULUNK a felmenőink megélte sorsidőkhöz.

9. navigator (szerkesztő)
Természetesen "csak" jó értelemben használtam Ságvári nevét!!
Csak példaként használtam egyes kommentelők állandó nick.jeinek állandó változtatása miatt!
Elnézést, ha félreérthető volt!
Nem annak szántam!!

9. navigator (szerkesztő)
Abban az időben, amikor én iskolába jártam, Ságvári neve "szent" és sérthetetlen volt!
Ma is ehhez tartom magam, ez a meggyőződésem mit sem változott az elmúlt 45-50 év alatt!!

9. navigator (szerkesztő)
Sajnos már több, mint 10 éve halott, ezért nem tudok semmi részletet!
Annyit megtudtam anyámtól,(sajnos már Ő sincs) hogy egy francia "parasztnál" volt kényszermunkán, aki nagyon emberségesen bánt a hadifoglyokkal!
Sajnos ennél többet nem tudok!!

Van egy trükköm régi emlékeim előhozásában. Akár a szemem is behunyom hozzá. Felidézem a kezdőszituációt, mert arra szoktam emlékezni. Ám nem mint mozinézést, hanem színészként a színpadon. Először legapróbb részletekig a tárgyi környezetet, s ahogyan mozgok benne. És kvázi újracselekszem. Például kisfiúként imádtam kirámolni a tisztaszobában nagyszüleim iratfiókját. Elképzelem, hogy az elsárgult papírosok, bizonyítványok újra a kezemben vannak. Orrom megint szimatolja az öreg bútorok szagát, hallom a felhúzható falióra egyenletes tik-takolását, látom, ahogy nagy sárga tányérja ide-oda leng, de látom a zsalugátereken betörő fénycsíkokat is stb. Így, szépen haladva, lassan életem figurái is megelevenednek, megsimogatnak, beszélnek hozzám a KISFIÚHOZ vagy NAGYFIÚHOZ...
A legvége a legizgalmasabb. Lehet, hogy hetekkel később, de arról elmélkedek, mit érzek-gondolok most, az akkori élményeimet-érzéseimet megélve.
Valami biztos neked is előjön. Ha nem a háborúról, akkor más konkrétumokról. Próbáld ki!

Sajnos biztosan nem menne!
Annyira zárkózott volt ezen a téren, hogy hiába kérdeztem párszor, mindig azt mondta: hagyjuk ezt a témát!
Hiába szeretnék többet tudni, nem megy!! :(

Nehéz megszólalni...
+

Sajnos én már nem tudok beszélgetni velük ! De volt valami tudatos védekezés abban ,hogy nem beszéltek a dolgokról .A szüleim esetében például ha mindenkid elpusztul ( 9 családtag ) és csak te éled túl igyekeztek felejteni ,mert igazán feldolgozni soha nem tudták .
Szüleidnek jó egészséget !

17. Mario Kempes
Ezt a hányást kár volt kiadnod magadból!
Így ország-világ megtudta milyen bunkó vagy!!

Akinek van kapcsolata a szerkikhez, szólhatna egy jó szót a Mario Kempes-szerűek törlése érdekében.

+

Azt hiszem tényleg igaza van azoknak a kommentelőknek, akik szerencsének mondják hogy édesapja mesél Önnek.

Sajnos az én apám soha nem mesélt sem háborús emlékeiről, veszteségeiről, sem hadifogságbéli történetekről nem hallottam. Amúgy is szótlan ember volt, ez a téma kifejezetten irritálta, ha anyám szóba hozta, kiment a szobából.

Sajnos már egyikük sem él és tudom, sőt egyre inkább érzem, mennyire jó lett volna többet megtudnom róla, róluk.

Egyébként Leharral száz százalékban egyetértek. A túlélés egyetlen eszköze az alkalmazkodás extrém esetekben főleg. De nem csak akkor... Annak határai, erkölcsisége már egy más téma lehetne..

üdvözlöm

karancs.nolblog.hu/archives/2010/11/22/Tjkoztatsul_-_2/

13. navigator (szerkesztő)
Szerinted elképzelhető, hogy valahol meg lehet találni a külföldre hurcolt hadifoglyok listáját?

Ad 22. raptor
2010. 11. 22. 15:54

A Honvédelmi Minisztériumban foglalkozik ezzel valamiféle szervezeti egység, illetve referens munkatárs. Aztán érdeklődnék a Hadtörténeti Intézetben is. Akkor van valamilyen Militaria(?) nevű "civil", hadisír-gondozó szervezet is (politikailag valójában, nekem úgy tűnt, nem semlegesek, de ez most nem téma). Végül, ha tudnék franciául vagy lenne ilyen közeli barátom, megkeresném ugyanezt az intézményi és civil vonalat a franciáknál, s mindenképpen kezdeném a budapesti Francia Nagykövetség kulturális munkatársainál és - természetesen - a Francia Intézetnél (ez utóbbiaknál valószínűleg lehet magyarul is ügyet intézni, segítséget kérni). Kezdj el kutakodni internetes honlapjaikon, aztán írj vagy telefonálj nekik. Szerintem az egész folyamatról, már menetközben tudósíthatnád a Nolblogot, nem várva meg a végeredményt. Meggyőződésem, sokakat érdekelne. Engem, egészen biztosan. Már most drukkolok Neked!

23. navigator (szerkesztő)
Köszönöm a segítséget, megpróbálom a Francia Nagykövetséggel kezdeni!
Szerintem biztos többre megyek, mint a HM.-el!
Természetesen beszámolok, mire jutottam!! :))

Kedves navigator!
Normális ember szíve elszorul az ilyen emberi sorsok láttán. Jó egészséget kívánok a szülőknek! Ezt a szörnyűséget soha többé nem tehetik meg az ordas állatok! Egyszerűen nem engedjük az életünk árán sem!

Emberek! Valaki a fenti írást, a fent lejegyzett valódi történést ezzel "tisztelte meg". Döntse el ki-ki maga, hogy mi ez. Mindenesetre az illető, amíg nem visszakozik, többször nem maradhat meg semmilyen írásomnál. Nevet nem tüntetek föl, csak idézem (majd magára ismer, ha akar):

"aki a szovjet fogságot túlélte, kicsordult a könnye, amikor meglátta az auschwitzi fejadagot".

Raptor, ilyentől kértél elnézést, akár tényleges - egyébként technikai - tévesztésedért?!

AKI BOLOND, AZ A LEGBOLONDABB … (József Attilától „csenve”, a „legszegényebb” mintájára) – I.

Kérem szépen, sok furát, megrendítőt, szomorút tapasztaltam magam is az életben. Ám a mai némelyik itteni „élményem”… Nem egy rettenetes emberi sors gazdáját meghallgathattam (legjobb esetben segíthettem a széthullott darabokat összeszedni, felkutatni és valami újat produkálni). Tehát messze nem csupán az én utamról van szó.

Akadt itt olyan hozzászóló, aki ellenem hozta – a fenti témához „kapcsolódva” –, hogy hosszú időn át engem pszichiátriai kezelésben részesítettek. Nos, e tényt éppen én tettem nyilvánossá, az ilyen sorsba lökött emberek megbélyegzése ellen küzdve (utóbb e nekifeszülésemet megismételtem többszöri rákbetegként).
Mivel itt rengeteg embert sújtó előítéletről van szó, valamint e megjegyzés ne vessen árnyékot a jelen témára se, szeretném, ha ki-ki maga alkothatna képet egy-egy ilyen, a másik embert eleve sároló, leértékelő megjegyzést illetően. Ezért idegyűjtök a közreadott írásaimból egy linkválogatást.

AKI BOLOND, AZ A LEGBOLONDABB… (József Attilától „csenve”, a „legszegényebb” mintájára) – II.

nol.hu/kritika/20100125-akcio_es_reakcio___a_jelenben_a_mult__a_pszichiatriarol_es_megujulasarol

nol.hu/kritika/20100331-noj_fol

nol.hu/lap/forum/20091013-a_pszichiatria__folemel_vagy_megtipor_

www.es.hu/index.php?view=doc;9686

Miután György fiam (navigator) - számunkra megtisztelően - fotóinkból is közreadott, s legutóbb, az egyik spammolt bloglátogatója a II. Világháború hadifogságainak éheztetési viszonyait a náci haláltáborokéval (az auschwitzival) vetette össze minden alap nélkül, a fiatalabb nemzedékekkel meg kell osztanom saját tapasztalataimat.
1. Leitmeritzi tunell-láger, Morvaországban, amíg dolgozni tudtam úgy-ahogy: a "normálisan" nyújtott munkanapokon cca tíz dekányi kenyér jutott egy Häftlingre aki kapja, marja alapon, és a rozsdás konzervdobozunkba este felé kimért, az osztás körüli los-los botosispánok (kápók) terelte tumultusban ki-kilöttyenő 3-4 dl híg marharépa-leves. A felszabadulásunkat megelőző utolsó héten, már "költöztetésre, elszállításra várva" az eső mosta nyitott vagon hullákkal vegyes, még lélegző csontvázrakása közepén: se víz, se élelem.
2. Itthoni talpra állásom után az Irodagép NV-nél mellettem dolgozó Szuper István esztergályos barátom 1947-ben, szovjet szibériai hadifogságból került haza. Elmondása szerint ugyanúgy éheztek és nélkülöztek, mint a körülöttük élő orosz lakosság, és sovány fejadagjukat a földekről lopott nyers répával-krumplival pótolgatták esetenként.
3. Arról is hallottam azonban, hogy a franciák fogságába került hadifoglyokkal sokkal rosszabbul bántak, mint velük. Ezért is, azért is a háborút kirobbantó Tengelyhatalmakat (a Berlin-Róma-Budapest "tengely" államvezetőit) terheli a fő felelősség. Az éhezések mértéke és következményei egymás ellen nem kijátszhatóak.

26. navigator (szerkesztő)
Elnézésedet kell kérnem,(habár "csak" technikai tévedésem miatt kértem elnézést) a meg nem nevezett kommentelőtől!
Nem gondoltam, hogy ez a két szó ilyen reakciót vált ki!
Tudom, és érzem, hogy a haláltáborok túlélői, (és halottai) minden tiszteletet megérdemelnek!!
Nekem is több ismerősöm van, akik megjárták a táborokat, -Ők is visszajöttek!
Minden tiszteletem az övék!!
Soha, semmilyen formában nem tettem,-mert nem is tehettem semmilyen megkülönböztetést irányukba,-csak és kizárólagosan pozitív értelemben!!
Szavaidból úgy veszem ki, hogy ezért a két szóért neheztelsz rám, ezért nincs itt keresnivalóm!
Köszönöm megértésedet, segítő szándékodat!
Köszönöm, hogy itt lehettem!!
Őszinte barátsággal: Gábor

29.-re:
Vannak, voltak rokonaim, ismerőseim innen is, onnan is - őrzöm (rém)történeteiket.
És sosem gondoltam, hogy azok kijátszhatók egymás ellen....
(És ismerek hiteles rémtörténeteket - magyar /negatív/ főszereplőkkel is: itthonról és külföldről egyaránt.)

28.-ra:
A természetes magatartáshoz nálunk bátorság kell - talán nem lesz ez mindig így.

T. navigátor!
Egyrészt további hosszú és remélhetőleg nyugodt életet kivánok Édesapjának!
Másrészt lenne Önnek egy ötletem, ha nem sértem meg: Ön beásta magát egy nehéz, de tanulságos témába. (mint történelemtanár és társadalom mentál-pszihológus) Biztos nagyon érdekes cikket lehetne összehozni abból, hogy Mo. háborus (I. II. Vh.), polgárháborus ('19, '56) a népirtások (zsidóüldözések, délvidék, stb.szives egyetértésével a zsidóság veszteségeit a magyarság veszteségeihez számoltam mindig) továbbá az emigráció mint emberveszteség vajon:
- Összesen hány főre rugtak, akár részletezve? (szerintem 2-3 millió fő)
- Ennek demográfiai hatásai a mára hogyan hatnak?
- Hogy alakult át a társadalom, mennyiben szorult vissza emiatt a polgárosodás
- Milyen társadalomlélektani torzulások léptek fel emiatt?
-Kezdetnek ennyi elég lenne! Meggyőződésem szerint sokkal higgadtabb vita alakulna ki, mint a nyilasozás/AVH-sozás mentén zajló viták. Ugyanis ezek a gondok VALAMENNYI társadalmi csoportot érintik.
Ezek szerint Önök győri eredetűek, én is az vagyok, igaz az én családom nem élte túl... Még a nevem sem maradhatott meg. De ezt ne részletezzük, foglalkozni kellene inkább közös dolgainkkal!

29. Köszöntöm Fekete János urat, és mindenben egyetértek vele.

Virág elvtárs s.k.

Ad 30. raptor
2010. 11. 23. 8:15

Olvasd újra az ÖSSZES hozzád írott viszonválaszomat, külön nézd meg, hogy miként regáltam a te fájdalmaidra... Ezek után kérdezd meg magadtól újra, kinél volt túlreagálás?

Én semmilyen rossz érzésedet nem fitymáltam le, sőt! Te ellenben társaságképesként kezelsz olyan valakit (úgy viszonyultál hozzá mint társaságképeshez), aki a legalapvetőbb emberi normákat is meggyalázó kijelentést fröcskölt ide.

Én azonban ezek után se írtam, hogy ne lenne helyed postomnál.

Ad 34. Virág elvtárs s.k.
2010. 11. 23. 16:59

Reménykedem, hogy komolyan gondolta, s ez egyben bocsánatkérés a minősíthetetlen fejadag-megjegyzéséért.

Ad 33. zili – I.
2010. 11. 23. 16:03

Kivételesen, bár igen közvetve szólt a post témájához, fennhagyom és reagálok.

1/ A magyarországi zsidóság része a magyarságnak, hiszen magyarnak vallotta és vallja magát (egy része kettős identitással, de ez a körülmény nem fakítja, hanem gazdagítja a nem zsidó magyarságot). Ebben tehát egyetértek Önnel.

Minden továbbiban nem. Mégpedig nem véleményeltérés alapján. Hanem Ön valótlanságokat állít - a tudományok felől nézve.

2/ Az Ön szerinti 2-3 millió fő veszteség mint huszadik századi bruttó magyar szám dilettáns állítás. Nem értem, hogy Ön is ott ül a számítógép előírt, s annyit nem tesz meg, hogy legalább a NET-en körülnézzen (ha már nem mélyed el a könyvtárak adta kutatási lehetőségekben…). Mert akkor ilyeneket lelne (a történettudományi közlemények alapján):
– az 1918 előtti Magyar Királyság vérvesztesége 600 ezer fő;
– vesztesége a visszacsatolt területekkel együtt a II. vh.-ban: 900 ezer fő, ebből 550 ezer zsidómagyar, utóbbiak lényegesen nagyobb hányada szülőképes korú nő, valamint gyermekek, akik szintén radikálisabban szakítják meg a demográfiai korfát, mint az elesett nem zsidó magyar katonaállomány…

3/ Megkülönböztetendő a közvetlen háborús harci és hadifogságba kerüléssel kapcsolatos vérveszteség és a háború idején elkövetett saját állampolgári lakosság elleni népirtás, tényeiben és következményeiben egyaránt.

Ad 33. zili – II.
2010. 11. 23. 16:03

4/ Többi számának nagyságrendje az eddig jelzettekkel nincs azonos tartományban: 1919-es vörös terror (amely nagyrészt követte a fegyveres lázadásokat, amelyek során az ellenforradalmi felkelők már eleve nemigen ejtettek foglyot…) – 600-700 fő, majd a fehér terror – 1.500 fő körül, 1945 és 1956 között a végrehajtott halálos ítéletek száma néhány száz, 1956 magyar harci áldozata 3 ezer fő, a megtorlásoké 300 fő (mindkét szám maximális).

Lehet számolni.

Vita-módszertani megjegyzésként. Ilyen érzékeny témában nem célszerű csak úgy „javasolni”, „véleményekkel” előállni. Önnél már a korábbi, ugyanezen problematikához kapcsolódó témájú postjaimnál érzékeltem részemről itt ismét bírált „könnyedségét”. E tényt postgazdaként rögzítenem kellett. Mert veszélyezteti vele azt a vitahiggadtságot, amit éppen Ön reklamált most.

Különben nyissa meg, írja meg a saját véleményét tükröző saját postját. Megteheti. Sokkal hitelesebb, mint a postot már fölhelyezett bloggernek „tanácsolni”, mit és hogy an fejtsen ki az adott postja helyett. Ezt minden sértettség nélkül vetem föl Önnek. Erről a konkrét kérdésről viszont nem folytatható tovább vita, mert jelen post rombolását jelentené. Ha nem győztem meg ez ügyben, ismétlem, álláspontjának szenteljen saját postot.

Saját tapasztalatom is, hogy haláltábori túlélöktöl semmit nem tudtam meg. Még a hadifoglyok
sem meséltek sokat, néhány epizódon kívül.
Apám mesélte, hogy egy ízben valami nagy kedvezményben részesült a tábor a SZU-ban, - mint kiderült - a parancsnok engedélyt kapott 1 db., azaz egy szék vásárlására.

Bizony, nekünk is -akik nem éltük át a borzalmakat- van tudomásunk sok mindenröl.
Anyai és apai nagyanyámat is csak a "véletlen" mentette meg a nyilas haragtól.
Egyikük az állomáson várakozó vonatba bezsúfolt szerencsétleneknek élelmet és vizet akart vinni a környékbeli asszonyokkal együtt, a másik menleveleket tudott szerezni zsidóknak Raoul Wallenberggel való ismeretsége folytán. Bátrak voltak, nem mérlegelték a dolgot.

További jó egészséget Apukának!

Ad 39. Marijja
2010. 11. 23. 17:48

Kedves Marijja!

Nagyon köszönöm, hogy volt bátorsága, hogy mgosztotta velünk. Ezek szerint hozzátartozói voltak azok, akik a hagyományosan emlegetett magyar virtust, magyar becsületet megtestesítve viselkedtek a deportálásokkor.

Apuka, hol volt szovjet hadifogságban, melyik táborban? Írjon erről, akár ide. Ön megteheti, mert - ha fogalmazhatok így - helyénvalóan említette meg Édesapját.

Még egyszer köszönöm. Írjon még...

35. navigator (szerkesztő)
Ha én reagáltam túl a dolgot, elnézésed kérem!
Ha valamit megtudok, jelentkezni fogok!
Természetesen addig is olvasom a sorstársak beszámolóit!
Jó lenne minél többet tudni!!
Üdvözlettel: Gábor

Mama elmagyarázta nekem a lényeget, tény, hogy ma is szeretettel gondolok idös tanáromra.

Kezdö vagyok, így a komment elsö része eltünt, sajnálom. Legközelebb megpróbálom zanzásítani a mondanivalómat. Elnézést kérek!!!

Ad 43. Marijja
2010. 11. 23. 19:43

Én is így jártam eleinte. Azóta előbb Word-be írom, s aztán idemásolom.

Koszonom....Szivbol koszonom az uzenetet
Toscanini

Ami tegnap lemaradt:
Apu fogságáról nem tudok szinte semmit, azt sem, hogy hol volt a tábor.
47 nyarán jött haza, novemberben már el is ment egzisztenciát teremteni, ami
sikerült is. Én 20 éves koromban látogattam meg elöször, de kettesben nem
beszélgettem vele. Sajnos haláláig nem alakult ki köztünk bensöséges viszony.

Nem értem, hogy valaki hogyan hasonlíthatja össze a hadifogolytáborokat
és a német halálgyárakat. Az utóbbiakat a megsemmisítésre hozták létre, ami nem
mondható el a hadifogolytáborokra.
Bizonyára borzalmas körülmények között tengödtek a hadifoglyok, de tudták, hogy egyszer kiszabadulnak.

Vissza az eredeti témához: gyerekkoromban jártam logopédushoz, a föiskola
egyik professzorához. Nagyon kedves volt, szeretett, karácsonyra könyvet is
kaptam töle. Tudtam, hogy az egész családjából csak ö élte túl az egyik
haláltábort.
Valahogyan szóba került a mamám lánykori neve, mire a prof. felkapta a fejét,
és kérdezte, hogy rokonunk-e egy hasonló nevü illetö.
Ez az idös rokon a háború elött vidéken újságíróskodott, majd a cionista perekben
öt is elmarasztalták.
A lényeg, többé nem járhattam a profhoz, ami nagyon fájt akkor.
Ebböl leszürhetö, milyen feldolgozhatatlan sebeket kaptak a túlélök.

Ad 46. Marijja
2010. 11. 24. 11:35

Köszönöm, hogy megírta. Az is szomorú, hogy más bűnösségének következményét vétlenül viselte. Ugyanakkor, gondolom, ma már érti-érzi néhai professzorát. Mert képzelje el az elképzelhetetlent, Ön mellől (mert ott a rámpán másik oldalra terelik őket...), megölik nagymamáját, nagypapáját, szüleit, nagynénit-nagybácsit, kistestvért, rokon babákat. Őket pedig olyanok bélyegezték meg otthon, olyanok fosztottak ki, olyanok ültek be lakásukba, és olyanok kínozták a gettóban, olyanok verték puskatussal marhavagonba, akiket egy ilyen újságíró uszított. Ismeri, például, a háborús bűnösként - okkal - halálra ítélt és kivégzett Rajniss Ferenc nevét és cikkeit ? - Magyar Futár...

És látja, még Ön is cionista pereket jegyzett. Holott ez nem „zsidó bosszú” volt, ilyet az antiszemiták állítanak. A népirtás (áldozatai nagyrészt zsidónak minősített magyarok voltak) vezetőit és tetteseit vonták felelősségre a magyar háborús bűnösök ellenei népbírósági perekben. Ez ügyekben ártatlant nemigen ítéltek el. Ez más „téma”, mint a Mindszenthy-per, vagy az ún. Magyar Közösség ügye, utóbbiakkal nem keverendő.
Bízom benne, hogy a jövőben nem használja a „cionista perek” hazug és gonosz kifejezést. Helyette: elítélték, felelősségre vonták a háborús bűnösök elleni perekben…

Valóban, Mamával megbeszéltük a prof döntését. Megértettem, azóta is szeretettel
gondolok rá.
A rokon-bácsi viszonylag hamar kiszabadult, söt útlevéllel ki is tudott menni a lányához
Nyugatra. Nyilván belátta az akkori hatalom, hogy NEM volt háborús bünös.

Re 48. Marijja
2010. 11. 24. 16:43

No, tessék. Maga meg lássa be, hogy a "cionista perek" kifejezés és használata, ha nem tudatlanságból fakad, egyfelől igaztalan (nincs valóságos ténytartalma), továbbá mélységesen embertelen és gonosz (a holokauszt áldozataival, leszármazottaikkal és egyáltalán minden tisztességes magyarral szemben). Valami visszatartja, hogy elnézést kérjen a "cionista perek" fogalmazásért?

Egyszer magam is írtam a második világháború utáni perek mai megítélésének összefüggéseiről:

navigator.nolblog.hu/archives/2010/02/10/Egy_hazaffyas_tortenesz_honapolo_tulekedesenek_apropojan/

Cionista orvosperek ellenben voltak, röviddel Sztálin halála előtt a Szovjetunióban. Ezeket zsidó származású orvosok ELLEN rendezték.

Mea culpa, mea maxima culpa, senki érzéseit nem akartam megbántani.
Az, hogy én gyerekként így hallottam, nyilván a tudatlan felmenöim hibája, az viszont az enyém, hogy azóta nem korrigáltam ezt a dolgot.
Azt ellenben állítom, hogy a rokon bácsi nem volt antiszemita és uszító sem.

Ad 50. Marijja
2010. 11. 24. 20:11

Bizonyára olvasta írásait, cikkeit. Mi volt a bácsi neve és melyik lapnál volt? - hol adták ki a lapot...

Sajnos nem tudok részleteket, nem is olvastam töle semmit.
Azt hiszem ebben a stádiumban befejezhetjük a levelezést, mivel nem jutunk elöre.

Ad 52. Marijja
2010. 11. 24. 21:57

Természetesen. Ha be akarja fejezni, semmi akadálya. Köszönöm!

Kedves Navigátor, Ön nyilvánvalóan tökéletesen félreértette Marijja utalását a cionista perekre. Marijja nem a népbírósági perekre gondolt, hanem a magyar cionista mozgalmak tagjai/vezetői elleni perekre. Ilyen két időszakban is folyt: 1949-ben és 1953-ban. A 49-es per egybeesett a magyar cionista mozgalmak hivatalos megszüntetésével, a hozott ítáletek 2-3 éves börtönt jelentettek. (www.szombat.org/+az+1949-es+magyarorszagi+cionista+per.html ). A második cionista per a szovjet orvosperek magyar kópiája volt (fő célpontja Dr. Engländer Tibor volt).
Marijja az 1949-es perre gondolt.

54. Gordon
2010. 11. 25. 14:07

Nem. Ön értette félre (olvassa el újra: 39. és 46-48. kommentek). A cionista pereket, Szu.-ban és itthon, ismerem. Az előbbieket magam említettem.

A szomorú az, hogy a háborús bűnösök felelősségrevonását számosan nem magyar, hanem zsidó ügynek tartották (erről Bibó is írt). És még az olyan, emberséges, a zsidó magyarokkal hősiesen szolidarizáló családokban is rögzült e szóhasználat (különösen ide: 46. komment második fele).

Ellenben Marijja azt kérte, ne folytassuk ezt a konkrét, őt érintő témát (52. komment). Tartsuk tiszteletben. Akár kielégítően válaszoltam Önnek, akár nem.

Ez sajnos ellentmondás! Marijja így fogalmaz: " majd a cionista perekben
öt is elmarasztalták." A "cionista perek" megfogalmazást Ön tolmácsolja önkényesen a háborús bűnösök felelősségrevonáűsi pereiként, Marijja erről szót sem ejtett. Fenti, 55. alatti válaszában Ön ugyanezt a kifejezést használja: " A cionista pereket, Szu.-ban és itthon, ismerem. Az előbbieket magam említettem.", de itt másként értelmezi a szó szerint Marijjáéval azonos megfogalmazást, a való jelentésre gondolva.
Nem kell mindenkiben ellenséget látni, azonos oldalon állókban legfőképpen nem! Marijja pontosan arra gondolt, amit írt és amire Ön is gondol, ugyanazt a megfogalmazást (cionista perek) használva, mint Ön.
Amúgy a vita teljesen meddő, miután az ügyről első kézből (Marijjától származó) információval rendelkezem, így tudom, hogy a szóban lévő személy a magyar 1949-es cionista perben került vád alá, Marijja szerint.

Re 56. Gordon
2010. 11. 25. 16:11

Marijja ezt írta, idézem:

"46. Marijja
2010. 11. 24. 11:35
(...)
Vissza az eredeti témához: gyerekkoromban jártam logopédushoz, a föiskola
egyik professzorához. Nagyon kedves volt, szeretett, karácsonyra könyvet is
kaptam töle. Tudtam, hogy az egész családjából csak ö élte túl az egyik
haláltábort.
Valahogyan szóba került a mamám lánykori neve, mire a prof. felkapta a fejét,
és kérdezte, hogy rokonunk-e egy hasonló nevü illetö.
Ez az idös rokon a háború elött vidéken újságíróskodott, majd a cionista perekben
őt is elmarasztalták.
A lényeg, többé nem járhattam a profhoz, ami nagyon fájt akkor."

Lehet, hogy Ön ismeri Marijját, s ezért, úgymond, „első kézből” szerzett információval rendelkezik. Viszont Marijja hallgat, Ön ül rá a fogalmazására. Azonban ha megszólalna is, és az Ön interpretációját vállalná, akkor is idézett fogalmazása (itt), nem a cionisták ellen folytatott pereket, hanem a háborús bűnösök felelősségrevonását jelenti. Vagy: igazoló eljárás is lehetett, amin a bácsi nem felelt meg.

Szóval, sok minden lehet, de nem az az értelmezés, amit Ön állít. A bácsit miként vádolták volna mint cionistát, amikor Marijja világosan utal rá, hogy ő és családja nem zsidók. Rendes magyar emberek, ritka rendesek, mert kiálltak a zsidóságuk miatt üldözött-megölt honfitársaik mellett.

Ismétlem, Marijja leírja, hogy ők nem zsidók. Idézem:

„39. Marijja 2010. 11. 23. 17:48
Saját tapasztalatom is, hogy haláltábori túlélőktől semmit nem tudtam meg. Még a hadifoglyok
sem meséltek sokat, néhány epizódon kívül.
Apám mesélte, hogy egy ízben valami nagy kedvezményben részesült a tábor a SZU-ban, - mint kiderült - a parancsnok engedélyt kapott 1 db., azaz egy szék vásárlására.
Bizony, nekünk is - akik nem éltük át a borzalmakat- van tudomásunk sok mindenről.
Anyai és apai nagyanyámat is csak a "véletlen" mentette meg a nyilas haragtól.
Egyikük az állomáson várakozó vonatba bezsúfolt szerencsétleneknek élelmet és vizet akart vinni a környékbeli asszonyokkal együtt, a másik menleveleket tudott szerezni zsidóknak Raoul Wallenberggel való ismeretsége folytán. Bátrak voltak, nem mérlegelték a dolgot.” És:
„46. Marijja 2010. 11. 24. 11:35
Ami tegnap lemaradt:
Apu fogságáról nem tudok szinte semmit, azt sem, hogy hol volt a tábor.
47 nyarán jött haza, novemberben már el is ment egzisztenciát teremteni, ami
sikerült is. Én 20 éves koromban látogattam meg először, de kettesben nem
beszélgettem vele. Sajnos haláláig nem alakult ki köztünk bensőséges viszony.”

Ön, Gordon, nem először támad és hamisan vádol engem, amikor szembeszállok az antiszemitizmussal, illetve rámutatok hatására.
Visszautasítom jelen zavarkeltését is, destrukcióját. Ön ezúttal is alaptalanul vádol meg: „Nem kell mindenkiben ellenséget látni, azonos oldalon állókban legfőképpen nem!”

Marijjában én nem ellenséget látok, sőt. Tessék gondosan olvasni viszonválaszaimat, pl.:
„Ezek szerint hozzátartozói voltak azok, akik a hagyományosan emlegetett magyar virtust, magyar becsületet megtestesítve viselkedtek a deportálásokkor.” (40.)
„Köszönöm, hogy megírta. Az is szomorú, hogy más bűnösségének következményét vétlenül viselte.” (47. Tehát együttérzésemet fejezem ki. Hol itt az „ellenséglátás? Utóbb Marijja megírta, hogy a bácsit elengedték, mert ártatlan volt. Ezt se vitattam. Miért is tettem volna.).

A kommunikáció végén Marijja szintén egyértelmű : „Az, hogy én gyerekként így hallottam, nyilván a tudatlan felmenöim hibája, az viszont az enyém, hogy azóta nem korrigáltam ezt a dolgot.” (50.)

Uram, történelemtanár vagyok, néhányszor már jeleznem kellett. Nekünk pedig meg kellett tanulnunk a forráskritikát és annak tanítását. Azonban ekként nem csupán Marijja kedves-szomorú bejegyzéseit olvasom, hanem az Ön áskálódását is. Nem először vádolt meg engem alaptalan ellenségképpel. Ráadásul mindig akkor, amikor a szélsőjobboldal beívódását ábrázoltam a magyar történelembe.

Kérem, hagyja abba e destruktív magatartását postomon. Amely, ha a post indító tartalmát tekintjük (Édesapám megosztása), embertelen, neveletlen, talán gonosz is. De mindenképpen kritikátlan. Miért nincs Önben kegyelet a kiirtott zsidónak minősített honfitársai iránt? Mert aki így sározza a rájuk emlékezőket, mint Ön engem – abban nincs.
Ha ezt folytatja itt, Gordon, törlöm a „kommentjét”.

Egyébként tolmácsoltam Marijja kérését, hogy ne folytassuk e témát. Kérem, fogadja ezt el. Amennyiben erről ír újra, stílustól függetlenül, mindenképpen törlöm.

KI ÁLLÍTJA, HOGY NEM HAT MA MAGYARORSZÁGON AZ ANTISZEMITIZMUS? KI ÁLLÍTJA, HOGY NINCSENEK OLYANOK, AKIK BENNÜNKET, A TÚLÉLŐK LESZÁRMAZOTTAIT IS KILÖKNÉK EGY ÚJRANYITOTT AUSCHWITZBA?

HÁT MI EZ A HAT MÍNUSZ ÉDESAPÁM ELBESZÉLÉSE UTÁN? EMBEREK AZOK, AKIK MÍNUSZOLTAK?

NINCS BENNÜK SEMMI EMBERSÉG, SEMMI SZÉGYENÉRZET?!

A MÍNUSZOLÓKAT TANÍTSA MEG AZ ÚR! – hogy mi az emberséges és mi az embertelen...

attól tartok, tényleg nem a tartalomról szól a bekékülés, hanem a személyed iránti elfogultságról.
legalább is, merem remélni.
mert, ha a tartalomról, akkor a fejekben igencsak nagy baj van!

Nagyon érdekes cikk volt, ilyet még-még! Történelem óra, melyről szerintem, kár hiányozni.

Navigátor, küldtem Önnek egy mailt. Szerintem összetéveszt engem valakivel, de nagyon! Kérem ellenőrizze állításait, a félreértések elkerülése végett.

Re 62. Gordon
2010. 11. 25. 18:42

Elolvastam. Ön ellenőrizze az állításait. És saját magát leckéztesse, ne engem. Különben válaszoltam, mint látja. Tőlem, akár nyilvánosságra is hozhatja. De az egészet!

Azt kérte, ne vitakozzunk tovább publikusan. Rajtam nem múlik. Ön szólított meg engem, ha most megáll, szintén így teszek.

Küzdjünk együtt. Ki-ki a maga módján, az antiszemitizmus, a romaellenesség, a magyarkodó kirekesztés ellen... Én eddig se bíráltam egyetlen postját se.

Minden jót és kézcsókom a Kedves Párjának. Sajnálom, hogy jóságában belekeveredett.

Re 59. harunalrasid
2010. 11. 25. 18:16

Mindenképpen nagyon nagy a baj, ha a személyemnek szól is. Mert ravatalnál nem törlesztünk... Specifikus eset se kivétel. Ugyanis, amennyiben valaki nem tudná, ha az emberiség emberi akar maradni, a Holokauszt áldozatainak ravatalát örök időkig fönn kell tartani...

Re 60. demrom
2010. 11. 25. 18:25

És ha még az erkölcsi üzenetét is le tetszik szűrni...

"magyarkodó kirekesztés"

ezt kifejthetné bővebben!

Re65. bűntudat nélkül (látogató)
2010. 11. 25. 21:58

Tömören is sok kifejteni: megkérdőjelezni a zsidó magyar magyarságát, a roma magyar magyarságát, lenézni románt, szlovákot , ukránt, oroszt, szerbet, afrikait, ázsiait stb., stb.

Ám ha most csúnyát akar írni, ne álnéven tegye. Uncsi már a saját név és lakcím nélküli gyalázkodás...

Nem kellene törődni a minuszt nyomogatókkal. Az emlékezés a fontos
és az EMLÉKEZTETÉS ! Beszélnünk kell róla, a történtekről, tovább kell dni, hogy ne ismétlődhessen meg.
Sajnálom, hogy apósommal nem beszéltem soha a történelem sötét napjairól, hogy tudatlanuk
elmentem dolgok mellett, amit kellett volna tudni.
Aki teheti, tudja, próbálja meg szórabírni a még élő tanukat, a jövő érdekében.

Ad 67. emilke
2010. 11. 26. 0:22 – I.

Köszönöm. Viszont én is húsból-vérből vagyok. Nekem is van lélekfélém. Édesapám mindig együtt érzett a keleti fronton leöletett magyar bakák hozzátartozóinak fájdalmával. Fordítva meg újra és újra lelketlenség, embertelenség, barbárság. És ne háborodjak föl soha? Mert mentálpedagógus és történelemtanár vagyok? – még ha már nyugdíjasan is…

Közreadok itt egy "villámképet" az emberiség legnagyobb borzalmából, s belepiszkítanak?

Nem lehet minden kritikátlanságot lenyelni.

Tudja, hogy én milyen nagyon törekszem árnyaltságra? Viszonozzák? A fenét. No, számos írásomból itt egy példa. El lehet olvasni. Tessék. (Folyt. köv.)

Ad 67. emilke
2010. 11. 26. 0:22 – II.

Profán fohász a katonák békességéért

Egy televíziós hírre rendhagyó módon, fohásszal reagálok. Mindenszentek napján Pesthidegkúton a magyar katolikus egyház, a Magyar Honvédség Hadtörténeti Intézete és a Budapest II. Kerületi Önkormányzat által szervezett ünnepségen emléktáblát avattak. Azoknak a magyar és német katonáknak az emlékét tisztelték meg ezzel, akik életüket veszítették, amikor 1944-45-ben Budapestet igyekeztek tartani "a minden oldalról rátámadó” szovjet csapatokkal szemben. Ez az esemény egy történelmi kérdéssel szembesít, hogy vajon kiknek az oldalán állt az igazság a második világháborúban. Minden halott pótolhatatlan veszteség a hozzátartozóknak. Ellenben rossz ügyért, a Gonosz pártján meghalni – még ha az oda felsorakozás kiszolgáltatottságból volt is – semmiképpen nem hősiesség, legfeljebb bátorsággal elegy tragédia.

Hozzád fordulok Örökkévaló, segíts nekünk, hogy megtaláljuk nyugalmunkat a halottaink emlékében.
Téged kérlek, az Egyetlent, akinek minden lehetséges, hogy bocsáss meg mindazoknak a magyar, valamint német katonáknak, akik gyönyörű Duna-hídjaival ékes Budapestünket a hitleri birodalom és a nyilasok uralta országrész oldalán - a szovjet csapatok ellen - 58 esztendővel ezelőtt védték, és életüket vesztették.
Részesítsd kegyelmedben apáinkat és nagyapáinkat, a nemzetpusztító Szálasi Ferencre parancsból vagy önként esküt tett honvédeket, de a Wermacht- meg SS-állományúakat is, akik e hiábavaló viaskodás végnapjaiban próbálkoztak kitöréssel, s az akkor még a Gonosz birtoklása alatt lévő területek elérése helyett elestek. Mert áldozatok ők mind, ha nem is mártírok!
Ugyanezt a kegyelmet azonban, mint igazságos Isten, bizonyára nehezebb lesz kiterjesztened közülük azok lelkére, akik civilt vagy hadifoglyot öltek, bántalmaztak, netán megaláztak, kiraboltak, továbbá azokra, akik őszinte bűnbánat nélkül végezték be földi sorsukat. Még azoknak is bocsáss meg, kérlek, akik zsidónak minősített embertársaikat, szintén anyáinkat-nagyanyáinkat, apáinkat-nagyapáinkat, a Jézus népéből származókat (!) gyilkolták, kínozták vagy deportálták (kivált ha aggastyánokat, öregasszonyokat, nőket, gyerekeket, kisbabákat, kórházi betegeket!), meg azoknak is, akik ezt ráadásul nem önnön életüket féltve, kényszerítve tették. Áraszd ki a kegyelmedet még azokra is, akik ezeket a szörnyűségeket személyükben ugyan nem követték el, ám ezek megtörténtét némán, ellenállás nélkül, illetve a tiltakozás legapróbb jelét se mutatva, a kitaszítottak iránti könyörületesség vagy együttérzés keresztényi kötelezettségét maguktól teljesen elhárítva tűrték. Sőt mindannyiuk azon utódaira is, akik a társadalom lelkiismereti önvizsgálata elől elzárkóztak vagy a mai napig elzárkóznak.
És végül azért is fohászkodom Hozzád, Urunk, hogy nézd el a bűneit a szovjet hadsereg (és szövetségesei) több százezer, a magyar földnek a náci-hungarista megszállók kezéből való kiostromlásakor elesett harcosának is, akik ezt a számunkra felszabadító háborút megharcolták.
Hála és dicsőség neked Urunk, hogy tudtál találni embereket a fasizmus, a Gonosz ellen! Ámen!

Fekete György
(akinek apai-szülői ágát a holokauszt pusztította, anyai nagybátyja meg 1944 őszén, tizennyolc éves korában, a Kárpátok hómezőin honvédként tűnt el)
(Megjelent: • Magyar Hírlap, 2003. november 26.)

MÍNUSZOLÓKNAK – I.

Hé, mínuszolók! Horthy Őfőméltósága ilyen magyarokat adott át a náciknak, holott tudott a rájuk váró sorsról – diplomáciai okmányok bizonyítják! De az ország lakossága is tudta, sőt nem csekély részének kívánsága is volt (telefirkálták a falakat, kerítéseket a zsidóknak halálba „telepítést” ígérő feliratokkal). A deportáló közigazgatási tisztviselők, csendőrök bábák, szülésznők, vasutasok meg teljesen tisztába voltak azzal, hogy mit tesznek! És azok, akik széthordták a szajrét, mit gondoltak, mit érezhettek?!

Apám (lásd a post indító írása és fényképek utána) így emlékszik vissza hazafiságára és szörnyű csalódására:

… a mi családunk is, ostoba együgyűséggel bízott még a főméltóságú Kormányzó Párban. Amikor az ovális arcú, mosolygósan ősz Főméltóságú Asszony a sivár Mária Valéria telepen s a Mindenki Karácsonyfája alatt osztogatta jó szívű alamizsnáját a sápadt proli gyerekek közt. Amikor a Legfőbb Hadúr személye nemcsak a három tenger mosta Nagy-magyarország feltámadását jelképezte, de a nemzeti függetlenségnek és a honi zsidóság biztonságának a zálogát is benne reméltük felfedezni, a hitleri őrület viharával szemben.

