Sajnálom, hogy a mínuszolás arctalanul történik. Viszont ezt is megbocsátom. A névtelen + ellenben nem kifogásolható. A zsidóknál a legértékesebb micva (jótétemény), amikor gyakorlója nevét nem tudja meg az a személy, akinek a micva szól.

Nos ezektől a micváktól fosztjátok meg magatokat kedves Navigator,amikor történelmi félelmeitek alapján nem engeditek nevesiteni mások véleményét. Pedig belölük is a micva szól. Isten áldása legyen Veled.

Re 2. professzor (látogató)
2010. 12. 24. 10:48

Szóval, Ön szerint nem volt "történelmi félelemkeltés"... Mégpedig, történelmi léptékben, a közelmúltban. Valamint a megtörtént tragédiára súlyának megfelelően emlékezni - az emlékezők hibája?

És ma talán nincs tele a közélet, meg nemegyszer a mindennapi élet, náci-nyilas fröcsögéssel? Öntsem ide spamom tartalmát? Vagy idézzek más postokról nem kimoderáltakat? Másoljak be akár MTI-hírekből?

Még az Ön jelen kommentje is, bár nem kifogásolható hangnemű, de kritikátlan tartalmú.

Megbocsátom.

"...nem engeditek nevesiteni mások véleményét" - Ezt viszont nem tudom értelmezni. A törvények mindenkire vonatkoznak, s a jelenlegi jogrendszert a magyar országgyűlés alakította ki. Tehát ezt tényleg nem értem Öntől.

Újabb arctalan mínusz. Tehát nekem számosan nem bocsátanak meg.

Én nekik azonban változatlanul megbocsátok. (Persze, "emberileg". Mert embertelen NÉZETEIKET, amíg csak lélegzem, elutasítom és küzdök ellenük.)

Köszönöm az újabb micva-pluszt!

Navigator fingom nincs mi a bajod, probalj meg lazitani... en megbocsatok neked ha ezen mulik a lelkibeked... itt nincsenek ellensegeid. ne csapkodj a kardoddal....

Boldog karacsonyt

Re 6. szentpeter
2010. 12. 24. 13:01

A megbocsátás "kardcsapkodás" lenne? Érdekes percepció.

Különben meg a "fing" nem kifejezetten karácsonyi kifejezés (Áldott Karácsonyt!), de éppen Karácsonyra tekintettel - megbocsátom.

Re 6. szentpeter
2010. 12. 24. 13:01

Természetesen a karácsonyi mínuszt is megbocsátom.

Jézusi szelídséggel.

A minusz az a krampusz lehetett. nem en.... hagyd mar ezt a szavakon valo lovaglast,tegezodj es lazulj... ( mosolygok )

Re 9. szentpeter
2010. 12. 24. 13:21

Sajnálom. Mindenki maga dönti el, hogy mikor és kivel tegeződik. Még az interneten is. Különösen, ha olyan valaki követeli tőle, aki ezen erőszakoskodása közben még tiszteletlen is vele...

Igaz, e szabadságjog se az a Magna Chartában, se a Függetlenségi Nyilatkozatban, se az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában, se az Atlanti Chartában, se az ENSZ alapokmányában és más vonatkozó nemzetközi megállapodásokban és felhívásokban nem szerepel (az illemtankönyvekben ellenben igen), mindazonáltal biztosítása nem büntetendő cselekmény.

Egyébként Ön nem "laza", mert annyira görcsöl, hogy kielégítsem visszategezési vágyát. Hát uram, nem. Ám ezen udvariatlanságát is megbocsátom. Karácsony van.

Ugyanakkor gratulálok. Ezúttal nem használt az Ünnepet sértő szót.

Re 9. szentpeter
2010. 12. 24. 13:21

Hogy szavam ne felejtsem! Amennyiben Ön adta a negyedik +-t, fejet hajtok nagylelkűsége előtt. Akkor is, ha a harmadik mínusz szintén Öntől származik.

Békesség töltse el Önt.

Ámen!

Nem... ott meg nem tartunk.. felolem. maradhatsz a sajat bortonodben,a te dontesed...

Re 12. szentpeter
2010. 12. 24. 13:52

Pedig bárcsak ott tartanánk... Sajnos az efféle gesztusok a modern korban kivesznek.

Hol van már a valamikori idők udvariassága, amely magától értetődően működött az úri ellenfelek (sőt, ellenségek!) között. Lásd Kőszívű ember fiai...

Karácsonyra tekintettel az egyoldalú tegezést, ami szintén tiszteletlen, ugyancsak megbocsátom Önnek.

MA MINDENT (CSAKNEM MINDENT) MEGBOCSÁTOK.