Tíz éves vagyok, és ezerkilencszázharmincnyolcat írunk. Anya meg én, szorongva ülünk a majdnem világvevő, s a későbbi titkos estéken rendszerint már a londoni tamtamra hangolódó, Philips rádiónk előtt. Most szabadon, mondhatni tátott szájjal bömböl. Nem hiába szavaltam hát Remenyik Sándor „Végvári” költeményeit az iskolai ünnepségen, és skandáltam reggelenként, tanítás előtt, az osztályteremben a Magyar Hiszekegyet! Meg hogy „csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!” Csak megértük ezt a kokárdás nagy napot! A harsogó szünetjel sokatmondóan elhallgat. Feszült csend. A Rákóczi induló kemény ritmusa szinte megrengeti az Izabella utcai lakás falait, majd utolsó akkordjai belevesznek az éterbe. Azért meredünk a foszforeszkáló varázsszemre ezúttal csak ketten, mert apámat lekötik a bécsi Anschluss elől menekült rokonok sürgős elhelyezésének a gondjai, a bátyámat pedig a Práter utcai kislány iránt érzett kamaszszerelem. De legalább mi nem maradunk ki ebből a történelmi eseményből! Most fogják közvetíteni az ünnepélyes perceket. A hangszóróból visszafogott pata-csattogás dobog felénk. A bemondó hangja elcsuklik. „Hogy tudnám leírni a látványt?! Néhány lépésnyire kocog a mikrofonomtól, s ereszti lazára a kantárt glaszé kesztyűjében vitéz nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy, Magyarország kormányzója. Mit mondhatnék még? Elegáns, sötétkék tengerész egyenruhájában, talán a felhőkön túli Kárpátokra szegzi a tekintetét, s a gyakorlott lovas könnyedségével, egyenes derékkal s fölszegett fejjel ringatózik a farát hányó, az ősmagyar mondák méneséből előszökkent, ficánkoló fehér lován. A várvédő Klapka György szelleme, biztosan vele ujjong. Magyarok istene, segítsd meg a mi Első Emberünket, aki ilyen délcegen léptet át a Fűhrer bölcs döntésével visszacsatolt magyar felvidékre, a Trianonban félbevágott, de végre összeforrt komáromi hídon!” Anya megilletődötten ölel magához, forró könnyei sós örömkönnyek. Ízét s melegét egyszerre érzem, ahogy végigcsurog az arcomon.

1940. A Nemzetközi Vásár a Ligetben két meglepetéssel is szolgál. Az egyik, hogy a szomszédos épületben szereplő Szász Ila művésznőt, a neves színész-imitátor lila sziluettjét, egy magyar találmány közvetítésével ott csodálhatjuk egy elektronikus doboz képernyőjén. A másik talán ennél is fontosabb. A szovjetek nemcsak a negyvennyolcas zászlóinkat szolgáltatták vissza a minap, de egy sarló-kalapácsos kiállító pavilont is nyithattak, amelynek gépeit és traktorait, szüleim tudta nélkül magam is végig tapogathatom, és – a bejáratnál, kardmarkolatra szorított kézzel felsorakozott rendőrök árnyékában – összeszedhetem az asztalokról az összes cirill ákombákomos prospektust. Lehet, hogy Horthynak mégiscsak sikerül az ország hajóját békésebb vizekre kormányoznia?

MÍNUSZOLÓKNAK – II.

Egy évvel később azonban hadat üzenünk a fél világnak, s az ég újra beborul. Sokakkal együtt, a házmesterék fiát is kivitték a frontra, csak néha érkezik egy-egy tábori lap tőle, Oroszországból. Bepárásodott tekintettel követem Anya fürge ujjait, ahogy azon a khaki-színű cserkészingemen motoznak, amit még a bar-micvómra kaptam. Egy-kettőre lefejti a liliomos cserkészjelvényt s a többi próba-igazoló fric-francot, nekem meg a szívem vérzik. Hogy ezt akár Horthy Apánk, akár a főcserkészünk, Teleki Pál hogy tűrheti szó nélkül! Semmi sem fogható ehhez a fájdalomhoz. Az sem, hogy a leventében, a KISOK pályán már külön, sárga karszalaggal gyakorlatoztatnak bennünket, de a sorozatban megjelenő zsidótörvények nehezen értelmezhető paragrafusai sem. Annyi biztos, hogy nem ok nélkül maradtunk megint kettesben. Apa, nagynehezen kijárt, átmeneti leszerelése óta Szabolcsban házal. Olyan, magyar honos nagyszülők anyakönyvi kivonatáért talpal, aminek birtokában állampolgárságunk hitelesen igazolható lesz. Bratyót pedig – ugyancsak megkönnyeztem, amikor a Keletibe kikísértem –, elhúzta a gyors Triesztbe, s onnan az a képeslapról leúszó óceánjáró, irány Palesztina. Anya csak kitalpalta, hogy a zsidó nőszövetség, a WIZO közreműködése révén számára is jusson egy rendkívüli certifikát, és soron kívül fölvegyék a haifai egyetemre. Legalább ő ússza meg a háborút, az életveszélyes munkaszolgálatot.
(…)
Újabb három esztendő, 1944-re túl vagyunk Sztálingrádon, már mindennaposak a légiriadók. Sanyi, a húszéves házmester-fiú sem jön vissza többé a Dontól. Anya megint varr. A kanári-sárga csillag harsány és méretes, a nélkül már utcára sem merészkedhetünk. Ott kell díszelegnie a szívünk felett, és az köt belénk, aki akar. De nemcsak mi hiányoljuk családunk egyik tagját. Mire én megsirathattam Bratyó hűlt helyét a nyáron, a hajdan maturáltak agyon faragott, kongó iskolapadjában, Horthynak is csak egy fia maradt. Ifjabb Horthy Miklós lezuhant a repülőgépével, s szörnyet halt. Lehet, hogy a rohadt nácik keze volt abban is. Hát még a vidéki hírek, azok milyen rémisztőek! Dupla borítékban elküldök hát egy lepecsételt, biankó személyi lapot Miskolcra. Reménykedek, hogy Iván barátom még ki tud szökni a gettóból, hiszen olyan ügyes. Bezzeg, robinzonáddal vetődött mindig, amikor a hálójukat önfeláldozóan védte, a borsodi illegális (zsidó)cserkész-csapatukkal közös, utolsó, emlékezetes sajókazinczi titkos táborozáskor. Egy biztos, akármit plakatíroznak, akárhogy fenyegetőznek, én már nem költözöm be semmiféle pesti gettóba. Utolsó mentsvárunk lehetne Horthy, ha a sarkára merne állni. Ha megemberelné magát végül is. Hiszen mégiscsak apja mindnyájunknak, akik magyarul gondolkodunk és beszélünk! A családban azt suttogják, hogy a Kormányzó Asszonynak is akad kikeresztelkedett zsidó a rokonságában. A törvényesített úri antiszemitizmus mégsem azonosulhat a hitleri gonoszsággal. Adná az Isten, hogy kiugorjunk a szakadék felé száguldó vonatból, a vesztett háborúból, amíg még lehet. Ugyanúgy, mint az olaszok, s most meg a románok!

Szalmaszál után kapkodok. Talán ez az új ismerősöm, ez a nagyhangú csepeli fickó tud majd segíteni. Mert ígér fűt-fát. Kár, hogy fogalmam sincs, miből él, mivel foglalkozik. Mindegy. Arra bíztat, hogy szerezzek otthonról annyi dohányt, amennyit tudok, s váltsunk közösen jegyet a bácskai gyorsra. Merthogy a Délvidéken ő már ismeri a dörgést, s egykettőre odaát leszünk a csetnikeknél meg a Tito-partizánoknál. Azok örülnek minden magyarnak, aki Horthytól jön, még ha zsidó is. Hiszem is, nem is. De legalább ott fegyverhez jutok majd, s nem úgy visznek a vágóhídra, mint a körülöttem lemerevedett bamba birkanyájat. Szerencsére, van olyan kabátom is, amin sohse ékeskedett csillag, mert a férc nyoma még elárulhatna.

MÍNUSZOLÓKNAK – III.

Ki a fene gondolta volna, hogy ez is csak ki akar rabolni, s már a vonaton lekapcsoltat? Hát mindenkiben csalódnom kell? A történelem hány újabb leckét tartogat még? Hurkás csendőr-talpaló, Bácstopolya, internálótábor, SS-őrség. A szerb rabtársak között, ott egy komplett érettségiző osztály Újvidékről, a Vörös Segélynek gyűjtöttek titkos adományokat. Tompa ágyúmorajjal közeleg a várva-várt partizán-front. Ám a tábort sietősen kiürítik. Fegyverropogás, a remegő teherautók ránk szegzett fénycsóváinak keresztjében. Puskatussal terelt erőltetett menet. Román légitámadás, futás a kukoricásba a pásztázó géppuskák elől. Kényszerű visszakászálódás az oszlopba. A Horthy proklamációra a Szálasi puccs durván rácáfol. Tűz és víz. …vagoníroznak bennünket Nagykanizsán. Rácsok mögött zakatolunk végig a hajdani, gondtalan nyarak Balatonja mellett. Komáromba érünk, s a Monostori Erődből indulunk tovább. Észre sem veszem, hogy kifut, kicsúszik alólam Magyarország. A novemberi eső hirtelen hóra vált, a táj rideggé, idegenné válik. Mintha kilométerenként növekednének, már-már égig érnek ezek a bajor fenyők. Flossenburg: ordítozás és farkaskutyák. Szívszorító kérdőjel: gázkamra, vagy csak tusfürdő? Egyszerre fosztanak meg a saját gönceinktől és a nevünktől. Némán törődünk bele, hogy a láger ruharaktárának két häftling-vezetője az a Sombor-Schweinitzer s az a Keresztes-Fischer, aki Horthynak, vele bukott, két régi bizalmasa. A Kormányzóba vetett reményünk utolsó morzsáját a rabgúnyánkra saját kezűleg rávarrt személyazonosító számunk oszlatja el végképp. A mostoha, lám az csak mostoha. Aztán az időgép teljesen kikapcsol, a napok és hónapok egybefolynak a pokol legsötétebb bugyraiban. Nem győzünk fagyoskodni és kapkodni levegő után. Már aki túléli.

Az elárult, hóhérok kezére adott magyar srác, csodák csodájára csak hazakerült, ha tüdőbajosan, bőr-böködő csont-soványan is. A Szent János Kórházban mázsálnak hónapok óta először. Mindössze harmincnyolc kilót nyomok, cipőben. Pótágyon lettem harmadik ebben a hőmérős, gyógyszerdobozos, valódi egészségügyi intézményben, és surrogó fehér paplan alá bújhatok végre én is. Bár a két szobatárs penge-fókuszában feszengeni korántsem irigylésre méltó. Az egyikükre ugyan érdemes odafigyelnem, mert ő komcsi, a jövő embere. A neves költő-nyomdászt egyenest Mauthausenből, kocsival hozták haza az érte küldött elvtársai. A másik viszont fenyegetően hallgatag. Azt sem tudni, hogy került a frontról ide. Ahogy elnézem a snájdig katonatisztjét, pergőtűzben is naponta borotválkozhatott. Bennem kifejezetten félelmet kelt, olyan szófukar. Rövidre nyírt bajsza alól, eleinte csak igenre meg nemre szorítkozik. A szókincse akkor bővül ki, amikor amaz már elhúzta a csíkot. Mintha a háború el sem dőlt, be sem fejeződött volna, kiderül, hogy a főhadnagy úr még mindig Horthyra esküszik, én pedig meg sem merek szólalni, csak fekszem haptákban, hogy meg ne öljön, ha kedve szottyanna rá. Mert megtanultam ismerni ám az ilyent. Megpróbálok mégsem törődni vele. A legfontosabbra összpontosítok csupán. Hogy a súlyom gyarapodjon, még ha dekánként is. Csalósan kapaszkodom föl újra meg újra a mérlegre: nem elég, hogy kakálás előtt, de mindig evés után méricskélem magam, miután a később bekebelezendő maradékkal is gondosan dugig tömöm a zsebem. Mázsálgatás közben tör rám a rég nem látott szerelmem, Zsuzsa, egy megelevenedő szoknyás emlék a békeidőkből. Nem is titkolja a csalódását. Látszik, nehezen adja fel a képességeimbe vetett reményét.

Erdő utcai tbc-szanatórium, talán itt tovább erősödhetem. Sok-sok köhécselő köpet-huszár. Lígézés délutánonként a lodzsán, nyakig pokrócba csavarva. Enni rendesen kapunk. Reggelenként református istentisztelet, élen a diakonisszákkal. Hiába türemlik be a hír, hogy győzni fog a választásra készülő Kommunista Párt, a többiekkel tartok én is, csakhogy ki ne derüljön valamiképp rólam az igazság. Megtanultam ugyanis a benne bízókat csúfosan cserben hagyott mostoha apánktól, hogy az emberélet mit sem számít, a zsidó lét pedig annyi, mint halálra ítéltnek lenni. S hogy fő a mimikri, az alkalmazkodás. Érdekes, csak ekkor tűnik fel számomra, hogy az a híres-nevezetes Országgyarapító Hadúrunk – sem a kisembereknek, sem a bakáknak, sem pedig a zsidóknak, soha nem ígért semmit, és a magyart is mindvégig törte, német akcentusával.

(In Fekete János: Én és Horthy mostohaapám. Ezredvég, 2002. június-július.)

MÍNUSZOLÓKNAK – IV.

Apám, a halál vermében kucorgó 15 éves csontkamasz (lásd ismét postindító írás), hatvanöt esztendővel később egyenleget készít:

Az a fránya XX. század!

Idős korom ellenére most ajánlkozom először tanúskodásra. Még házassági tanúja sem voltam senkinek, valahogy mindig kibújtam alóla, nehogy aztán engem hibáztassanak. Egyetlen egyszer szólítottak behívott tanúként, még negyvenhatban, tizennyolc éves koromban, a Népbíróságon, amikor elkapták azt a csendőrnyomozót, aki két évvel korábban az újvidéki Deffenzív Osztályon a talpamat püffölte gumibotjával, meg a herémet villanyozta, hogy vallomásra bírjon. Úgy emlékszem, Némethnek hívták a kigombolt ingű, csapzott törzsőrmestert, és nagyon be volt rezelve, amikor a bírói pulpitus elé odavánszorogtam, ugyanis csak egy kurta esztendő telt el azóta, hogy a Vörös Hadsereg jóvoltából kiszabadultam a csendőrfogdát követő náci koncentrációs tábor csaknem halálosan sikeres fogyókúrájáról.
– Perben, haragos viszonyban van-e a vádlottal? – hangzott el akkor a sablon bevezető-kérdés.
– Gyűlölöm – sziszegtem siheder őszinteséggel, mire a nép itésze kezében koppant az igazság kalapácsa, s egyből a helyemre zavart: – Akkor elfogultság miatt mellőzöm a tanú kikérdezését.

Tehát az az egyetlenegy tanúskodásom is dugába dőlt. Hát akkor ennek a higgadt mostaninak vajon mi lesz a sorsa? Lesz-e, aki odafigyel rám? Pedig amelyik nép nem tanul a múltjából, az – könnyen lehet – beleesik ugyanabba a verembe, mint elődei.

Ezért erősködöm ezzel az önkéntes tanúságtétellel. Arról a fránya XX. századról hozok hírt erőnek erejével, amelyik próbára tett minden embert, különösen minket, magyarokat. Zsidókat, keresztényeket egyaránt. Mert, hogy akkortájt mindenki keresztény volt – aki nem volt zsidó. Akár járt templomba, akár nem. Akár ki se nyitotta soha a Bibliát. Méghozzá őskeresztény! No, nem olyan, mint hajdan azok a zsidó-keresztény apostolok, akiknek a többsége még megülte a szombatot, és kóser koszton élt, ezekre a mi hivalkodó őskeresztényeinkre egészen más volt jellemző. Például az, hogy szemrebbenés nélkül beleültek az izraelita honfitársaik boltjába, betelepedtek a lakásába, és jogot formáltak bútoraira, használati tárgyaira egyaránt, az így jussolt cégtáblájukra pedig sürgősen ráföstötték, hogy az ősellenség a zsidó, akit árja boltjaikban egyáltalán nem szolgálnak ki! Akivel egy levegőt se akartak szívni. Igen, arról szeretnék személyes tapasztalataim alapján beszámolni, hogy kapzsiságától vezetve, vagy éppen rideg közönyével miként csúfolta meg, s feszítette újra keresztre legtöbb honfitársam a zsidóságát soha meg nem tagadó Nazareti Jézust és a krisztusi tanítást, az emberszeretetet. Az orosz hómezőkön, az igazságtalan rabló-háborúban elhullott katonákért sem vállalta ám a felelősséget senki. Pedig bűnvallás nélkül nincs bűnbocsánat.

[Folyt. köv.]

MÍNUSZOLÓKNAK – V.

Ám nehogy azt higgye a zsidó maradék, hogy a Mohácsnál szörnyűbb nemzeti véráldozatunk – a holokauszt és a Don-kanyar – közös felidézésével, tanúságtételemmel körülajnározom! Mert abban a megveszett XX. században, bizony ő is elég rosszul vizsgázott. Hiszékeny ostobaságával mindenekelőtt. Ahogy bedőlt az egyenjogúsítás szédítő mákonyának. Ahogy feladta, vagy legalább is minimálisra csiszolta zsidó szokásait, megtartó hagyományait, héber nyelvismeretét, és – amíg tehette – jobban magyarkodott, mint bárki más. Ahogy ragaszkodott a befogadás illúziójához, és bízott a Lovastengerész védelmében még akkor is, amikor már a szomszédos országokban a szakállát tépték, kergették, ütötték, verték, ölték a hozzá hasonlókat. Hogy a cionisták figyelmeztetését sem akarta meghallani, sőt, őket okolta az antiszemitizmus elburjánzása miatt. Ahogy alig néhány hét alatt, vágómarhaként, ellenállás nélkül hagyta magát behajtani a gettókba, a deportálás marhavagonjaiba. És mindmáig hasonló gyerekmesékkel, „a mai, demokratikus elvekre épülő Egyesült Európában ilyesmi többé nem fordulhat elő” önáltatással altatja el, bénítja meg az agresszív „magyarizmussal” szembeni védekezés természetes reflexeit.

Mondhatják, hogy a kommunista egyenlősdi-ábránd csődjéről és bűneiről ugyan már miért hallgatok a múlt század tanújaként? Nem véletlenül. Valóban nem hiszem, hogy jogos az egyenlőségtétel a rabló ideológiák véráldozata és a legjobb elődeink régi álmát valóra váltani próbáló, kudarcos társadalmi önmegváltó-kísérletünk negatív szaldója között. De azért van tanulni való abból is, bőven.

Fránya XX. század! Javadra kell írnunk, hogy nemcsak gonosz törpéket szültél. Elvétve azért akadtak, támadtak saját életüket kockáztató, bátor hőseid is. (…)

(In Fekete János: Shalom, Barátaim! Úti jegyzetek a megbékélésről. Havilah Kiadó. Győr, 2008. 160-161. old.)

MÍNUSZOLÓKNAK – VI.

A 2010. november 25-én kimínuszolt (vagyis nem számít, lefütyült, lecsinált, kit érdekel?) világ a túlélő 80 éves apám ábrázolásában – csak ne lássa meg a kimínuszolást (idős korára megtanult netezni), szenvedett eleget…

Leitmeritz

„Arbeit macht Frei!” Mit ki nem írtak a flossenburgi láger vaskapujára, az egyirányú forgalomra szerkesztett sárkányfogak fölé! A kegyetlen valóság azonban az, hogy csíkos ruhás élőhalottak lézengenek a háromszoros, árammal biztosított szögesdrót mögött. Csupa tétova, tompa tekintet. Aztán azok a dobogón zengedező muzsikusok, micsoda abszurd látvány! A csontvázkezek vonórángatása és dobritmusa, a ziháló tüdők fújtatta kürtök fülsértő harsogása s az egész gépzenekar hamis csinnadrattája mintha a vurstli szellemvasútjának szörnyalakjait idézné. És mi mégis reménykedünk. Ha idáig etettek úgy-ahogy, minek veszítenének el most már ennyi potenciális hadimunkást? Mégis csak jó, hogy lekapaszkodhattunk azokról az ínsorvasztó, rohadt vagonokról. Akiben maradt még élet, ingatag térdekkel szokja újra a járást, a teret, a távlatokat. A szögesdrót villanyporcelánja, a reflektoros őrtornyok géppuskaállványa, s a borjú nagyságú vérebek csaholása hiába ijesztget. Csak össze kell szorítani a fogunkat, bízom benne, hogy egymásnak fogjuk vetni a hátunkat. Ahogy Topolyán tanultam én is új barátaimtól. De suttogva terjed a hír, hogy az asszonyokat tovább viszik. Isten tudja, hogy hová. Talán már senki sem él azokban a lepecsételt női vagonokban, a szerelvény végét rég lecsatolták, egy mozdony most húzza őket az állomásról. Szegény, szegény Nyuszi.

– Ruhákat le! Halomba! Los! Weiter! Los! – üvölt egy lengő bot, egy karszalagos muki. A kápó itt élet-halál ura. A ruhátlan embernyáj közepén Apa meg én, kézen fogva, dideregve araszolunk az állítólagos fürdőépület felé. A vöröstéglás alacsony tömb akár egy húsdaráló, tárt kapuja csak habzsolja a torlódó embermasszát. Vajon fáj-e a gázhalál? Nem beszélünk róla, de mindnyájan ugyanarra gondolunk. Végre fellélegzünk, amikor a zuhany gyanús szórófejei végre ontani kezdik a melegvizet. A fürdés istentelenül jól esik, már csak a belénk ivódott kosz miatt is. Hónaljam bozontjában Apa tetűt keres serényen, de fölösleges az igyekezete, mert sorra kopaszra nyírnak bennünket, még a szeméremzugokban is. Csupa hasonlóvá vedlett kuglifej néz vissza rám mindenfelől.

Jaj, most meg botosispánok rohannak ránk a négy sarokból. A kemény ütlegek elől összepréselődünk, valósággal rákenődünk a falak fehér csempéire.

A sapkás főkápó szétvetett lábbal a középre marsol, és undorral ránk ordít: – Juden antreten! – Ráadásul köp is felénk. Valaki szerbül ismétli a kápó parancsát. Zsidók kiállni? Villogó tekintet, dacos hallgatás a válasz. A topolyaiak kemény legények, még így, megkopasztva is. Pedig ha öt zsidó van közöttük, az sok. Veszekedés közben a héber istenüket szidták, most meg? Ruha és póz nélkül készek lennének akár meghalni értük. – Elvonulás egyesével! – int a kápó, s máris meztelenül kígyózunk előtte. A középtermetű férfit plafonig emeli a hatalmi mámor, s a nemi szervünket fintorogva gusztálja. Botja lazán leng fölöttünk, olykor tompán lesújt. A telitalálatot rendszerint jajgatás nyugtázza. A kápó árnyékában reszketve topognak a kiválasztottak, már hárman vannak, kettőjük arcát vér borítja.

Egyszer csak nyílik a bejárat, s egy merevarcú, porcelánra borotvált SS-tiszt jelenik meg a keretben. Ritmusra hajlítgatja a vele összenőtt, fonott bőrkorbácsot. Elől, középen, gyanútlanul, háttal a tisztnek még ott a rohadék kápó. Mámora tetőfokán zavartalanul ítélkezik élet és halál fölött. A végzet azonban lassan közelít már hozzá. A mind jobban aprózó macska léptek végül lábujjhegyre ágaskodnak, s egyik pillanatról a másikra szabadul el aztán a korbács, amely az üvöltő kápó fején és testén egyszerre csattog és ugat. Valóságos véreb, ahogy belémar. A kápó felnyüszít, és hörögni kezd, de hiába roskad le, a korbács tovább metéli, amíg csak vonaglik. A tiszt érzéketlen fafigurája s kőarca közönnyel ing-leng fölötte, akár egy se lát, se hall istenszobor. Semmiféle indulat nem tükröződik rajta. Talán csak az „Achtung!” vezényszót hiányolja, amely a megjelenését kellett volna, hogy fogadja. És tán kevesli a kiválasztottakat.

[Folyt. köv.]

MÍNUSZOLÓKNAK – VII.

Beöltözünk a csíkos rabruhába. A találomra odadobott, s hirtelenjében elcserélt lötyögő pizsama-féle kicsit szellős lesz így, télidőben. Dülöngélve fagyoskodunk aztán végtelen órákon át az Apellplatzon. Mert a létszámnak széltében, hosszában egyeznie kell. Nevünk nincs, csak számunk. Häftling 36054 az enyém, 36055 Apáé. És piros háromszög virít a fehér bilétánk felett. Hogy nem egymásra fektetett, két kontra-háromszög, vagyis nem Dávid-csillag az enyém, azt kizárólag Nenádnak köszönhetem. Nem hagyta fölvarrni a duplikátot, inkább a fogával marcangolta szét, hogy ne legyen időm vitázni. Még Apa is berezelt, jaj nehogy baj legyen a parancsszegésből, de szerb barátom biztosra ment. A topolyaiak nem árulkodósak. Zsidó? Nem zsidó? Egykutya – valahogy így fogalmazott nemrég, még, a másik életünkben…

A ruharaktárban a Häftlingek levetett gönceit osztályozzuk, s rakjuk a szürke polcokra. A raktárbarakk főnöke magyar! A volt budapesti rendőrkapitány, valami Sombor-Schweinitzer dirigál itt civilben – az eszetlen Horthy-kiugrás után hozták ide, s most ő is fogoly –, velünk, csíkos rabokkal bezzeg szóba sem ereszkedik. Próbáljuk csak megközelíteni! – szó nélkül is megérzem Apa ravaszkás, boltos spekulációját, míg a ruhákat akkurátus stószokba hajtogatjuk Schweinitzer fényes lakkcipőjének karimáján barna sárfoltot fedez föl. A kezében lévő sötétkék pulóverrel csapna le rá nyomban, de amikor a bajszos úr cvikkere rávillan, inkább engem taszigál maga elé. A csudába, pont nekem kell pucoválnom azt a gőgös pár lábbelit, míg a halványcsíkos fekete nadrág merev éle gúnyosan birizgálja az orromat? Ciki. Mögülem az egyik szerb, Nenád stílusában rám sziszeg: – Szolga! – no, még csak ez kellett nekem.

Kiderült, hogy a bajor Flossenburg nem a végső úticélunk. Ez csak egy elosztó tábor. Logikus, hogy a farkaskutyák néhány nap múltán újra ránk vicsorognak, csak most nem a kiszállásunkat sürgetik, hanem éppen hogy visszaterelnek a hepciás, gótul cizellált birodalmi vago-nokba. Los! Los! S már megint szoronghatunk rohadtul összepréselődve a robajló vasajtóval ránk zárt ketrec imbolygó félhomályában, és zakatolhatunk ismeretlen sorsunk új állomása felé… Ahol pedig most tovább zötyögünk, az már Szudétaföld, a valaha létezett Csehszlovákia áruló tartománya. A soron következő állomásunk tehát Leitmeritz.

Még csak nem is az éhség a legszörnyűbb itt, noha állandóan mardos: a megalázó, hosszú sorállás végén kimért híg marharépaleves s az öklömnyi fekete kenyéradag csak arra elég, hogy a bendőm hasogató fájdalmát ébren tartsa. Nem értem, miért, de sokan még ezeket a morzsákat is elkótyavetyélik füstölni valóért, talán a dohány kábulatáért. A legrosszabb, hogy mindig, mindenütt és mindenért ütik, kergetik az embert. Abba meg valósággal belegörbedünk, ahogy a beleinket hamar elkezdi sorvasztani a nedvszívó, görcsös hasmars. A barakk sarkában nap mint nap újra épül – és mindig magasabbra hág! – a meztelen, sovány holttestek gúlája, a formalin szagú csontpiramis. Elénk vetülő sorsunk látványát már-már úgy megszoktuk, hogy szinte észre se vesszük. Én is csak úgy menet közben fejtem le a kenyérmaradékáról az egyik haldoklónak a többszintes priccs földszinti aljából meredten kinyúló, áttetsző ujjait. Ki hitte volna, hogy ilyesmire, valaha is még rávisz a lélek? A volt barátok vadállatokként vicsorognak egymásra, többé nem vagyunk emberek. Szörnyű, de így igaz: rabtartóink acsarkodó, éhes farkasokká változtattak valahányunkat.

Még az a szerencse, hogy forog a Föld, s az éjszakát a nácik elfelejtették kiiktatni az Új Rendből. Aludni és álmodni még itt is jó. Az alvás – szabadság: se szögesdrót, se fegyver, se határ nem ül többé az ember mellén. Én mégis a félálmot szeretem igazán. A kormányozható képzeletet, amikor azt teszek, amit akarok, s kedvem szerint tervezhetek, vagy éppen élhetek újra mindent. Akár vakmerő kalandokba is bocsátkozhatom, ha arra támad kedvem. Furcintos módon még Hitlert is megölhetem, csak tőlem függ, hogy megteszem-e, és máris megmentőjeként ünnepel a világ.

[Folyt. köv.]

MÍNUSZOLÓKNAK – VIII.

A jó fene hogy nem eszi meg, le kell kászálódnom a magaslesemről. Még ha csak vizelnem kellene, a drótfüles konzervdobozom, a „csajkám” megfelelne e nemtelen célra, mert aztán az emeletes ágyak hézagjában óvatosan lecsorgathatnám, ahogyan szoktam. Úgyis kilötykölöm, mielőtt a szaharinos teát újra belemérik. De nem, nagyobb a baj, hiába lélegzem mélyeket: a latrina felé kell vennem az irányt.

Sakktábla kerek lyukakkal, görbedő néma bábokkal. Itt már végképp halálos a játszma; az erőltetett tartástól a térdem csak úgy zsibog. Másként nem tudok föltápászkodni, csak ha rátenyerelek a lucskos kőre. A barakk közepén a vaskályha rég kialudt már, visszafelé vonszolódva legalább belekapaszkodhatok. Ilyenkor még magasabb ez a harmadik priccs-emelet.

No, nézd, Nenád feje alatt, a szalma közül mi kukucskál rám olyan hívogató barnán? Egy kenyérvég. Egy morzsányi élet. Már odahaza is a sercli volt a gyengém. A nyálam összefut a számban, ahogy nézem, s becézem. Legalább kikiabálhatnám, amit érzek! Ha volna, kinek. Apa hortyog. Ez meg éppen Nenádé. Már a nyeldeklőm is remeg. A piszok. Ezzel is csak dühíti az embert. Még majd ellopják, aztán majd rám fogja. Képes rá, amilyen. Ha ő igen, én nem. Mert én tudom, mi a barátság. Nem adom el egy vacak dugi kenyeréért. Csak éppen megsimogatom, no, egy icipicit. A tenyeremen akarom érezni, hogy valóban olyan érdesen édes-e a héja. A betyár mindenit! Még olyanabb! Nincs olyan lány, aki most kívánatosabb lehetne. Ugye, Nenádé vagy? Tudom, ha nincs is rád írva. Nem, nem, dehogy bántalak. Csak óvlak, vigyázok rád. Hogy más el ne lophasson – suttogom szerelmesen. Lám, hős vagyok – fintorodom egy kis öngúnyra –, Vígh János, a hűség hőse. Talán egy harapással Nenád is meghálálja majd ezt a keserves önmegtartóztatásomat – biztatgatom magam, a fene ebbe a rohadt nyomorúságba.

Nenád hirtelen a másik oldalára fordul, s mindjárt a szalma közé kotor, anélkül, hogy felébredne. Álmában is félti az élet-tartalékát, én ne érteném? De a serclit görcsös ujjaim már kép-telenek elereszteni! Legalább belekóstoltam volna!

– Tolvaj! – üvölt föl Nenád, és egyből a torkomnak esik. Magyarázkodásra nincs idő. Fulladozom. Mindenképp le kell fejtsem a kezét a nyakamról; szerencsére, én vagyok még mindig a testesebb, akárhogy vagdalkozik, ráfekszem, lefogom. A kenyeret messzire elhajítja. – Ezt neked! Jebem ti boga! – vicsorog a képembe alulról. Nekem pedig már tényleg nincs mit mondanom. Lehengeredek róla szótlanul. A szomorúság végképp elborít.

Most már senki másom nem maradt, egyedül Apa. Még jó, hogy őt nem tudom elmarni magamtól. A szülői szeretetnél, úgy látszik, nincsen mélyebb, tartósabb érzés. Annál nagyobb dolog sincs, mint amikor az egyik nyomorult a másiknak azt képes mondani, hogy már jóllakott s nem éhes, de igazán, egy cseppet sem az. Pedig szinte hallani, hogy kopog Apa szeme, s a csontjai is szinte átbökik már azt az összedrótozott, foszladozó, színehagyott rongykabátját.

Végeérhetetlen, vánszorgó hegymenetünket az imbolygó fáklyák füstös lángja még kísértetiesebbé teszi. Még akkor sem virrad, amikor az Elzabé Kommandó utolsó emberét is elnyeli a hegyoldal, a Tunell – az alagútrendszer Häftling-szippantó örvény labirintja.

– Elza, Elza, Elzabé – motyogja maga elé Apa babonás örömmel Nyuszi megidézett nevét. A szemén látszik, hogy kit képzel őrangyalnak kettőnk feje fölé.

Csillés lejtaknán bukdácsolunk lefelé. Fullasztó a párás meleg idebenn, de legalább nem fagyunk meg. A szűk boltozat hirtelen magasba szökken, színpadi reflektorok vakítanak el, aztán olaj- és fémforgács-szag döbbent a valóra: esztergapadok zsongnak, hegesztőláng sziszeg a fülünkbe, itt is, ott is kalapálnak. Hát itt gyártják a Junkers-repülőgépek motorblokkjait. Az öntvények hideg fémje a halált idézi, itt minden kész munkadarab a fogságunkat hosszabbítja. Iszonyú, de nincs mit tenni. A munkavezetők németek és csehek. Szabad munkások – névleg. De ugyanúgy ide vannak láncolva a Tunellhoz, mint mi, csak délben is kapnak meleg ételt, amit fehér cserépedényből ehetnek meg, és őket nem ütik. Előttünk legalábbis soha. Bennünket azonban ők sem értenek. Sajnálnak, de borzadnak is tőlünk. Az ilyen tántorgó, rongyos tetűfészkek csak undort kelthetnek.

[Folyt. köv.]

MÍNUSZOLÓKNAK – IX.

Mi csak a kenyéradagunkat kapjuk a Tunellban, s néha egy kis margarint, vagy marmaládét. Brigádunk kenyerét Apa veszi át, s darabolja lélegzetvisszafojtva, mint Brigádältester. Igazságos szeretne lenni, tehát listát készít, és minden nap más választhat elsőnek az életet adó kenyérdarabokból: az égő, kiéhezett tekintetek kereszttüzében minden gramm szénhidrát megméretik. A kápó sokallja a cécót, egy-kettőre elcsapja Apát, s egy bumfordi lengyelre ruházza a feladatot. Az új főnököcskének mindjárt meg is mutatja, mit vár tőle. A legnagyobb szeletet a polyák kezébe nyomja: – Neked ez jár! – azzal a többire egyszerre uszít rá bennünket: aki kapja, marja. – Aber schnell! – A rossz táplálkozás és a gázos levegő, igen, okunk van rá bőven, mégis bűnünkül tudják be a beteges aluszékonyságunkat. A sötét szegleteket, holt vágatokat, ahol meg-megbújunk néhány percre, doronggal verik föl az alattomosan céltudatos munkafelügyelők. A megkülönböztethetetlen napok morzsolódása a rémületet révületté oldja. Fogynak az ismerősök, a szerbeink közül is egyet, ha látok olykor. Köpenyem hovatovább a hátam közepéig ér, a fele drót, amivel összehúztam, lassan már fölösleges. És még én vagyok szerencsés, mert van ilyenem egyáltalán. Egy elnyúlt friss hulláról téptem le a latrinán.

A fojtó Tunell-levegő elvette, sajnos az étvágyam. Nekem is, Apának is. Már csak lézengünk, mint az őszi legyek. Kenyerünket meleg löttyért, üres teára cseréljük. Közben, szinte megállás nélkül spriccel belőlünk a bűzös, barna lé. Ez már a vég. Ahogy Goldsteint, az öreg fizikatanárt is még kétfelől támogattuk a minap még, hegynek menet, s estére már a kenyeres trógliban, kifosztva, pucéran cipelhettük vissza. Ahogy Apa mondja: lehet, hogy megjött a végső behívónk?

Lesz, ami lesz, egymást átölelve ott maradunk a rothadó szalmán. Sorakozzanak az Apellplatzon mások. A felvigyázók hiába verik vastag botokkal a fekhelyek magas favázát és a rajtmaradtak talpát. Térdem az államig húzom, így csak a forgómra kapok egy dorongost. Inkább lökve-löködve, mintsem támogatva, orvos elé kerülünk mégis. A kápó azzal búcsúztat, hogy akit a Schohnungban nem találnak betegnek, azt ő veri agyon, amikor a szeme elé kerül.

– Nyuszikám, segíts rajtam! – jajdulok fel, és csodák csodája, Anyám késlekedés nélkül megjelenik.

Hullámkönnyű léptekkel, a falon át, a semmiből. Tenyere hűs, és nyomban enyhülést hoz. Mint akkor, a klinika különszobájában, amikor hatévesen agyhártyagyulladásom volt. De csak a párnát szorongatom sajnos, csodás keze helyett. Ez a vakító fehérség itt egy rideg láger-rewier. És többé én sem vagyok gyerek. Kórház ugyan, de börtön ez is, az ablakon ott a rács, s az ágyakon kettesével, fejtől-lábtól heverünk. Olykor csont-bőr gnómok botladoznak ingben-gatyában, az ágyak közti cementpadozaton. Kegyetlenül büdös van. – Otyec? Mein Vater? – faggatom hálótársam, de az csak a fejét ingatja. Egy gatyás lengyel jelentkezik a sarokból. – Sztari papa? Ja vigyil – magyarázza a láger keveréknyelvén. – Weg! Weg! Szimulant!

Iszonyat. Azóta már agyon is verhették. Öklendezve, mintha vért hánynék, tör fel belőlem a zokogás. Alul-fölül egyszerre bugyborékolok.

Sötét, álmatlan üresség. Arra ébredek, hogy este van, sárgán ég a lámpa, és én – ki tudja, mióta először – újra éhes vagyok. Ágytársam etet. Karjával támaszt, én meg mindig előre borulok. Nem vagyok valami jó bőrben, de kényszeresen rágok és nyelek. Aki enni tud – szokta mondani Apa – az élni is fog… A napok és hetek összefolynak. Mint az ablakot csapkodó eső. Februárban még az Elzabé Kommandóval jártunk, most talán március lehet. Úristen! Itt ólálkodik körülöttem, s a halállal bújócskázik a tizenhatodik születésnapom!

[Folyt. köv.]

MÍNUSZOLÓKNAK – X.

A szülinapok mifelénk, Víghóniában nemzeti cécószámba mentek. Ajándékokkal, tortával, minden ünnepelt maga rendelhette meg az étlapot. Töltöttkáposzta. Képviselőfánk. Összefut a nyál az ínyemen. – Heute. Szöhodnya. Sesznájszt létom já szám. Sechzen Jahre alt bin ich – magyarázom körülményesen ágytársam lábfejének. – Mutter. Mamka. Kuhnyit feine kusáty. Ponyimájes? Verstanden?

– Ühüm – bólogat bizonytalanul kékszemű ukrán sorshaverom.

A délután pedig valóságos csoda. Nem hiszek a szememnek. Apa! De hogy jutott be ide? Micsoda merészség! Mekkora kockázat! – Biztosan ráment kétnapi kenyérporciód! – borulok rá sírva, de ő nyugtat. A hasmenése neki is múlóban. Úgy hírlik, eltranszportálják őket, de ez jó jel – kacsint rám, hogy közeleg a front. És hát azért kellett jönnie minden áron, mert még nem kívánt boldog szülinapot. A békebeli Vígh-fintor a csontra száradt, borostás apai arcon egyszerre sejtet reményt és áraszt szomorúságot. – Ajándékot hoztam ám – súgja a fülembe, és kikotor a kabátujjából egy ceruzával írt nyomtatványt, egy sorvonalas kék papírlapot. A tetején vastag betűkkel az áll, hogy „Lager-Post”. Csak nem Nyuszi üzenete? – lüktet a szívem a torkomban, és beleremegek, ahogy olvasom:

„Drága Jóskám és Jancsikám! Vigyázzatok magatokra. Én jól vagyok. Csak Pistukánkkal szeretnék találkozni még. Sokat imádkozom.” Aláírás: „Elza-Anyukátok”. A körpecséten meg Ravensbrücköt tudom kibetűzni. Talán nyolcszáz kilométer ide. Lehet, hogy egyszerre szabadulunk majd? Mégsem olyan bolondság az Apa kifundálta Elzabé-kabbala.

– Ja Pjotr – mutatkozik be végre körtefejű új haverom. De aztán be nem áll a szája többé. Zsitomirból hozták el. Hetet-havat összehord az iskolájáról, meg a városról, a harminckét templomukról, s ahol május elsején mindenki táncra perdül, aki él és mozog. A felét se értem, a másik felét meg csak úgy képzelem hozzá.

– Pjotr, hallod-e, egyszer majd elmegyek hozzátok. Meglátogatlak – biztatom, s az ujjam, a pokrócunkon vígan gyalogol Ukrajna felé. Reggel, amikor a friss tűz pattog már a vaskályhában, a zsitomiri egy drótos krumplifüzért tart a lángokba – biztos kenyérért cserélte –, nincs az a költemény, amely vetélkedhetne a sülő krumpli mennyei illatával. Falnak fordulok, de hiába húzódom el. A jó szagú füst a szemem is csípi. Hát nem idedugja az orrom alá a betyár, mind az egészet? – Igyi! Menj már. Ne izélj – nyögöm, de a fiú tovább incselkedik velem. – No! Kusáj! Essen! Nekem egy, neked egy – lát hozzá ősi módon a testvéri osztozkodáshoz. Sírhatnék meglepődésemben, de inkább zabálok. Együtt falunk két pofára, és csak röhögünk fulladozva.

[Folyt. köv.]

MÍNUSZOLÓKNAK – XI.

– Uminyá doszt – sóhajtom szememet forgatva. Magamra mutatok, s fölfújt képemet csóválom, de Pjotron nem tudok kifogni, kettétöri az utolsót is. Morzsálódó felét bekapja, a többit tenyérrel tömi eltátott számba. Most már tényleg könnybe lábad a szemem. Ilyen csodálatos szülinapom még soha életemben sem volt.

– Tűz van! Feuer! – dobognak a lábak, csak úgy reng az egész Revier. Odakint mind vakítóbb a fény. Égnek a barakkok? Fölszámolják a lágert? El akarják tüntetni a bűntényük nyomait is? – Mozgás! Kifelé! Los!

Aki tud, jön-biceg, vonszolja magát. Jajgatás, sivalkodás, és Pjotr sincs már sehol. Az imbolygó koponyák lassú, póklábú haláltáncát pokolian egyformán járjuk. Aztán egy nagy, nyitott szenesvagonba terelnek bennünket, s az égből kormos lé zuhog a nyakunkba. A rámpáról lökdöstek ide bennünket számolatlanul, hajjaj, akkor már a precíz germánok is nagy bajban lehetnek. Mi meg laza hullarakásként, ázottan és furamód némán, egymás hegyén-hátán zötykölődünk ebbe a fém varsában. Alig-alig nyög fel bárki is. A szurtos, fagyos eső csontról csontra csurog, a borzongás testről testre terjed. Ha nem nyomják agyon, aki alulra került, annak még jut az összesűrűsödő lázmelegből. Olykor be-bemásznak hozzánk a szürke ruhások rendet tenni. Taposnak rajtunk, és újra meg újra megforgatják a nyomorult rakományt. A rohadó, élettelen almot egy-kettőre kihányják. Minden megállásnál vészesen apad a létszám.

– Heraus! Hinaus! Aber ein-zwei!

Ha négykézláb is, csak kivergődök valahogy, a megelevenedett hullarakás megannyi tépett szárnyú légy, félig eltaposott hangya. Egy rozzant csűrbe vonszoljuk agyonkínzott tagjainkat. Odabenn tócsában áll a víz. Ki belevizel, ki kortyint belőle. A sarokból lihegő izgalom, rágcsálás és tompa ütések zaja hallik. Disznók verekednek a vályúnál? Valami rozsmagra leltek, azon marakszanak. Nekem már mindegy, de ez a szerencsém. Nyögni, jajgatni kezdenek a zabálók. Üvöltenek, mint akiknek a talpáról darabokban hántják le a bőrt. Legalább csöndben dögölnétek meg! Naná, a rozs mérgezett volt, patkányoknak rakhatták le nyílván, ha egyszer ott hagyták. Náci vicc... Mire a csűr elcsöndesül, a kertek aljában már kaffognak a kézi fegyverek. Robbanás süketít, s lódít. Az már fix, hogy nyomom sem marad. Aztán sárga fénypászmák kúsznak ránk, és rá-rávillannak a másfajta egyenruhákra. Pufajkák, kucsmák, nyakba vetett géppisztolyok, szláv vezényszavak. Ormótlan csizmák cuppognak a sárban, a tövükben nyöszörgő rongycsomók alól lesnek kifelé az üreges, pislogó tekintetek.

Cserepes ajkak tapadnak a füstszagú koszos kezekre. Ótvaros koldusok csókolgatják a köpenyek szegélyét, a feléjük nyújtott kenyérdarabkákért forró könny a fizetség. Uramisten! Nem lehet igaz! Megérkeztek az oroszok. És én ezt megértem!

(In Fekete János: Leitmeritz. Ezredvég, 2008/10. sz.)

MÍNUSZOLÓKNAK – XII.

Apa (immár menetrendszerűen utalok a postot nyitó holokauszt-pillanatfelvételre) elmeséli, hogy az iskola komolyan vétele (különösen a versmagolás) életet menthet. Íme:

A költészet és az irodalom, ha így nézem, tükör, ha pedig úgy, akkor álom. Madách és az Ember Tragédiája, Ádám vergődése a Lucifer sugallta víziók szín- és korszak-váltásai közepette, meg a többi fantázia-figura, mintha végigkísérné egész életem.

Ki ne találkozott volna már visszatérő vagy folytatásos álmokkal, a kép- és hangeffektusok e valószerű kombinációival? Amelyeket már régi ismerősként üdvözlünk, vagy éppen félelemmel merülünk el újra meg újra a hullámaikban? Az ismétlődő álmokhoz előbb-utóbb hozzászokunk, s így öröm-hozadékuknak is, meg a révükön elszenvedett kínoknak is többnyire, fokról fokra csökken az intenzitása. Ennek ellenére szerethetünk, vagy ellenkezőleg, ódzkodhatunk a hatásuk alá kerülni, illetőleg fölébredni belőlük. A sorozat jellegű álmok azonban lényegesen különböznek az előbbiektől. Mindenekelőtt abban, hogy teljesen kiszámíthatatlanok, s ugyanúgy tele lehetnek váratlan fordulatokkal, mint az ébrenlétünk, létezésünknek az a minden emberi megtapasztalással igazolt hányada, amelyre általában tudatosan igyekszünk reagálni, annak ellenére, hogy az eseményeket, jelenségeket befolyásoló tényezők túlnyomó része felderítetlen, vagy felderíthetetlen. Az álombeli történetek iránti vágyódásunk, vagy az iszonyunk tőlük aztán annak a függvénye, hogy többségében kellemes és örömteli, vagy kínos, netán ijesztő események bekövetkeztére számíthatunk-e bennük. Az emberi természet jövő-orientáltságából fakadóan azonban, még a bekövetkezőktől való félelem se képes telje¬sen megbénítani a kíváncsiságunkat, így a gonosz, elborzasztó és megizzasztó álomsoroza¬tokba való újra bekapcsolódásnak is lehet bizonyos szuggesztív vonzása.

A különös az, hogy az álomból kitekintve, ebből a furcsa „realitásból” nézve minden ébren átélt valóság ugyanúgy megkérdőjelezhető, mint ahogy a normális emberek többsége napvilágnál már nem veszi komolyan az álmait. A valóság viszonylagosságával előbb-utóbb mindenki szembekerül.

Most egy merész ugrást teszek, és hipp-hopp átlendülök a filozofálgatásból az irodalomba, méghozzá ifjúkorom kedvenc drámájába. Engem Madách álomalakjai már kamasz koromban elvarázsoltak, és magukkal ragadtak fantasztikus időutazásukkal. Később aztán, azokban az irracionális, szörnyű korszakban is sikerült kimenekíteniük az újvidéki csendőrnyomozóknak való kiszolgáltatottságomból, a lapát tenyerek ütlegeléséből s a kemény gumibotok fájdalmas árnyékából, amikor zsidónak és szerb partizánnak (vagy csak partizánkodással megvádoltnak) naphosszat, rezzenéstelenül, katonás rendben, együtt kellett kuporognia a bedeszkázott ablakú tornaterem közös fogdájában, s csak a néma vers belül mormolt képzeletvilágába menekülhettem a rideg, kegyetlen valóság elől. Kezem alá szedett, egymásba fonott lábakkal, görcsösen kihúzott derékkal, moccanatlanul ülök tehát a hideg cserépkályha mellett, a homályos sarokban. Közvetlenül az első kihallgatásom után löktek be ide, tehát még fogalmam sincs, hogy társaim kifélék, mifélék, tán az is fölmerül bennem, hogy hovatovább valamilyen bűnözők társaságába keveredtem. Némán skandálni kezdem tehát az első szín égi jelenetét, s Lucifer önhitten ágál előttem, az Úr hangját pedig, mint nemrég az önképzőköri szereposztásban, torkom öblösre merevítve, ismét magam alakítom. Az egymást követő talpegyengetések fájdalmas és félelmes monotóniáját a fűzőtlen cipőből kidagadó lábam zsibbadtan érzékeli, s képtelen vagyok megtörni, vagy egyáltalán felfogni a napok múlását. Az egymásra torlódó idő ritmusát azzal próbálom regisztrálni és rögzíteni, hogy a kályha rácsos vasajtajának új meg új rekeszébe rejtem, s tolom titkon, naponta tovább azt a papircetlit, amit a nadrágzse¬bemből óvatosan előhalásztam anélkül, hogy bárki őrszemélyzet, brutális csendőr észrevehette volna. Innen veszem az erőt, hogy minden verés és villanyozás ellenére, még harmadnap is kitartsak a hamis személyi lapomon szereplő adatok hitelessége mellett. Hogy tartásom legyen, és ember maradhassak a vitathatatlan túlerő ellenére.

[Folyt. köv.]

MÍNUSZOLÓKNAK – XIII.

A következő álom-valóság viszont már Babitshoz kötődik. Puhakötésű verseskötetére (Recsitatívó) a flossenburgi koncentrációs táborban sikerül szert tennem, amikor a kifosztottak levetett ruháinak a szortírozására beosztanak. A csodálatos könyvet („Ó, miért nem lettem én muzsikus!”) a szívem fölé, szellős rabzubbonyom alá rejtem, és nemcsak olvasgatom, de valósággal falom, amíg és ahol lehet, hogy az összes érdemtelen durvaság, mint a novemberi havas eső az ablakról, leperegjen rólam, s az éhség se mardosson már annyira. A nagyszerű versfüzér valósággal elandalít (Télen-nyáron, minden hónapéban „Édes az otthon”.), és a szó szoros értelmében segít kibírni az élhetetlen életet. Kár, hogy a kérlelhetetlen botos-kápó már az első tetvetlenítő fürdő-vetkőzésemkor kitépi a kezemből, s örülhetek, hogy sikerül megőrizni egyáltalán a meztelen létem.

De álom volt a felszabadulás is. Szinte érthetetlen, hogyan következett el, a véget követően. Mert a tábort a menekülő SS-ek már kiürítették, s utolsó haditettükként nyitott vagonba kergették-stószolták a magukat már csak vonszoló Häftlingeket, és aztán egybeolvadó napokon át, étlen-szomjan ver, ostoroz bennünket a lecsurgó húggyal keveredett, náci jeges eső. A hullák és még lélegzők vegyes rakásából azonban, már-már érzéketlenül, újra meg újra sikerül fölevickélnem az átázott kupac tetejére. Hogy-hogynem, néhányadmagammal ágyra kerülök mégis. („Ember, küzdj, és bízva bízzál!”) Az odaérkező lengyel katolikus papok, válogatás nélkül, mindegyikünknek feladják az utolsó kenetet, s latinul imádkoznak az ember-forma, hálásan vigyorgó, mindegyre csak kaja után sóvárgó csíkos csontvázakért. És most elvonulnak előttem azok a szerencsétlen társak, akik akkor teljesítették be, vagy túl a sorsukat-végzetüket, amikor már nem lett volna sem szabad, sem szükségszerű, mert értelmetlenül zabál¬ták halálra magukat, nem sokkal a felszabadulásuk után. És fölkelni se tudva, egyszer csak előlép közülük az a hazavágyó, de soha már haza nem érő erdélyi fiú, akitől a bökős fenekem alá tehető úszógumit megörököltem. Mindebből hogy lett mégis élet és újrakezdés? A refrén: ki tudja.

Egy-két hónap megint tovatűnik, és én már a János kórházban, Budán ábrándozom egy hófehér kórteremben, még hozzá nem is egyedül („Vezess új utakra, Lucifer!”). A Mauthausenből állami kocsival hazahozott kommunista nyomdász-költővel fölváltva, együtt olvasgatjuk a mi József Attilánkat („Mondd, mit érlel annak a sorsa?”), s közösen tervezzük a jobb és végre szabad jövőt. Ám ez az öröm sem tart ki soká, mert csakhamar el kell búcsúznunk egymástól. Őt hazaengedik, én meg ott maradok árván és hótt-gyengén, összezárva a Horthyban még mindig hívő, nálam sokkal jobb kondiban lévő főhadnagy úrral, akitől újra félnem kell. Álom és valóság vízióként vetül egymásra. Ki tud közöttük különbséget tenni?

És az egész élet, a Nagy Kaland is úgy rohan el mellettem, velem s tőlem, mint valami álom-gyorsvonat. Én pedig a megvénült, loncsos bajszú Petőfivel állok itt most rozzantan, a végállomás sivár peronján, s nézek szembe a végtelenbe vesző sínekkel, a beláthatatlan sorsommal, öregen („Anyám, az álmok nem hazudnak”). Mert emlék-irkám már-már betelt, dugig teleírtam, alig fér már bele akármi, de álmodni, álmodozni még most is tudok. Sőt, kifejezetten muszáj ezt tennem, ugyanúgy, mint ahogy a lélegzést sem tudom visszatartani néhány másodpercnél tovább. Meg se tilthatnám magamnak, hiszen létezésem egyik alapformája az álom. Talán akkor sikerül ettől a furcsaságomtól, úri passziómtól megszabadulnom, ha végleg lehunyom a szemem. Bár, ki tudja? Egy riasztó, kegyetlen fantazmagória jut eszembe. Valami furcsa polc, amelyen pislogó és tátogó fejek sorakoznak, akár egy ördögi spájzban, s mindegyik egy-egy nyitott befőttesüveg tetején. Onnan szívják föl azt az életvizet, amitől az agyak és a fejen található érzékek tovább funkcionálnak. Cselekedni ugyan képtelenek ezek a torzók, és hangjuk sincsen, de a tekintetük eleven, s ha becsukják a szemüket, a különféle arcok akkor se válnak rezzenéstelenné, mert változatlanul képesek – vagy inkább kényszerülnek? – tovább álmodozni. Mi ez számukra? Jutalom, vagy büntetés? Nos, az öröklétben, a többi kérdőjelünk között, talán erre is kapunk majd választ. Én legalábbis remélem. Máskülönben hogy hihetném el, hogy a Nagyúr a maga képére teremtett, még engem is.

(Fekete János: Álom és valóság. Egyenlítő, 2003. december )

MÍNUSZOLÓKNAK – XIV.

Apámból (postom hőséből) a náci terror se tudta kiölni a szeretet és a közösség érzékelését. Erről így ír:

Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta! A jól ismert gyerekdalt a ligeti Rózsakertben, a cikkelyekre szabdalt Körlugas árnyékában gajdoljuk vígan. A papírszemét után kurkászó, hegyes botjára, most épp ráérősen támaszkodó, hóbajszú és katonasipkás csőszbácsi is csak köhécselve nevet rajtunk pipacsutorája tövében, ahogy önfeledt ritmusban hajladozunk és forgolódunk, erzsébetvárosi fiúk és lányok színes, tarka lánca. Ki tudja, melyikünk milyen vallású! Ám napról napra növünk, növögetünk, s mi is mind többet rosszalkodunk. Hamarosan slicces nadrágban, a lányokat odahagyva futkározunk már a Fáskörben, s játszzuk a sokkal férfiasabb ipiapacsot. Aki bújt, bújt, aki nem, az nem, de a csőszbácsi mind fáradtabban kajtat már utánunk, és korántsem olyan barátságosan fúj mostanság a sípjába, mint valaha. A földön kúszó borostyánt letaposó bakancsunkon pedig szinte fuldokolva mérgelődik: „Adta csibész kölykei! Mars ki a fibul!” Majd az öreg hadfi, egyik napról a másikra eltűnik a Ligetből, mint a reggeli pára, mi meg újra évődünk lány-pajtásainkkal. Ámuló csitri-szemek láttára büszkén feszítünk vasalt cserkésznadrágunkban, ahogy nótaszóval menetelünk s eltrappolunk előttük, a Rózsakertet övező kopogó flaszteron. A derekunkat a liliom-csatos szíj lélegzetelállítóan szorítja, nehogy kicsússzon valamiképp a gatyeszből az a zsinóros-pántos, bő egyening. A kulacs meg a dugóhúzós bicska pedig ütemesen veri a pelyhedző combunkat, miközben a cserkésztörvényeket nagy büszkén oda skandáljuk a felnőttek felbolydult világának. A negyediket méghozzá duplán. „A cserkész minden cserkészt testvérének tekint!” A sajókazinczi utolsó nagytáborban pedig megismerkedem azzal a sráccal, aki egy rövid ideig életem legjobb barátja lesz. Mert zsidó cserkészcsapatunkat a törvényszegők csakhamar feloszlatják, és a miskolci Mandel Iván körül is elszabadul a pokol. A vidék zsidóságát csendőr segédlettel zsúfolják gettókba, majd szuronyok közt terelik föl az auschwitzi halál-vagonokba. Mert köztudott az, amiről csak suttogni szabad. Bizony, Ivánnak is már hiába vésem papírra kalligrafikus üzenetemet, s hívom Pestre, hogy húzódjon meg nálunk egy darabig, hiába küldök neki kitöltetlen személyi lapot a postai borítékban. A levél néhány napi bolyongás után, bontatlanul érkezik vissza.
Aztán Pestet sem kerüli el a tomboló vihar. Sárga karszalag fonódik a karomra, a szívem fölé pedig kanári-színű Dávid-csillag nől. Bárki leköphet és megüthet minket, mintha brutális csőszünkké vált most már ez az egész, eldurvult magyar ugar. Szörnyű a kiszolgáltatottság. Amikor ezerkilencszáznegyvennégyben, a topolyai internálótáborban később, szabadságom elvesztésén és kamasz szüzességem el nem herdálásán váltva búslakodva, együvé kerülök az újvidéki gimnázium érettségi előtt, tanárostól elhurcolt osztályával, elkezdek szerbül tanulni: ki tudja, mire lesz még jó? Ott hallok először a Vörös Segélyről meg a munkásmozgalomról, s arról, hogy mire képes a bajba kerültek iránti vakmerő szolidaritás. A németországi láger viszont maga a halál előszobája. Rengetegen hullnak el körülöttem. A felszabadulást megérni valóságos csoda. A betegágyból fölkelni úgyszintén. Nekem, harmincnyolc kilósan, valahogy mégis sikerül. A felszabadulásom – újjászületés. Szinte hihetetlen, de ismét kezd vastagabb lenni a combom, mint a térdem, és megint tudok járni, sziklára mászni. Fantasztikus öröm, amikor a Vadas-kert fölötti Vihar-hegy meredélyén újra az ingemet dagasztja a csípős tavaszi szél. Hogyne ragadna magával a kommunista ifjúsági mozgalom romantikája! Ezeken a vasárnapi kirándulásokon, a pokrócra porciózott kolkaja előtt fogalmazódik meg bennem visszamenőlegesen az időtlen vágyakozás egy olyan befogadó és védelmező közösségre, amely képes lenne, akár elbújtatni is, ha a helyzet úgy hozza magával. Mert a bújtatást és a túlélést szinonimaként értelmezem már, amíg csak leszek.

[Folyt. köv.]

MÍNUSZOLÓKNAK – XV.

A fordulat éve után, sajnos diktatúrába csontosodik azonban a forradalmi hevület, de fölöttem is múlik az idő. Szakmát tanulok, műszerészként megházasodom, s fiaim születnek. Az ötvenhatos nemzeti nekibuzdulás is magával ragad, ami után azonban önkéntes vidéki száműzetésbe vonulok néhány évre, hogy ne legyek már annyira szem előtt. Infantilis közösség-csimpaszkodásomat, magam sem veszem észre, hogyan, de átruházom egy merőben új közegre, amelyben – nehezen nől be a fejem lágya – a korábbi lelkesedéssel forgolódom. Az alkohol ellenes klubok, gyógyulni-szabadulni törekvő szubkultúrájával teljes szívvel azonosulok, s vállvetve szegülök szembe a társadalom álszent, kirekesztő attitűdjével, amely őket is ugyanúgy sújtja, mint azokat, akiket a dívó normák szerint, a társadalom addig itatott és kínált, amíg alkoholistaként nem váltak közteherré, és már-már belefulladnak a borgőzös magyar szesztengerbe. Balaton északi partján, Alsóőrsön aztán évenként, százával gyűlünk össze, hogy az egymás iránti szolidaritást vállvetve demonstráljuk, s a Trabantom vígan pöfög, mert már odafele, útközben is sorstársat sejtek minden ismeretlen, útszéli arcban. Tábortűz mellett nótázunk és táncolunk, ez egy újabb testvéri összefogódzás. S. József református lelkész-barátom kacagva utal a történelemre, hogy a hozzá hasonló papok – vagy a máglya tetején, vagy éppen a máglya körül – elégszer ropták már ezt a keszeg tűztáncot a bigott középkorban. A lángok visszfénye cikázik egymásra vetülő tekintetünkben, s a hitemet, mintegy megsokszorozva tükrözi. Itt végre, talán tényleg fölleltem a bújtató társaimat, akiket a születésem óta keresek.
Aztán ez a nagy barátság is, egyszeriben szétpukkad, az ígéretesen feltörekvő luftballonból csakhamar kifogy a szufla, mert már a csúcs előtt fönnakad az érdekek és az alkalmazkodás tüskés csipkebokrain. Az emberi hűség megint csak nem képes kiállni a próbát, alkalmatlanságunk újra bebizonyosodik, mint már annyiszor a történelem során. Lám, a legvonzóbb, legszebb emberi eszmék sem alkalmasak arra, hogy saját kicsinységünkből megváltsanak minket.
Aztán egymásra torlódnak, majd észrevétlenül a semmibe vesznek a napok és az évek, a lelkesedések, szerelmek és csalódások évtizedei, s az életem rugós órája mind inkább lejár. Évről-évre kevesebben érnek oda lihegve a Fészek Klubba, az osztálytalálkozókra, és tanáraink, a hajdani Muki bácsik térnek meg elsőként az égi vadászmezőkre. Mind foghíjasabbak lesznek a Barcsay utcai gimnázium ránk emlékező csorba iskolapadjai is. Én pedig a sok-sok kanyarba, kitérőbe és hurokba belefáradva, végre fölhagyok kósza csavargásaimmal, és őszintén megbánom minden értelmetlen lázongásomat, világmegváltó, önhitt ostobaságomat. Egy bibliai keresztény gyülekezetben találok vissza választott voltomhoz, zsidóságomhoz. A rég elhagyott atyai ház, a betoppanásomat és megtérésemet egetverő örömmel fogadja, s odabent, mondhatni váratlanul, egy egész regiment testvérre találok. Mind-mind különbözőek és mégis egyformák – abban, amit felém sugároznak. Igen, ők azok, akikre kezdettől fogva vágytam! Akik, ha kell, akár életüket kockáztatva is, biztosan kézről-kézre adnának s bújtatnának, mint az erdélyi nazarénus családok a gettóból szökött, s Palesztina felé tartó illegális alijjázókat, annakidején. Csillogó tekintetű, Istenhez, Jézushoz imádva igazodó fiatalok vesznek körül, akik belőlünk, a ráncos öregkorban végül mégiscsak megtalált hűségünkből merítik ifjú reménységüket, de akiknek a hitéből és szorgalmából mi is bizakodást nyerünk. Akikben biztosan több van a múlandó emberi szeretetnél, mert ugyanúgy az Igazság újjászületett gyermekei mindannyian, mint amilyenek mi magunk törekszünk lenni.
És közösen harsogva, torkunk szakadtából énekeljük (pontosabban: üvöltözzük) együtt a zsoltárossal – csak az Úristennek tetszik fals dalárdánk! –, hogy „szárnyaid alá rejtőzünk”, mert igenis megbizonyosodtunk róla, hogy a meleg isteni fészek az egyetlen igazi védelem a ránk leselkedő bajokkal és veszedelmekkel szemben. Rajta kívül nincsen más bombabiztos óvóhely a teremtett világon, ahová elbújni valóban érdemes lenne.

(Fekete János: Bújócska. Ezredvég 2002/12. sz.)

MÍNUSZOLÓKNAK – XVI.

Stílszerű zárás, a post két Túlélője együtt… A már Papává emelkedett-öregedett atyám csalafintaságában:

Ülök, üldögélek. És kényelmesen hátradőlök a padon. Ősz feleségem pedig, kék botjára támaszkodva, hűségesen ott görbed a jobbomon. A helyszín a Bem tér. Gondolkodom, mondhatni mélázok. Győr egyik büszkesége ez a villasorokkal kerített, kócos, nagy park, átellenben a régi kórházzal. A frissen nyírt fű illata s a madarak zsivaja elbódít. A májusi esőzésektől csak úgy duzzadnak a gyerek-kalandok virágzó bokor-szobái, a százféle fa lombkoronája pedig sátrakba borul össze, a törzsek a tekintetet mászásra ingerlik, a lombok meg, hogy az ember beléjük harapjon. De nem moccanok – ő sem –, csak a szemem sugara kószál lustán. A mi korunkban az ember már nem ugrabugrál, a hirtelen mozdulatokat meg kell gondolni, a hozzánk hasonlónak takarékoskodnia kell az erejével.

Érdekes, fél évszázaddal ezelőtt is a Bem téren üldögéltem, s akkor is a párom oldalán, de akkor még Budán. A villogó szőke karcsúságot Kesének hívták a családban és a barátaink. A pad lábánál guggoló apród fiaink pedig nekivörösödve taszigálták, s csikorgatták a kavicson a fakerekű villamosuk kajla kerekét, vagy éppen sivalkodva huzakodtak közös tulajdonukon. Sehogysem értettem, hogy egyik pillanatban hogy tudnak olyan jól eljátszani egymással, a másikban pedig miért acsarkodnak annyira.

Ezen a hajdani Bem téren még alig múltam húsz esztendős, egy szabadságra újjászületett zabolátlan fiatalember, alig túl a náci koncentrációs láger feldolgozhatatlan borzalmain – ahol vasmarokba szorult tinédzserként, kis híja, hogy éhen nem haltam, de anyámat kegyetlenül megölték, kiradírozták a világból a ránk szabadult gonosz emberek –, a megmászására ingerlő nagybetűs élet, a maga titokzatos és varázslatos ismeretlenségével mindenesetre akkor kezdett csak igazán kibontakozni és tornyosulni előttem. Mára viszont? Itt, most? Akárhogy nézem, csaknem betelt az irkám.

A régi Bem tér, Kelet felé rányílt a hófehér hajóktól és korom uszályoktól felszántott Dunára, Nyugatról egy zord kétemeletes épülettömb, a Radeczky laktanya határolta. A fatáblás, zöld kapu sarkában egy nemzetiszínűre mázolt, csúcsos honvéd-kabin támasztotta a falat, ahová a feszes és megszólíthatatlan fegyveres őrség azért behúzódhatott, ha az eső nagyon eleredt. Alig két évvel később, a forradalom idején, ebbe a laktanyába mentette be a feleségem azt a szerencsétlen asszonyt, akit a Mártírok útja sarkán meggyanúsítottak, hogy le akarta tépni a sztrájkra szólító, kokárdás plakátot, pedig csak nekidőlt talán, a kiszámíthatatlan közhangulat meglincselni szerette volna mégis. És a parti gesztenyesor alatt is mennyit dübörgették még a fiúk a házilag összeeszkábált, meztelen csapágyon csattogó rollerjukat, és sétáltunk mögöttük mi ketten, egymásba kapaszkodva, az arra járókra rá se fütyülve, ha fújt, ha esett, bizony, csuda jó volt ez is, az is. Ehhez a győri Bem térhez azonban semmisem köt. Ha nyüzsögnek is aszfalt sétaútjain a gyerekkocsis párok, a lábon járó reménység százféle változata, nekünk üres és kihalt marad már mindig. Csak az eszemmel értem, hogy a győri fiúnk jóvoltából miért kerültünk ide egyáltalán. És a két Bem tér között – hiába fekszik ez a második nyugatabbra és közelebb a forráshoz –, akár tetszik, akár nem, mikor csendben, mikor zajosabban, mégiscsak ott hömpölyög a mi Dunánk. Az egyetlen, nagy élet-folyam.

[Folyt. köv.]

MÍNUSZOLÓKNAK – XVII.

Már-már sajnálni kezdeném magamat, amikor a tekintetem magára vonja egy meg-megrezzenő fűcsomó. Jobban odanézek, hát látom, hogy a szemközti fűzfa tövében, a friss sarjak között, buksi fejével ritmikusan bólogat, és szorgalmasan csipeget egy sárga csőrű feketerigó. Mintha giliszta után túrna-ásogatna éppen, mert időről időre felröppen a szomszédos fenyő libbenő ágai közé, és a szájacskájában pedig mintha mindig vinne valami aprócska zsákmányt. A fiókáit eteti talán?

Pity-pity-fityfirity – válaszol az időnként láthatatlanná váló szorgos kis dalnok az azúrkék égbe fúrt fenyő felől, az onnan csipogó-vinnyogó vékony hangocskákra, s ez a gondoskodásról mesélő váltakozó szólam mintegy rátelepszik a madáróvoda egész teret beborító alapzsivajára, a magasban, igen, ott bújhat meg a fészkük. Eszembe jut az a távoli irdatlan erdő, amelynek a tisztására a Szocsiból indult helikopterünkkel leereszkedtünk, s az a félelmetes némaság, amivel a Kaukázus fogadott bennünket, ahogy a forgószárnyak kavarta száraz szél elült. Azt mondták, hogy a szovjet „természet-átalakítók” bolygatták meg a fauna ökológiai egyensúlyát, s ahogy az egyik madárfajt kiirtották, a gyönyörű táj olyan borzasztóan csendes lett, hogy szinte bele lehetett süketülni. Grúz teaház, Fekete-tenger, s a kartempókkal az arcunk elől elterelt medúzák ártalmatlan habteste. A legjobb barátom váratlan elvesztése. A szocializmus szétpukkan, mint a buborék. Örömök és fájdalmak, hullámzó hegyek és völgyek, komédiák és tragédiák. Csak egy fél évszázad, s mennyi sok esemény, csupa visszafordíthatatlan, időrendbe igazodó ok-okozat összefüggés, amelynek a tényezői többségükben mindvégig ismeretlenek maradtak. Az életünk. Az életem. Istenem, mennyi minden tülekszik, és szorong a két Bem tér között!

Magamban bíztam, elejétől fogva, s mennyit kellett csalódnom, míg végre be tudtam látni, hogy aprócska lény létemre nemcsak telhetetlen, de tehetetlen is vagyok! Ami jót akartam, rendre rosszra fordult, s azoknak okoztam a legtöbb fájdalmat, akiket a legjobban szerettem. Bizony, sok-sok kudarc kellett hozzá, hogy felismerjem, hogy a comedie’del’artét egy bábszínházban próbáljuk eljátszani, s a darabot sem én írtam, de még csak nem is én rendezem. Még az a szerencse, hogy a vége felé valamennyire megokosodtam, de annyira mindenképp, hogy alaposan megszerényedjek, és behódoljak Isten jóságos hatalmának. Aki ha nem lenne, ki kéne találni, mert nélküle csak egy gonosz, rossz tréfa lenne a mindenség. Lehet, hogy ezzel a felismeréssel több a második Bem tér az elsőnél, és hogy ez nem is kevés?

Nyújtózkodom. Balkarom a hasadt padtámla végébe kapaszkodik, a jobbal öreg páromat karolom át. – Mire gondolsz? – kérdi, de én válasz nélkül átsiklom a kérdésén. Úgy is sejti, gondolom én, meg aztán minek szomorítanám? De nyomban le is zárja a meg sem kezdett vitát. – Ez a Bem tér, ugye nem is olyan, mint az a fiatal korunkbeli?

Én meg csak lustán és némán csóválom a fejem. Még mondja azt valaki, hogy nem szoktunk egymáshoz, hogy idős korban nem lehet szó nélkül is beszélgetni, s hogy az együtt töltött, hosszú élet hiábavaló.

(Fekete János: Bem tértől Bem térig. Ezredvég, 2004. november, és Generációnk, 2005. november.)

Ellenpostra adott felelet – I.

Jelen posttal szemben – nem néven nevezve, de egyértelműen rávonatkozóan – felbukkant itt egy ellenpost. Természetesen kritikai véleményt megfogalmazni és közzétenni mindenki jogosult.

Szerencsére a morális értékelés más tartomány. A szóban forgó post elítéli a holokauszt tagadásának törvényi tiltását, kifogásolja a holokausztra való publikus emlékezés helyénvalóságát és védi az ilyen emlékezés „lemínuszolását” e blogfórumon. Különben azóta (hogy ez az „érvelés” olvasható), postom ismét kapott mínusz jelzést…

(Folyt. köv.)

Ellenpostra adott felelet – II.

A szerintem etikátlan bírálatra adott feleletemet e helyütt is feltüntetem (eredeti fölhelyezése: shikari.nolblog.hu/archives/2010/11/26/Megbkls_s_holokauszt/ 3. navigator 2010. 11. 26. 16:05), az elütések kijavításával:

Tisztelt Postszerző!

Reagálok, mert ugyan nem lettem megnevezve, de e post aktuálisan leginkább engem bírál.

Elöljáróban. Eszembe nem jutna, például, a doni nem zsidó magyar áldozatokra emlékezést megmínuszolni…

"Maga az a törekvés, mely győzelemre vitte a holokauszttagadás büntethetőségét, nem nevezhető okos ötletnek, ha csak az ésszerűséget tartom szem előtt! Ez annyit jelent, hogy egy tekintetben törvényileg szankcionálja a hazugságot. Ezzel viszont, mivel a tagadás értelmezésének tág teret enged, maga a kutatás lehetősége is sérül!" Hamis állítás (elég bőven idéztem Öntől, tehát nem kiragadva). Hamis, mert a holokauszt kutatásának szabadságába nem fér bele a holokauszt tagadása. A holokauszt tagadása ellenben a holokauszt kódolt helyeslését jelenti...

"A következő anomália a holokauszt és a legnagyobb bűn fogalmának egalizálása. Mindenkinek a saját fájdalma a legerősebb." E tétele szintén nem védhető. Mert társadalomban élünk, tehát a bűn értelmezhetetlen kizárólag individuálisan. A szenvedéssel összemosása pedig ténytagadó viszonylagossá tétel, ami az alapvető erkölcsi értékek teljes zűrzavarához vezet.

„A gyász és a fájdalom azon érzések egyike, amelyek azon felül, hogy kimondottan személyes ügynek éljük meg, bizonyos intimitásra is igényt tart.” E posztulátum írásának Ön által meghatározott tárgyát tekintve (megbékélés és holokauszt) alkalmazhatatlanul általános. Tudniillik saját népe irtására egy adott közösség nem emlékezhet individualitásra szorítkozva. Ez utóbbi mondat távolról se jelent semmi olyat, mintha a közösség egésze bűnös lenne a keretein belül történt saját népe irtásában, illetve tudván tudott irtásra átadásában, viszont felelőssége fennáll. És e felelősség vállalását jelenti az emlékezés rendszeressége, közös keretekben is megnyilvánulása – a kiirtottakkal és utódaikkal való szolidaritás mellett.

Én csupán szorgalmazom a szembenézést, azt hogy apámat, családjaink mérhetetlen gyászát egyszer végre Ön és az Önhöz hasonlóan gondolkodók megértsék. Ebben bízva adtam közre a postot, benne édesapám írásaimból is. Asszonyok, babák legyilkolásával Ön egy dimenzióba helyezi a katonahalált? Ezt tiszta lélekkel állítja?

Aki ilyet lemínuszol, annak igenis – amikor teszi – náci, de mindenképpen gonosz ütemre dobban a szíve:

navigator.nolblog.hu/archives/2010/11/25/Aptl/

(külön figyelmébe ajánlom a kommentekből: 68-86.)

Minden jót kívánok.

Ui. Én nem tettem az Ön postjához mínuszt, mert én, ha tagadom és cáfolom is véleményét, feltételezem jóhiszeműségét.

TÉNYLEG, VAN BÁNTÓ ILYEN EMLÉKEZÉSBEN? – I.

A fenti postot valóban naivan, legfeljebb a friss történés izgalmával gurítottam útjára. Valami súgta ugyan, hogy picinyke terjedelmét szétfeszíteni kész érzések dübögnek benne, árulkodva a nem tudni akarás mélységesen mély kútjába dobott számtalan valóságról, de azt semmiképpen nem gondoltam, hogy esetleg bajt is okozhatok tettemmel.

Aztán a kezdeti értő hangok után egymást követve meredeztek elő a meg nem értés, a hárítás-tagadás-megkérdőjelezés jeges-közönyös értékelőmínuszai, mögöttük – az utódok által közvetítve – az egykori hóhérok és asszisztálóik örökgyűlöletbe dermedt indulatával, keveredve a némák, a passzívak lelkifurdaláshesegető feszengésével, amely – a lélektan törvényeinek megfelelően – természetesen az áldozatok és a rájuk emlékezők ellen irányul. Kiegészülve a későbbi, egészen más sérelmeket szenvedettek igaztalan hátra mutogatásával. Végül feltűnt egy egész „írás” (hogy nem sírnak a betűk…), dacosan megideologizálva az elembertelenedéshez ragaszkodást: vö. előző két komment, illetve

shikari.nolblog.hu/archives/2010/11/26/Megbkls_s_holokauszt/

– Nos, magyar királyi csendőrök durva röhögésével megszentségtelenített (mikor marhavagonba puskatusáztak), majd SS-pribékek elaljasultságából földbe taposott NAGYMAMÁM, nem hagyjuk annyiban. De nem ám! Számodra csak képzelt, időközben nálad is idősebbé élemedett unokádat igazadtól és emlékedtől nem lehet elrettenteni! Már befejeztem volna nyilvános jajongásomat utánad (amely különben befejezhetetlen, amíg vagyok, amíg csak lélegzem – hiszen idők végezetéig égő mécseseket érdemelsz). Szóval, ismétlem, éppen lezártam volna e szertartást, ám ide ocsmánykodott halálod leköpése. Ezért hát, én, az általad meg nem tapasztalt ivadékod, megajándékozlak kisebbik fiad, forrón szeretett egyik gyönyörűséged, az én papám (Jancsikád már nyolcvanhárom esztendős lesz!) visszatekintésével. Akkoriban – távol tőle – talán még igyekeztél élni. Íme.

Mottó: Isten jóságával a hitetlen is gyakran találkozik, csak akkor még Szerencsés Véletlennek nevezi.

Hadd idézzem föl, ötvenöt év messzi távlatából ezerkilencszáznegyvenöt fagyos márciusát. A betájoláshoz talán elég annyi, hogy Morvaország, Leitmeritz és Häftlingek. A hegy gyomrában ott a rosszul szellőző Tunell, ahol nyújtott műszakban végezzük rabszolgamunkánkat, a Messerschmidt egyik titkos motorblokk-gyárában. Esténként hajtanak vissza bennünket a völgybe telepített lágerbe. A rabok többsége Dávid-csillagos zsidó, de az éhségtől, botos űzöttségtől és láztól-tífusztól havonta megnegyedelt ötezernyi kényszermunkás között akad mindenféle náció, még politikai fogoly meg köztörvényes bűnöző is. A bábeli nyelvzavar csak ilyenkor, éjszakára ül el. A mi alvóhelyünk a hírhedt hármas blokk, valóságos jégverem. A hideg csontig hasít, a velőnk is reszket. Én meg, balszerencsémre éppen itt kell, hogy búcsúztassam a tizenhatodik születésnapomat. Nem csoda, hogy sajog a szívem, mert a jövőm olyan, de olyan sötét, mint a ványadt körte sápadt fénykörén túl megbúvó hitleri éjszaka. A szél pedig kegyetlenül sziszeg, szinte sípolva süvít és csördít havat a nyakunkba a korhadt faldeszkák hézagos résein át. Hát már sosem akar kitavaszodni? Brr, a koncentrációs táborok típus-ágya ez a háromemeletes priccs-sor. Legfölül, a barakk sarkában, ott szorong a mi ifjú triumvirátusunk is, váradi kenyeres-pajtásunk különbejáratú, ki tudja hol szerzett, foszladozó pokrócába szorosan beletekerődzve. A fogunk versenyt vacog, és S-t görbedve melengetjük a fenekünket a másik ölében, de a kevéske hőt igencsak óvjuk, ezért mindig egyszerre fordulunk vézna, ugyancsak bökős tagjainkkal. És szót szóba öltünk közben, bele-belevágunk egymás mondatába, ki folyékonyan, ki meg dadogva, mintha mindegyikünk bizonyítani akarná, hogy még van élet benne. Én a legutolsó, békebeli, pesti szülinapomat ecsetelem. Jó szaftosan, akárha étlapról olvasnám. Örökös éhségünket s félelmeinket próbáljuk elűzni így. Három karattyoló, semmit sem érő, neve-sincs, csak egy-egy rávarrt hatjegyű számmal jelölt nyavalyás fogoly húzkodja tehát a maga toprongy fegyenc-zsávolyát, s rejtegeti, babusgatja a közösen szerzett darabka kenyerét – a túlélés reál-szimbólumát – az időnkénti forduláskor meg-megránduló kacat-kupac alatt... És ha összeszámolom megélt esztendeinket – mint az oda hagyott pesti Barcsay Gimnázium hajdani házi költője és hitvány matematikusa, aki ijedtében nagy-hirtelen kikeresztelkedett –, ezzel a két, egymástól is igencsak különböző, már-már velem összenőtt emberi lénnyel együtt sem vagyunk még összesen ötven évesek. (Talán nem véletlen, hogy éppen ők jutottak most az eszembe.)

(Folyt. köv.)

TÉNYLEG, VAN BÁNTÓ ILYEN EMLÉKEZÉSBEN? – II.

Mojzesre – akire a Mózsi becenév sokkal jobban illik – a göndörödni próbáló tüske-haja meg az a szúrós bogár-szeme a legjellemzőbb. A mitugrász, kis erdélyi bóher alig van túl a zsidó fiút férfivé avató bar-micvóján. Szüleit és testvéreit még szülővárosából hurcolták el tavasszal. Csak neki sikerült kiszöknie a nagyváradi gettóból. Hiába kuporgott azonban három napon és éjen át, étlen-szomjan a célfuvarával Pest felé zötyögő lisztes-vagonban. A rakodáskor, pechére éppen elnyomta az álom. A József-városi pályaudvaron kotorta ki a bekötözött zsákok mögül a fegyveres őrség. A nevét meg származását nem volt nehéz kiverni belőle. A kistarcsai internálótábor e kemény kezeléshez képest már szanatóriumnak számított. A szerencsétlen Szálasi puccs után azonban már Mojzes sem kerülhette el a bevagonírozást, ha az auschwitzi gázkamrát ügyes kitérőjével megúszta is.

Stefi viszont – akit én következetesen csak Istinek szólítok – csak a véletlen balsorsának meg a kivárhatatlan hebegésének köszönheti, hogy ok nélkül, echte volksdeutsch árjaként penderítették be a téglagyári transzportba. A Bécsi úton, miséről jövet, haza-útban, a járdaszegélyről bámészta éppen az emberi formájából kivetkőztetett, riadtan igyekvő zsidó menetet, amikor az óbudai temető sarkánál az a nagy ribillió támadt. Valaki megszökhetett a sorból. A parancsnokság dühöngött. Joggal izzadt hát a tarkója a kalpagja alatt a terelteket kísérő, puskatussal tüsténkedő kakastollasnak, amikor a feltámadást hirdető otromba vaskapu előtt hetedszer is hiába számlálta át a megzavarodottan kiáltozó, összekuszált oszlopot. Minthogy odabentről nem számíthatott eleven pótlásra, Isti vesztére, éppen az ő bricseszes, langaléta figuráján akadt meg a Hatóság vizslató tekintete s pofonra lendülő lapát tenyere. Akadozó beszéde miatt sem akkor, sem azóta nem sikerült kimagyarázkodnia. Békásmegyeri sváb, özvegy édesanyja, nyílván azóta sem tudja, haragudjon-e egy szem szökevény fiára, hogy az se szó, se beszéd, ne adjisten, fölcsapott SS-nek, vagy úgy sirassa el, mint akinek egyszer s mindenkorra nyoma veszett.

A szokvány kaja-nosztalgia azonban csakhamar kifúj. Nálam is, náluk is. Érzem, váltanom kell, mert lappadt hasamba már éles késként mar a gyomorsavam. A magam számára is váratlan ötletem támad. – Idefigyeljetek, haverok! Mondok én nektek most egy igaz mesét. A saját bibliámból. Ha még nem vagytok álmosak.

–Melyikből? – kérdi Mózsi, és zsebkendő híján gépiesen szippant néhányat, hogy el ne csöppenjen az orra. – A Tekercsekből, amiket a jó Öreg Druszám meg a hajdani próféták vetettek pergamenre?

– Azz-tatat ta-tartsd meg mmm-magadnak! - tiltakozik Stefi a maga kacifántos módján, és még bokán is rúg. - Jjj-jézusról mes-mes-mes-mesélj nnkább... Nn-ne rrökké azz-zokról a zsid-zsid-zsid-zsidókról!

– Ádám és Éva meg a Hatalmas Úristen – kezdek hozzá hol volt, hol nem volt tónusban, mintegy a gyerekkorunkat idézve –, tudjátok, hármasban föl-le sétafikáltak abban az Éden-kertben. Mint ahogy hárman vagyunk, Isti és Mojzes most mi is, ebben az Anti-paradicsomban... Szóval árnyas fák, hűs szellő, illatos virágok, meg ami kell, a zamatos gyümölcsökről most engedelmetekkel nem beszélek, tehát minden úgy, ahogyan az az Ószövetségben, vagyis a Tórában olvasható... A legbiztonságosabb vállhoz kétfelől simultak, s az Úr karjába kétfelől kapaszkodtak.

– Isteni soruk lehetett! – sóhajt rá áment az én Mózsim. – Micsoda pech, hogy erről már végleg lecsúsztam.

– Gondolhatjátok, hogy azok ott mennyire élvezték. Nem győztek ujjongani. Öröm-kurjantásaik egymásba fonódtak, s ez volt talán az első kánon a világon, amitől még az Ifjú Nap is elandalodott. Lecsukódó hunyori szeme, hanyatlóban még vörösre festette a fák vastag törzsét, majd végül néhány parázs-szikrát szórt az első emberpár meg az Úristen elégedett és diadalmas arcára, a teremtett világ dicsőséges harmóniájára...

– Be szépen beszélsz – suttogja Stefi, és észre sem veszi, hogy ezúttal elfelejtett hebegni.

– A megilletődött Ádám szólalt meg először. Emígy: – Jó Uram! Látod, tele vagyok örömmel meg bizakodással, de a kíváncsiság is szorongat. A leginkább az izgat, hogy miféle ránk hasonlító utódokkal áldasz meg majd bennünket, ahogyan ígérted, az idők során? Büszke lehetek-e majd rájuk, vagy szégyenkeznem kell netán miattuk? - s megint csak én csodálkozom legjobban a fantáziám diktálta váratlan fordulaton.

(Folyt. köv.)

TÉNYLEG, VAN BÁNTÓ ILYEN EMLÉKEZÉSBEN? – III.

– Ezt merte kérdezni az Adonájtól? – álmélkodik s szinte hallom, hogy a legszívesebben köpne egyet Mózsi. – Micsoda egy hücpe, egy szemtelen azesz pónem!

– Évának sem kellett több, hiszen a téma az Ígéret elhangzása óta lázasan foglalkoztatta. Mint akinek elevenére tapintottak, úgy sikkantott fel. – Hiszitek-e, testvéreim?

Az igenlő csönd mindkét oldalról egyszerre buzdít: jó úton vagyok. Most már Évát is meg merem szólaltatni – bátorodom föl még inkább. – Juj, Nagyuram, nem is tudom, mit képzeljek. Ha mindahányan hasonmásaink lesznek, akikben megsokasítod nemzetségünket, Szent Abba-Atyánk, ugyan miről tudom majd megkülönböztetni gyönyörűséges fiókáimat? Jaj, de várom, hogy mit mondasz Urunk-Istenünk, ugye lerajzolod, töviről-hegyire elmagyarázod nekem a jövendő gyerekeimet?

– Csuti! - csóválta a fejét Ádám rosszallóan, és egy rejtett tompor-bökéssel intette hallgatásra asszonyát. Még szerencse, hogy a rájuk borult alkonyat elfedezte illetlen hevességét.

– A Fénylő Úr azonban a sötétben is mindent látott, és elnézően derült kedvelt hebrencsein, akiket Egyszülött Fiára nézve formált egyetlen teremtő szavával.

– Végre Jézusról is hallok már valamit - engesztelődik Stefi-Isti, s valósággal átmelegszik ettől a, lágerban tán még sohasem érzett örömtől.

– Hogy ezek a csudás, eleven képmások, tapasztalatlanságukban miféle csacska kérdésekkel ostromolnak! – hümmögte az Alkotó, esze ágában sem volt, hogy megkerülje a választ. Két tenyerét Mózes kőtáblájaként a majdan Törvényt adó Szinaj-hegynél följebb, csaknem a Holdsarló magasságába emelte, úgy fordult szembe gyermekeivel. – Látjátok szerte ágazó, izzó ujjaim különféleségét? A tiéteket is ezekről mintáztam! Úgy ám, Kedvenckéim, eljövendő utódaitok végtelen sora is, biza így fog különbözni egymástól. Mert nincsen ám két egyforma közöttük, akárhogy méricskélitek... A bal meg a jobb – egymás tükörképei, nemde? Mégis fölcserélhetetlenek... A hüvelykujjak – próbálgassátok bátran ti is! –, ugye a fogáshoz, a markoló megkapaszkodáshoz lesznek nélkülözhetetlenek? A mutatóujjak pedig majd az irányt jelzik, hogy honnan meg hová. A gyűrűsujjatokról viszont azt kell tudnotok, hogy az az együvé tartozásotokat jelképező kis abroncs hordozására lesz alkalmas mindenekelőtt. Aztán nézzetek csak ide, erre a leghosszabbra! A középsőre... A legrangosabb – jól figyeljetek! – mindig azért emelkedik ki a többi közül, mert arra van hivatva s kiszemelve Örök Tervem szerint, hogy majd az egyensúlyt gondozza és tartsa fenn szorgos testvérei között. Értitek szavam?!

Az isteni érvek harangzúgásként visszhangzottak az éjszaka édeni ámulatában. Meg a barakkban, ahol a hideg ellenére, négy eleven, hajlékony csigaszarv kandikált ki egyszeriben a takaró alól: a Mózsi meg Isti pajtásom önállósult kezei.

– Atyánk! Kedves, jó Abba! Dicsőség Neked okításunkért, de meg ne haragudj már, hogy figyelmeztetni merlek – szakította félbe a tűnődés pillanatait Ádám –, de még nem szóltál a legkisebbjeinkről, ezekről a csenevészekről, lásd itt a széleken, amelyekben a legvékonyabb a csont, a porc meg az erő. Ugyan, miféle gyermekeket nemzhetek majd én, még oly szent indulattal is ezen semmire valók mintázatára?

– Én bugyuta fiam!–- fúlt a dörgedelmes válasz harsány hahotába. – Hiszen a teremtés csodáját éppen abba rejtettem el!

–Ebbe a kis vacakba? Bocsánat, szeretve tisztelt Apámuram! Örök igazmondóként ugyan hogy mondhatsz már ilyet?

– Fogd fel végre, akarom, hogy tudd a Titkot! A magba zárt végtelen fejlődés minden egyes kódját, a dús koronát bontó, égre törő fától a tenger és a vadon nyüzsgő világáig, az egész diadalmas életet, a szeretetet csakúgy, mint a türelmet és a bölcsességet, a mindenséget tehát s annak összes zegzugát meg a mindezek felett uralkodóvá tett minden leszármazottadat: az emberiség teljességét mind-mind ezekre a kicsinyekre bíztam!

– A ss-svábokat mm-meg a, mm-magyarokat is? - hebegi félénken Stefi.

– Hát persze – torkollom le az újra dadogót. – Úgy kell legyen, hát úgy is lesz – szólt az Úr –, idejében kinyilatkoztatom majd, ha erre jelölt ivadékaitok olykor nehezen hordozzák is el a csekélységükhöz és szerénységükhöz aránytalanul súlyos, már-már gigászi terhet! Az őrálló gyengék és kicsinyek felelősségét a többiekért...

(Folyt. köv.)

TÉNYLEG, VAN BÁNTÓ ILYEN EMLÉKEZÉSBEN? – IV.

– Az Első Férfinak a szája is tátva maradt erre a furcsa isteni logikára. Éva – aki nem kis erőfeszítéssel, szájára tapasztott kézzel hallgatott megintése óta –, az Első Nő csapott a homlokára most. A szeme elé holló fátyolként boruló fürtjei sem gátolták abban, hogy az éjszaka sötétjét áttörve, egyenest a szívébe világítson az isteni szikra, egy váratlan, forró dobbanással: – Teremtő Atyám! – sikkantott fel ismét, de bugyborékoló kacagásán percekig nem volt képes úrrá lenni aztán. – Abba! Abba! Csak nem? Csak nem ezek lesznek majd „a választottaid” – a ZSIDÓK?

Nagy-nagy csönd fogadja ezt a szellemi sugallatot a hármas blokk harmadik emeleti priccsén, ahol ennél képtelenebb dolgot tényleg nem hallhatnánk. Beleborzongok a számomra is döbbenetes kijelentésbe, mégsem érzem már a bennünket körülvevő fenyegetést olyan jegesnek, olyan végzetesnek. Lám, két társamat, a kenyeres-pajtásaimat álomba ringattam fantasztikus biblikus mesémmel. Ha gyorstalpaló kényszer-kikeresztelkedésem mást nem is eredményezett volna, már ez is csoda lenne. Déjà vu – „már az is elég lenne!” –, tanított a rituális refrén-kérdésre ortodox-sipkás nagyapám, amikor az Egyiptomból történt kivonulás csudáit egyenként soroltuk a gyerekkorom széder-estéinek ünnepi, gyertyafényes asztalánál.

BEVALLOM, NAGY A KÍSÉRTÉS, MÉGSEM ESZEM MEG A TAKARÓ ALATTI KÖZÖS KENYÉRSARKUNKAT. És derűs mosollyal szenderedek e l– először sikerül így elaludnom a láger halálos szorításában –, mert a szívemben feltétlen bizonyosságot érzek, hogy igenis túl fogom élni a borzalmakat. Emlékszem, attól a pillanattól kezdtem szentül hinni benne, hogy biztosan megérem a hazatérést, és az otthon újra otthonom, Magyarország pedig újra a hazám lesz, ahol még sok-sok feladat vár majd rám... EZ VOLT AZ ÉN CSODÁM A HÁRMAS BARAKKBAN, EZT KAPTAM SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉKUL – ODAFÖNTRŐL.

Csak azt tudnám, hogy azóta mi lett velük, azzal a két kedves takaró-szomszédommal... Hogy-hogy nem kerestem őket eddig? Be nagyon örülnék, ha jelentkezne valamelyikük is...

(Fekete János: Csuda a hármas blokkban. Ezredvég, 2000/6-7.)

Szép.
Persze, ha a mínuszolóknak szól, olyan, mint disznók elé gyöngyöt szórni.
És mégis. ki tudja, nem éri-e meg, legalábbis olykor.
Ha csak egy is akad köztük, aki...

ZSIDÓ VAGYOK? SVÁB VAGYOK? SZLOVÁK, SZERB, HORVÁT, ROMÁN VAGYOK? ROMA VAGYOK? MINDEGYIK VAGYOK: MAGYARBA OLTVA! – I.

A többes identitással apá(m)nak és fiának (nekem) egyaránt meg kellett birkóznia A magam megmérkőzését a már nemegyszer utalt identitásdolgozatom tárgyalja – szombat.portalinternet.hu/ujhirek/1119_kettos_magyarzsido_onazonossagesazantiszemitizmus.htm

Apám (a post főhőse) nyolcvanévesen – számos nekiveselkedése után – személyisége történelem zúzta darabkáit a szépíró eszközeivel gyűjtötte egybe (idézte föl) és építette bölcsességgel megáldott új egésszé. E munkájából közlök részleteket.

Zsidóságom és én
- Jelzések önmagamról s a vészkorszakról, egy regénykivonaton végigrobogva -
(Vesd össze: Marvin, 1991, Budapest, Amana Kiadó)

Csuklómon a Marvin. Apai örökség. Megint egy álmatlan éjszaka, a számvetést nyilván én sem kerülhetem meg.
Ki vagyok? Honnan jövök, s hová tartok? Támpontnak a másfél évtizeddel ezelőtt megjelent Marvinomba, az órámról címét nyert életregényembe fogódzom (fizikai értelemben is, hiszen ezt a könyvemet időnként előveszem, belelapozgatok, újraolvasgatom). Mentőkötél? Az biztos, hogy a tulajdon véremmel vetettem papírra. A megtörténtek nüánsznyi módosítására csak azért vetemedtem, hogy a kevés túlélő egyikeként végre ne csupán a hitsorsosaimnak jajongjak, hanem a nem-zsidó honfitársaim is magukra a felemás, fél-keresztény Vígh Jánosban. Ez nem is hazugság, hiszen a nemzeti és nemzetközi fűnyíró ugyanúgy lekaszabolta a felemás házasságból származókat meg a kikeresztelkedetteket, mint az echte zsidókat. Valójában hiteles a Marvin minden mozzanata: a kilátástalan kétségbeesésünkben megkísérelt, eleve kudarcra ítélt Jugoszláviába menekülésünktől kezdve, annak minden további következményéig. Kényszerű társasutazásunk minden egyes története úgy igaz, ahogy a regényben leírtam.
És hasonló manőverrel törekedtem életveszélyes történetem általánosítására a Marvinban, amikor a tizenhat éves koromban, isteni szerencsével átvészelt, előbb a magyarságomból, utóbb az életből való horthy-hitleres kiradírozásom fejleményeit egy meglepő párhuzammal fejeltem meg. Alig egy évtizeddel későbbi kerettörténetként rávetítettem ugyanis a mindenen átgázoló vörös világmegváltásba való lelkes belesodródásomat, azokat az eseményeket, amikor a legjobb szándékom ellenére hoztam bajt, szorongást, bánatot néhány embertársamra, többek közt a rajongva szeretett testvérbátyámra, egy jó szándékkal kezembe adott, zavarodott agyamat utóbb az Intelligent Service kezdőbetűire emlékeztető, félre magyarázott, brit katonai sapkajelvény miatt. A regényben kidomborított párhuzam azonban senkit se késztessen arra, hogy a történelmünk érintett két fordulata között egyenlőségjelet tegyen. Mert az emberi szörnyetegség csúcspontja, a szisztematikus és precizitásban felülmúlhatatlan holokauszt sokkal inkább megnyomorította valahányunk lelkét, mint bármi egyéb, és bizonyos értelemben az tükröződik és hat még ma is az előítéletek és a vakhit gonoszságainak tovább gyűrűzésében.. Csak ha egymás bőrébe, lelki aurájába képesek leszünk minden aggályt és előítéletet félretéve belebújni, csak ha mindenki megérti, hogy lehetett szinte mindahányunkat megfélemlítve és meghülyítve, a régi barátságokat felbontva-felborítva egymásra uszítani, és néhány géppisztollyal, hetvenesével, béna vágómarhaként vagonba terelni, vagy éppen ezreket a jeges Dunába lőni, csak ha végre mindenki belátja az ember manipulálhatóságának iszonyatát, csak akkor reménykedhetünk valamiféle igazi megbékélésben. Számomra azonban az a legfontosabb, hogy nekem sikerüljön kibékülnöm önmagammal.
Nos, a kút mélyén ugyan mit látok? Egy zavarodottságából és halálos sértettségéből csak évtizedek múltán szabadult, zsidóságához és magyarságához egyaránt ódzkodva visszatalált vén íróembert. A Schwartzból fordított vezetéknév feltételezhetően egy szabolcsi faluból Újpesten át Pestre származott, sok gyermekes, kaftános és pajeszos galíciai ősömtől ered, tán az emancipáció és a mámorító magyarosodás ötödik-hatodik nemzedékének lehetek a fia. A korán elvesztett nagyszülőkön túl a messzi idő-ködből, bizony senki eleven ős-féle nem dereng előttem, mintha a semmiből támadtunk volna mi is, ugyanúgy, mint a többi, kutyabőrt nélkülöző szegényember. A két nagyapám, ez is, az is ortodox hitű, szakállas szobor-ember, akiknek a bibliai tekintélye életük végére, elvilágiasodott családjukban fokozatosan eltörpült. A négy lánya kiházasításával bajlódó, mindig szénporos tüzelő-pincés anyai tatámat néhány hónap alatt összeroppantotta a szelíd nagyanyókájának hirtelen hamari halála. A tíz gyerekét a nadrágszíj igazságosztó Rihmen-bácsijával hétvégeken keményen el-elnáspángoló utazó-ügynök másikról valamivel több az emlékem: amikor megtollasodott és pesti polgárokká ért ivadékainak sikerült végre leszoktatniuk az öregfiút a vándoréletről, a pasaréti villa emeleti kisszobájába visszahúzódva már csak kedvenc unokájával, vagyis velem borozgatott, és mondott áldást, bróchét mindenre, amire csak lehetett. A szünetekben meg rá-ráripakodott a nyikorgó falépcső tövében terpeszkedő hallban, lent ricsajozó hitetlen pose brancsot. Megvetőn sziszegő mérgében csak hámánokként meg kishitlerekként emlegette őket.
A keresztnevem ómenje viszont már kifejezetten magyari, bár a népmesék legköznapibb falusi nómenje, noha a nyolcadik napon, a Törvénynek megfelelően, ahogy a hét évvel idősebb bátyámat, szabályszerűen körülmetéltek engem is. Gondolkodni, többgenerációs családi beállítódásunkból következően kizárólag magyarul tudok. Németül, angolul és „szlávul”, a hitleri lágerek e keveréknyelvén mindössze nyögdécselek, noha „in paid English-lessons” különórákra beirattak jó szüleim a háború viharától összezilált tanuló-éveimben. Három megjelent regényemet – így a holokauszt tragédiám sűrítményét is – ennél fogva csak magyarul írhattam meg, akárcsak a novelláimat. Alkoholizmus témában született szakmai dolgozataimmal is hasonló a helyzet.
A Marvin hátsó borítójáról a szerzői fényképem – hogy-hogynem – mégis önelégülten vigyorog a képembe. A könyv megírásakor éppen hatvan esztendős vagyok, s még erőm teljében emelem magasra a másfél éves kisbaba-önmagam bekeretezett fotóját, mintha így szeretném jelezni a probléma (és családi átkok) akaratom ellenére bekövetkezett hagyományozódását nemzedékről nemzedékre.
A Marvin ugyanis – miként erre már utaltam – nemcsak a kamasz önmagam, és a hozzám hasonló kertészimre-fickók, képtelenségükben természetes holokauszt-sorsáról szól. Az ötvenes éveket idéző párhuzamos történet már felnőtt magamat, és a nagy fölszabadulásban megvénhedt apám temetését eleveníti fel, ahol azzal a bátyámmal kellett szembesülnöm, akit magam hívtam haza Tel-Avivból, de mintegy két éven át gondosan elkerültem akkoriban. Érthetően (bár utólag mélyen szégyelltem megbocsáthatatlan viselkedésemet, amelynek jóvátételén később a regény lett a hitelesítő pecsét), hiszen naiv jószándékkal éppen én „jelentettem föl” őt a nagybetűs Párt káderosztályán. Hogy legyenek szívesek már tisztázni, nem szervezték-e be imperialista ügynökké odakint, amikor a munkaszolgálat elől menekülve (a könyv szerint Jugoszláviában lett ugyan Tito-partizán, de valójában Palesztinában jelentkezett önként az angol hadseregbe, majd aztán Észak-Afrikában) harcolt a fasiszták ellen. De erről a tanulságos paralelsztoriról, mint már említettem, ezúttal hallgatok. Ha valaki kíváncsi rá, ott a regény, vegye elő.
Következzenek hát a rövidülő napjaim miatt mind gyorsabban pergő kivonatok és részletek a Marvinból, ősz kommentárjaimmal körbekerítve.

[Folyt. köv.]

ZSIDÓ VAGYOK? SVÁB VAGYOK? SZLOVÁK, SZERB, HORVÁT, ROMÁN VAGYOK? ROMA VAGYOK? MINDEGYIK VAGYOK: MAGYARBA OLTVA! – II.

1944. március 19-e, vasárnap

A 446-os, Kemény Zsigmondról elnevezett cserkészcsapat Hármashatár-hegyi hadijátékát (számháborúját) váratlanul lefújja a csapatvezető. A hegynyeregből döbbenten észleli a Bécsi úton a főváros felé dübörgő német tankokat. Így vette kezdetét az ország teljes katonai meg-szállása, a totális náci uralom. A fiúk sietve szétoszlanak, és három-négyfős csoportocskákban haladéktalanul indulunk haza. A fák ritkulni kezdenek s cserjévé törpülnek, ahogy negyven-kettes csukámmal lefelé taposom a Csúcs-hegy meredek partoldalát. A szántóföldek, a dom-bok, a sziklák – minden olyan, mint régen, de valahogy mégis megváltozott az egész, akkor is, ha mindenki titkolni próbálja. Mert otthon csak susognak, sustorognak. „Aber nicht vor den Kindern!”
– Kapocsmacska! – tárja karját Nyuszi. Kibontakozom, behúzom az ajtót, zsákostól nekidőlök. Nyuszit semmiképp sem akarom megijeszteni. A félhomályban lassan kirajzolódik a fogas és a rajta csimpaszkodó kabáthalom. Ejha!
– Kupaktanács – súgja a fülembe anyám, ujja a száján. Szokatlan hunyora azt sugallja, hogy értsek már szó nélkül, de grimasza kicsit erőltetettre sikeredik. Azon porosan kísér az ebédlőbe.
– Kez’csókolom – motyogom, de mindjárt a küszöbön megbotlok. A fullasztó füstben klónozott birkafejek bólogatnak. A szanaszét tologatott székeken, háttal az ablakot támasztva, Apa hét testvére mind ott kuporog, ahogyan együtt még sohasem láttam őket. Mária néni, nő létére szerényen hátrahúzódik. Többségükben itt laknak Pesten, vagy Budán, de a házunkat eddig elkerülték. Most meg? Családi nagytanács a Ráday utcában? A hátizsákom mindeneset-re odavágom elibük. Az ábra szerint éppen rám várnak. Én a mellem düllesztem, Nyuszi vi-selkedését azonban nem értem. Szegénykém – mint aki láthatatlanság után sóvárog – úgy si-mul a kályhacsempékhez. Fontosságom tudata azonban minden más érzést elnyom.
– Budáról jössz, ugye, Jancsi fiam?
– A Bécsi út felől? Tankok?
Még jobban kihúzom magam, s jelentőségem tudatában bólogatok.
– Lövöldözés?
– Honvédség?
Nagy bölcsen csóválom a kobakom.
– És a rendőrök?
– Mi lesz ebből, gyerek?
Istenúgyse, szemérmetlenül élvezem a szitut. Ha már ennyire maguk közé fogadtak, köteles-ségem, hogy válaszoljak. – Hát mi lenne? – vetem fel a fejem. – Szabadságharc. Mint ezer-nyolcszáznegyvennyolcban.
Végre kimondtam! A Kevély-nyeregben megbújt Betyár-csárda mögül, ahonnan végre rálát-hattunk a dübörgő Bécsi útra, szüntelen ezen rágódok Az agyamat feszítő gondolataimat ma-ga a hídra mutogató Bem apó öntötte szavakba, mikor már a Duna fölött trappoltam riadt ba-kancsommal. Itt azonban semmi hatás. Csak a nyomasztó csend. Sebaj. Majd megmagyará-zom. Mély lélegzetet veszek, mint startfejes előtt a szigeti Fedettben. Neki is kezdenék a Nemzeti Dal gyújtó soraira. De letorkollnak, mielőtt megszólalhatnék.
– Küldjétek ki a gyereket – int le Ambrus bácsi, a legelőkelőbb s legtorzabb figura. Közbevakkantása jeges víz a nyakamon. – Józsi! Ugyebár nem azért hívtál ide minket, hogy a kölyköd sületlenségeivel traktálj?
Egyből világosság gyúl a kobakomban: a kupaktanácsot Apa hívta össze. De hogy-hogy Apa nem véd meg? Sőt. Mint akit megpirongattak, úgy szegi le a fejét. Francos betolakodónak ér-zem az összes hatszögletű rokont.
– Hogy tudsz így nézni, jaj istenem – csapja össze a kezét ájtatosan Mária néni – ha megszidnak, kisfiam, süsd már le a szemed!
Meg se rezzenek, mintha nem is nekem szólna. Vajon meddig bírom? Szerencsére Nyuszi nem vált még rideg kályhacsempe-dísszé. – Nem tudod a szád tartani? No, mars a fürdőszo-bába – tuszkol kifelé, és már odakint fejezi be a pirongatásomat. – Vízcsap alá, egy-kettő… Te szabadsághős!
Hát igen, az ilyen szidás hét dicsérettel felér. Nyuszi az egyetlen, aki felfogja, min háborgok. Következésképp nem is macskamódra mosakszom, ahogy általában szoktam, hanem beállok a kádba, s Nyuszi kedvéért vastag sugárban eresztem magamra a zuhanyt. Csak úgy zsong ben-nem a tettvágy, noha nem épp azért bolydult fel a világ, hogy engem férfivé avasson.
A szobámban ott a tiszta ing és az élibe hajtott fehérnemű az ágyam szélén – mind Nyuszi gondoskodása. Még a vasaló melegét is érzem, amikor a friss cuccokat magamra rántom, s már fütyörészni volna kedvem. A bentről átszűrődő hangzavar azonban újra ráébreszt a köte-lességemre; odaosonok a tapétaajtóhoz.
– Ej, Józsi, könnyű azt mondani – ez Mária néni lehet, a győri tánti.
– És a mi családunk?
– Bízd a Jóistenre!
– Rég megmondtuk neked – vágnak egymás szavába, s a hangjuk összezagyválódik.
Mi a csudát vitázhatnak ilyen hevesen? És miért perelnek mindnyájan Apával? Tíz körmöm-mel kapaszkodok a kilincsbe. Hirtelen csend lesz, mint amikor az osztályfőnökünk váratlanul ránk nyit, s kiszámított párducléptei mindnyájunkat pánikba szuggerálnak. Ki az osztályfőnök odaát? Még csak nem is vitás. Szinte látom a keményített kézelőre pocakló, gyűrűkkel villogó felemelt szőrös kezét, ahogy a pergő nyelvekre egyetlen intéssel vet hurkot.
– A tényállás a következő.
Miniszteriális rokonunk fakó, opálos hangját nem lehet félreismerni. Halk, de határozott: va-lósággal megfellebbezhetetlen. Könyörtelen, mint a tankok Bécsi-úti robajmenete. Érzem, el-érkezett az utolsó pillanat. Már az udvart tiporja, a keramitkockákat, a következő pillanatban, jaj, a poroló korlátját is kidönti. – A törvények értelmében – maródnak belém a kegyetlen szavak – Elza zsidó.
– Zsidó!? – nyilall belém, de nem vagyok képes fölfogni. Vicsorgok, a szemem könnyet présel. A fenébe is! És egy elhaló hang – Mária néni – a világ végéről sóhajtja rá az áment. – Hiába tért ki, amikor összeházasodtatok.
Másodpercekig a szívem se dobban. Furcsa, mégis élek. S az ürben minden helyére kerül. A családon belül húzódó szögesdrótok. Magányosságunk. Semmi sincs ok nélkül, legfeljebb ok-talanul. Jézus Krisztus is zsidónak keresztelkedett. Istennek szent anyja, Mária pedig héber asszony volt. Sőt, a feszületekre szögezett INRI is: rex judicorum, zsidó-király. Ezek pedig? A törvények értelmében! – visszhangozzák a kisszoba dülöngélő falai, hogy az ablaktáblák belereszketnek. Úristen! Miféle törvények az ilyenek?! Nyuszi zsidó. Nyuszi zsidó – ismétel-getem a felfoghatatlant, s már-már kéjjel forgatom a tőrt friss sebemben.
– Ugye, ugye – sopánkodik Mária néni egyhuzamban, csak azt tudnám, hogy bírja szusszal –, miért is nem hallgattatok rám idejében?
– Hagyd el, Marika – hallom újra a Bácsi könyörtelenül reccsenő hangját –, az efféle ké-ső okoskodás csak lyukas köpönyeg, eső után. (Istenem, de bölcs!) Döntenünk kell, de józan-ésszel. Megértettük egymást? – és számító nyugalma nem sok jót ígér. Abban a műfogsoros, lélekőrlő szájban összpontosul most családunk esze, ereje, ítélete. – Meg kell mondjam, kivé-telezésre ne számítsatok. A minisztériumba garmadával érkeznek hasonló kérelmek. A ke-gyelmes úr utasítása egyértelmű: irattárba mind! Tehát? – kérdi az imperátor már másodszor, öngerjesztett szónoki hévvel. – A legcélszerűbb a házasság felbontása. Pro-forma, természete-sen. Elza egyelőre a nővéréhez költözik – csörren a kegyetlen végkövetkeztetés a koponya-állkapocs halál-üregéből.
– Nem! – ezt az örökkön görbe, púpját meresztő Tekintély Szörnyet nem bírom tovább elviselni. – Gazember! – hördülök föl, s eszemet vesztve lököm be az ajtót. Egymagam el tudnék űzni minden betolakodót. A karszék mélyéről világító fehér inggallér pedig ellenállha-tatlanul vonzza, valósággal görcsbe rántja a kezem. Jézus Krisztus őrjöngő indulata gyullad ki bennem, a zsidó Jézusé a kufárok láttán, akik a szent helyet meggyalázták. Utamban egy szék. Felragadom, meglóbálom, noha szálka szúr az ujjamba, de üvöltés helyett csak hörögni va-gyok képes. A nyavalyás féreg! Szögletes arca egyszeriben rombusszá torul az ijedtségtől, szeme kigúvad, elkékült kígyóajkát gyűrű-pitykés reszketeg ujjával karmolássza.
– Jancsi! – torpant meg egy sikoly az utolsó pillanatban. Az egyetlen hang, amely még megfékezhet, Nyuszié, s én szélütötten tántorodok meg. A szék reccsenve hull ki a kezemből, én meg hang nélkül összecsuklom, s – ki tudja, hogy – a biztos apai karokban landolok. Föl-támadt volna? Szava harangzúgás. – Egyikötökre sincs szükségem többé.
És már egymás sarkában kocog kifelé a Szégyen Család. Tulajdonképpen el kéne szomorod-jak. Sohse voltunk még ennyire magunkra hagyatva. Mégis, inkább valami jóleső melegség tölt el. Apámat és Nyuszit még sohasem éreztem egymáshoz és hozzám ilyen közel.
Ilyen időkben az ember hamar érik. Most aztán mindent meg kell értenem. Hogy túlélhessem. Akármilyen furcsa, de hiszek még ebben a valószínűtlen lehetőségben. Tizenhat évnyi titko-lódzás – nem semmiség. És most, se szó, se beszéd, bedobnak a mélyvízbe. Eszmélésem vol-taképp szerencsés dolog. Az lett volna csak szép, ha – míg milliók döglenek a saját piszkukba fagyva – én ezt az egész háborút angyali lélekkel végigálmodom
Még szerencse, hogy nem voltam soha antiszemita. Ahogy a cserkésztörvény, úgy én se. Bi-Pi mondta – vagyis Lord Baden Powel – tehát hiszem: a cserkész minden cserkészt testvér-ének tekint. Se vallás, se arcszín, se faj, semmi se számít. Nekem. De azoknak? A fene egye meg, én mégis csak római katolikus volnék! Nem tehetek róla, annak születtem, abban nőttem fel, és csupán magyarul értek. Istenemre, mi vagyok én, ha nem magyar?
A dupla hazugság dupla szégyen. A zsidóságom most már – bélyeg. A pirulás a vád miatt – ez a sokkal súlyosabb. Ember-e egyáltalán, aki a tulajdon anyját szégyelli?

[Folyt. köv.]

ZSIDÓ VAGYOK? SVÁB VAGYOK? SZLOVÁK, SZERB, HORVÁT, ROMÁN VAGYOK? ROMA VAGYOK? MINDEGYIK VAGYOK: MAGYARBA OLTVA! – III.

Mi lesz velünk?

Tizenöt évem – arasznyi élet egy aggastyánnak. Nekem azonban a teljesség. Növekedésem. Ügyesedésem. Kismillió emlék. És mindenben, mindenütt Nyuszi. A gondolatától is félek egy olyan világnak, amelyből ő hiányozna. Most meg kéne tagadjam? Akitől totyogni, beszélni tanultam?!
A családi krónika szerint elibém térdelt, s úgy hívogatott: „Ki jön a házamba?” Amikor pedig félrekotortam melegszőke fürtjeit, anekdota lett egyik legelső felfedezésemből is: „Jé, anutának van püle!” Mese, szájhagyomány habbal, ugye? De az már eleven emlékezet, hogy Nyuszi kezét fogva tudtam csak elaludni, ha estéről estére túl nem jár az eszemen! A betyár, nem a párna csücskét csúsztatta a már szenderedő markomba? Az a tízágú eleven jószág, na-hát! Lázat mulaszt, sebet heggeszt, jobban, mint a bibliai szenteké, és mi mindent tud még azon kívül! Egyszer bábozott, másszor árnykutyát majmolt a falra, istenem. Még a pofonja sem fájt igazándiból soha, attól is Nyuszi sírta el magát előbb; alig duzzoghattam egy halvány prepsit, máris őt kellett vigasztalnom.
És az első betűvetés? Sercen a hasított tollhegy, ahogy rójuk, rajzolgatjuk a karikákat meg a karcsú hurkokat. Két ujjal – könnyedén, mint a szellő – simul rá görcsölő öklömre, egyszerre lazít és vezet. S az ákombákomok tüstént értelmet nyernek. Vagy az emlékezetes versmondás a tanfelügyelő úr előtt? Az Anyám tyúkjába úgy, de úgy belesültem, pedig otthon előtte is, utána is felmondtam hibátlanul! A szavalóversenyen később, bezzeg már kifogtunk a lámpa-lázon. Nyuszi még idejében odafurakodott az első sorba, s a nyitott könyvvel az ölében, hang-talanul, de leolvashatóan tátogott nekem, a dobogó felé. Erdélyi, szovátai keserű élményét is akkortájt mesélte el, ahol úgy esett, hogy a magyar szóért a fürdő vendéglőjében nyilvánosan rájuk ripakodtak. És amikor a rádiót ültük körül? Zengett a Himnusz, pattogott a Rákóczi in-duló. Kis-Komárom, Nagy-Komárom újra egy – hát nem csodálatos? Csak úgy csattogott, szinte szikrázott a kövezeten a lovak patkója, s a szpíker lelkesen festette elénk, ahogy ficán-koló fehér kancáján, már-már tánclépésekben ügetett át a Duna-hídon mindnyájunk édesapja, a Legfőbb Hadúr. Nyuszi meg össze-visszacsókolt, s a bátyámat közben fél kézzel döngette hátba, hogy a jóból ő se maradjon ki. Fintorgok és hunyorgok, csuklom és harákolok, csakhogy bőgnöm ne kelljen. A hányingert is meg lehet szokni, ha muszáj. Mostantól le nem veszem a szemem Nyusziról. Árnyékként követem minden lépését.
Reggel, a kapunkon kilépve, váratlanul egy csődület kellős közepébe kerülünk. Házunk sarká-ra egy ménkű sárga plakátot nyaltak fel az éjjel. A veríték kiver: „Jelen rendelet hatálybalépé-sétől kezdődően, minden hatodik életévét betöltött zsidó személy, nemre való tekintet nélkül köteles házon kívül, felső ruházatának bal mellrészén, jól láthatóan 10x10 cm átmérőjű, szö-vet, selyem, vagy bársony anyagból készült, kanárisárga színű hatágú csillagot viselni.” Le kéne szaggatni! – lobban az indulatom. A csődület ordas-tekintetétől, csípős megjegyzéseitől azonban megriadok. És már tudom, hogy nem tépem le azt a förmedvényt. Gyávaságom mér-gét Nyuszira fröcskölöm, s elrángatom. Még ő süti le a tekintetét?!
Hazatérve Nyuszi a szekrényben kotorászik. A rongyoszsákban. Csillagnak való foltért matat. Valami sárga selyemből nyírja ki görbedt figyelemmel, ölében megtört gallérral, kukán terül szét a kék kosztümkabátja, az ezüstlakodalmi. Csak ráférceli gyalázatát.
Sötét árnyék borul fölénk az ajtó felől. A görnyedt, űzött óriás felhördül, s megtántorodik. A sebzett bölény a szoba közepére lódul, tagló mancsával Nyuszi felé sújt, jaj, életében nem ütötte meg soha. Most se: a kabátra csap le, valósággal kitépi Nyuszi kezéből. Ahogy én a plakátot akartam. Foggal-körömmel esik neki. Csak úgy herseg a rabszövet, ahogy végigha-sad. Apa földhöz vágja az egész riherongyot, és üvölt. Eszelősen a halántékába mar, borostás arcát karmolja, vére serken, a fogát pedig úgy csikorgatja, mint aki végképp megveszett. Nyuszi meg négykézlábra ereszkedve szedegeti össze a levert varródobozból szanaszét gurult százféle ezt-azt, és a parkettot áztatja. Amíg Apa le nem ereszt, s le nem kushad mellé, és rám veti rám szomorú tekintetét. Széles állkapcsa az iménti dühét még csak nem is kérődzi már, inkább valamiféle mosolyt mímel. Aztán a Marvinra pillant, s a fejét csóválja. – Megállt, látod fiam, először, amióta az eszem tudom – motyogja. Én meg segítek rendet tenni nekik.
Nyuszi éjszakái? Altatók, hamispénzén vett csalárd nyugalom. Én adom a szájába, szemen-ként. Az üvegcsét már rég kiloptam a gyógyszeres szekrényből. A nappalok pedig monoton szürkeséggel, fenyegetően zakatolnak. Hű, de kutya-nehéz ez a férfi felelősség! Nem! – tilta-kozom álmatag –, dehogy alszom el. Csak pihentetem a szemem.
Nagysokára feltápászkodom a fotelből. A sötét lakás – huzatos barlang. A csönd szinte har-sog, a tárva hagyott előszobaajtó pedig baljóslatot tátog. Istenem! Hová mehetett? – pattanok fel, de nyugalmat erőszakolok magamra. Csak semmi pánik. Duna? Villamos? Pályaudvar? – latolgatom szédítő iramban. Vállra kapott kabátban, lobogó sállal rohanok keresztül az udva-ron, már ahogy papucsban lehet. Futólépés! Irány a Dunapart. Valami azt súgja, ott lesz. A víz közömbösen csobban-loccsan. Csak akit keresek, az sehol. Újra a házunkban. Nyuszi nélkül az csak egy kiégett, sivár rom. Félig tárt, félig behajtott, nyikorgó előszobaajtónkban az imént otthagyott, ijesztő homály. Nyuszi veszélyben van, érzem. De hát hol keressem?!
– Jancsi! – pisszen a sötét lépcsőház valahonnan, a magasból. Kettesével erőltetett ka-paszkodás. Reszketve markolászom a meredek karfát, hogy az ismétlődő, halk szólongatáshoz mind közelebb kerüljek.
– Nyuszi! – tör ki belőlem a fékezhetetlen öröm, de a rémület tovább mardos: ugyan mit kereshet odafönn? A harmadik emelet egyetlen nagy lihegés, kitárulkozó karunk összefonó-dik, könnyázott arca egyszerre sós meg édes. – Nyuszi, hát szabad ilyet?
A (magyar királyi) csendőr-barát
Behemót termet, a dongalábak az élesre vasalt kincstári pantallót már-már szétfeszítik, s szin-te gombot pattint a fújtató mellkas. Az egész látóterem betölti ez a szuszogó, kedélyes orosz-lán, akinek csak úgy rezeg a kalpagján a hetyke kakastoll. A khäki színű magyarkirályi jel-mezben Szerdahelyi, a bácsladányi őrsparancsnok úr úgy fest, akár egy népszínmű kackiás ri-pacsa. Jé, hónapok óta először nevet újra Apa.
– Hozta Isten, tiszthelyettes úr, én legkedvesebb vevőm! Majd csak talál a feleségem va-lami kis toroköblítőt – s Apa már tereli is befelé a vendéget. (Vendég? Minálunk? A sarkuk-ban maradok.)
– Ebben a háborús világban, az bizony jól jön. A hosszú úton mindig kiszáradok – azzal a csákóját, kardját a fogasra akasztja. Apa mintha új erőre kapna.
– Hogy talált meg itthon, tiszthelyettes uram? No, persze ha szóhoz hagynám jutni – ne-vet egy köszörülésnyit, a, hosszú kihagyás után nehezen áll rá az arca.
– Ugyan miért jár az emberfia boltba? – derül a csendőr. – Megszoktam ám én a Vígh urat, akár a rosszpénzt. Ha már be kell csapódjak mindenképp, úgy gondoltam, kevésbé fáj, ahol ismerik a gyengém.
– Ne mondjon már ilyet – pironkodik Nyuszi.
– Azt hitték, engem is kicsukhatnak a lehúzott spalettával? Nem addig, Vígh uram! A címeteket hamar kitudakoltam ám! – a tegezés egyelőre csak nekem szól, a búbomra nyomott kemény barack, s az égő fülem morzsolgatása szerint. Elrántom. – Jóvérű a kölök – röhint rám. Apa tölt. Kilöttyen. Magának szintén, noha a szeszt nem is nagyon bírja. Marvinja hol itt, hol ott villan, loboncos, göndör haja szemébe kócolódik egy-egy vadabb mozdulatára.. Vendégünket valósággal becézi, szinte falja. De bennem is érik, ami őbenne mocorog.
– Bajban vagyok – brummog Apa fojtott baritonja, s hogy suttogóra fogja, pusmogásá-ból már csak a törvényt meg a sárga csillagot tudom kivenni. Úgy tűnik, mindent kipakol.
– No fene! – adja a meglepődőt Szerdahelyi. Hümmög meg dörmög. Zubbonyát nyak-ban kigombolja, hátra támaszkodik, lábát otthonosan szétveti. Már kínálásra se vár, s gond nélkül tölt magának. A bajszát hol pödri, hol rágja. Csak úgy gyűrődnek a ráncok a homlokán, a szarkalábak egymást kergetik a szeme sarkában. Cuppant egyet, aztán elvigyorodik. Kedé-lyesen üstökön ragadja, és maga felé fordítja Apa leszegett, szögletes fejét. Leereszkedő bi-zalmaskodással a vállára helyezi lapát tenyerét. – Gondolom, én vagyok az idősebb.
– Alig hiszem – és egy biccentő, ügyetlen apai kacsintás, hogy egyre megy.
– Proszit, komám! – no lám, koccintanak. Apa rátöltene, de a csendőr a poharára tenye-rel. – Majd kifundálok valamit, öcsém-uram. Egy kereskedő és egy magyar királyi ész? – az-zal pohár nélkül húzza meg a palackot. – Tudod, komám, ez az egész, úgy, ahogy van, marha-ság. Merthogy elvitték a mieinket is. Én kifejezetten sajnáltam őket, szavamra mondom, de hát a törvény – törvény, te is tudod. Apa akkorát sóhajt, hogy a szívem szakad.
– No de mire ment ki az egész? – hadonászik vendégünk a mutató ujjával. – Úgyse talá-lod ki, édes egy öcsém! A Klofák, az a részeges disznó fogta, és beült a készbe. Mert jó volt ám az a Groszmann-féle vegyesbolt! Hogy nekem nem jutott eszembe!
– Hússal és vérrel üzletelnek – így Apa.
– Na-na! Nem eszik a kását olyan forrón, komám! Mit gondolsz, kit láttam idejövet? Amikor a villamosról leszálltam? Alig hittem a szememnek. A Groszmann Dezsőt! Valaki ki-emelte a transzportból a vén huncutot – magyarázza röhögve. – A zsidóságot nem sajnálja senki – komorul el a képe hivatalos formára, de látszik, hogy tromfra készül, a szeme csupa szikra –, egy-egy jó zsidaja van azonban ennek is, annak is! – és már újfent röhög. – Ne bú-sulj Józsikám, lesz gondom rátok!
– Te, Sándor! - akadozik már Apa nyelve, hát túlméretezett gesztusok öléből segíti vi-lágra a háláját. – Egyetlen maradék barátom!
Szerdahelyi, amilyen kíméletesen csak képes, olyan puhán bokszol bele Apa karjába. – Föl a fejjel, amíg van, koma.

[Folyt. köv.]

ZSIDÓ VAGYOK? SVÁB VAGYOK? SZLOVÁK, SZERB, HORVÁT, ROMÁN VAGYOK? ROMA VAGYOK? MINDEGYIK VAGYOK: MAGYARBA OLTVA! – IV.

– Elzát, az én drága páromat? Felelj! Elrejted Elzát?! – nyeli vissza Apa a könnyeit, s a válla is ráng.
– Vedd úgy, hogy már ott van nálam. Bácsladányon! – vágja ki az, némi pátosszal. – Egy csendőr tiszthelyettes szava, ne feledd, szentírás!
– Apa, csak ezt ne! – szégyenkezem, ahogy az öregem rácsuklik arra a szőrős hátú mancsra.
– Ejnye, édes Józsikám – szabadkozik zavartan Szerdahelyi –, inkább alo mars! Men-jünk át inkább a boltba! Majd én felcibálom a redőnyt, ha te már elpilledtél, egykomám – az-zal fölkarolja, valósággal fölkapja Apát. – Tudod, szükségünk lenne még néhány apróságra. Nektek pedig már… – harapja el a szavát mégis.
A hét további napjai néma kérdőjelek. Apa sem kódorog sehová, én is megülök a feneke-men. Nem beszélünk róla, de csak rá gondolunk mind a hárman. Visszajön-e? Állja-e a sza-vát? Jelentkezik-e még egyáltalán Szerdahelyi? A csendőr csak vasárnap toppan be, mikor már fogytán a reményünk. – Volna egy elképzelésem – rukkol ki végre.
– Ki vele! – gondolom én. – Mondjad, tiszthelyettes úr – ez Apa. Nyuszi szeme is kike-rekedik, s madárkásan megdönti a fejét.
– Kockázatos – dörgöli kétfelé a bajszát Szerdahelyi –, de csak az nyer, aki mer. Ha si-kerül, még csak el se kell szakadjatok egymástól. Bácsladánytól alig néhány kilométer a Drá-va-part. A határ! – vágja ki az adut, s egyszerre hunyorít mindhármunkra.
– Az még csak Horvátország – pontosítja Apa.
– Horvát, szerb egy kutya. Tito! Nem érted? Partizánia!
– Na-na – próbál józanul mérlegelni Apa. – És ha a németek kezébe futunk?
– Csendőrkíséretnél manapság nincs biztonságosabb – szólal meg Nyuszi olyan halkan, mintha azért is elnézést kérne, hogy a világon van.
– No, jó. Rágódjatok rajta. Amíg lehet – azzal föláll. Kézcsók, fülhúzás, hátbavágás. – Telegrafáljatok, ha szükségetek van rám – szól vissza, de már az ajtóból. Hogy megfognám! Tíz körömmel kapaszkodnék belé. Apa azonban nem szól egy árva szót sem, még csak nem is mozdul. Miért nem hagytam a fenébe őket rég! A szülő csak kolonc! Megköti az ember kezét-lábát. Ökölbe szorul a kezem, de csak magamat marom.
– Apa! Nem érted? Megbolondítasz!
– Ssss! – csitít Nyuszi.
– Hát én? – jajdul fel Apa, egy mélyhangú kürt. – Hát én ne bolonduljak meg, te isten-csapása? – kékül el remegő ajka. – Rajtam a felelősség! – s úgy üvölt rám, ahogyan még soha.
– Szerdahelyi – próbálok visszafogottan vitába szállni vele, de csak sziszegek.
– Le vagyunk mi szarva neki! – állít le Apa, amilyen durván sohase szokott. – A körme alatt a piszok! Az is többet számít a tiszthelyettes úrnak, mint hogy velünk mi lesz!
– Jobbat tudsz? – emelem a hangom már én is, s föl se veszem, hogy Nyuszi szájon le-gyint.
– Hagyd! – dörgi Apa, s az asztal megreccsen a keze alatt – A fiatalúr a körmeit rajtam köszörüli. Nosza!
– Nyugodj meg, kisfiam – von a mellére Nyuszi, s a hajamba túr. – Meglátod, kis Ka-pocsmacskám, minden rendbe jön – leheli felém halkan, szinte duruzsol a nyelve. De engem már semmiféle szerelmes ölelés sem tarthat vissza többé.
– Juszt se nyugszom meg! És elmegyek! Igenis, el! Lehet, hogy akkor is megdöglök, de a partizánok között legalább én is ölhetek!
– Mész ám! – tornyosul elém Apa. – Majd mindjárt megmondom, hogy hová! – emeli pofonra balját. Nyuszi közénk siklik.
– No, üss meg! Miért nem ütsz már? – vicsorgok rá és vészesen közelgő Marvinjára a védelmező anyai karok mögül. – Épp te ne ütnél? Rajta! Utánam Nyuszi kerül sorra? A zsi-dóverés manapság divat!
– Nem tudod, mit beszélsz – nyögi Apa rekedten, s ökle lehervad –, iszonyat ez az egész – motyogja tompán maga elé. – Szerdahelyi? Félek. Nem is tudom. Utazz el Győrbe, talán már holnap. Mária néni biztos befogad. A nővérem. Csak nem kerget el. (Lám, a szemem láttára töpörödik össze, már csak árnyéka önmagának. Nem számíthatok hát többé senkire.

[Folyt. köv.]

ZSIDÓ VAGYOK? SVÁB VAGYOK? SZLOVÁK, SZERB, HORVÁT, ROMÁN VAGYOK? ROMA VAGYOK? MINDEGYIK VAGYOK: MAGYARBA OLTVA! – V.

Szerencsétlen szökési kísérlet

Pakolok. Mi a csudát vigyek még magammal? Ebbe a kis kézikofferba ugyan mi fér? Váltás ruha, fehérnemű, egy könyv, Babits – a legkedvesebb, és kész. Meg Nyuszi mákos bejglije, útravalónak.
– Mit képzelsz – évődik tüskésen Nyuszival Apa –, Máriánál nem kap majd enni a drá-galátos kisfiad? – még jó, hogy máson nem akadt meg a szeme. Pedig a ruhák közé beloptam ám a verses füzetem plusz a bokszert, a legrosszabb esetre, mert egyszer s mindenkorra elha-tároztam, többé nem hagyom magam. És a Liget talaján országdaraboló-bajnok csontnyelű bicskám is berámoltam, amivel Apa még a tizenharmadik szülinapomon lepett meg. Végszük-ségben ölni azzal is lehet.
A többi holmimtól egyenként búcsúzom. Minden csip-csup dologhoz százféle emlék tapad. Az öreg fehér sublód, ahogy fontoskodva billeg, eresztékeiben is felém nyöszög. A sarka meg csorba, naná. Birkóztunk Zoltánnal, és nekiestem, puff! A fejem, persze berepedt. Vér, lapo-gató kés hidege, szinte élveztem, ahogy a bratyó berezelt. Most hol lehet? Mit csinál? Őt idézi minden bútordarab.
A székek kijáró karfája például dorong és kard volt valaha, mikor hogy. Örök bunyónk a test-véri ragaszkodáson ugyan nem hagyott semmi nyomot, de hát a székeket, azokat bizony ala-posan megviselte. Jaj, és ez az ágy, a reccsenő fasodronyokon zizegő lószőr matracaival! Még utoljára meghintáztatom magam rajtad, Zoltántól örökölt külön szobám, testemre ébredésem tanúja, te! Egy éve már, hogy együtt hálunk, csoda-e, hogy vannak meghitt titkaink? És te, fakózöld cserépkályha? A ropogó bükkfák illatát árasztod még hidegen is, hát amikor télen a forró csempédhez dörgölőzöm! Ajtód vaskeretén a lecsiszolt rozsda érdes vakfoltjait más ész-re se veszi majd. Nekem? A sültalma fanyar ízét idézik, s a körbe futó díszítő peremre szárad-ni teregetett taknyos zsebkendőimet, amelyekért rendszeresen kikaptam. Nyuszi mézédes pör-lekedéseit bárcsak magammal vihetném! Nehéz elképzelni, hogy ez az egész, féltőn védő gu-bó még ma lefeslik rólam, és ripsz-ropsz, kiűzetem a Paradicsomból…
Ni csak, mekkora súlya van ennek a vulkán-fíber kisbőröndnek, ráadásul a lábam is veri. Apának juszt sem adom oda, ez már egyedül az én málhám. De az a sok kérdőjel is, amit ma-gammal vonszolok, s amelyeket talán sohasem fogunk már megbeszélni. Én arra készülök, hogy becsapjam Apát, míg ő a bizonytalan jövő felé kísér, de a fokozatos lemaradozása szinte maga a végzet. Mindkettőnk fél szíve pedig sárgacsillagosan hol fut, hol meg-megtorpan mö-göttünk, míg végül csak egy kis ponttá zsugorodik, hogy aztán elenyésszen egészen.
A jegyért csak azért is Apa áll be a sorba. – Nesze, Győrig – nyomja a kezembe. Egy gyors mozdulat, és a levéltárcáját, akár egy kifordított zsebes, a zakómba rejti. – Ezer pengő van benne. Mostantól a magad ura vagy, pulyám – súgja a fülembe, de a vonatom sípja felsikolt, s a figyelmem nyomban elszakad ősömtől, és már csak sejtem végső búcsúszavát. – Mária nénit pedig csókoltatom.
Házak és gyárak csattognak el mellettem. Dübörög a vasúti híd a talpfák alatt. Vibráló rácsuk mögött ott a folyam. Még meggondolhatom magam. Nem és nem, elhatározásom mellett ki-tartok.
Kelenföld, ezt jól kiszámítottam. Az állomásépület előtt még itt cserreg a sárga, pesti villamos – de az már nélkülem indul vissza a Keletibe. Mostantól a magam útját járom. A pénztárnál itt is hosszú a sor. A fokhagymaszagú atyafiak, a kosaras kofák, a szabadságos levelüket lobog-tató kiskatonák és az izgága polgárok – ki innen, ki onnan taszigál. Még a csukaszürkéktől is elfelejtek félni. Ráfizetek tíz-hatvanat, a jegyem szó nélkül átcserélik. Bátorságom nőttön nő. Egy lézengő vasutastól érdeklődöm a délvidéki szerelvény után. Feldobok még a kispostán egy táviratot Bácsladányra, de már az új nevemen, ami a titkon beszerzett hamis személyi la-pomon áll: mindössze tíz szó az egész, ahogy még otthon kiterveltem. Hogy kint várjon az ál-lomáson Sándor bácsi, és kész. Végre nem vagyok többé mulya barom, akit csak úgy vágó-hídra lehet hajtani.
A szerelvény már csörren, amikor felkapaszkodom rá. Az utolsó kocsi hátsó peronjáról liheg-ve, de kicsit elnézően és némi nosztalgiával nézek vissza a gyerekkoromat végképp magába záró kormos pályaudvarra. A gőzös újra meg újra sípol, álmosítón kattannak a váltók, s né-hány óra múlva, az őrházon, lám már Szabadkát hirdeti a tábla. A vonat még mozog, amikor leeresztem a peronzáró vasrudat, s táskámmal a lépcsőre húzódok. No, lám, ott messzi lenge-dezik egy kakastoll. Csak nem? Egy kicsit meghatódok: nocsak, Sándor bácsi már az átszál-láshoz elibém sietett?
– Stop! Maradj fenn, öcskös! – bődüli túl ő a vasúti hangzavart vagy két kocsihossznyi-ról, és amikor felkapaszkodik hozzám a vonatlépcsőre, a fülembe súgja: – Változott a prog-ram, gyerek. Ezzel a füstössel döcögünk tovább.
– Hová?
– Hát Újvidékre, ahol még zepellineket is láthatsz majd! – kacsint rám billegő, nagy baj-sza mögül, és pisszt int az ujjával.
Valamiért módosította a haditervet, nyilván oka volt rá. Behúzódunk a fülkébe. A bácsi tart szóval ott is: kedélyeskedik, kikérdez. Gyors elhatározásomon, s a cselemen is jót mulat, hogy Győrbe indultam, s most itt vagyok, túl Szabadkán. – Apád még örül neki, hogy ilyen talpra-esett kölyke van – mondja, és szokásához híven barackot nyom a fejem búbjára.
Egyszer csak valami ezüstöset fedezek fel a távol magasában. Aztán többet is. A léghajók! – ismerem föl a záróláncot, amiről az imént beszéltünk. – Tüstént jövök – ugrik fel a bácsi, és kiszalad anélkül, hogy rendbe szedné gyűrt zubbonyát. Én még derülök is, hogy a skatulya-feszes csendőrre így ráért a szükség. De nem sokáig tart ki a kedvem. Két fura figura tűnik fel a folyosón, s már fel is tépik a fülkeajtót. Igazoltatás? Sándor bácsi egyenruháját percről perc-re jobban hiányolom.
– Valami nem stimmel itt – bök a papíromra a magasabbik nyomozó. Ahogy fölállok, a másik tüstént mögém lép, s taszigálni kezd kifelé. Halvány tiltakozásommal mit sem törőd-nek. Sándor bácsival csak a folyosón akadok össze, de ott is hiába. Úgy tesz, mintha meg sem ismerne. Vajon miért? – Ejtsd el a tárcád! – csak ezt súgja oda, elmenőben. Tanácsát megfo-gadom ugyan, de elügyetlenkedem a dolgot. A nyomozók nyomban lefoglalják duzzadó briftasnim. Egy-kettőre megbilincselnek, de legalább magamra vontam a figyelmüket. Sán-dor bácsi tehát megúszta a lebukást. De – s ez a „de” csak most tornyosul elém, a vackomon kuporogva, a horgas kérdőjel pedig szinte mellbe vág –, ugyan honnan tudják, amit tudnak ró-lam pribékjeim? S őt mikor igazoltatták vajon?
Újvidéki csendőrlaktanya, a Deffenzív Osztály rabló-fészke. A délvidéki DEF nagy, büdös hodályának széle-hossza egy. Valaha tanterem lehetett, a tábla helyét még jelzi a dupla sín, de az ablakokat gondosan bedeszkázták, csak egy fél négyzetméternyi rést hagytak rajta: megful-ladni sok, lélegezni kevés. A fejem felett egy sápadt örökégő, a nappali fénypászma a szűk keretben inkább csak vakít. Olykor meredt látószögembe kerül egy-egy B-52-es áthúzó köte-lék. Mikor robbannak már azok a bombák?! Vérszomjas dühöm mindhiába, a gépek rajai sor-ra tovább repülnek, minden bizonnyal Pest felé.
Ne mozdulj! Ne beszélj! És kuss egyáltalán! Vagy százan kuporgunk a padlón, úgy-ahogy rendezett sorokban, a keresztrejtvény-háló foglyaiként, botot-nyelt természetellenes tartásban: csupa merev tekintetű, borostás arc. Megannyi bűnöző lenne? Aki csak moccan, netán eldűl, azt „megmosdatják”: a vaskos csendőr-tréfa második pofonját rendszerint már a fal adja, el-végre őreinknek is van joguk egy kis szórakozásra.

[Folyt. köv.]

ZSIDÓ VAGYOK? SVÁB VAGYOK? SZLOVÁK, SZERB, HORVÁT, ROMÁN VAGYOK? ROMA VAGYOK? MINDEGYIK VAGYOK: MAGYARBA OLTVA! – VI.

A nappal azonban még mindig százszorta jobb, mint az éjszaka. Elaludni tényleg veszélyes, bár ébren maradni is képtelenség. Ma éjjel biztosan sorra kerülök megint. Francosan nehéz halál-kábán, ököl-nógatásra lekászálódni azon az átkozottan meredek csigalépcsőn, ebben a fűzőtlen bakancsban. Dagadtra püfölt talpam csontig hasogat, a csupasz, nyers csontjaimon alig tudok lebicegni az alagsorba. A vallatószobám maga a reflektorfénnyel vakító pokol. Kö-röskörül rémpofák.
– Hogy hívnak?/
– Kovács János, kérem szépen.
– Milyen becsületes, szép magyar név, iciri apám.
– Csak az a baj, hogy hazudsz.
– Lopta a papírjait.
– Zsidó vagy?
– Nem, kérem szépen.
– Anyád se?
– Ő se – verem vissza a kérdést, talán túl gyorsan.
– Ugye csak tévedésből hoztunk be, kiskoma?
– Biztosan. Tessék elhinni végre.
– Ne játszd meg magad, te csibész! (Pofon.)
– Mi? Meglöktél? Az anyád! (Rúgás a másik oldalról, és én egyből elnyúlok a betonon.)
– No, nézd! Szimulál. (A csizmaorr büdös és kemény, a nyelvem haraphattam el, a szám csupa sós-édes lucsok.)
– Piszkáld csak meg!
– Vizet a nyakába!
– No lám, éledezik
– Nos, iciri-apám, mit kerestél az újvidéki vonaton?
– Bácsladányra. Vendégségbe. (Hogy kihez, furcsa, miért nem firtatják?)
– Eltévedtél? Bácsladány nem is erre van.
– Át akartam szállni. Még Szabadkán. Csak elaludtam, és fönn maradtam a vonaton.
– A szentségit! Mintha könyvből olvasná.
– Úgy látom, iciri-apám, fel kell frissítsük a memóriád.
– Le a nadrággal!
– Ne spekulálj!
– A zsidó anyját, ezt elfelejtették körülmetélni.
– Kérem szépen, én tényleg nem vagyok zsidó.
– Pofa be!
– Hová akartál szökni, iciri-apám? De beszélj, ha még szükséged van a szerszámodra, mert isten úgyse, ma itt vért pisálsz!
– Tito elvtárshoz, ugye oda készültél, kis bolsi?
– Fogd hozzá a drót, de el ne rántsd!
– Uuuu! Uuuu!
– Mit vonaglasz? Elvégre magyar gyerek vagy, vagy mi? Vigyázzba állj! Én csak teker-getem ezt a szerkentyűt, te pedig gondolkozol, fiam, világos?
– Miféle partizán lett volna belőled, nyavalyás?!
– Nem. Uuuu! Nem! Nem! Uuuu!
– Majd megtanulod, hogy minket nem lehet becsapni, iciri-apám.
– Ki tudott róla, hogy útnak indultál?
– Senki. Esküszöm.
– Hát az ezer pengő? Azt is csak találtad?
– Loptam (Gumibot a tarkómon, a világ elfeketedik.)
– Erre tanított az a zsidó anyád?! – hallom, de már csak messziről…
Rohadt kínzókamrám ezúttal tárt ajtajával vicsorog rám. Szerencsére, a főnök úr ezúttal egy-maga vár. – Ott a vallomásod, írd alá. El is olvashatod. Ma ráérek, s ha nem hibázol, egy da-rabig még jókedvemben találsz, csak fel ne bosszants, iciri-apám.
Nyúlok a toll után, nincs választásom. Kékre vert, dagadt tenyeremből azonban csaknem ki-fordul, míg a nevemet nyögve-vinnyogva alákaparom.
– Mégse vagy te hülye, ugye, iciri-apám.Remélem, tisztában vagy a jóságommal, Icigkém. És azzal is, hogy apád, anyád már a markunkban van. Bűnrészesek. Közös ismerő-sünk cáfolhatatlan tanú. Hanem adj hálát az istenednek, tőlem akármelyiknek, hogy nem lóga-tunk fel. Nos, mit szólsz az atyai jóságomhoz, még ahhoz is hozzájárulok, hogy beszélj egy szabad emberrel. Úgy van, a kegyes védnöködre gondolok. Kettesben édeleghetsz majd vele, mit szólsz hozzá? Hm? Én akár ki is cammoghatok – bokszol bele búcsúzóul az oldalamba, hogy följajdulok.
Be kell látnom, túlméreteztem a vállalkozásomat. Nem lehet ezt ép ésszel kibírni. Álljon meg a menet, tisztelt felnőtt-világ, itt valami nagy tévedés van. Tessék figyelembe venni a helyze-tem jogi oldalát, kiskorúságom, azt hiszem, nyilvánvaló. A legjobb, ha fölöslegesen nem jár-tatom a pofám – merengenék még egy kicsit, de visszarántanak a rideg valóságba az ismerő-sen súlyos csendőrléptek, amelyektől szinte a repedezett betonpadozat is felnyög, s csikorog-va tér ki a székláb.
– Fiam-fiam – szólal meg rám sunyítva a besündörgő Szerdahelyi. – Megvertek, hej-hej – csóválja busa fejét –, te szegény, szegény gyerek. El kell, hogy higgyed, mert így van: segíte-ni akarok. Rajtad és rajtatok. Lehet, hogy ez itt most az utolsó alkalom.
– Nem csapsz be még egyszer – gondolom, befelé sziszegve, összeszorított foggal –, légy bár akármilyen körmönfont s ravasz.

[Folyt. köv.]

ZSIDÓ VAGYOK? SVÁB VAGYOK? SZLOVÁK, SZERB, HORVÁT, ROMÁN VAGYOK? ROMA VAGYOK? MINDEGYIK VAGYOK: MAGYARBA OLTVA! – VII.

– Segíthetek – ismételgeti Szerdahelyi tántoríthatatlanul, de már katonásra fordított stílusban, mintegy idegen füleknek is szánva: – segíthetek, de nem paktálhatok. Apád is, te is olyasmire akartatok rászedni, ami sem tisztemmel, sem hivatásommal nem fér össze, gyerek-fejjel is beláthatod – és az ajtó felé sandít, miközben rám kacsint. Látom, észrevette megdöb-benésemet, mert közelebb hajol. Jelzésként rám villantja a fogsorát, s hang nélkül rántja fel egyik szemöldökét.
– Mi van velük? – csusszan ki a számon, valami számomra is idegen, elvékonyodott hangon.
– Csakhogy! – derül fel a tiszthelyettes úr képe, és magához ránt, hogy a homlokunk összekoccan. – Anyád a gettóban, Apád a rendőrségen. Átmenetileg, persze.
– Neeem! – szakad ki a tüdőmből az artikulátlan tiltakozás. – Mit akarnak tőle?! Én va-gyok a bűnös! Én, én, egyedül! – és verem a mellem, mint az igazi zsidók.
– Várj – csitít Szerdahelyi –, viselkedj okosan, fogadd meg a tanácsom: bízd rám a dol-gokat.
Vörös düh borítja el az agyamat. Könyékig szúr, ahogy ökölbe rántom püffedt ujjamat. De Szerdahelyi nem az az ember, aki egykönnyen megijed.
– Észnél légy, ha mondom! – fordít az államnál fogva lehelet-közelbe. – Az én szerepem eztán következik, gyerek. Közösíteni kell az ügyeteket – tagolja halkan. – Összekapcsolni, ha így világosabb. Innen akkor a bácstopolyai táborba kerülhettek. Együtt, együvé. Ide, a szom-szédba. Ez meg itt a déli határszél, ami már önmagában előny. Közel a front. Úgyszólván a kezem ügyében lehettek. Hetente vihetek nektek csomagot. Jóakaróink pedig, ha szépen meg-kérjük őket – pödri bankóprésre az ujját –, addig rakosgatják a jegyzőkönyveteket, hogy Luca napjára marad a bírósági tárgyalás. Gógyi? – vonja föl rám a homlokát, s furfangos képpel várja a hatást.
– No de… ehhez én mire kellek?
– Apádat egyedül te tudod észre téríteni. Rajtad áll, hogy az internáló táborban egy hét múlva mind a hárman együtt legyetek.
– Apa úgy se hisz magának többé.
– Nem is a szónak! – füttyent az öreg legényesen. – Hanem itt ez a cédula és a plajbá-szom. Írj már, fiam, nekik, csak egy pár sort. Egyikhez is, másikhoz is, ahogy dukál; magam viszem el hozzájuk.
– Nem látja, milyen a tenyerem?
– Erőltesd meg magad. Írd, hogy jól vagy. Meg hogy hiányoznak, de reméled, hogy ha-marosan találkozni fogtok, de ezt húzd ám kétszer alá! Hogy mindenben kövessék a tanácsa-imat.
Egye fene. Elvégre mindegy. Hiszen értem. A vén hadfit sem ejtette a gólya a fejére. Ha már abba a Groszmann-féle jó kis boltba nem tudott beleülni, legalább a miénket próbálja megsze-rezni. Végtére is, miért ne ő? És csomag is lesz akkor, biztosan. Hátha meg épp most akar jó pontokat szerezni, ugyan miért ne üzenhetnék vele? Együtt még meghalni is jobb, mint külön-külön.
A Topolyára vezető út meg-megdobja a teherautót. Még jó, hogy leláncolták a padokat. Két fogoly, egy csendőr: egy király, két cigány, akár a kártyában. Csak senkinek sem jut eszébe párt váltani, mert róka fogta csuka, csuka fogta róka. Mi nem ötlik még az eszembe ezen a si-vár, zötyögős társasutazáson, a feltűzött, imbolygó szuronyok között? Egy biztos: rosszabbra már aligha fordulhat a sorsunk. Azt talán csak nem fogjuk sajnálni, hogy az újvidéki csendőr-laktanya mögöttünk maradt? Kocsink éles kanyart vesz, egymásra dőlünk. Lám, a csendőr is ember-szagú. Szürke laktanyák tűnnek fel jobbról, mind lassabban gördülünk, s újra duruzsol alattunk a sima beton. A szürkeség megelevenedik, SS-ek fogják körül a teherautónkat. Csendőr kísérőink egy-kettőre leugrálnak, felsorakoznak a kocsi mögött, velünk semmi dol-guk többé.
– Herunter! Los! Los! Aber schnell! – pattognak felénk most már németül az új, tüchtig parancsok.
Á, az internálótábor korántsem olyan félelmetes, mint a híre. Van ugyan feküdj, sárban kú-szás, futás körbe, de mi ez az újvidéki hodály mozdulatlanságához képest? Lehet forgolódni, beszélni, ismerkedni, s nem is akárkikkel. Többségükben szerbek, bár akad köztük horvát is szép számmal. Bizalmatlanok, de hát sok jót nem tapasztaltak honfitársainktól. Sakkozni vi-szont szeretnek, és abban Apa is, én is otthon vagyunk. Szerdahelyi viszont tartja a szavát, legalább egyelőre, csomagot pontosan, minden szerdán kapunk. A dézsmára rá se rántunk, az az őrök joga. De ha egy szerb kap csomagot, az valami más. Az ilyesmi valóságos ünnep, annak ceremóniája van.

[Folyt. köv.]

ZSIDÓ VAGYOK? SVÁB VAGYOK? SZLOVÁK, SZERB, HORVÁT, ROMÁN VAGYOK? ROMA VAGYOK? MINDEGYIK VAGYOK: MAGYARBA OLTVA! – VIII.

Először megtapogatja a küldeményét a szerencsés csolavek, és oltári gyöngéden ám, mintha vigasztalná azért, hogy idegen kezek tépték föl. Ezután, mondhatni ünnepélyesen, elérakja a barakk-kommandánsnak, aki aztán számba vesz mindenkit, s igazságosan annyifelé osztja a csomag tartalmát, ahányan vannak. Mármint rajtunk kívül. Egyszóval bedobják a kolba az egészet. Én meg irigykedem. Szeretnék végre tartozni valakihez, valakikhez. Ha Magyaror-szág ki is taszított, Partizánia talán befogad egyszer. Napról napra erősödik a meggyőződé-sem, hogy ez csak rajtunk múlik.
Először csak a fiatalok engedtek fel. Azokban vagy több volt a kíváncsiság, vagy kevesebb a rossz élmény. Az újvidéki gimnázium végzőseivel már a második nap összemelegedtem. Meglepett, hogy szinte mind értettek magyarul. Történelemóráról, osztályfőnököstül hurcol-ták el őket. Nenád, a legmerészebb, hegyes szimat-orrára bökött, s úgy nyilatkoztatta ki, mint aki az ujjából szopja ki a legfrissebb igazságot: – A Vörös Segélynek gyűjtöttünk. Érted már, drúzse?
A többiek lehurrogták. Természetesen szerbül. – Szamárság ez a konspiráció! – vágott vissza Nenád éllel, juszt is magyarul, hogy én is értsem. – Ne legyetek már tökhülyék! Ott van ától cettig minden, a vádiratunkban!
– Miféle „Segélynek”? – ámuldoztam, s a bratyóm titkai ködlöttek fel előttem, alig vár-tam, hogy Nenádba belekarolhassak, és kifaggassam. – Mesélj már, drúzse. Ez a „drúzse” is, ugye, ez olyan elvtárs-féle, mi? Csupa fül vagyok.
– A táborparancsnokot Muftinak hívjuk. Nem tudni, kiféle lehetett civilben. Talán az anyja hasában már SS-nek készült. Nem ember az ilyen. A testet öltött hatalom rendfokozata: Herr Obersturmfűhrer. Biztosan állandó székrekedése van, attól olyan gonosz. Olykor akad egy kis mezei munka is, de akit paradicsomlopáson kapnak, három napig éhezhet az egyes-ben: azt mondják ez egy olyan, másfélszer másfél méteres betonbunker, ahol a födetlen küblin kívül semmi sincs. És drótkerítést megközelíteni, őrt megszólítani, vagy éppen csoportosulni: alles verboten. Ajánlatos bizony megfogadni, vagy inkább nagy ívben kikerülni a Mufti tilal-mait. Naphosszat képes az ablakban állni: vérszomjas tigris, bozót-lesen. A barakkba szeren-csére nem lát be, de az épületek közti térség s a tábor egyetlen kútja, sajnos mindig a szeme előtt van.
A női barakk a kút túlsó oldalán áll, így akár a világ másik végén lenne. De nap mint nap, leg-alább láthatjuk Nyuszit. Parasztos szoknyában, virágos blúzban elég gyakran oda pördül, ke-zük alá dolgozik a konyhásoknak, talán éppen a mi kedvünkért. Hogy olykor egy-egy rövidke üzenetet dugjon a kút kávája alá, egy kis bíztatást. S a papírdarabkába mindig beleteker két kicsi szem kekszet abból a dobozból, amit még az első csomaggal kaptunk.
Hát ilyen ez a Topolya, az internálótábor. A nagyobb bajokat eddig még megúsztuk. Az első napok leveleire lassan már válaszok is jönnek. Róza néni, Nyuszi nővére a gettóból jelentke-zik: „Isten legyen irgalmas mindnyájunkhoz”. De akadnak jobb hírek is. A barakk sarkában, a titkos rádióját dugva hallgató Sztankovits ügyvéd úr sem sustorog többé. Nyílt titok, hogy kü-lönbékét kötöttek a románok, s Sztójayt leváltották. Csak lép végre a mi különleges Lovastengerészünk is. Az egyik párás, szeptemberi végi reggel arra ébredünk, hogy – mit tesz Isten? – volt-nincs SS-táborőrségünk. Hát nem csodás? És már talán egy szabadabb októberbe fordultunk át, hiszen dél felől tisztán idehallik a morgó ágyúszó. A tábor udvarán végre sza-bad a vásár. Hol kólózunk, hol a csárdást ropjuk naphosszat. Attól függ, ki kezd rá, a szerb forradalmi dalokat egyre-másra pattogó Kossuth-nótákkal váltjuk. Így várjuk, ebben az öröm-lázban, a partizánokat. Talán ez lesz az utolsó éjszakánk a szögesdrót mögött, nagy Isten! Drugovi i drugárici! Dobri nocs! Szép jó éjszakát!
Iszonyatos robaj, kísértetiesen lobogó fény. Teherautók! Fülsértő fékcsikorgások, dobogó csizmatrapp. Barakkunk talpra szökik, de most már hiába szaladnánk szanaszét, szilánkhasító géppisztolysorozat szögez mindnyájunkat a szalmazsákunkhoz, sarkából dől ki a keresztléces bejárati kapu. A reflektorok kutató csóvái falhoz tapasztanak mindenkit. Ki gatyában, ki félig pucéran remeg, s a táguló pupillák gomb-erdeje csak vakon meredhet már az őrületre: itt van-nak, a fene beléjük, visszajöttek, hogy leszámoljanak velünk az újvidéki csendőreink!
S már indulunk is. Apa néhány sorral előttem biceg, s görbed pokrócba csavart batyujával a hátán. Nenád mellettem, látszólag nyugodtan baktat. Vele még biztosan lehetne kezdeni va-lamit. Valahol hátul, a sötétség mélyén terelik utánunk a nőket. És úgy tűnik, mindnyájunkat gúzsba köt a félelem, a nyájösztön, míg lapulva kúsznak a talpunk alá az ismeretlen kilométe-rek. És már csak villódzik mögöttünk az ég. A csendőr urak kegyetlen tempót diktálnak, a ki-lométerkövek törpe kálvária-oszlopok. Úristen, menekül a tábor a szabadság elől!
Neki-nekilóduló menetoszlopunk reggelre Bácsalmásra ér. A rámpa mentén felsorakozott va-gonok már csak minket várnak. Karika az orrunkba, bélyeg a bőrünkre: előre birka-transzport, Nyugatnak. Micsoda szégyen. De Kossuth-nótázni, azt bezzeg tudtunk. Megérdemlünk min-den szörnyűséget, minden szenvedést. A dunántúli lankák vörös szegélyű barna kendőkkel s balatoni hullámokkal intenek búcsút. Visszatérhetünk-e valaha is? És a szűk vagonablakon besüvítő fagyos szél néhány nap múltán már az Osztrák Alpok csikorgó havát hordja a gót-betűs táblákat megkönnyező szemünkbe.

(Aki tovább is olvasná, Fekete János: Shalom, Barátaim! Úti jegyzetek a megbékélésről. Havilah Kiadó Bt. Győr, 2008. 11-54. old.)

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – I.

Istenidéző

Kiben nem merült még föl, hogy vajon milyen is lehet Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, aki önmagát csak úgy jellemezte, hogy „vagyok, aki vagyok”? Akit Jézus egyszerűen csak Atyjá-nak nevezett? Bevallom, a mindenhatóságát érzékelve – s abból kiindulva, hogy bennünket a saját képére teremtett –, amikor körülnézek a gyülekezetben, és a rám mosolygó arcok sokfé-leségéből a szerető pillantások áradását szinte habzsolom, úgy tűnik számomra, hogy szent kóstolót kapok a Látványából, de aztán szemlesütve elhessegetem magamtól ezt a profán gondolatot. Be kell látnom, hogy emberi fantáziám alkalmatlan a Nagy Névtelen megjeleníté-sére.
Mint annyi más ember, én is régóta szeretnék találkozni Vele. Mindig tudtam, hogy ez nem lesz valami egyszerű dolog, s csak egy földöntúli, rendkívüli esemény során következhet be. Sőt, a látvány kockázatával is megpróbáltam jó előre számolni, mert – ha jól értem a Bibliát – az sem biztos, hogy szembesülést (ütközést?) egyáltalán kibírom-e. Hiába volnánk egyfélék, a Teremtő és a Képére teremtett ember, tuti, hogy nem tartozik egy súlycsoportba. Sokáig gon-dolkoztam azon is, hogy vajon hol lehetne ezt a boldog egymásra találást, vagy éppen szá-monkérést nyélbe ütni, valami olyan helyen, ahol nekem sem túl nagy a nyomás, de Neki is elég előkelő. Ha egyszer mindenhol ott van, az Ő szempontjából a helyszín nem lehet prob-léma. Itt csak én lehetek a hunyó, a vak, aki képtelen észrevenni a Láthatatlan Szentet. Kö-nyörgök tehát a szemem megnyílásáért, a „pikkelyek lehullásáért”. Ez tehát a legelső lépésem a Dicsőséges Jelenléte felé.
A második? Imádkozom, és dicsérem Őt úgy, ahogyan Jézus tanított rá. E közben megpróbá-lok kikapcsolódni a környezeti hatásokból és testem-lelkem belső érzékleteiből egyaránt. Be-hunyom a szemem, míg halkan fohászkodom, és lágyan ellazulok. Képzeletem békés és még-is színes forgataga gyorsulva ragad magával, s alaposan megpörget, majd a kékülő kavalkád-ból egy irdatlan, mind világosabbá váló barlang rajzolódik ki körülöttem. A falán felhők fut-kosnak, a kupolájáról csillagok integetnek. A vibráló, határtalan káprázatnak nem tudom meghatározni a fényforrását, szikrázóan ragyog mégis minden eldugott szöglete. A feneke meg, amire rálépni – úgy tűnik – csak csúszva-kúszva lehetne, mintha egy moccanatlan, jege-ces víztükör lenne. A csobbanó csend pedig szinte harsog mindenfelől. Elviselhetetlenül szép látvány, fantasztikus, hunyorgató érzés. Csukott szemmel is látok és hallok mindent, a rám törő effektusoknak pedig nem csak érzékelője, de közvetlen része vagyok. Bennem is zengve zeng, mondhatni fortissimóban üvölt ez a csodálatos, dübörgő szimfónia. Sőt, fokozódó rezo-nanciám révén, valahogy éppen bennem kulminál a végtelen világ minden ereje, és már-már felrobbant, amikor fulladásig betölt, egyszersmind felold a maga végtelenségében. A felfog-hatatlan természetfeletti valóság kívül-belül körülvesz, részévé olvaszt, és egyszerre ráz-tép meg ringat a tenyerén. Csuda jó és csuda szörnyű ez a mindenség-érzés. Mert Rajta kívül tényleg nincsen semmi, hiszen Ő a kezdet és a vég, az alfa és az ómega, s a kettő közötti leg-rövidebb és leghosszabb út, az összes lehetséges variáció.
És már hallom is azt a robusztus hangot, aminek mázsás súlya a porba kényszerít. Az Igét, a Logoszt, amiből lettem, a Teremtő tulajdon szavait, amelyek hol bűnbánó sírásra, hol meg önkívülettel határos, diadalmas örömujjongásra késztetnek. Hallelúja, hallelúja. Rádöbbenek, hogy valójában csak liliputi parány vagyok az óriások országában, egy véletlen porszem, amely a Nap fényében időlegesen felcsillanhat, de csupán addig létezik, míg annak kegyelmes sugara rávetül, egy volt-nincs semmiség, amely egy pillantásnyi lét után máris tovatűnik a fuvallat röpke szárnyán.

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – II.

Eszetlen gyönyörűségemmel keveredik a nehezen legyűrt félelmem. Megkísérlem túlkiabálni a Földindulás sziklazúzó robaját. – Hallgatlak, Uram. Megpróbálom megérteni, hogy mit mondasz, mit dübörögsz: mit magyarázol, mit parancsolsz, személyesen nekem. Én ugyanis, bevallom, rettentő kíváncsi vagyok, tele megválaszolatlan kérdésekkel. Nem tehetek róla, Te alkottál ilyennek. Mohó fülemet Zengő Kinyilatkoztatásodra tapasztom, mert egész lényem alázatos kérdőjelbe görbed Előtted. Kimondjam? Ki merjem mondani? Nem tartasz szemte-lennek, arcátlannak, hogy a fazék vonja kérdőre alkotó-mesterét, ha sorra felteszem őket, egyiket a másik után? Elvégre nemcsak teremtőm vagy, de szülőapám is, Abba, az írások sze-rint. Kihez fordulhatnék válaszért, ha Hozzád sem? Hiszen Nélküled összefüggéstelen halan-dzsa, értelmetlen rossz vicc minden, amit korlátozott tudatomba, agyam lyukas kötényébe felfogni képes vagyok a végtelen világból érkező jeláradatból.
– A sok szörnyűséget és igazságtalanságot, amit személyes sorsunkban és történelmünk során, nap mint nap meg kell érnünk, azt még valahogy ki tudom magyarázni a Bibliád alapján. Saj-nos, Ádám bűnbe esése óta, ezen a Földön a Sátán az úr, s az cicázik velünk kényére-kedvére, a macska-egér játék torzítja el, dönti dugába legszebb terveinket. Azt is felfogom, bár ezt már sokkal nehezebb megemésztenem, hogy a sátáni lázadással szemben éppen velünk akarod bizonyítani, hogy a döntési szabadság terhe alatt is meg lehet maradni a Te tökéletes akara-todban, csak azt nem értem, Uram, hogy kinek magyarázkodsz? Mi szükséged van erre az önigazolásra egyáltalán, ha Te vagy a minden, s Rajtad kívül nincsen semmisem? Ez a kérdés, attól tartok, felülmúlja az Általad belém helyezett értelmemet.
– Mert ugyanis, ha Te, a Fiad vérén megváltott, s a bűnök terhétől végleg megszabadított új emberként tényleg újjászültél, és Örök Királyságod állampolgárává, tulajdon gyermekeddé fogadtál engem is, akkor valójában már nem én mocorgok ebben a megöregedett, meglehető-sen elhordott földi porhüvelyemben, hanem a Te, isteni természetű, hibátlan Fiad él énben-nem. Jól mondom? S így felruházva és megáldva a Te isteni értelmeddel, ugyan most már mi maradhatna homályban előttem, nem igaz? Édes-jó Uram, Istenem, nem mondanád meg, hogy mi hiányzik még mindig a teljes megvilágosodásomhoz? Hogy kerül még most is annyi hajszál a levesembe?
– Hohó! – hőköltetsz vissza iszonyatos erőddel, hogy behúzott nyakam csaknem a gyomrom-ba nyelem. – Coki, emberke! – dörögsz rám, aki testben még a Sátán uralta földön, ördög-szabta, szűk barlang-falak között morzsolom napjaimat. – Annyit tudhatsz, fiam, amennyit kinyilatkoztattam, vagy éppen ezután kinyilatkoztatok magamról. Az sem kevés ám – neveti el magát a Hang, és ezzel háznyi sziklákat sodor le a kék barlang oldaláról –, de be kell érned egyelőre azokkal a csepegtetett információkkal, amelyeknek elviselésére és elhordozására képesnek tartalak. A további titkok, értsd meg, túl súlyosak, túl kemények számodra. Azok felől mindaddig hiába kutakodol, amíg odaát majd, ahol teljes erődre kapsz, jó kedvemből föl nem lebbentem a fátylat fölülük. Világos? – derül ki a barlang fölötti ég a csillagokon túl, az Élő Szeretet, szívem-lelkem ölelő mosolyától.
– Nem mondhatnám, Uram – sóhajtok, és hogy föloldjam a feszültségemet, kényszeredetten fölkacagok én is. – Hát akkor nincs más hátra, mint hogy türelmesen várakozom a fönti, vég-ső, örök randevúra – motyogom boldog beletörődéssel, és egyszeriben belém villan a felisme-rés, hogy éppen a humorom, ez a nevetni tudásom az egyik legszebb örökségem. Lehet, hogy ezzel hasonlítok talán a legjobban az én Teremtő Apámra?

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – III.

A bolond gróf,
avagy: Tolsztoj halála

Úgy fázott, hogy szikkadt csontjai szinte fájtak. Leheletével próbálta átmelegíteni azt a nevetségesen kiaszott, ráncoktól barázdált, majomszőrű vén kezét. Lám, az is megőszült, gondolta fogatlanul kuncogva, és a kámzsája alá dugta, majd összébb húzta alatta, a már rojtosra kopott, de valamikor sok-sok rubelért testére szabott medve-bunda bekecsét. Nem volt kinek kárálnia, így hát csak magában zsörtölődött, hogy mindhiába dobálja, szórja ezeket a semmirevaló, cifra, külön-külön is fájó könyveket a kandallóba, egyiket a másik után, a sisteregve, nehezen pattogó tűz sehogyan sem tudott megbirkózni velük. Ráadásul a ritmust is rendre elvétette, de nyílván nem azon múlt, hogy a parázs mind egyre csak sírt meg senyvedt a hiábavaló küzdelemben, mintha a barbár könyvégetéstől ösztönösen riadna vissza, vagy egyszerűen azért, mert a bőrkötésű, kemény falatokat már nem tudta elrágni vásott szikra-fogaival. Amikor aztán, szögletes mozdulatokkal meg-megpiszkálta az egymásra roskadó, s felizzva is csak kínnal lapokra bomló, megpörkölődött fóliánsokat, vagy az erőlködéstől lihegve mégis sikerült megráznia azt a fránya, akadozó rostélyt, a sercegő tűz csak akkor durálta neki magát. Ilyenkor, hirtelen, fickósan lobbant egy-egy kék lángot, s még fogást is vett az irományokon néhány pillanatra, de attól bizony egy cseppnyi forróság sem áradt feléje. A dermedten hajigáló elfehéredett ujjak sehogyan sem tudtak fölengedni. Pedig a Bolond Gróf – akit csak így emlegettek a környékbeli, akaratuk és elborzadó keresztvetegetésük ellenére mégiscsak felszabadított jobbágyok, amikor azt a jó földjét ingyen próbálta rájuk tukmálni –, mintha épp erre vágyott volna, nemhiába kergette már régóta az atyafiak szeretetét. De hát az sem sikerült, mint ahogy, végül is semmisem. Azóta csak méreggel gondol vissza rá, hogy azt a világ-bosszantó, mégis jogos földosztást, orvosi közreműködéssel egyszerűen eszeveszettnek minősítették a furcintos családi fiskálisok, és a nemesi példának szánt akciót egy-kettőre sikerült megakadályozniuk, őt meg, kis híja, hogy bolondházba zárták.
Bizony, jó oka volt akkor a menekülésre. Csak az nem világos, hogy most meg mi ütött belé, s vén fejjel mi a csudáért vette, a maga számára is váratlanul hazafelé az irányt? Elege lett a több éves barangolásból? Az erdei kunyhóból, hét napi járóföldről ugyan miért kellett épp most visszarohannia, jóformán pihenő nélkül, hosszú lábaival csak úgy szaporázva, mondhatni egy-vágtában?
– Az Igazsághoz való megtérés, a számvetés bizony nagy terv egy ilyen porszem embernek – hümmögte, s csöndben még háborgott is, noha tudta, hogy immár nem volt választása –, de egy kis meleget azért, tán még megérdemelnék a Mindenhatótól, nem igaz, Uram?
Hiszen már a magányba vonulását is az Igéhez igazította, amikor mindent félresöpört, s a Názáretire szegezett tekintettel – mások szerint, eszement holdkórosként – hagyta ott a vagyonát, a birtokát, a családját és mindent, amit odaföntről kölcsönbe kapott. Nemcsak megfáradt tagjain, de főként az utolsó szárnypróbájaként, el-felé készülő lelkében érezte, hogy bizony nem halogathatja a dolgot tovább, az Úristennel még időben el kell rendeznie az örök élete ügyét, hacsak nem akar végül is pert veszteni, s mindenről lekésve, már a pokol kapujában találkozni az Ítélő Bíróval. Ha igyekszik, talán még megengesztelheti valamiképp, mert az Úr kegyelme, szerencsére végtelen. Hátha mégis azt a sóvárogva vágyott, fényes arcát fordítja majd végül is az annyi sokat tévelygett, s a rengeteg rábízott kincset oktalanul eltékozolt szelleme felé.

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – IV.

De már a fogadtatása is milyen rideg volt itt, az elhagyott fészekben! Jasznaja Poljana, a kihalt ódon kastély, azokkal a szél tépázta, zsanér szakadt, billegve csapkodó zsalugáteres ablakaival, bizony olyan kajánul kacsintgatott rá, akár egy elhagyott, de végre elégtételhez jutott, megkopott szerető. De mit is várhatott volna tőle? Csak azt kapta, amire számított, s ezt még csak nem is vehette senkitől zokon. A vaskapu zárját az évente rácsurgó hólé s a rozsda úgy megrágta már, hogy alig akart, nemhogy fölpattanni, de fölszakadni is, akár a slejm az ő harákoló torkából, amikor a töredezett lépcső vaskorlátjába fogódzva, a dudvával benőtt feljárón végre sikerült a tíz emlékezetes grádicson (stáción?) fölkapaszkodnia. Egy kis nekifeszülésre azért mégis engedelmeskedett a régi, hosszú szárú kulcsnak az a betyár, nyakas szolga, de a megerőszakolt fél-kapuszárny már sehogy sem akart megszelídülni, s végül meg kenetlen kocsikereket mímelt. Nyögve, nyikorogva, keservesen tiltakozott még akkor is, akár ha egy elátkozott, kóborló, kóvály szellem bújt volna mögé.
Az éjszaka aztán olyan hirtelen zuhant le a világra, mint ilyenkor, késő ősszel szokott. A belső térben már alig látott, ki kellett tapogatnia, mi hogy esik kézre. Csak többszöri kísérlet után sikerült végre meggyújtania a fali kandeláber petróleumban gyökérző belét, és még hálát rebeghetett a Mennyei Atyának, hogy nem száradt ki fenékig, a nagy elhagyatottságban, az is. A tompán alásimuló futószőnyegnek már színe sem maradt, a réseken beszivárgott s leülepedett por annyira ellepett, elborított mindent. Az árnyként hazatért csosszanó csizmás léptei nyomán azonban fel-felrebbent, s néma, áldozati füstként bugyborékolt az a tompa szürkeség, ami a hajdani gyerekkor nádas-fürdőzéseire, s a zavarosban felkavarodó iszapra emlékeztette. A megriadt denevérek szárnycsapását, az évek óta már szünet nélkül zúgó, csimbókos fülével is tisztán hallotta, vagy hallani vélte, de furcsa módon, a látóterébe mégsem került egyikük sem. Hát ezek a betelepült idegenek maradtak volna itt az egyedüli lakók, ezek lennének a semmin fölfogadott múlt-őrzők a soknemzedékes ősi kúriában, ahová hátulgombolós kölyökkorától odaköti minden emléke, s ahol azok a cigányos, muzsik-ölelgető víg tivornyák dívtak még nem is olyan rég?
– Csitt neked, te önhitt világmegváltó! Kárnak és szemétnek ítélek mindent, amit örököltem, meg amit tettem, vagy akár írtam valaha is – intette le nosztalgiázó önérzetét, s zsidó vándor-kalmárként hajlongva, csak mormolta-tagolta az Igét. Még a mellét is úgy verte, ahogy egykor azt a jaborovkai zsinagógában látta.
A bőrkötéses könyveket, főművének kapcsos díszpéldányait azonban, az ebédlő kristály-tükre mögé zárt rejtekajtó homályából már csak reszkető kézzel tudta előkaparászni. Torkában dobogott a szíve, ahogy gúlába rámolta őket. Némileg meglepte szűzi érintetlenségük, legfeljebb az idő barnította meg az izsáki áldozatra szánt „legkedvesebb gyermekek” kötésének fényét egy kicsit. S szégyenkezve ismerte be, hogy édes fiairól azt sem tudja, hogy élnek-e, halnak-e, s hol: Moszkvában, Péterváron, vagy Párizsban talán.
Az élete főművének érzett nehéz fóliánsokat aztán már zihálva, ölben cipelte tovább, a kandallóhoz, akár az elsőszülöttjét valamikor régen, a szúrós szemű ikonok sorfala közt, a füstölőt lóbáló, arany-stólás, s a keresztvizet lendületesen locsoló pópa elé, akinek még a gyűrűjét is megcsókolta akkor. Csakhogy az öröm azóta ürömre, ifjúságának összes reménysége merő keserűségre fordult. Csípős epe-váladék türemlett föl a nyelőcsövén, ahogy ott imbolygott a súlyos kettős-teher alatt. Egy-két könyv kicsúszott a kezéből, s kipotyogott abból a rendetlen, egymásra hányt rakásból. A csuszamló legkedvesebbek most meg váratlanul emlékezetébe idézték a park tavának hajdani, kurjongatós tavaszi lehalászásait, amikor – amelyik befogott hal még képes volt menekülni a szakadozott varsából – az utolsó pillanatig megpróbált ellene szegülni végzetének. Felötlött benne: csak nem sejtették meg ezek is, a rájuk váró pusztulást, a csúfos tűzhalált?

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – V.

De hogy ez még fájni is fog? Furcsa, erre tényleg nem gondolt idáig. Mintha most már egyedül csak a szívét perzselte volna a kandalló hideg, könyörtelen, szúrós parazsa. Belső szeme előtt egy pillantás alatt lejátszódott mindaz, ami ehhez a csodálatos könyvhöz, utolsó nagy művéhez, talán a legnagyobbhoz kötötte. A szerelmek és kínok, amelyek a megírására késztették. A tíz éves, napi tizenhat órás körmölő munka, amit beleölt. A világot jobbító szándéka, amit belefércelt a történet sűrű szövetébe. A lázadás és a kaland édessége. A „ki, ha én nem” és a „majd én megmondom” bűnös varázsa.
– Ez is, az is semmirevaló – ismételgette konokul a Bölcs Salamon prédikátori szavait a szíve fölött hordott Bibliából, de az isteni nyugalom, a Békesség Szelleme csak nem akart rászállni, hiába vállalta ezt az egész, szent és füstös operációt. – Hát meddig kísértesz még, gonosz ördögi hatalom, te e-világ istene? Jézus nevében, hagyd már békén Isten gyermekét! Mikor szabadulhatok tőled-belőled, végre-valahára! Irgalom Atyja, ne hagyj el! Mi kell még, hogy visszafogadj? Hiszen láthatod, egész életemet hurcolom eléd áldozati ajándékul, s mindenemet, ami kedves és fontos volt számomra, zokszó nélkül vetem a tűzre, Teérted!
Jajkiáltását a csupasz falak sötéten és tompán visszhangozták, de válasz sehonnan sem érkezett.
– Jaj nekem! – nyögdécselt újra meg újra, majd a hangja aggastyánévá vékonyodott, s reményt vesztve, szinte sikongott már, az arcát pedig zokogva temette a tenyerébe. A lelket bénító Nagy Mindegy csuszamos hínárja kezdett a szívére fonódni, s ez a maradék egyensúlyából is kipenderítette. A kandalló téglafalának tántorította, még a feje is koppant, s nagykarimás, csúcsos kalapja a fél fülére borult. Ám ekkor valami felfoghatatlan, furcsa dolog történt vele. Mintha egy angyal röpült volna el fölötte.
A Bolond Gróf, a roskadó tölgy, reménykedve emelte tépázott koronáját s tekintetét a láthatatlan felé. A gomolygó sötétségben, túl a csapkodó szárnyú denevérek birodalmán, a rozzant tetőszerkezeten keresztül, váratlanul fölfedezett egy, először csak pislogó, majd mind fényesebben rá ragyogó csillagot. Hogy az a vakító, pulzáló fény miként jutott be a végtelen űrből, a harmadik égből, s milyen réseken át? Csak nem ez lenne már a beígért s végre megért túlvilág? De hamar felismerte, hogy bizony, itt tántorog még a földön, mert csak egyféle fejtartásban volt képes megőrizni a csodás, szikrázó látomást. Ha csupán egy millimétert is kimozdult a helyéről, az nyomban tovatűnt. Óvatosan és nagy ravaszul kibalanszírozta tehát, hogy mindig láthassa, – de jó, hogy sikerült! Aztán, egyik pillanatról a másikra újra hátul-gombolós kisfiú lett, s még csak nem is csudálkozott rajta. Vitya nagyapa kabátjába két kézzel fogódzott, s a nyakát feszítve ámult a magasba, ahol az először látott cirkuszban, a csíkos trikós, nagy bajszú kötéltáncos egyensúlyozott. Piros napernyőjével addig billegett-rugózott a halálos csend és a feléje vicsorgó, csattogó fogú, éhes oroszlánok porondja fölött, amíg a kifeszített drótra rá nem tudott ülni, majd el nem feküdt rajta. Most aztán, vén korára addig kell ügyeskednie neki is, hogy óvatosan fél térdre ereszkedve, aztán lassan leguggolva, majd a szőnyegen elfeküdve is belekapaszkodhasson abba a váratlanul fölvillant reménysugárba, amire egész életében vágyott, áhítozott.
Csak tavasszal találtak rá a környékbeliek, akik alig mertek belépni az elhagyatott főúri kastélyba, mert tartottak a gonosz szellemektől, és furcsállták a kitárt kaput. Az ebédlőbe érve aztán ugyan meglepődtek. Még csak nem is a tűzteret betöltő papírhamun, vagy az orrfacsaró bűzön, ami fogadta őket. Gazdájukat, a rég kihűlt kandalló tövében ugyanis vastag fehér pernye borította tetőtől talpig, de az a múmia még akkor is mosolygott.
– Hát előkerült végre, de hogy éppen így? – csóválták a fejüket, és megszokásból percekig hajlongtak, meg jajongtak fölötte tompán: Isten könyörüljön a szegény meggárgyult uraságon! Valamelyikük rázendített aztán egy temetési zsolozsmára, amit együtt fújtak azon a hamis hangon, amit még, ki tudja hanyadíziglen örököltek apáiktól. – Hajjajajajj, hajjajajajj!
A gondolatukban pedig azt az egész, beláthatatlan, óriási birtokot siratták, ami széle-hosszában mind-mind az övé volt.
És senki sem értette, hogy mit, hogyan, miért. Természetesen az sem fordult meg a bozontos fejekben, hogy tulajdonképpen mi lett a sorsa az áldozatra szánt Izsáknak, ki a bölcs és ki a bolond, kiért halt meg s támadt föl harmadnapra Krisztus, meg hogy kinek a jussa végül is az örök élet. Azt meg végképp nem jutott eszükbe megkérdezni egymástól, hogy ha bármelyikük egyszer majd arra a végső, messzi útra kel, Noé fiai közül ugyan ki nyughat meg, Izrael atyjának, Ábrahámnak a könnyeket felszárító meleg kebelén.

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – VI.

A kárhozatra szánt ember

1.

A befödözött fejű és sokféle pajeszú, meglehetősen tarka vándor-társulat még a Közel-kelet mozgalmas etnikai és vallási színskálájából is kirítt. Hát még, amit műveltek. Mert az önjelölt próféták megszokott bűvész-trükkjeitől igencsak elütöttek azok a csodák, amiket minden kü-lönösebb kellék nélkül produkáltak, mert mindnek volt valami segítő és gyógyító jellege. Ért-hető, hogy a hírük messze megelőzte érkezésüket mindenfelé. Csatlakozni akarókban sem szenvedtek éppen ezért hiányt, de a feltétlen tekintélyt élvező vezetőjük igencsak megválogat-ta, hogy a truppba kiket fogad be. A közeli faluból, Kerijjótból is szeretett volna beállni közé-jük egy tétova, keszeg és borzas, tetőtől talpig vörös szőrzetű fiatalember, aki már napok óta kerülgette a „tanítványokat”. A harmadik napon a csodarabbi lehívta aztán arról az eperfáról, ahonnan éppen vágyakozva leskelődött. – Mássz le már, Júdás fiam! – Hát ez meg honnan tudja a nevem? – képedt el a fickó, aki hithű héberként maga is éjjel-nappali kipát hordott, csakhogy ez az apjától örökölt, ugyancsak meghordott fejfedőcske, a hirtelen mozdulatai mi-att, még álltában is félre-félrecsúszott a kobakján. Nem győzött kapkodni utána. – Melyik a legfőbb parancsolat a törvényben? – hangzott a rabbi nekiszegezett első kérdése.
– Hát, hogy „Sömá Jiszroél, Ádonáj Elochénú, Ádonáj echad” – nyögte a vörös, aki a meg-szólítása miatti pironkodása miatt, ha lehet, még színesebb lett, mint egyébként. A „Halljad Izrael: az Úr a mi Istenünk, az Egyetlen Úr” felelettel elégedett lehetett a vizsgáztató, mert tovább faggatta a fiút.
– És a második? No? Amelyik tán még hasonlít is ehhez?
– Nem t’om.
– Hát szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Mert hogyan lennél képes szeretni, akit nem látsz, ha azt sem tudod szeretni, aki a szemed előtt áll?
– Na igen. Persze hogy az. Tudtam – tette hozzá Júdás, kicsit megsértve, kicsit megszeppen-ve.
Volt is mitől megijednie! Mert a Kerijjótit aztán már nemcsak a rabbi faggatta, hanem a ka-réjban letelepedett többi is. Némelyek segítően könnyű kérdéseket tettek fel neki ugyan, de akadt azért olyan is közöttük, aki a megszólalásával csak a maga tudását fitogtatta.
A hol innen, hol onnan záporozó kérdések ugyancsak megnehezítették az egyik lábáról a má-sikra nehezedő ifjonc dolgát, aki már-már nemcsak azt bánta meg, hogy a hét elején, a falujuk határában a csapat után eredt, de talán még azt is, hogy egyáltalán valaha megszületett. Nem csoda, hogy a haja-töve is viszketni kezdett már tőlük, a homlokát pedig kiverte a hideg verí-ték. A több órás, kemény vizsgának végül az vetett véget, hogy a karéj közepén, a többiekhez hasonlóan, összefont lábakon guggoló, de az Írásokban mindnyájuknál jártasabb, s harminc événél bölcsebbnek tűnő tanító, noha egy kicsit csóválta a fejét, de mégiscsak rábólintott a legényre: – Maradhatsz, fiam.
Így duzzadt eggyel megint a létszám, s az ugyancsak megizzasztott, igyekvő fickóval a Mes-ternek szólított különös rabbi körül – akinek eredetileg becsületes fafaragó szakmája volt – így már tizenkettőt számlált a trupp. Szerencsés római szám: egy tucat! A Kerijjóti felléleg-zett. Boldog volt, hogy többé-kevésbé sikerült a kérdezőknek megfelelnie.
Két hét se kellett hozzá azonban, hogy ő maga is rádöbbenjen, hogy a befogadó társak ugyan, egy szikrányit sem érdeklik. Nem hogy barátságot nem kötött, de semmilyen meghittebb vi-szonyt sem alakított ki egyikükkel sem. Annál inkább szeretett, a maga falusias módján, átlát-szó bumfordisággal forgolódni a Mester körül. Ha az csak egy szóval is utalt rá, vagy Júdás neszét vette egyáltalán bármilyen kívánságának, alig győzte szedni a lábát, hogy mihamarabb, akár a föld alól is előkerítse, előteremtse. Igaz, a többi is csüggött annak példálózó, időnként kicsit homályos, meseszerű szavain, amelyek hol meglepő parancsokat közöltek, hol mélyebb gondolkodásra késztettek, hol meg éppenhogy a szíveket szólították meg, de ő testhosszal megelőzte mindnyájukat. Hamarosan rászolgált tehát a Stréber gúnynévre, amit az irigyei ráragasztottak. Ez se érdekelte. A galileai nyelvjárást hadráló, tüsténkedő fiatalember célratö-rően mindent megtett azért, hogy elleshesse a megtáltosodott ács minden furcsa titkát, mert feltett szándéka volt, hogy megfejti annak egész mágikus tudományát. Nem rosszból, hanem hogy követni tudja. Leutánozni, de nem ám akármiért. Kamatoztatni szerette volna majd, ké-sőbb, amikor eljön az ő ideje. Mert hogy eljön, s nem is sokára, abban holtbiztos volt Júdás.

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – VII.

A tenyérbemászó pónemű Stréber ugyan lehet, hogy kicsit nehéz beszédű volt, de a fantáziája, az biztos, hogy kötetlen burjánzott, noha erősen vigyázott rá, hogy el ne árulja senkinek, mi zajlik benne. Vágyálma szerint ugyanis már-már egy egész Júdás-iskolát vezetett, sőt négy tanuló-osztályba is beosztotta a képzeletében oly hőn vágyott híveket. Azok meg? Csurom hála, hajbókoltak előtte. s – na-nee! – nyafogta ő finnyásan, mert a vonakodva tolakvó kezét nem győzik majd, egymással vetekedve csókolgatni, amikor a jó előmenetelűeket, vagy a pénzes szülők ivadékait előrébb sorolja. Hűséges követői élén aztán ő is széjjeljár majd, per-sze mindenfelé Izraelben, és az ő tanítványai is ugyanúgy, tűzön-vízen át vele tartanak, ha nem jobban, mint emezek követik a Mestert. Utánozhatatlan varázslatait látni mindenfelé, egész városok és vidékek népe gyűl majd egybe, s csengő elismerésüket önként szórják azok-ba a mostaninál öblösebb vesszőkosarakba. Serény famulusai persze, kitanultan rá fognak játszani, hogy az előadott hókuszpókuszok nyomán az egekig fokozzák az ámulatot, de arra is ügyel ám majd (ne legyen a neve Júdás, ha nem!), hogy azok semmiképp se dolgozzanak saját zsebre, mint mostanság ő teszi olykor-olykor, Isten bocsássa meg, de senki sem lehet hibátlan. Azokat bezzeg rövidebb pórázon tartja majd, hogy semelyikük se legyen rest a begyűjtött érméket az utolsó szemig ráborítani a bokor mögé rejtett (rejtendő?), s a kaptár-pokrócon di-csőségesen emelkedő fényes-cézárú halomra. – Meg akarsz gyógyulni, testvérem? No, ugye? Akkor jó helyen jársz. De ne légy ám szűkmarkú, s ne sajnálj áldozatot hozni is az egészsége-dért és munkaképességedért! Hallottad? Áron is meg kell venni az alkalmatosságot!
Mert dehogy is lesz olyan szerény és szegény az ő majdani brigádja, mint emezek, akik a ke-véssel is beérik, s a semmit is hajlongva köszöngetik, mert csak a napi ellátásukra való étket meg ruhát és a vándorlás során berepedt sarkukat puhító kenőcsöket fogadják el. Micsoda ostobaság! Lehet, hogy éppen ezért nehezedik a dolga napról-napra, hogy mostanra már alig sikerül a fel-feltörő vágyait leküzdenie, és igazodnia hozzájuk? A Stréber fekete sugarú nézé-se nem sok jót ígért, sivatagi viharként villámlott dús, vörös szemöldöke tövében – nem győz-te hunyni és leszegni! –, ha csak egyetlen szó is esett aranyról, ezüstről, vagy drágakövekről. A szíve vérzett minden visszautasított ajándék miatt, s a veséket firtató Mester nemegyszer csóválta a fejét nehezen leplezett kapzsisága láttán. Mert Őelőtte – akár a láthatatlan, és min-denütt jelenvaló Adonáj előtt – ugyan nem maradhatott titokban semmi. A sóvár vágyakat is ajánlatos volt tehát zár alatt tartani, nehogy az egyelőre kimondatlan és kivitelezetlen gazsá-gokon még rajtakapja. A tüsténkedő rőtszakállúnak tehát – hogy idő előtt a Mester ki ne tegye a szűrét – ugyancsak vigyáznia kellett minden árulkodó mozdulatára. Sőt, a szeme rezdülésére is.
A héten, amikor a Mester végre próbára merte bocsátani őket, az új jövevénynek is sikerült már egy-két kisebb trükkje, akárcsak a többi tizenegynek, de abban végképp túltett amazokon, ahogy esküdözött, hogy az övé egy szálig – akár Illés prófétáé annakidején –, mind-mind iga-zi csoda volt. Az Égre való fogadkozásért, persze, még idejében kért bocsánatot, és a többiek-nél is inkább hangsúlyozta, hogy csakis a Mesterre való hivatkozást követték azok az emléke-zetes gyógyulások, démon-űzések, sikeres jelek. A szíve legmélyén tele volt azonban kéte-lyekkel, amelyeket a cél érdekében még önmagának sem akart megfogalmazni. Nagyon vi-gyázott, hogy semmi ilyesmi ne látszódjék rajta. A Mester, kérdően lágy, egyben szúrós tekin-tetét kerülte a leginkább, ami önmagában is szinte megoldhatatlan feladat elé állította. Ezért, ha csak maga elé képzelte, már akkor lesütötte a szemét, s pirult el égő szakállának bundája mögött, de hát ebben az évszakban a száraz forróságra is ráfoghatta volna, ha a többiek észre-veszik, és még rákérdeznek.

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – VIII.

Júdás alig tudta megérteni, hogy a rabbijuk miért emlegeti, és többször kifejezetten hangsú-lyozza, hogy a próféták jóslatai mind-mind rajta fognak betelni, és hogy nemsokára, éppen ezért fogják elítélni, megkínozni és megölni. A leginkább azonban az lepte meg, hogy mind-ezt milyen nyugodt hangon, különösebb indulat nélkül taglalta. Sőt, abba meg még a háta is beleborsódzott, amikor lazán közölte velük, hogy egyik tanítványa fogja elárulni. – De me-lyik? – hűlt el a Kerijjóti. – Egyikünk elkárhozása tehát eleve eldöntött volna? Még hogy én? Hogy a csudába jut egyáltalán az eszembe ilyesmi? Pedig akkor már mindenki arról suttogott a piacokon, hogy vádalkut kötne a szanhedrin a Mester valamelyik belső emberével, és har-minc ezüstpénzzel még meg is jutalmazná azt, aki a csodarabbit, bizonyítékok kíséretében a kezükre játssza.

2.

Abban az esztendőben, a Teremtés 4453. évében, a Hold-évek szédelgése jóvoltából, a szo-kottnál is korábban köszöntött be Júdeában a Pészách, a kovásztalan kenyér tavasz-ünnepe. A libanoni hegyek felől érkező borzongató szél még az ingek alá is bebújt. Nemcsak Pészách beköszönte, de a zord időjárás is arra késztetett mindenkit, hogy födél alá, a házak mélyére húzódjon azon az emlékezetes estén, amikor – ahogy Mózes elrendelte – évről-évre meg kel-lett emlékezni a zsidóság csodás, Istentől vezérelt szabadulásáról Egyiptomból, a Szolgaság Házából. A Mester és tizenkét tanítványa annak az épületnek az emeleti nagyszobájában he-vertek le az oldalukra, a rituális kézmosás parancsának teljesítése után, a hagyományos Széder-vacsora kurta lábú ünnepi asztala körül, amelyiket a Rabbi látatlanban, előre kijelölt. Efféle kisebb szellemi látás már meg se kottyant a Tizenkettőnek, de a közös, egymásba olva-dó imádkozást követően mégis ámulva hallgatták a Mester olyan profetikus kijelentéseit, amelyekkel megint megjövendölte közeli kínhalálát, és beígérte vigasztalólag a majdani visz-szatértét is. Semmilyen homályos jövendölés nem tudta elvenni azonban a jó étkű fiatal zsi-dók étvágyát az ízletesen elkészített s ínycsiklandozóan illatozó bárány-pecsenye elfogyasztá-sától. A Mester hallgatagabb volt a szokottnál, s a példázgatásokkal is felhagyott ezúttal. Csak akkor szólalt meg végre, amikor a testvéri szeretettel tördelt s egymásnak nyújtogatott pászka-lemezkékkel tolongva tülekedtek, hogy ki-ki mártogathasson a finom ünnepi tálból. – Bizony, így kell ennek történnie. Még ma éjjel a római katonák kezére kerülök. Egyiketek már el is árult engem.
Elborzadtak, s úgy néztek egymásra, hogy vajon melyikükre céloz a Mester. A Kerijjótból való Júdás szinte kényszeresen rázta a fejét, vörös üstöke csak úgy lobogott. – Én nem, én nem! Pedig akkor épp huszonnégy órája lehetett már, hogy a főpapnál járt, és a tarisznyájában már ott lapult az a kendőbe csavart harminc római ezüst, amit a följelentésért kapott, s amivel visszavonhatatlanul elkötelezte magát a galád tervben való közreműködésre.
A Csodarabbi elfogatása tényleg küszöbön állt. Gonosz tette elkövetéséhez Júdás tulajdon-képpen a minap kapta a végső lökést, a pazarlás utolsó cseppje az volt a méltánytalanság-érzés napról-napra jobban telítődő poharában, amikor a drága kenetet, amit jó pénzért el lehe-tett volna adni, a Mester fejére borította az az eksztázisba esett hálás némber. – Még mit nem! Ha én nem teszem meg, megteszi más – döntötte el végleg akkor a dolgot. Nem kizárt, hogy emezek is átállnak majd az „Új Mester” mellé, akárki legyen is. Akár éppen ő, Júdás lépne előtérbe az emlékezetből majdan lassanként kiradírozódó Rabbi elmaradása után, bárki, aki merészen az élükre áll. Hiszen valamennyien megszokták már a dologtalan csavargók komé-diás életét. Megítélésükkor magából indult ki, hogyan is gondolkodhatott volna másként?

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – IX.

3.

– Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? – sóhajtott a Keresztre Feszített, mielőtt kilehelte a lelkét. Júdás meredten, megbabonázva nézte. – Még sajnáltatja is magát! Hiszen mi volt ez a néhány napnyi kínlódás? Valószínűleg semmi fájdalmat nem érez már. Sőt. Ha igaz, hamaro-san a leggazdagabb ember lesz Földön és Égen, s mennyei boldogságban lesz része. Még az is lehet, hogy odafönt megkoronázzák majd, de velem, a tanonc-hívével, és erre predesztinált elárulójával, velem itt mi lesz? Kész. Belefáradtam az egészbe.
– Róla legendák keringenek már most is, aztán rip-ropsz megjelenik majd holta után – még csak ez kell! – és ezek a mesék meg látomások szájról szájra járnak, s mind színesebbek lesz-nek. Látják – vagy látni vélik – nem csak Izraelben, de hét határon túl is. És Ő csak nől, csak nől, s mindig nagyobb lesz, végül az egész Mindenséget betölti majd. Hiába szögezték fel a bitóra, hiába folyatják ki a vérét, az anyák és apák örök-életűként regélnek róla majd a gyer-mekeiknek. A neve fennmarad akkor is, amikor én már rég porrá omlok széjjel. Jaj, bizony senki más, csakis én vagyok a szerencsétlen, egyedül én, pedig nem tettem egyebet, csak a rám osztott szerepet játszottam el. Istenem! Adonáj, bocsáss meg! Hiszen a Csodarabbink mindig is tudta, de most már én is tudom, hogy éppen azért ültetted belém a leküzdhetetlen irigység és nagyravágyás magvait, hogy eleve elrendelt sorsom kihívásainak ocsmányul meg-felelhessek.
– Mesterem, hé! Esküszöm, Te vagy a legnagyobb hazug! Hiszen Te mindent tudtál, Te előre láttad az én keserves sorsomat már akkor, amikor a csapatodba befogadtál! Ez az isteni kímé-letlenség, ugyan hogy fér össze az Általad hirdetett, mindent betöltő és megbocsátó szeretet-tel? Olyan szörnyűséget követtem volna el, amire nincs, nem lehet bocsánat? Mester, Mester, hát Te sem tudsz értem közbenjárni? Hidd el, legalább Te, hogy nem mértem, nem mérhettem föl, mit is cselekszem. De most már, joggal nem áll szóba velem senki. Ugye, látod? Hát ak-kor miért tűröd, hogy elevenen temessenek el!? Gyermeket, utódot nem támaszthatok, nincs kivel. Munkát nem kapok. Fedele alá senki be nem fogad. Elnéznek fölöttem, a tekintetükre se méltatnak, mondd, ez így igazságos? A legárvább, leginkább rászedett, bizony én lettem ezen a világon!
– Ráadásul, attól az átkozott harminc pénztől sem tudok megszabadulni! Akárhol hagyom, a jeruzsálemi városkapun kívül vagy belül, a Jordánba is hiába vetem, onnan is kimerik egy-kettőre, s kivédhetetlenül utánam hozzák, jaj nekem! Még a Sátánnak kiszolgáltatott Jób dol-ga is különb volt az enyémnél, hiszed-e, Seregek Ura? Istentelenül rossz ez a teljes magány, szörnyű így, egyes egyedül létezni, légüres térben lélegezni a hozzám és felém süketnéma Izraelben! A kietlen, eljegesedett Mindenségben! Uram! Oldozz fel végre, ha van hozzá ha-talmad!
De válasz nem érkezett sehonnan.

4.

Júdás még azon az éjszakán felakasztotta magát. Ott érte el a vég, a Koponya hegyen nőtt, s az után mindörökre kiszáradt mementó-olajfa legmagasabb ágán.

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – X.

Abichú félfüle

A tükör-kopasz és vénség szabdalta fizimiskájú, görnyedtségében is figyelmet keltő gnóm, Abichú, szőrcsimbókos tenyerével ernyőzte azt a lapulevélnyi, ép jobbfülét, amelyről Jaffa-szerte mindenki ismerte, s aminek érthetetlen növekedéséről annyi szóbeszéd terjengett. Süketségét ugyanis csak ezzel a pózzal tudta valamennyire ellensúlyozni.
– Hö? – huhogta tátott szájjal, foghíjasan, hogy a neki szegezett kérdés megismétlését kiérdemelje, s nagy igyekezetében még a cserepes, barna nyelvét is hegyesen billegtette egy picit. Ködösen röpdöső tekintetének fókuszában, a vityillója előtti homok-placcon, egy tarka burnuszos, tekintélyes szakállú, de érthetetlenül hatlábú emeletes vándort sejtett, s a messziről érkezett, lengő pajeszú jóembernek fogalma sem lehetett arról, hogy kit próbál szóra bírni. A nyomorúságos látvány – se a szegényes, mocskos városszéli környék, se a megszólított toprongy – nem kelthetett benne érdemleges benyomást. Ugyan mi juttatta volna eszébe, hogy az immár vagy húsz esztendeje Ábrahám kebelén nyugvó nevezetes hittudós, Kajafás főrabbi egykori kommandósainak a parancsnokát, a hírhedt verekedőt raportálja fennhangon, azt, akit a helytartói légió őrjáratai is mindig nagy ívben kikerültek? Hogy a szamara hátáról azt az embert kérdezgeti éppen, csak amúgy foghegyről, undorát alig leplezve, földet böködő saruján, a csacsi pót-lábain jobbra-balra billegve, aki bizony nagy idők tanúja volt valamikor?
– Hé, Zsidó! Ki vele! Nem hallod? Merre találom a zsinagógát meg a fürdőt?
– Hö? – jelezte újra segítő szándékát egy szemhunyorítással, a színehagyott rongyokba burkolózó, mindig didergő roskatag férfi, akit a vándor meg a szamár sziluettje is emlékeztette egy hajdani fontos személyre és mindenekelőtt eseményre, még hozzá olyasmire, ami hajdan, puszta létével megkérdőjelezte a megingathatatlan római megszállást, áve Cézár! Szemöldöke kusza bozontja, a fölfénylő értelem jeléül, egyszeriben ezernyi ráncot tolt széltől cserzett, barázdás homlokára. – Értelek, uram, hm-hm, már hogyne értenélek – dörmögte, igyekvőn zihálva. – Az elágazásnál, balra. Aztán, a kútnál, ott jobbra. Ott már eligazítanak… De honnan jössz mégis? No, áldjon a mi Örökkévaló Istenünk! – legyintett a kíváncsiskodó sziluettje után reszkető jobbjával, azzal, amelyikkel a tölcsért formálta az imént. A szokásos áldást azonban már csak a távolodó, imbolygó szamár hátsójának szürke foltja felé rebegte, s meghatározhatatlan színű köntöse ujjával lemondóan próbálta kipiszkálni a paták felrúgta sivatagi port mindig könnyező csipás szeméből. Sehogysem bírta tudomásul venni, hogy napról napra szürkül, homályosodik körülötte a világ.
A tovább kocogó idegent eszünk ágában sincs követni, még ha a kuporgó alak érdeklődését felkeltette is. Találjon szállást, ahol tud, és davenolja el az estéli imádságot abban a minyenbe, amelyik befogadja. Abichút viszont nem szabad szem elől vesztenünk, ha egyszer rátaláltunk. Omladozó évei számát tán maga sem tudja, annyi biztos, hogy rég volt, még a birodalmi okkupációt megelőzően, amikor Nabluszban, hetedik gyermekként világra hozta az anyja. Az azonban vitathatatlan, hogy jó fejű, erős karú fickó lehetett akkoriban, mert a karrierje egyenesen ívelt felfelé: a jesívából mindjárt a jeruzsálemi főrabbi szolgálatába került, akit aztán fegyveres árnyként kísérgetett, bármerre is járt Pilátusnak ez a quislingje, a nagyhírű Kajafás. Bal kézfejét is az ő szolgálatában vesztette el, amikor az óváros egyik sötét sikátorában egymaga négy rablót, vagy ahogy akkoriban mondogatták, „szabadságharcost” tett ártalmatlanná.

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – XI.

Sose felejti el, Kajafás megbízásából járt a gecsemáni kertben is, azon a csodás, csillagtalan éjszakán, amikor azt a különös vándorprédikátort, a Názáretből való Jesuát valamelyik társa, rongyos harminc ezüstért beköpte, s a kommandóra hárult a feladat, hogy az ipsét letartóztassák. Bizony, hogy nem volt veszélytelen bevetés. A mindenre elszánt csoda-ember rendszerint hívei amorf, mégis szoros gyűrűjében fejtette ki lázító tevékenységét, s szavai szuggesztivitása is mindig népes hallgatóságot vonzott maga köré. De neki, a fegyveres kísérőkkel is számolni kellett, meg a néphangulat esetleges felforrósodása sem volt megjósolható. Ám a parancs – parancs, a kommandó nem latolgat, csak engedelmeskedik, s teljhatalmú főnökükre, rá ez a szabály duplán érvényes volt, hiszen öt válogatott emberéért is felelősséggel tartozott, mondhatni, a fejével felelt.
Szabályszerű roham-hadrendben, markolatra feszülő inakkal, futva követték tehát a nyomravezetőt az iszamós sötétben, s így, a rómaiaktól ellesett fordított W-alakzatban törtek utat a kósza árnyak esti sűrűjében. Az alef- és béta-kommandósa – a két atléta termetű, feketén fénylő, félmeztelen afrikánus-zsidó harcos – füstölő szurokfáklyákkal oszlatta a sötétséget, s takarította a teret az elszántan, ütemesen trappoló fegyveres osztag élén. A liget fái között mindez még kísértetiesebbnek hatott, mert a lengedező lombok valósággal átlényegültek, ijedten susogni kezdtek, s a sötétbe burkolózó dombtető felől is mind riasztóbban érzékelhető volt a láthatatlan, ellenszegülő tömeg együtt lélegző, elszánt tömörsége. Az előttük botladozó, mindeddig készséges Júdás is, mintha elbizonytalanodott volna – tán megérezte élete közelgő végzetes fordulatát? –, Abichú mindenesetre kénytelen volt nyakon csördíteni.
A jól irányzott tenyeres, lám nem volt hiábavaló. A lefizetett nyomoronc, a kapott lendülettel szinte a nyakába esett annak a fehér, egybeszabott, drága ruhát viselő, méltóságos termetű idegennek, aki abban a szempillantásban került a fáklyák fénykörébe. Jesua – mert ő volt az – meg se rezzent, s a karjával párnaként fogta fel a rázuhanó vinyega testének súlyát, s a kölcsönös felismerés egyfelől sugár, másfelől hunyor tekintete mintha örökre összekapcsolódott volna. A felejthetetlen látványt máig sem képes Abichú elfelejteni, ahogy az elárultatását szelíden fogadó rabbi, a szakálla mélyéről rámosolygott elfajzott tanítványára, és szinte sajnálkozva ölelte magához a kistermetű, reszkető férfit. Mintha Júdás nem is tehetett volna egyebet, minthogy a megbízóinak tett ígéretéhez híven, tolakodóan szájon csókolja mesterét, s így jelölje ki azt, az elfogására törő kommandósok számára.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, nem mindenki ijedt meg tőlük. Jesua egyik kísérője kardot rántott, s Abichú a feléje sújtó csapás elől már nem tudott kitérni. E heves mozdulatnak esett áldozatul kajla jobbfüle is. A szeme láttára pottyant a földre. Alfa és Béta begyakorlott mozdulattal, egyszerre szögezte a megveszekedettre rézhegyű dárdáját, s már-már dühödt csetepatéba keveredtek volna, ha a libbenő köntösű rabbi felemelt karral nem inti le ezt is, azt is, s nem dugatja vissza hüvelyébe hirtelenkedő híve kivont szablyáját. Csodák csodája, szelíden suttogó szavát, annyi év után még mindig fel tudja idézni: – Elég! – hasított az éjszakába az ellentmondást nem tűrő halk hang. Ettől ugyan máskor meg nem torpantak volna a martalócai, s ő is elégtételt vett volna a füléért, amilyen kemény legény volt, de az egész kommandót valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Jesua hangjában ugyanis olyan erő volt, aminek csak engedelmeskedni lehetett. A föléjük magasodó, már-már lángoszlopként fénylő fehér alak nemcsak olyan ellenállhatatlanul szólt-fújt, mint a tenger felől érkező friss nyugati szél, de olyan lágyan is nyúlt a megsebzett Abichú felé. Áldásra emelt jobbja aztán egy furcsa, simogató és köröző mozdulatot tett a vérző halántéka fölött. A sajgó friss seb pedig, abban a szent szempillanatban abbahagyta a lüktetést, s – ami a legkülönösebb – lenyesett füle is, hogy-hogynem visszaröppent a helyére! Mintha le sem vágták volna! Sőt, az óta is nap mint nap cseperedik, mindig egy picit.

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – XII.

Hogy ebből mennyi baja lett! Hol csodájára jártak, hol bűbájossággal gyanúsították, mikor hogy. Az a szépségesen kövér Cippóra is e miatt hagyta cserben, s a Főtanács is az ördöngös kagylójára hivatkozott abban a határozatában, amellyel a válólevél kiadására kötelezte. A főrabbi szolgálatából is ezért obsitállták, Nabluszból is csak ezért űzték ki, mint valami poklost. Még az a szerencse, hogy ezek a jaffaiak nem olyan babonásak, és van bennük annyi megértés, hogy egyre növekvő jobbfüle nézegetéséért időnként egy kis alamizsnát is vetnek elé.
Hát igen, Gecsemán óta annyi minden történt vele, ám ezekből ma már semmi sem tűnik érdemlegesnek. Számlálhatatlanul, és furcsa mód, mind gyorsabban rohantak el fölötte a ráncszántó évek. Észrevehetetlen foszlányokban hagyta cserben a világ dicsősége, úgy bizony. Erő, gazdagság, család és tisztesség, egytől egyig lerohadtak róla, étvágya, látása, hallása, minden születési adottsága sorra megromlott, s nemrég, abban az átkozott halálos kórban még az eredendően ép balfüle is elhagyta, egyszerűen letört. Már meg sem tudná mondani a napját, hogy melyik kincsét, erényét, kamatozó jó-tulajdonságát mikor s hogyan vesztette el. A bölcs Salamon szavai így teltek be rajta, így kellett elfogadnia, megtanulnia, hogy minden, de minden hiábavaló ezen a tünékeny világon. Ám hogy-hogy nem, az a fránya, visszaragasztott jobbfüle, amelyiket a gecsemáni Jesua bűvölt a helyére, csak az nem akar, vagy nem tud engedelmeskedni a múló idő törvényének, sőt! Egyszer – de annak is van már jó néhány éve – járt itt, Jaffában egy különös fickó, aki titokban Jesua követőjének vallotta magát. Az súgta, az akkor még ép balfülébe, hogy „Pszt, zsidó! Jól vigyázz ám arra az áldott másikra! Mert hogy, miként az én Uram is feltámadt a halálból, miután kínhalálra adták – vetett keresztet, égre meresztett szemmel –, a te különösen ernyőző jobbfüled is biztosan más anyagból van már gyúrva, mint ez a sok-sok romlandó körülöttünk.”
Hitte is, nem is, de ami tény, az tény. Ez a napról-napra, gomba-mód növekvő, tölcsér-szerű jobbfül biztosan túl fogja élni. Ha egyszer valaki ki akarja rabolni majd a sziklasírját, ugyancsak megretten az ördögfajzat, amikor összeomlott porsátorából ez a torzó, ép porcait nyújtóztatva kiemelkedik, és némán rendre inti a gazembert, hogy coki! – Hö-hö-hö! – Be szeretné látni ezt a röhejes jelenetet még, de hát az a fránya Jesua, sajnos nem a szemét kente meg ujja balzsamával, akkor, régesrég. Így hát meg kell elégednie azzal, hogy a kacagtató, jelenetet most csak elképzeli.
Bár az is lehet, hogy azon a különös, gecsemáni éjszakán Jesua éppenhogy csúffá akarta tenni, mert nem mentette meg, holott talán megtehette volna. Ő a Főtanács kezére adta, azok tovább, s a római jogrend aztán alaposan elbánt vele. Lehet, hogy az óta is ezért kell fizetnie? A közömbösségéért, a nemtörődömségéért? A szolgalelkéért? Azért, amit eszébe sem ötlött megtenni azért a csodarabbiért? Amitől talán egész más fordulatot is vehetett volna az élete?
Most már mindegy. Valahogy csak eltengődik így még egy darabig, élve holtan, félre rúgott útszéli maszatként. De a jobbfüle, mit tesz Isten, az napról napra nagyobb, akármilyen kevés táplálékhoz jut. Lehet, hogy az ilyen burjánzó fül is csak akkor szárad majd le végül, ha már teljesen betakarja az embert, vagy ami belőle megmarad? Tetőtől talpig? Mint Jónást, az a bizonyos töklevél, Ninive határában?

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – XIII.

Redőnymozi

Aki fáradt, lehunyja a szemét. Egy kis szemöldök-összeszorítás, és már se kép, se hang. Csak ami belülről vetül oda. Az aztán lehet akár sokkal tarkább, vagy éppen vadabb, mint ami a redőnyön túl lenne látható. Mert kevésbé van alávetve a fizika meg a logika törvényeinek. Ezek a sajátságos klipek ugyanis többnyire a múltból érkeznek, s úgy keverednek a képzelet szüleményeivel. Az idő törvényszerűségeitől teljesen függetlenek. Ez az egy, ami talán mégiscsak jó bennük. Rámeredek tehát a lehúzott redőnyre, a behajtott spaletta sötét deszkájának vásznára. Várom, hogy felvillanjon rajta a foszforeszkáló fény.
– Mars ki a fibul! – zavar ki bennünket, tilosba tévedt kölköket a Fás-kert kunkori bajszú, hegyes botú, posztó zsávolyban csámpázó csősz-bácsija, de mi, a játék hevében, a törvényt nem ismerő labda után, újra meg újra beszaladunk a tilosba. Ecce puer, ecce homo! Íme, a gyerek, íme az ember. A rövidnadrágból kidagadó combomon kunkori szőke pihéket veszek észre – hű de büszke vagyok rájuk! –, de aztán az első kislány-barátnőm meg az egész ligeti brancs szeme előtt, könnyezve szégyenülök meg. A legjobb pajtásom tekeri ki a kisujjamat, s kényszerít térdre, s épp őelőtte. Aztán váratlanul besötétedik. Monoton zúgás és tompa robbanások. A bé-ötvenkettesek kakofóniáját alig tudja túlharsogni a légófőnök ordenáré baritonja. Kintről fenyegetőzik, a korommá sötétített Jósika utca mélyéről. – Földszint három, hé! Zsidóék, az anyátok! Föl fogom jelenteni magukat a parancsnokságon! A redőnyrésen kiszivárog a csóva, netán így akarnak jelezni a bombázó nigger barátaiknak?!
És ez még csak a nyitány, mert a régmúltban aztán volt min ijedezni. Nemet mondok rá, újra meg újra megtagadom. Elég volt belőle akkor. A szememet még jobban összeszorítom, már a pofacsontomat s az orrom alatti bőrt is feszíti az erőltetett hunyor. Hová meneküljek? Hová? Mert nemcsak a múltból nem kérek, de a jelenből is elegem lett. Igen, az átmenet folyamatosan átbillenő, megfoghatatlan pillanatából szeretnék igazából kiszabadulni. A gonoszlét csupa olyan élménnyel és fenyegetéssel bombáz, amit egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomásul venni. Hogy fogytán fogy az erőm meg az egészségem. Nem és nem! Mi értelme azzal foglalkoznom, hogy már minden, de szinte minden fáraszt, s gond lett a puszta helyváltoztatás is? Hiszen járni sem tudok automatikusan többé, ahogy gyerekkoromban, még anyám tárt karja felé igyekezve, olyan örömmel tanultam valamikor. A két lábon egyensúlyozáshoz, súlypontom óvatos áthelyezéséhez már újra oda kell figyelnem. Nem mindegy, hogy hová lépek, kőre vagy hasadékra, s milyen ritmusban evickélek rugalmatlanul zökkenő izületeimmel. Vigyáznom kell, hogy meg ne bicsakoljak, s föl ne bukjam, nem röhej? Lemerevedett nyakam, a túlvégi periszkóp, már csak a törzsemmel együtt tud forogni, s akkor is keserveseket nyekken. A meszes ereken át, nyílván alig jut vérhez az agyam. Aki megvénült, többnyire ezért kóvályog részeg módjára. Ingatag testem közepén, kiszolgáltatottan himbál és imbolyog émelygő gyomrom. Már nem is csak itt-ott zsibbadok, hanem tetőtől talpig, a lábfejemtől a kobakom búbjáig, mindenütt. Beesett hasamat meg a bő nadrág is szorítja s puffad, már a természetes életműködés sem magától értetődő ebben a korban. Bizony, a lélegzetvétel is probléma olykor, a mellem váratlanul elnehezül, s eltátott szájjal kapkodok levegő után ilyenkor: lám, akárkinek az oxigént sem ingyen adják. A horgasra duzzadt orromról meg mit mondhatnék, hogy teljes legyen a leltár? Hol taplóra szárad, hol meg ellenőrizhetetlenül nedvedzik, s azért kell ügyelnem rá. A lesőm? Időről időre vibrál s káprázik, mindhiába nyomkodom, a régi éleslátásom már csak az emlékezetemben él. Hm, amikor még a forgó-mozgó számológép-alkatrészek hibás működését röptükben tudtam kifigyelni, akkoriban csak vicc volt, hogy netán a szemem nem olyan éles, csak olyan csipás, mint a sasé. És hogy milyen aluszékony lettem, Istenem! Valósággal vonz a leroskadás, a vízszintes testhelyzet, mintegy megelőlegezi az elkerülhetetlent. Egy szó, mint száz: a jelennel hát tényleg nincs miért foglalkoznom már.

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – XIV.

Apropó, a jövő. Mit véljek, mit takar ez a homályosan furulyázó kéttagú szó? Bevallom, nem nagyon értem, mostanában mintha mégis azon lennék, hogy átértékeljem diffúz fogalmát. Valamikor a megszületésem előtti végtelent, a hullámzó nagy semmit feltételeztem alatta, amiben öntudatlan mámorral úszkálhattam föl s alá – a nagy tóban, ahogy anyukámtól hallottam –, s amiben majd csak megleszek valahogy halálom után is. Mostanában azonban mind többet filózom rajta, hogy hátha csak egy új szakasz kezdődik akkor. Az örök élet – egy megtérésemmel nyert új dimenzió –, az meg mi fán terem? Hová kerülünk ebben a Bibliában beígért következő felvonásban? Hogy fogunk kinézni? Egyáltalán, ráismerünk-e egymásra? S mivel töltjük majd az időt – az időtlenségben? Az Örök Jeruzsálemben? Mesébe illő gyerekes kérdések, de a választ, az Írás szerint, csak ártatlan és zsenge lélekkel lehet kiérdemelni rájuk. Bevallom, éppen a szellemem ráncaiban megbújó okoskodásom miatt kételkedem egy kicsit a nemrég született hitem szilárdságában. Talán innen ered bennem a bűnös szorongás, amely újra meg újra elkap. Hiába tagadnám, a páromat változatlanul félek ugyanis magára hagyni, még átmenetileg is. Tulajdonképpen megvan az okom rá: jó ideje én szolgálok szegénynek mankóként. Eleven, tapintatos motorizált botként, mint égből kirendelt Trabant-sofőr. A nélkülözhetetlen. Néhány hónapja még a kórházból is hazaszöktem, amikor megtelefonálta, hogy belebotlott a szőnyegbe, és béna kislábát maga alá gyűrte. Mind a két felnőtt fiúnknak, doszt megvan a gondja, ők tényleg nem vehetik át az én, mosó-főző-takarító gondoskodását viszonzó szerepem. De hát nekem kell-e, végül is mindent, minden részletkérdést megoldanom? Nem beképzeltség-e az efféle túlzott felelősségtudat? A véletlenek kiszámíthatatlan szövevényében, ebben a kusza és titokzatos világban, bizony csak hittel, a Teremtő és Világ-fenntartó Istenbe vetett bizalommal rendezhetők valamennyire is az ember reális hadállásai. Esélye, dolga és felelőssége egyaránt.
Mit látok hát a fekete redőnyömön, mégis? És mi dörömböl a fülemben, legbelül? El merjem mondani? Van-e, akit érdekel egyáltalán?
A riasztó rém-kliptől, akárhogy hessegetem, nem tudok szabadulni. Kórházi ágyon fekszem, fehér a fehérben, teljes tehetetlenségben. Kanalanként etet, s szívószállal itat a fölém dagadó nővér, aki megizzadt, csimbókos fejemet párnával támasztotta föl. Fulladozom, de tiltakozásom hasztalan. Amikor magamra hagy, nemcsak a paplan lesz mind nehezebb szikkadt lábamon. Csontra soványodott forgóm is mind jobban nyom. Képtelen vagyok oldalra fordulni mégis. Ráadásul egy feszítő érzés tekereg a hasamban. Csak akkor hagy alább, amikor az a testmeleg lé s ramaty szabályozhatatlanul, titkos örömmel kibuggyan belőlem. Amíg hűl, a félelem azonban mind jobban elural, hogy ki, mikor, hogyan fedezi föl. Tisztába tételem, bezzeg nem vált ki olyan kedveskedő, csecsemőt megillető kedveskedést, mint hajdan, anyukám részéről. Még jó, ha a nővér egy efféle imával megelégszik: – Ej, Ketteske, legalább a cugehőrödet félrehúzhattad volna, most hogy takarítsalak ki? Még a gumilepedőről is lecsurogtál. Kinek van ereje egy ilyen lakli emelgetéséhez!
Ebben a redőnymozi-jelenetben aztán az a legeslegrosszabb, hogy semmilyen esélyt nem nyújt a dolgok kedvezőbbre fordulására. Heppiend végképp nincs. Akinek ezt tehetetlenül át kell élnie, az már csak a mielőbbi befejezésben reménykedhet. Hogy minél hamarébb érjen véget a haldoklása.
Uram! Gondoskodó Istenem! Szelíd alázattal kérlek, kímélj meg ettől a szörnyűségtől! Tudod, ha javasolhatok valamit: a legjobb az lenne, ha egyszerre, kórusban szólítanád el mindkettőnket. Az meg a szépnél is szebb lenne, ha álmunkba érne bennünket az utolsó, a születésnél is nehezebb létforma-váltás. De ha neajdisten, mást mértél ki ránk – mit tehetek egyebet? – azt is alázattal fogadom, csak semmiképp se szolgáltass ki bennünket az Ördög kényére-kedvére. Vagy legalább ne túl sokáig, hogy lázadás nélkül kibírjuk, el tudjuk viselni. S közben is légy velünk mindig, kapaszkodó közelben, s könnyítsd elviselni a nehéz pillanatainkat, hogy senki és semmi se zökkenthessen ki a Te tökéletes akaratodból. A szeretetedből. Végezetül pedig, hadd valljak Neked szerelmet, talán ezzel még jobban bevágódhatom Nálad.. Az utolsó lélegzetemig szeretnék Veled és Neked énekelni azon az éktelen fahangon, amivel megáldottál, s ami egyedül Tenéked tetszik. Ugye tudod, hogy milyen nótákat? A gyülekezetben tanult, Téged dicsőítő zsoltárokat. Ennyi az egész, amit kérek. És csak az irgalmadban reménykedem.

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – XV.

Újabb csodára várva
– a becenevek filozófiája ––

Az író karját szétvetve, ellazultan nyújtózkodott a kisszobát csaknem beterítő, tágas hitvesi heverőn, s a hajnali szürkületben lazábbra pányvázta keringő gondolatait. (Baljában egy előző nap érkezett folyóirat szerzői példányát szorongatta.) Hogy is van ez? Az orvosok csak há-rom-öt százalékra taksálták az életben maradás esélyeit, de – hallelúja! – mégsem következett be a filmszakadás. Szöszi él. Észnél van, s azon a néhány napon kívül semmi más nem esett ki az emlékezetéből. A humora pedig ugyanúgy vág, s ami a fő, a hite sem rendült meg. Mi az isteni csoda, ha nem ez? Arról nem is beszélve, hogy jóban-rosszban több mint félszázada élnek már együtt, mégsem unják egymást, és nem fáradtak bele. Mondanivalójuk most is mindig akad, s ezen a sohasem volt, furcsa elkülönítettségük sem változtat. A szomszédos nagyszoba száműzetésében nyögdécselő – és a kínjait feszengve leplezni próbáló – öreg párját változatlanul ajándéknak érzi, és természetesen ugyanúgy Szöszinek szólítja, mint kezdetben.
Csak az a furcsa, hogy önmaga friss becézését sűrű titokban tartja, még előtte is. No igen, nehezen viselné el, ha kinevetnék. Ősz feleségének a bizalmas megnevezése azonban egészen más dolog, azon még lány korában ragadt rajta ez, a valamikori ezüst fényű kese-szőkesége okán. Noha az asszony még szeptemberben lebénult a balfelére, s a kölcsönzött, masszív kór-házi vaságyára hónapok óta kényszer-kitelepült, változatlanul Szöszi a rokonok és barátok, a szűk és a tágabb család számára, de az ő, suttyomban összeeszkábált, s a párjáéra rímelő betű-szót, a Szö-Sze becenevet, szerencsére senkitől sem hallja vissza. Még szép, hiszen csak az utóbbi hetekben aggatta a maga keszeg személyére. Egy éjszaka arra ébredt ugyanis, hogy a gondolkodása már álmában is arra pöty-pöty ritmusú, mechanikus billentyű-mozgásra formá-lódik, ami a fiától, tíz évvel ezelőtt, a születésnapjára kapott szövegszerkesztőjéről ragadt rá. Akkor kapta magát rajta először, hogy a józan, szkeptikus esze már odáig fejlesztette a szemé-lyisége fölötti hatalmát, hogy akaratlanul is, mindig ugyanúgy fogalmaz, vált szórendet, pon-tosít, töröl és írja át új meg új nekifutásban a gondolatait, mint attól a fránya, villogó képer-nyős masinától, nem kis fáradtsággal megtanulta. (A hajdani balatoni nyarak gyerekének nap-égette, meder-széli, apránként formálódó cseppkő-sárvárához hasonlatos építkezés.)
A szövegszerkesztőjén azonban – aminek, vagy akinek a titkos nevét köszönheti – ősz óta egy árva sort sem tud leírni. Igen, azóta, hogy Szöszit a szél megütötte, s az asszonyt, a manapság divatos kifejezéssel stroke-nak mondott agyvérzés elérte, se regény, se novella többé. (A leg-utolsót – ezt, itt! – még a tragikus fordulat előtt szülte.) E helyett, a már-már gépiessé váló ápolási rutinfeladatokba merülve, szinte kényszerű pótcselekvésként gyakran azon spekulál, hogyan s miért formálódott át így az agyműködése? Lehet, hogy éppen azért, mert az írásra többé semmi ideje?
Szö-Sze világ életében szerény embernek vélte magát, s hívatására sem szívesen utalt a locsi-fecsi beszélgetésekben. Arra a néhány regényére sem, amely itt-ott talán megtalálható még a közkönyvtárak mélyén, legfeljebb ha az orvosoknál kell kicsikarnia az asszonynak némi so¬ronkívüliséget. A fogyatékossági támogatást szégyenszemre igénylő kérdőív, foglalkozását firtató rubrikáiba is szimplán csak nyugdíjast írt. Egy szürke nyugdíjas ő ma már, semmi több.
Elképesztő! – csóválta meg deres, tüske fejét Szö-Sze, amikor a szomszéd szobából átszűrődő lámpafényre és zizzenő neszekre, mint mindig, felfülelt. De e hirtelen mozdulatával az ügye¬leti kötelezettségét úgy túlteljesítette, hogy a halántékát a franciaágy színeskarton-borítású támlájába kissé beleverte. Oda se neki! Tulajdonképpen élvezte, hogy aktuálisan semmi prompt feladata nincs, s önvád nélkül mélázhat. Hogy újra felidézheti el az iménti friss ál¬mába átszivárgott esti emlékét, s büntetlenül elcsámcsoghat rajta. Azt, ahogy az éjszakai vir¬tuális tér faramuci módon átszerkesztette a családi fényképek közötti kotorászását, amikor a felesége bepelenkázása utáni csöndben, a szunnyadó gépét hordozó munkaasztala sápadt fénykörében, a sárga skatulyából egyre másra akadt a keze ügyébe a hét éve meghalt bátyjáról az idők során összegyűlt sokféle fotó. (Miért éppen azok?) Az egyik még a duzzadó guminad¬rágos Pituka pisis korában készülhetett, valahol a szovátai strandon, Erdélyben, ahol magyarul még csak megszólalni is, úgy mondták, kockázatos volt a Trianont követő első években. („Pituka szejeti a fát” – öleli át a rezzenő leveleit a tó fölé himbáló, s ég felé törekvő akác, hozzá képest ugyancsak vaskos törzsét az a lencsébe vigyorgó kis betyár, Elza Anyu büszke¬sége. (Jé, mára ő, a kisöcs lett az idősebb fivér, akit akkor még csak tervbe se vehettek!) A másik képen viszont a bátyus már egy serkenő bajszú, brillantinnal lenyalt hajú ficsúrt alakít, aki büszkén magasodik a muter fölé. No és a harmadik? Arról az anyjuk ügyeskedésével Pa¬lesztinába kimenekített, s már az angol hadsereg lemberdzsekes egyenruhájában feszítő mo¬kány szörzsent vigyorog rá. El-Alamein és a sivatagi hadjárat hőse. Mert a jó Pityu a háború végén aztán a fél Európát bejárta, hogy a gyilkos hitleri hadigépezet által a Cseh-morva Pro¬tektorátusba deportált, halálosan legyengült, beteg testvérét, őt valahogy mégis életben találja. Ám a pakliból ekkor sors-szerűen előugrik egy olyan kép is, amelyen a hullámosan őszülő Pista már az idősödő felesége oldalán téblábol a Pozsonyi úti házuk előtt, sőt az is, amelyiken (hogy-hogy nem vette észre akkor?) már szemmel láthatóan kiül a halál a bratyó fizimiskájára (talán egy héttel készülhetett, közvetlenül a végzetes műtétje előtt).

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – XVI.

Nem szörnyű? – tette fel a kérdést, és zakatolta Szö-Sze szövegszerkesztőt imitáló agya, mert, ha rajta múlna, a legszívesebben fordított sorba rendezte volna a depressziót sugalló mini-tárlatot. Bizony nehéz beletörődni abba, hogy minden pöttöm és icurka szárba szökkenésének, bimbózásának és virágba borulásának diadalmenetét törvényszerűen követi a nyomtalan elmúlás, amit a fokozatos elerőtlenedés és hervadás harangoz be jó előre. De ami a legelkeserítőbb, a fotók jelentős része egy sor olyan arcot-alakot ábrázolt, akikről Szö-Szének fogalma sem volt, hogy vajon kik lehetnek. (Hogy a gépüket elkattintók miért lusták többnyire ráírni a fényképek hátuljára az ábrázolt személy nevét és a felvétel dátumát!) Ezeket a megfejthetetlen üzeneteket a legszívesebben törölte volna agytekervényei vincseszteréről, már csak a szabad kapacitás növelése végett is. Az emailt, a szövegszerkesztő levelező szektorát azért, minden ólmos fáradtsága ellenére, az este is kinyitotta, s bár a csatolt fájlok elolvasását nyugalma-sabb, jobb időkre halasztotta, arra azért szánt egy pici időt, hogy a garmadával érkező ismeret-len, angol nyelvű küldeményeket olvasatlanul kiirtsa, nehogy a gépe vírusfertőzést kapjon, s visszavonhatatlanul megzavarod¬jon, vagy a memóriáját veszítse el egyszer s mindenkorra. Mert akkor végleg oda lett volna a reménye, hogy a dolgok jobbra fordulnak, és valaha is újra alkotni fog. Mégsem magát sajnálta jobban, sokkal inkább Szöszit. Ő legalább mozoghat, ide-oda cso¬szoghat a lakásban, és az utcára is lejut olykor. Meg a pásztoruk szerint, mivel minden meg¬próbáltatás javára válik egy hívőnek, most lett alkalma megmutatni, hogy mennyire szere-ti a feleségét. (Ágytál járat? Hohó! Itt kezdődik a szerelem!) De annak az (átmenetileg) ágy-hoz szögezettnek ugyan mi maradt? A heinei matracsír? A vaságy, a kerekesszék, amire végre egyedül is át tud csúszni? (Még jó, hogy a naponkénti gyógytorna erőfeszítései nem hiábava¬lóak, s a szakszerű segítséggel minden alkalommal többre képes egy picivel.) Ennek ellenére, pillanatnyilag bizony marhára összezsugorodott, iszonyúan beszűkült az élete a szegény öreg-lánynak. Habár – ha jól meggondoljuk – mindnyájunknak megvan a saját, speciális vagy ép-pen közös kalitkája-kalodája, noha hajlamosak vagyunk e kegyetlen valóság negligálására. Mert ugyan melyikünknek nincs behatárolva a döntés- és mozgástere, akár időben, akár tér¬ben, de többnyire mind a kettőben? A negyven-ötven-hetven esztendő véletlen-szerű idő-zár¬ványa hogy a csudába fér össze a tudatunk által felfogható, tér- és időbeli végtelenséggel? Nagyon jó lenne tehát fenntartás nélkül bízni a Láthatatlan, de Igazságos Bíróban, elhinni az örök életet, s hogy az itt-tartózkodásunk csak ideiglenes állapot! Sajnos azonban a messiási megváltottságunkba nem olyan egyszerű tartósan és folyamatosan belekapaszkodni, amikor
az érzékszerveink által közvetített információk és tapasztalatok egészen mással ostromolják az embert.

[Folyt. köv.]

APA, A HOLOKAUSZTGYALULT EMBER, IMMÁR AZ ÚR – ÉLŐ(!) – PARTNEREKÉNT – XVII.

A nyitott ajtón át jól hallani, ahogy Szöszi ritmikusan fújtat, és sorvégi rímként még horkant-gat is odaát (akaratlanul így oldva az író magánytól s magára maradástól való titkolt rettegé-sét). Szö-Sze tenyerébe hajtott fülkagylójában viszont – akár ha egy tenger zúgna az óceántól elrabolt igazi kagylóban –, mintha egy egész csivitelő verébsereg vert volna tanyát (agyában ugyancsak erősen muzsikálhat a vére). Melyik hang és zaj az igazi? A reális? Lehet, hogy a képzelt világ a valóságosabb, s hogy a megszokott dolgok érzékelése mind-mind csak egy egyezményes öncsaláson alapszik?
Egyik pillanatban úgy érzi, hogy mindent átélt már hosszú élete során: a múlt papírjára vetülő hieroglifáival egyszer s mindenkorra betelt már a sors-irkája, és az egészbe annyira, de annyi-ra belefáradt, hogy elege van belőle, máskor meg a dezsavú-érzés uralkodik el benne, hogy vele aztán már semmi új nem történhet, mert a soron következő történések szinte nevetsége-sen bejósolhatóak, legalább is megsejthetőek. Ez is, az is lehangoló életérzés.
És akkor föltápászkodik, s egy nagy elhatározással mégiscsak bekapcsolja a szövegszerkesz-tőt. A képernyőről az első Windows-nekirugaszkodások után, színes alap-háttérként Szöszi mosolyog a képébe, és ez is arra bíztatja, hogy ne adja fel semmiképp, várja ki türelemmel, míg a parancs-ikonok itt is, ott is, zümmögve odafészkelődnek jogos helyükre. Elszántan rá-kattint egy új ablakra. Új dokumentumot nyit. Ujjai lágyan, már-már szerelmesen végigzon-gorázzák a teljes billentyűzetet. (Kicsit piszkos és zsírfoltos, Szöszi – aki korábban ecetes vattával szokta – ugyancsak rég pucolta meg.)
Még nem tudja, hogy mit fogalmaz majd meg, mit fog abba a kíváncsi fehér mezőbe bepö-työgni, gőze sincs arról, hogy mi kerekedik ki az egészből, de a fájlnév már tuti. A legben-sőbb titkát osztja meg most a személyiségét idős korára meglepően átformáló szerkezettel. Itt az ideje, hogy legalább neki bemutatkozzék: „Szö-Sze”. És egy szívből jövő sóhajjal köszöni meg a fentről kapott új sugallatot. Egyik pillanatról a másikra megvilágosodik előtte, hogy mit kell tennie. Úgy tudja még jobban betölteni, beteljesíteni a rárótt, eléggé fárasztó, fogyatkozó erejét igencsak igénybe vevő s mégis örömteli szolgálatát, ha ugyanakkor nem adja fel a Baj, a Nagy Próba bekövetkezte előtti eredeti énjét. A teremtő ember Istenképűségét, a Végtelen Kegyelemtől kapott játékos alkotó képességet. Lelke és szelleme egy olyan, határtalan jóér-zéssel, a reménység szilárdan izzó biztonságával telik meg, amit már csak behunyt szemmel lehet elviselni. Szentül hiszi, hogy ha csak apránként és lassan is, de a parányi részletek moza-ikjából előbb-utóbb mégis összeáll majd, s mindenképp megszületik a legeslegújabb, az utol-só utáni novellája, és annak első kritikus olvasója ugyanaz a Szöszi lesz, mint a korábbiaké. S Jézus Krisztus előbb-utóbb annak is megparancsolja (megengedi?), hogy végre keljen fel, és járjon, s csapja egyszerűen a hóna alá megúnt nyoszolyáját. Csöndben pedig már azon somo-lyog, hogy furcintos énje mint latolgatja: kinek, melyik folyóiratnak kell majd elküldenie új irományát – természetesen emailen –, és az „új mű” vajon mikor köszön vissza rá élet-elevenen, részegítő nyomda-szagúan.

/Fekete János: Shalom, Barátaim! Úti jegyzetek a megbékélésről. Havilah Kiadó Bt. Győr, 2008./

TRANSZCENDENS FORGÁCSOK A POST SZERZŐJÉTŐL – I.

A holokauszt, apukám példája is mutatja, filozófusi magasságokba (legalábbis Jób és Jónás kapacitásával értve) lökött mindenkit, akinek életére tört. Ezeknek az embereknek, persze ha túlélték, az utódait is. Természetesen e „lélek- és elmenemesítő” hatás semmit nem tesz jóvá vagy elfogadhatóvá a legrettenetesebb rettenetből. Néhányat azokból a szilánkokból, amelyeket a sors engem faragása hasított le rólam – idehelyezek…

Az álom

Kalitkám hossza nagyjából százkilencven centi, széltében nyolcvanöt-kilencven lehet, felfele meg százötven körül. A nekem kimért élettér. Igazából nem is az enyém, s még odú se, mert kívülről bármikor bárki feltépheti, beleegyezésem nélkül kinyithatja vagy rám zárhatja. Egy egér, egy pocok is több intimitással bír, hiszen járatukba csupán egyetlen irányból szabad a betekintés, akkor is külön megvilágítással. Engem ezzel szemben mindenhonnan és szüntelenül látni lehet. Felegyenesedni sem tudok benne, nemhogy lépni vagy járni. Általában kucorgok, s a külvilágra éhesen lesek ki a kötélnégyzetek keretein. Mi, betegek, Dzsudinak hívjuk (a népszerű tévésorozat csimpánz kedvence után) ezt a rémséget. A rácsos ágyat. A nyálam csurog, legalábbis folyton szivárog, a tárgyak megszokottan szilárd kontúrjai helyett inkább foltokat, elmosódó vagy egymásba vegyülő színeket és fakó arcokat érzékelek. A mozgást akadályozó térhiányt az ilyen-olyan pirulák és drazsék tűzdelik tele. Ez utóbbiak a napokat harmadoló silbakok, már számukról és mázuk színéről tudom, reggel, dél vagy éppen este van-e. Ebbe a rendbe törnek be a kiszámíthatatlanság brutalitásával a legkülönfélébb injekciók (amelyekről, ha az ember makacsul érdeklődik, az ápolók, előbb vagy utóbb, odalöknek valami feleletet). Az összhatás rendkívüli izomgyengeség, amely ugyanakkor a végtagok, és általában a fő mozgatóizmok hihetetlen merevségével párosul. Ekként hát kétszer is meggondolom (a kifejezés pontatlan, tudniillik efféle bénaságban a szellem szintén lomha), hogy moccanjak-e akár. Ellenben bensőmben, mint az ugrásra készen duruzsoló alapjáratú motor, ott lapul a fenevad, az oroszlán, a tigris, akit (az emberállatot) nem pusztán a bezártsága dühíti, hanem az addig elszenvedett összes sérelme, becsapottsága és elárultsága.
A lakatot, amely a társaimat és az egész panoptikumot tőlem elhatároló rácsozat egyik oldalának tetején fityeg, mélységesen gyűlölöm. E szenvedélyes és soha nem szűnő ellenérzésemet azonban látszólagos közömbösséggel leplezem. Ellenben elég a személyzetnek egy pillanatnyi figyelmetlensége, s már bánhatják trehányságukat. A gyógyszerek előidézte parkinzonos melléktünetek ellenére a minutum tört része alatt odaágaskodom, s - hipp-hopp! - a lakat kiakasztva, a rács leugrasztva, a pizsamacsomó meg már gurul(na) a vágyott szabadságba. Ám ez az időnkénti ördöngös ügyesség és szemfülesség alig ellensúlyozza mozgásom esetlenségét és korlátozottságát, mert izmaim sok helyütt tényleg nagyon merevek, és ez számos következménnyel jár. Alig tudom az ételt lenyelni (gyakorta tömnek, akár egy libát), és a kaki kitolása is merő szenvedés. Amikor viszont néha megnyitják (nagy kegy!) áttetsző zárkámat, s kiülhetek ágyam szélére, társaim kedvenc szórakozásává lépek elő. Körbevesznek, tapogatnak. Behajlítják - hol egyik, hol másik - alkaromat (ketten egyszerre, ugyanis egy beteg fizikuma kevés ehhez), s nagyokat nevetnek, mikor az rugóként szabadul ki az így előidézett feszességbol. Velük kacagok, élvezem a "szabad-ülést" (majdnem olyan, mint a szabadulás!), szinte fürdök a kontaktusban. Ők beszélnek hozzám, én helyeslően bólogatok. (Mindez igen fontos, hiszen a Rácsban a kommunikációm - zömmel - a majmok makogása.) Többnyire ilyenkor szellőztetnek, s ha még a napsugár is becsókol, Isten tenyerén himbálom magam (értsd: gyógyszeres kényszermozgás, nyugtatóktól révült állapotban).

[Folyt. köv.]

TRANSZCENDENS FORGÁCSOK A POST SZERZŐJÉTŐL – II.

Most viszont látogatók érkeznek. A biztonságuk érdekében (is) ellenőrzött lelakatoltságban lapulok az őket megborzasztó fészekben. Szemem rájuk tapad. Apámat várom, kisgyermekkoromból feltámadt izgalommal és reménykedéssel. "No, vajon mit hoz? Lesz-e nála szénsavas szörp, jóféle sütemény vagy csokoládé? Mert a duma bizony kevés!" Ilyesmik kóvályognak a fejemben, a kölyökké lefokozott frissen végzett bölcsész, a jelesen diplomázott ifjú tanár agyában. Hajaj! A dicsoség forgandó, mert én, akit kiugróan éles eszű diáknak, professzorok reménységének tartottak, most - teljes biztonsággal - kizárólag a nevemet, a koromat és a nememet tudom. Ekkor, egyszer csak meglátok egy gyönyörű, feszes, fiatal nőt. Vádlija kemény, combján szétpattan a miniszoknya, bőre selymes és napbarnított. Hát még az emeltyűi! Mellén mintha ott se lenne az a vékony anyag. Egyszóval ez a jelenség bebilleg a kórszobánkba. S hová megy? Szemben velem, egy apámkorú, ágyán lazán heverésző betegtárshoz (a Dzsudi az én "kiváltságom"). A csaj lehajol, a pasas arcát smárolja. Ezt már nem bírom. Pizsamacsomó felmagasodik (helyénvalóbban kifejezve: felgörnyed), s úgy markolja a kötéldzsungelt, hogy ujjai belefehérednek. "Te rohadék! Te genyó! Te szemét fejes! Nem elég, hogy kint vezérigazgatóként szívod a becsületes emberek, a kiszolgáltatott melósok vérét, az állami pénzen bérelt kurvád ide is bepofátlankodik? Te buta káder!" Ilyen és további szebbnél szebb üdvözlésekkel rettentem megszeppent ártatlan alkoholista betegtársamat és a kissé túlzottan dekorált lányát. Persze az egész pár másodperc. Látogató el (kimenekül a kórteremből), ápolói különítmény be. Rács ki, én kushadok. Acélmarkok szorítanak. Szúrás. Néhány perc, és a gyönyörűséges érdektelenségben ringatózom. Mire megjön apa, szuperszelíd vagyok. Az újdonságnak számító kóla (még a régi, 2 dl-es kiszerelés) csudafinom, a sütit s a csokit csak úgy habzsolom. Az ingerszegénységet meg a váladékos szám utálatosságát enyhíti az édesség. Lelkemet örömmel tölti el, szájpadlásomról leoldja a lepedéket. Apára alig figyelek. Csak akkor jajdulok fel, akkor tör rám az elveszettség, a közelgő árvaság félelme, amikor búcsúzik. "Ne félj, kisfiam, holnap is eljövök!" Mintha a húsz év előtti buksim simogatná. "Ja, és elhoztam neked a mai újságot, ahogy kérted." S ezzel leteszi mellém az aznapi számot. Nagyon örülök, ugyanis aktuális politikai képzelgésem éppen az, hogy szerénységemet (magas helyről!) felkérték, beszéljek az egész magyar ifjúság nevében. Ezzel pedig kezdődik az új 56, a nagyon várt következő, de immár legyőzhetetlen forradalom. Ránézek a hírlapra, s mit látok szalagcímként a nyitóoldalon? "Holnap, március tizenötödikén, Fekete György frissen végzett tanár, nemrég még egyetemista, beszédet mond a Múzeum-kertben, az összes magyar ifjú nevében. Jöjjön el mindenki!" Nagy, öles betűkkel. Elönt a boldogság. "Nézd apa, nézd, hát akkor meggyógyulok, s kikerülök innen! Mégis elismerik a képességeimet! Meg a jóságomat!" Ujjongok. Apa gratulál és nyugtat. "Ha holnap jól akarsz szerepelni, kisfiam, most feküdj vissza szépen, és pihenj." Elfogadom. Még egy simítás, aztán Apa már nincs. Végignyúlok a fekhelyemen, Dzsudi kattan, s ez az egész hosszú-hosszú időre az elveszejtendő emlékek kútjába hullik...

/Élet és Irodalom, 2005. febr. 4./

[Folyt. köv.]

TRANSZCENDENS FORGÁCSOK A POST SZERZŐJÉTŐL – III.

„SORSPOHÁR”-FELADVÁNY

Az érett, az életét jobbítóan szabályozni képes, tehát valóban felnőtt (nem csupán megnőtt) ember számára nem megoldhatatlan probléma a következő feladat elvégzése:

1) Mi van a „sorspoharamban”? – akár a legalján.

2) Kik és mit töltöttek bele? – másokat és magamat ideértve.

3) Mi az, amit kiönthetek belőle, ha úgy óhajtom?

4) Mi az, amit, ha megfeszülök is, nem önthetek ki, és miért?

5) Mi az, amit nem kívánok kilöttyinteni belőle?

6) Mit tehetek azért, hogy a jövőben lehetőleg én határozzam meg a
saját „sorsedénykém” tartalmát?

Első megjelenés: Az andreutika mentálpedagógiai alkalmazása. Szerk. Fekete György. OPNI. Budapest, 1995. Kézirat gyanánt. 133. old.

[Folyt. köv.]

TRANSZCENDENS FORGÁCSOK A POST SZERZŐJÉTŐL – IV.

Tézisek a szenvedésről – rákbeteg pozíciójából
(Jób gyarló utánzása)

Az alábbi – tételformába foglalt – felvetések (ön)reflexiók arra az élethelyzetre, amelybe immár harmadszor kerültem. Közbölcselkedésre és a magam szemérmetlen-szerénytelen szellőzködéseként adom közre.

1) Szenvedés lehet: büntetés, vagy próbatétel, avagy feladat (az utóbbi kettő esetében felmerül a kiválasztottság problematikája is).
Mi alapján dönthetjük el, hogy az adott szenvedésre melyik minősítés érvényes? Mely megfontolások segítenek a válaszban?

2) A büntetés minősítést kognitíve (belátással) könnyű elfogadni, ellenben emocionálisan – előbb vagy utóbb, ha a kínok nem enyhülnek, illetve elhúzódnak – teljes lényünkkel tiltakozunk ellene. Továbbá ronthatja önértékelésünket, személyközi viszonyainkat (vádlás, meg bűnbakolás révén), még istenkárhoztatásba is fordulhat. Nyilvánvaló, hogy e változatnál sincs automatizmus, mivel szintén személyiségfüggő.

3) Próbatétel. Építkezőbb értelmezése a szenvedésnek (mint a büntetés), ám strukturális eleme a kudarc eshetősége. Valamint velejárója a szorongás. Alulteljesítéses-alulteljesüléses kimenetelkor a szenvedés alapkérdése megint felvetődik.

4) A szenvedés – feladat. A példaadás, a példamutatás feladata. Elvégzésére, hordozására a Teremtő választ ki hús-vér embereket. Nem büntetés gyanánt, nem azért méri rájuk, mert bűnöztek-hibáztak életükben. Bár a kiválasztottak se bűntelenek, de az egyébkénti bűneik más „ügyet” jelentenek (az ún. eredendő bűn se ide tartozik). Sőt ezek az emberek „eseti”, életük folyamán elkövetett bűneiket már nagyrészt kompenzálták vagy komoly erőfeszítéseket tettek jóvátételükre. E bűneik megvallásán egyértelműen túl vannak. Kiválasztottságuk a szenvedésre tehát jutalom. A Mindenható felismerte alkalmasságukat (lelki erejüket, fogékonyságukat, a Vele szemben és a közösség iránt táplált felelősségérzésüket). Gyötrelmeik nem a szégyent, a selejtes mivoltot testesítik meg, hanem lehetőségüket, hogy példát sugározzanak a többi embernek reményből, szeretetből, sorselfogadásból, méltóságból, felnőttségből, az Örökkévalóba vetett bizalomból. Éppen szenvedéseikkel tagadják, hogy Ő átadta volna az e világot a Gonosznak. Kitartásukkal azt jelképezik, hogy a Sátán soha nem kerekedik teljesen felül – bármennyi borzalmat idéz is elő. Nem igaztalanság-e a Seregek Urától, hogy – ráadásul hosszú, vagy akár véget nem érő – szenvedésbe emeli egyikünket-másikunkat? Nem, mert Ő is szenved velünk/velem, amikor nekünk/nekem fáj, Neki ugyanúgy rossz. Azonban a szenvedés számunkra csak addig reménytelenség, amíg perlekedünk vele. Keresnünk nem kell, ám hadakoznunk ellene is fölösleges. Végső oka: anyagi-fizikai romolhatóságunk és a kezdeti személyiségéretlenségünk, illetve a léleksebezhetőségünk. Ezért se hibáztatható Ő, hiszen az embert – a kezdet kezdetén – társat vágyva hozta létre. Az érettséget (másképpen: tökéletességet) azonban kapni képtelenség, eléréséhez kikerülhetetlen megküzdeni érte. Ilyet a Mindenható sem adhat, s ez nem mond ellent mindenhatóságának. Hiszen Isten nem kettőzheti vagy sokszorozhatja meg önmagát. Mert az Úr egy. Majd egyszer, talán, a társai leszünk – tökéletességében. Addig is, meg akkor is, a földön ugyancsak biztosítani szükséges az értelmes, az előrevivő, a szeretettel és jósággal teli létezés lehetőségét. A remény földjét. Ennek fáklyái, mécsesei, világítótornyai a feladatszenvedéssel felruházott emberek. Akik, minden látszat dacára, nem kevesebbek, nem nélkülözőbbek, nem vesztesek, hanem gazdagok és nyertesek – amennyiben fölvállalják a Megbízatást.

Kritikai szempontok a szenvedéshez mint feladathoz (a segítő praxis felől közelítve).

a/ Miként kerülhető el az adott személyben kritikátlanság támogatása? – az úgymond, Napoleon-szindróma ellensúlyozása.

b/ Miként egyeztethető a maximalizmus az esendőséggel, az elesettséggel, különösen az irreverzibilis, illetve terminális állapottal?

Természetesen a fentieknek adódik cinikus értelmezése, ami annyit tesz, hogy ez az egész locsogás a fába szorult féreg bölcselkedése.
Döntsön ki-ki maga.

/Megjelent: WESLEY THEOLÓGIAI ÉS VALLÁSTUDOMÁNY LAPOK, I. évfolyam (2007), 1. szám. Online./

[Folyt. köv.]

TRANSZCENDENS FORGÁCSOK A POST SZERZŐJÉTŐL – V.

Az utas

Direkt jó, hogy rám csörögtek abból az országos intézményből. Meg akarnak ismerni - mondták. Én meg rohanok, a kifejezés erős túlzás, mert hű társam, a lassan húszesztendős, kétütemű Trabant (nemcsak én ismerem az ő horkantásait, de mintha ő meg az egyre gyakoribb görcsöktől bénázó, mind ügyetlenebb lábtartásaimat - tényleg nincs a tárgyaknak lelkük?), pöfög be velem a közhatalmasságok világába. No, keltünk is majd feltűnést, kuncogok magamban. Így is lőn, a hivatali parkoló őrének szeme elkerekedett láttunkra.
Vadonatúj öltönyben feszítek. Két éve csináltattam, most bújtam bele először. Szerencsére a sokat tapasztalt úri szabó rögtön felmérte a táplálkozáshoz való viszonyulásomat, s bő fazont választott. Csak a gombolást híztam ki, de ebből a slamasztikából barátnőm könnyedén kisegített. Érzem, hogy a kocsimtól tisztes távolságban - már ősz kobakomnál fogva is - tekintélyes valakinek nézhetek ki. Senki nem gondolná, vigyorgok megint, hogy ez a pasas rokkantnyugdíjból létezik jó fél éve, hogy más jövedelme nincs, hogy túlélt két rákot (az utóbbit csak leblokkolni tudták), hiszen kiváló álca a termetem, a piknikus külsőm.
Hál' istennek, a tárgyalás aztán jól sült el, nem kizárt, hogy végre-valahára leesik valami rendszeres távmunka. Elvégre, fizetem az internetet!

Hazamenni még korai lenne. Akkor hová? Irány a Lipótmező, a bolondok háza. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet. Egykor második otthonom, menedékem és bélyegem, ápoltja lévén egy negyedszázadon át, majd sorban utolsó munkahelyem, ahol önjelölt lélekgyógyítóként a magam kitalálta mentálpedagógiai ambulanciámon élvezkedhettem személyiséggyötrő technikáim üdítő hatásában (a felsőbb hatalmak jóváhagyásával). Már régóta tervezem, hogy megvizslatom, mit hagytam kézirataimból az intézeti könyvtár számítógépében. Merthogy évekig onnan intéztem levelezéseimet. Ezenkívül a hasamra továbbra is gondot viselek (a Lipóton viszonylag olcsón lehet ebédelni). A lényeg persze az volt, hogy elbúcsúzzak az ősparktól, s a szívemet megdobbantó, a császári és királyi időket idéző sárga falaktól (a Monarchiában ez egyenszín volt, a vasútállomásokat is ilyenre festették) meg a tágas folyosóktól, a hatalmas boltívektől. Egészében mégis fura érzés tölt el, nemegyszer megsokkoltak, megvertek, megaláztak, kinevettek itt, s később, amikor már a kórház munkatársává avanzsáltam, ronda kitartással piszkáltak - sokan (dolgozók, vezetők egyaránt). De ugyanitt kaptam rengeteg szeretetet. Főleg a szolidaritásra eleve hajló betegtársaktól. Tanúja lehettem nem csupán magam, hanem mások összeomlásának, vegetálásának, s ha a sors úgy hozta, feltámadásának.

E nemes szenvelgés mellett azonban valami inkább birizgálja orromat. Nem tudom elhessenteni a gyarló gondolatot, hogy vajon miként viselik volt kollégáim a "reformot", az intézmény bezárásával járó procedúrákat (tavasszal tették közhírré, hogy megszüntetik az OPNI-t). Ők, akik megúszták, hogy korábban kitegyék a szűrüket, akár az enyémet. Természetesen az ember fia esendő, külön is érdekelt az eltávolításomra kiadott parancsot lihegve teljesítők helyzete, állapota - a patinás intézmény végnapjaiban.

Hát, lehangoló volt minden. Postám már nem érkezett, az iktatóban felmentésük miatt szomorkodó hölgyek. Megsajnáltam őket, holott annak idején, amikor néhai páciensként megnyithattam tanári ambulanciámat, bizony - egy aranyos teremtés kivételével - nem maradtak ki az engem csípésből. Az étterem: dettó. Az épületben mindenfelé fáradt, gyűrött, szomorú arcok. A dohányfüstöt meg vágni lehetett. Csoda? A könyvtárba hiába csámborogtam fel, zárva.
Úgy oldalvást fel-feltűnnek a valamikori ítéletvégrehajtókból (egy-egy osztályvezető, apparátcsiktizedes). Rám pillantanak, s gyorsan továbbosonnak. Árnyékai régi önmaguknak. Némi sajnálat irántuk is elfog.

Hirtelen megszólal a mobilom. Fiatal rádiós szerkesztőnő a vonalban, felvételt szeretne velem. A harminc év előtti katonaélményeimről. Készítenek egy ilyen műsort, hozzám is eljutottak. Tudja, hogy mentálpedagógus vagyok, hogy szoktam irogatni, meg megy a beszéd. "Kedves, nehezen közlekedem, mindkét lábam nyiroködémás, fekélyes, tehát vagy túl leszünk ma rajta a stúdióban, mert most bent vagyok a városban, vagy maga ellátogat hozzám", hangzik a válaszom. Délután le is zavarjuk az egészet. Nagyon udvarias, figyelmes. Hogy mit vág össze az interjúból, nem tudom. Igazából nem is érdekel, elfáradtam.
Hazaérve rájöttem, mi zavart egész nap, akármerre bóklásztam. Valahogyan mindent és mindenkit idegennek éreztem, mintha üvegfalon keresztül figyeltem volna azt is, aki éppen szólt hozzám. Egyszer már megéltem hasonlót, döbbenek rá. Amikor az első áttétemet közölték. Legfeljebb úgy különbözött ez a nap, hogy most kifejezetten vendégnek, átutazónak éreztem magam, akinek annyi köze van az adott pillanatban körülötte levő emberekhez, amennyire vonaton ülve kapcsolódunk a mellettünk elsuhanó tájhoz. Ezt a magányt a gonosz kíváncsiság se tudta elmosni. Ha volt értelme ennek a pár órának, hát ennyi.

/Fekete György: Nőj föl! – egyén és társadalom... Havilah Kiadó Bt. Győr, 2009./

[Folyt. köv.]

TRANSZCENDENS FORGÁCSOK A POST SZERZŐJÉTŐL – VI.

M e n t á l p e d a g ó g i a i o p t i m u m - m o d e l l
( a z é r e t t f e l n ő t t - s z e m é l y i s é g é l e t v e z e t é s i n o r m á i )

1) Tudok kudarcot tűrni, hiányt-nélkülözést-szenvedést elviselni.

2) Tiszteletben tartom külső és belső korlátaimat, továbbá becsülöm értékeimet, valamint a körülményeim adta lehetőségeket.

3) Alapközérzetem viszonylag és általában jó, stabil.

4) Átélem, hogy dolgom, teendőm van a világban.

5) Semmi sem fontos számomra mindenek felett.

6) Nem gond megpihennem, ellazulnom, olykor semmit sem csinálnom.

7) Nem tapadok az úgymond, könnyen elérhető kellemes ingerekhez, illetve nem feledkezem meg miattuk kötelességeimről és nem kockáztatom értük az egészségemet (ha mégis, akkor a következményekkel számolok és el tudom viselni azokat).

8) Állandó haragot senkivel szemben sem táplálok (legfeljebb „indokoltat” és tartóst, erről azonban tudok, s képes vagyok alig kimutatni).

9) Alapállásommá vált, hogy (legalábbis kívülről nézve) ne válaszoljak minden külső történésre, mert tisztában vagyok azzal, hogy egyrészt nem az érzéseimért, csupán a tetteimért felelek, másrészt hogy élményeimet, a dolgok-események megélését magam teremtem magamnak.

10) Kapcsolataimban (de pillanatnyi reagálásaimban is!) inkább tartózkodó, mint követelődző vagyok.

11) Nem magyarázom vagy indoklom a külvilágnak cselekedeteimet és érzéseimet (mielőtt tennék és éreznék), hanem teszek és érzek.

12) Tisztelem a másik ember véleményét és érzését még akkor is, ha az engem érint és nekem nem tetsző.

13) Megbékéltem azzal, hogy nem mindenki kíváncsi rám.

14) Nem kínoz kibírhatatlan féltékenység.

15) Nem megterhelő számomra, hogy ki vagyok; nem szégyellem a múltamat, származásomat, szüleimet stb. (másként fogalmazva: örülök, hogy létezem s elfogadom mindazt, amit megéltem-átéltem).

16) Tudok aktuálisan szégyenkezni, viszont a konkrét szégyenérzés feloldását nem másoktól, hanem önmagamtól várom.

17) Elfogadom magam annak és olyannak, aki és amilyen vagyok, de egy pillanatra se felejtem el, hogy ki és milyen leszek (lehetek).

18) Átérzem, de legalábbis el tudom képzelni bárki embertársam gondját-baját és örömét, ám az ilyesmihez képes vagyok neutrális regisztrátorként is viszonyulni (csupán nyugtázva a vonatkozó megélésemet).

19) Szinte bárki bárhogy szólhat hozzám, nem ragadtatom el magam s nem rendülök meg tőle érzelmileg („összeomlás” értelmében).

20) Pánik nélkül fogadom az elhagyás élményeit (bárhol és bármennyire váratlanul érjenek is ezek).

21) A szeretetet és a szerelmet (és minden személyes kötődésemet) már úgy élem meg, hogy nem „könyvelek” s nem ijedek meg attól, hogy valaki pont engem szeret (vagy éppen nem szeret), mind e közben pedig ugyanannyira természetes számomra adni, mint kapni.

22) Nem csimpaszkodom senkibe (nincsenek már az életemben sem ún. „néni-nők” és „bácsi-férfiak”, sem pótanyukák és pótapukák).

23) Senki és semmi hatalma nem hat rám már bénítóan, s nem érzek automatikus késztetést, hogy harcba szálljak a különféle tekintélyekkel (és nem ütközöm, nem „lövök csípőből”, amikor más kérdőjelezi-támadja az én „tekintélyemet”).

24) Akkor is jól érzem magam, ha az örömömről kizárólag én tudok.

25) Mindenféle önpusztítást, káros-kóros szenvedélyfüggést és/vagy viselkedéskényszert alapvetően idegennek érzek (illetve ezek számomra valamiképpen terhesek).

26) Megértően - ám nem feltétlenül jóváhagyóan! - viszonyulok minden megmozdulásomhoz, irányuljanak azok akár kifelé, akár befelé!

27) Vallom, hogy az önszégyen és az önsajnálat, valamint mások megszégyenítése kizárólag mérgezően hathat mind az egyes emberre, mind az emberek közötti kapcsolatokra. Az ilyesmire való késztetést önelfogadással és mások iránti részvétérzési képesség működtetésével ellensúlyozom - ha kell, tudatosan! - magamban.

28) Nem együttérzek önmagammal, hanem érzem magam, vagyis magától értetődőnek, mintegy "természeti tényként" élem és érzem a létezésem. Tehát: nem gyötör annak kérdése, hogy éljek-e, hogy kell-e élnem...

29) Pálcát nem török mások felett, s ennek érdekében a többi ember viselkedésének értelmezésekor a magamét nem tekintem értékelési alapnak, illetve mintának.

30) Általánosan érvényes - de magamra is vonatkozó! - igazságnak gondolom, hogy minden ember - úgymond - egyszeri, egyedi és megismételhetetlen létezés, viszont mindenki pótolható.

/Legutóbb megjelent: Fekete György: Nőj föl! – egyén és társadalom... Havilah Kiadó Bt. Győr, 2009./

TRANSZCENDENS FORGÁCSOK A POST SZERZŐJÉTŐL – VII.

Ügyeskedés?

Hahner Péter kritikát tett közzé John Lukacs „Hitler és Sztálin” c. kötetéről (ÉS, 2006/23.). Ebben írja: „A náci állam hadserege végigzúdult Kelet-Európán, több millió emberi lényt (…) elpusztítva, majd a nyomában megérkezett az SS (…), hogy módszeresen (…) megöljön még több embert. Ezután a szovjet hadsereg zúdult végig az ellenkező irányban Kelet-Európán, több millió emberi lényt (…) elpusztítva, majd a nyomában megérkezett az NKVD (…), hogy módszeresen (…) megöljön még több embert.” Pestiesen szólva ügyes! – tehetjük hozzá a megfellebbezhetetlennek tűnő, „objektív” ideológusi tételhez (noha Hahner – finoman kifejezve – nem a II. világháború specialistája). Mert csupán a saját figyelmetlenségét kárhoztathatja az egyszeri olvasó, amennyiben vádolná a szóban forgó recenzens történészt, miszerint annak – itt idézett – állításában a szovjet állam több lakosát ölte le Kelet-Európának, mint amennyit – megelőzően – a náci birodalom pusztított el ugyanezen régióban. De fogalmazhatunk akként, hogy H. P. mesterien alkalmazza a szövegelrendezés fortélyait. Hiszen ő nem a sztálini Szovjetuniót és a hitleri Németországot veti egybe, hanem e két fél saját erőszakgépezeteinek hatékonyságát hasonlítja egymáshoz – külön-külön. És azt is csak sugallja (e helyütt, mert korábban számtalanszor és brutális nyíltsággal leszögezte már – többek között: ÉS, 2004/35.), hogy – világlátásában – a nácizmus és a despotikus/totalitárius államszocializmus egyforma tehertétele civilizációnknak. Tehát akár dicsérhetnénk a bíráló stiláris jártasságát, ha trükkösködése nem nyilvánvaló történelemelér(te)tést takarna. Vagy a helyzet, etikailag tekintve, még rosszabb?
Ám mit várhatunk a recenzenstől, amikor rádöbbenünk, hogy nem pusztán a történelmet, hanem az értékelése tárgyát képező könyvet is megmásítja! Amikor annak felfogását úgy ismerteti, mintha az egybevágna a maga relativizáló szemléletével, amellyel – az irracionalitásba átfordult antikommunista indulatainak levezetéseként – különben rendre (minden alkalmat megragadva: leginkább a Ságvári-évfordulók…) demonstrál. Azt a benyomást kelti, hogy a II. világháború, a fasizmus stb. tekintetében J. Lukacs az övéhez hasonló véleményt vall. Holott ez szövegszerűen nem igaz. Tudniillik Lukacs: 1/ elutasítja a nemzetiszocializmus és a kommunizmus ekvivalenciába hozását (67., 128-129. és 130. old.); 2/ tagadja, hogy Hitler preventív háborút indított volna Sztálin ellen (67-68. old.); 3/ elveti a „két háború”-elméletet, értsd:Hitler a demokráciák ellen úgymond rossz, Sztálin ellen viszont jó háborút viselt (130. old.). Továbbá a bíráló mélyen hallgat arról, hogy J. L. kihangsúlyozza: 1941. jún. 22. „legszörnyűbb következménye” a holokauszt volt (121. old.).
Összegezve. Hahner hiába bűvészkedik Braudel és Keynes eszméivel, John Lukacs a két totalitarizmus halálos birkózását lényegi és pozitív kimenetelű jelenségnek tekinti az emberi történelem alakulásában, amely túlmutat a „kavargó felszínen”, illetve a „megtévesztő füstön”. Hitler győzelmével rosszabbá vált volna a világ (129. old.), vagyis Churchill helyesen döntött, hogy szövetkezett Sztálinnal (97. old.), s a Vörös Hadsereg felülkerekedése az isteni gondviselés érvényesülését fejezte ki („Isten görbe vonalakkal ír egyenest” – 131. old.). Ennélfogva nem áll az, hogy „hosszú távon mindannyian halottak vagyunk”.

/Megjelent: Élet és Irodalom, 2006/25. szám. 2006. június 23. 2. old. Visszhang rovat./

TRANSZCENDENS FORGÁCSOK A POST SZERZŐJÉTŐL – VIII.

Varázslat és ideológia
(ceterum censeo)

Mészáros Mártától, a filmművészet hungarikumai egyikétől megszoktuk, hogy műveiben a felfoghatatlant feszegető tragédiákkal találkoztatja a nézőt. Rajtunk kívül létező-létezett ember(ek) szenvedésébe elmerülni viszont, s ez természetes vonás, úgy tudunk, hogy közben felidéződik bennünk valamilyen saját kín. Számtalan, millió s millió egyént el- és megtaposó borzalom történt a huszadik században.

Én is egy ilyen, engem, családomat érintő világdisznóságból, aljas dologból indítok.

Hol ökölbe szorul a kezem, hol a reménytelenség, csüggedtség "úgy se lesz másképp" érzése fásít (attól függően, hogy a pillanat keltette felháborodás uralkodik el rajtam vagy - ellenkezőleg - az előítéletek változatlanságának mókuskerekét észlelem "higgadtan"), valahányszor zsidó túlérzékenységet reklamál bárki embertársam. Különösen akkor, ha a Mózes-követőkhöz - se személyében, se ősei ága-bogán - nem számítható valaki szól így hozzám. Hozzám, akinek mindmáig fáj, hogy az egyik nagymamájából csupán a családi fényképeknek és legendáriumnak köszönhetően jutott (mert őt - szó szerint értve! - lágerföldbe taposta a Vészkorszak). Velem beszél így, akibe a tér- és időhatárokat is túllépve belepiszkolhatott a náci-nyilas Gonosz (akár az egyező sorsú nemzedéktársaim - és minden bizonnyal még a közvetlen utódaink - esetében).

Mivel tehát ismerem a kitaszítottság, az üldözöttség belülre szorulását, az efféle hóbelevancnak idegekkel-zsigerekkel való megélését (az antiszemitizmus célponti oldaláról), sok mindent nem mondhatok Mészáros Mártának, A temetetlen halott, és számos más film rendezőjének.

Például nem mondhatom, hogy a "zsidó" porontyok 1941-44-ben Európa-szerte, amikor deportálták szüleiket-rokonaikat (s nem csak a férfiakat, hanem az anyát, nagymamát, dédanyát, lány-unokatestvéreket, nagynéniket úgyszintén), nem folytathatták az iskolát, hanem mentek szépen ők is a gázba, vagy buktak bele folyóba, tóba, mocsárba, szakadékba, szurdokba, máglyagödörbe, vagy - ha babák voltak - nemegyszer a macskakölykökéhez hasonlóan az agyvelejüket loccsantották szét.

Nem mondhatok semmi ilyesmit Mészáros Mártának, akinek - különben hithű kommunista - apukáját megölte a sztálini terror, aki csupán úgy tanulhatott az akkori szovjet árvaházban, hogy megtagadtatták vele a nevét, akinek rendre megaláztatást kellett nyelnie politikai származása (népellenség lánya) és etnikai eredete (magyar) miatt. Aki, végre hazazsuppolva, itthon meg a pártrend kiváltságaiban létezés és az osztályáruló-ivadék - elhallgatásokkal, titkolódzásokkal folyton lebegtetett - bélyegének szorításában újra és újra feltörő lélekgyötrelmekkel (identitásválsággal, fogalmazna a pszichológus) küszködött; lásd Napló-trilógiája és a Kisvilma című munkája. Mindezek okán - bárki részéről - tőle, a nem történésztől, nem filozófustól és nem politikustól elvárni, hogy pozitívnak (is) könyvelje az államszocializmusnak, mint teleologikus társadalmi formációnak a történelmi helyértékét (beleértve a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának konkrétumát), éppannyira badarság, éppannyira empátiahiány lenne, mintha Auschwitz túlélőit a hitleri autópályák jó minősége fejében szorgalmaznánk megbocsátásra.

Ennélfogva a helyenkénti, illetve témánkénti realitásvakság nem róható fel Mészáros Mártának. Sajnos azonban - méltánylandó fájdalmától vezetve - A temetetlen halott című, bevallottan szakralizáló szándékú alkotásában megcselekszi, ami már szerfelett vitatható. Sőt, amire - ebben a kevert, fából vaskarika műfajban (lásd a cikk végén) - semmilyen mentség vagy magyarázat nem ad felhatalmazást. Hamisít. Mert lehet-e másképpen minősíteni, amikor a filmhős Nagy Imre (a rendezőnő maga hangoztatta megnyilatkozásaiban, hogy e filmje kizárólag a mártír miniszterelnököt formázza) az őt halálos ítélettel sújtó hazug perben olyan végszavakat kap Mészáros Mártától, amelyek teljesen kilúgozzák belőle az akkor is vállalt kommunista mivoltát. Holott a kegyelemkérést elutasító, legutolsó "hivatalos" megszólalásában - mint számára legfőbb tekintélyhez - a magyar nép mellett a nemzetközi munkásosztályhoz fellebbez. (Vö. Rainer M. János: Nagy Imre 1953-1956. Budapest, 1999. 1956-os Intézet. 430-431. old. És a marxizmushoz e fel nem adott fatális kötődést - Marx pedig kommunistának tartotta magát! - valószínűleg előjelzik a jövő évre hazai publikálásra beharangozott ún. snagovi feljegyzések is.) Nem mellesleg, pontosan e végkimenetel, a sorsába méltósággal belehajló, de a népeket-nemzeteket megtipró szovjet kolosszus ellen lázadni nem szűnő volt miniszterelnök mint saulságát őrző Pál, akit ugyanez a méltóság, visszafogottság (az etikai határvonalakat világosan meghúzó viselkedése) a halál előszobájában is egybefűz valamiféle közös dimenzióba éppen azon valamikori társaival, akik e halált mérik rá, nos ez az a végkifejlet, amely antik drámanagysággá emeli Nagy Imrét, s amelytől - az itt bírált eltagadással - megfosztaná mindannyiunkat Mészáros Márta. Attól a valamitől, amelynek révén erkölcsi halottakká válnak a fizikai győzők és halhatatlanokká a kivégzettek, a porhüvelyükben is meggyalázottak (hiszen csuklójukat-bokájukat összedrótozva, arccal lefele kaparták őket a szemét alá, szegényes fadobozokban). A primitíven materialisták metafizikai módon, egyfajta pogány szertartással is be akarták biztosítani diadalukat.

A film mozibemutatója és -forgalmazásának kezdése: 2004. Nemrégiben a tévépremierjét jegyezhettük (MTV 1; 2005. november 4.). Most tett szert valóban nyilvánosságra. Ezért - a súlyos kifogásolnivalók tekintetében - nem lehet hallgatni jelen alkalommal sem.

E reflexió nem esztétikai jellegű. Az viszont aláhúzandó, hogy a művész tehetsége vitathatatlan (legalább egy csodaszimbólumot hadd említsek a sok közül: amikor Nagy Imre - közvetlenül a kivégzésre hurcolása előtt - kiperget ágya szalmájából pár szem árva magot…). Nem kellett volna a Mészáros Mártától megszokott gyönyörű-filmre rátekercselni az ideológia szalagját. Igaz, a tehetség még így is utat tör. Ám mennyivel gazdagabban érvényesülne, ha birtoklója, miként a kritika múlt évi reagálása kifejezte, nem járt volna kötéltáncot - valamennyi itt utalt produktumában (különösen A temetetlen halottban) - az ismeretterjesztő, illetve dokumentumfilm és a történelmi játékfilm között. Mert csak az utóbbi a műalkotás, a művészeti teremtmény - ahol a "hamisítás" megengedhető. A mélyebb igazság érdekében és a dramaturgia logikája, ritmusa mentén. És ha valóban van funkciója. Egyébként hatásvadászat. (Mint mondjuk, Nagy Imre filmbeli zárkája esetében, amely már-már Monte Cristo grófjának cellájára emlékeztet If várában.)

/Megjelent: Népszava, 2005. dec. 10. (Szép szó)/

TRANSZCENDENS FORGÁCSOK A POST SZERZŐJÉTŐL – IX.

Antiszemita karácsony? – a gonosz film megint tévében
(kikényszerült kései recenzió)

Mel Gibsonnak Jézus elárultatásáról, meghurcolásáról és kínhaláláról ké-szített filmjéhez („A Passió”) kezdettől fogva egymással szöges ellentétben álló értelmezésekkel viszonyul a világ – miként magához az antiszemitiz-mushoz. Már 2004-ben, amikor az örök varázsvászonról a megváltó para-dicsomszósz először csorgott literszámra a mozilátogatók arcába, heves vi-ták dúltak a körül, hogy vajon tiszta szándékú-e a rendező. Most, 2007. de-cember 9-én, másodszor került sor a még nagyobb nyilvánosságot jelentő televíziós vetítésre (TV2; első alkalom: 2007. április 14.).

Sajnos, úgy tűnik, hogy hiába telnek a hónapok-évek, a mű nem tisztul (ahogyan ennek fordítottja viszont nemritkán lenni szokott). Ami azért is aggodalmat kel-tő, hiszen az utóbbi időben, bel- és külföldön egyaránt, a történelem leginkább emberellenes előítéletei, a zsidóellenes elfogultságok tobzódni látszanak újra. A kereszténységbe, holott istenember csillaga meg az Ő tanítványai mind-mind zsidók, már születésekor beépült, s kétezer esztendő után változatlanul roncsoló antijudaista méreg rendkívüli felelősséget ró azokra a művészekre (akár rende-zők, akár színészek, akár költők, akár írók, akár festők, akár szobrászok, akár zeneszerzők), akik – éppen mert az érzelmeinknél, s nem az értelmünknél bék-lyóznak meg bennünket – megelevenítik e csodatörténetet. Az emberiség leg-főbb és legmúlhatatlanabb – a tisztaság, a bűntelenség, a félelemnélküliség, a szabadság iránti – vágyát megtestesítőt. Tehát maga a történet, a film alapanya-ga, leválthatatlan, etikai értelemben kikezdhetetlen.

A film, ez a film, azonban már más ügy. Tömény (a professzionalista akciójel-legből adódó) és tudatos (koncepcionálisan végigvitt) gonoszság ül diadalt a filmkockákon, anélkül hogy bármiféle paradox hatást kiváltana a tájékozatla-nabb, illetve az antiszemitizmussal ilyen-olyan mértékben megfertőződött néző-ből. Konkrétan. Szimpatikusnak ábrázolt zsidó alig fordul elő. Pozitív személy – Jézust nem számolva – legfeljebb egy tucat (Mária, Mária Magdolna és az apos-tolok, valamint egy szem farizeus). Az összes többi zsidó figura negatív skálán helyezkedik el, az önkívületbe fordult tettlegességtől a veszett gyűlölködésen át a bűnös cinkosságig. Nemritkán kifejezetten ördögivé torzított rémpofákkal. Ez-zel szemben Róma helytartója (Pilátus) és alárendelt tisztjei markánsan kultú-remberek. Kiszolgáltatva a megvadult őshonosoknak. (A római közkatonák mar-talócok, ám mivel ők nem zsidók, és egyébként is a kapott parancsot lihegik túl, tárgyunk szempontjából nem sok vizet zavarnak.) A képi ábrázolás – eltekintve a Jeruzsálemi Bevonulás néhány sziluettjétől – azt is sugallja, hogy a Jézus éle-tére törők az akkori és ottani zsidóság többségét képezték. Holott, ha csak egy pillanatra is megláthattuk volna a Hegyi Beszédet hallgató ezreket, s nem csupán a Templomudvaron sátántáncot járó publikumhoz (jelentős része egyébként be-terelt, megfélemlített ember volt) láncolják figyelmünket, akkor fel se merülne az aljas, hazug tétel (a tudatalattinkat megcélozva persze), miszerint Jézus ellen-ségei a zsidók. Trükk ez, miként János evangéliumában a zsidók és a Juda-beliek, judeaiak, Judában lakók stb. kifejezések összecsúsztatása az évszázadok során. Ám fogadjuk el a nyilvánvaló fizikai-történeti lehetetlenséget. Az isten-gyilkosságban vétkes zsidók száma – mondjuk – elsöprően meghaladta a bűnte-lenekét. Ezért jogos csecsemők, asszonyok, öregek, nem folytatom e szomorú közhelysort, gázba fojtása 1944-ben? Ezért utáljunk ma bárki zsidó identitású, illetve zsidónak vélt embert?

Külön kérdés a film naturalizmusa. A gyanútlanabbul tévéző állampolgár esetleg hajlana is funkcióját elfogadni (állítólag átélhetőbbé teszi Jézus emberfeletti kín-jait), ha véletlenül nem mutatta volna be két órával korábban egy másik csatorna (HBO) ugyanezen rendező teljesen eltérő témájú produktumát („Apocalypto”; 2006). Csak itt nem az ókori Palesztina, hanem a végéhez közelítő maya biroda-lom a helyszín, ám az idegeket ugyanakkora mennyiségű folyékony és pürésített paradicsommal, illetve vörös festékkel, s a holtestek szardíniaszerű látványával borzolni próbáló képek és az akciófilmek jellegzetes kameramozgása felvetik: művész vagy halvány Lucifer-utánzat Mel Gibson?

E passiófilm semmit nem hoz át a keresztény irgalomból. Sőt, benne – Gibson „jóvoltából” – szegény Jézus a félnótások rezdületlen rendíthetetlenségével is-mételgeti a valamennyiünket kötelező erkölcsi normát: „Bocsásd meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek…”

Műalkotás? A gonoszságé, az üzleti haszoné – igen. Ám megcsúfolja a zsidó-keresztény morál egészét. Az Ó Szövetséget is, az Új Szövetséget is. Szerencsét-lenebbek leszünk általa. Televíziós sugárzásával Magyarországon (ahol majd hatszázezer áldozatot számlál a holokauszt) végleg fel kellene hagyni.
És akkor még arról nem is szóltunk, hogy ezt az „alkotást”, amelynek tárgya – ismételjük – nem feltámadása Jézusnak, hanem földi meggyilkolása, éppen a születéséhez közeledve rakták elénk újra. Dacára, hogy a misztérium – tőlünk függ! – minden évben lejátszódik bennünk. Nem ok nélkül vetődik fel tehát ez-után is: Gibson munkája a blaszfémia, nem annak elutasítása…

/NOL • 2007. december 19./

TRANSZCENDENS FORGÁCSOK A POST SZERZŐJÉTŐL – X.

Nyugdíjazták...

1977 ősze: "dr. Veér András egyetemi tanársegéd" - fehér alapon fekete betűk egy zománclapon; jellegtelen hivatali névtábla, szokványajtón. "Itt a következő orvos" - nyugtázom magamnak, miközben már lendül a kezem, hogy kopogtassak. Bent félhomály, puritán, ablak nélküli piciny szoba. "Hisz ez egy lyuk!" - eszmélek a nyilvánvaló különbségre, amely a tekintélyes klinikai épület hatalmas boltozatai, sejthetően elegáns professzori rezidenciái és a szerény helyiség között húzódhat. "Hm, ez valami új leosztás!" - gondolom, mert eddig főorvosnál alább nemigen adta az értem majomszeretettel aggódó apám, mikor pszichiátert pszichiáter után kerített későpubertás lázadozásaim konformizálására. A neonvilágítás sápadtságában fiatalos, nálam azért jó tízessel idősebb férfi áll fel némi félszegséggel üdvözlésemre. "Tényleg érdekes egy figura!" - veszem alaposan szemügyre: nyúlánk alkat, bőre szinte tejfehér, az egész emberben fizikailag is megjelenik valamiféle vonzó, vélhetően szuperszellemi érzékenységből fakadó arisztokratizmus. Ugyanakkor ennek a csupa ideg, észleléssel teli valakinek kemény, határozott a kézfogása, elegánsan vékony teste ruganyosságot, erőt és erélyt sugároz. A szerkezet felett meg törékenyen ívelt koponya okos homlokkal, ám a lényeg, a korona - égnek meredő, sprőd, rövid haj. Kurta szálai célba veszik az eget, mint egy felfordított kefe. Humor és összerendezettség egyszerre - a külső egésze. Mindez egyszerű, de igényes civil öltözékkel, nem fehér köpennyel párosítva.
- Hogyan szólítsam? György, Gyuri, Fekete úr? - kérdi. Hangja nyugodt, gyógyírként simogatja az adok-kapokhoz szokott, agresszióra minden pillanatban kész, már veterán deviáns mivoltomat. A szavakat szelíden gördíti egymás után. Tekintete - ugyanakkor - merő figyelem. Szeme - kék (néha meg-meglobbanó kicsi lángocskákkal). Érzem, hogy most csak én - igen, végre, kizárólag én-én! - vagyok a másik embernek. Rám irányuló összpontosítása egyáltalán nem kontroll (mert bizony ehhez szoktam a Lipóton), hanem biztatás, támogatás. "Szeretet!" - tör fel agyonsajnált, össze-visszatiport lelkemben. Melegség önt el, csökken a szégyen, a feleslegesség terhe. "Hát mégis szükség lehet rám?" - oldódom.

Inferno (egy az összes közül - valahol félúton).
Nyolcvanas évek eleje: Sokadik öngyilkos szcénám után - egy belsőkerületi kórház Pesten, krízisintervenció. Már túl a gyomormosás cseppet sem felemelő élményén (úgy beszélnek az érintettel, mint aljadékkal, rongybábúként cibálják-lökik ide-oda stb.). Kőpadló, átható fertőtlenítőszag. Fejtől bokáig vászoning, gomb, madzag nélkül. Mezítláb. Cigaretta elvéve, kórterem lezárva, ablakokon rács. A küszöbnél állandóan ápoló, a börtönszolga. Vaságyak, kétes tisztaságú ágyneművel. Közvetlenül nyíló WC, mocskos, ajtaja leszakítva lityeg (különben sem zárható). Hát innen pár óra elteltével csak a tényleg megátalkodottan halálvágyók nem kívánkoznak kifele. Nyolcan-tízen lehetünk, a telítettség ötvenszázalékos. Társaim legkülönbözőbb rendűek-rangúak. A csavargótól a megtévedt vagy kiborult kisemberig, a bűnözőtől a garabonciásig. Mellettem valaki az ágyához bilincselve. Borostás, hatalmas ember. Keze lapátnyi, válla-háta a szeneseké. Mégis részvéttel szól hozzám, vigasztal. Ugyan öcsém, lányból több is akad a kelleténél - dörmögi, s ad egy szál rágyújtani valót. A magamfajta ványadt értelmiségi (töritanárka) legfeljebb mimóza lehet itt. Viszont senki sorstárs nem bánt. Egyébként is, lipóti tapasztalataimból tudom, mindig a személyzetre kell ügyelnem, baj máshonnan nem érhet. Tudniillik a Főorvos Úr osztálya (Völgy u.) - kivétel. Én pedig megjártam a hadak útját a Nagy Házban, mielőtt a védettségébe kerültem. Elektrosokk, elmebetegnek porciózott gyógyszerelés, hálós ágy. Szadista, verekedős kórházi SS-ek, képmutató, látszatkedves orvosnők. Az ún. pszichoterápia kényszeredett idomítási kísérletezés, nem nevelés vagy fejlesztés. Bolondként viszont egyként dekkol köztük állítólagos rákosista politikai ügyész és 56-os felkelő. Tanulhatok valamikori illegális kommunistától (aki volt pártja kérlelhetetlen ostorozójává vált) és zseniális TV-dramaturgtól. De szerencsére - számomra - ez a múlt. A Főorvos Úr betege vagyok. Aki már főigazgató-helyettes, s egyszer főfőnöknek is kinevezik. És akkor az egész Lipót egy nagy Völgy utca lesz. Ahol gyógyítják - s nem bántják azokat, akiknek nehéz a föld sója.
2002. február: Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben dolgozom. Az egykori páciens vezető mentálpedagógus. Hivatásomat magam fundáltam ki, s az utóbbi tíz évben publikáltam vagy harminc szakmai közleményben. E - tudományt - továbbképzésként - akkreditálta az oktatási miniszter (két esztendeje). Számos tanfolyamot, tréninget tartottam. Igyekeztem átadni (diplomás és derékhad személyzetnek egyaránt), a szubdiszciplínai ismeretek mellett azt is, ami még betegként ivódott belém. Mindehhez kreálhattam egy módszertani-képző egységet a Házban. Egyelőre egyszemélyeset. A Lipót mentálpedagógiai gondozóját. Állítólag eredeti dolgok is előfordulnak ebben a "felnőttnövelésben". Veér doktor már valóban a főnököm volt. Nélküle meg se születik ez az egész. Ahogy én se szülöm magam újjá. Hanem ott pusztulok, a darálóban. És a rákon sem kerekedem felül (mert - időközben - ezt is megszagoltam). Meg a tüdőembóliát s a trombózist sem győzöm le. Nem is beszélve a szinte baráti ragaszkodással jelentkező gerinckínjaimról. Ötvenes öreglegény lettem. De őt, Veér Andrást nem felejtem. Mostanában sok kritikát és részvétnyilvánítást kap. Mert nyugdíjazták - erővel. Rebesgetik - a politikai ambíciói miatt. Nem tudom, milyen politikus lesz. Egyet tudok. Kiemelkedően jó emberminőségű orvost és valóban reformer (manapság így is mondják: innovatív) vezetőt ismertem meg benne. (A korrektség érdekében jegyzem még: életem során volt további két-három mesterem/mesternőm. Róluk nem most morális kötelesség írnom.)

/Magyar Hírlap, 2002. február 9./