És egy titkom felfedem: mindig szabad embernek éreztem magam. Igaz, nemegyszer ez nyecsajevi értelemben vett szabadság volt...

Semi nem veszett ki Navigator ... most masok a korulmenyek, peldaul az internet vilaga olyan mint egy nagy csalad, csak meg kell talalni a helyed...

Re 14. szentpeter
2010. 12. 24. 15:04

Nagyon téved. Mert az internet világa formálódik, alakul. De erőlködjék, nem tegezem vissza. Minél inkább igyekszik, annál távolabb kerül Öntől ezen akaratának velem kapcsolatos teljesülése. A jelenséget, amit Maga most reprezentál, úgy nevezik, hogy "felnőtt gyermek", illetve az omnipotencia és omnikompetencia bűvöletében élés (védelemnek működtetve az omnidependencia ellen, amely sajátja a kompulzív-addiktív személyiségnek).

Tanulatlanság, illetve műveletlenség, hozzá nem értés, ötvözve a magabiztosság tegező látszatával, valamint a tegeződés színlelt demokratizmusával. Hátha ezt Ön bekajálta, mondjuk a tévéadásokból...

JEGYZET, NÉMELY BALOLDALI VITÁZÓMNAK

A holokauszt egyediségével kapcsolatos vitához, amely blogközösségünkben tulajdonképpen azon robbant ki, miszerint jeleztem, Neumann János Nobel-díjas tudósra emlékezve súlyos történeti tévedés és komoly erkölcsi hiányosság, illetve nemzeti önismeretzavar zsidó származását bármilyen ürüggyel tudatosan elhallgatni (különben az „apropót” jelentő post szerzője utóbb utalt rá: nem szándékosan kerülte el, hogy megemlítse), a hazai neves szaktörténészek egyike, Krausz Tamás professzor szintén hozzászólt:

#1 krausz 2010-12-24 13:39 Igaza van Fekete Györgynek. Éppen karácsony szenteste nagyon aktuális az emberség számonkérése azon keresztény (vagy ateista) honfitársainktól, akik ugyan felismerik a holokausztban a népirtás tényét, de nem látják annak kivételességét, nem látják az antiszemitizmus minden rasszizmusnál rémesebb természetét. Ugyanis az antiszemitizmusnak évezredes történelmi gyökerei vannak és ennél fogva maga a holokauszt az európai ún. keresztény civilizáció terméke, amennyiben a gettót, a kirekesztést, a kifosztást, a sokféle megkülönböztetést, a zsidók fizikai megsemmisítését már a megelőző évszázadokban magában foglalta. Aki relativizálja a holokauszt tényét, az relativizálja a fasizmus, a nácizmus abszolút, semmivel sem összehasonlítható gonoszságát. Nagy tehát a tét, nem szabad meggondolatlanul baloldali embereknek össze-vissza beszélni. Ezt üzenem Fekete úr vitapartnereinek, hiszen vannak közöttük baloldaliak. Ezt a megjegyzést szentelem Szalai Pál, a néhány éve meghalt nagy baloldali gondolkodó emlékének is, akinek édesapját 1944. szentestén lőtték agyon a nyilasok a Labda utcai templomnál. Erre is kell emlékeznünk karácsonykor, ateista és hívő (keresztény vagy zsidó) honfitársak.

www.mebal.hu/index.php/mebal-blog/1018-fekete-gyoergy-a-holokauszt-egyediseget-vallva

Kedves Navigátor, ha már ilyen megbocsátó hangulatban van, kérem segítsen, mitől, miben különbözöm én egy magát zsidónak valló zsidó embertől, vagy egy mohamedántól, vagy egy hindutól, egy katolikustól, vagy ha úgy jobban tetszik, miben különböznek ők tőlem? Miben különbözöm egy angoltól, egy némettől vagy egy franciától? nem ugyanolyan emberek vagyunk? Miben különbözöm egy négertől, vagy egy indiántól? nem ugyanolyan emberek vagyunk?
Nem enni -inni-ölelni-aludni- a mindenséggel mérni magunkat vágyunk mindannyian?
Nem mindannyiunk élete egyszeri és megismételhetetlen csoda?

Re 17. KerekesZS
2010. 12. 24. 17:20

Bocsásson meg értetlenkedésemért, de elképzelni se tudom, miként kapcsolódik postom témájához az Ön kérdése. Sajnálom.

Én is sajnálom.

Holokauszt-túlélőként megdöbbenek, hogy emberöltővel e szörnyűség után újra küzdeni kell tagadása, sőt helyenként helyeslése ellen. Amihez utat, igaza van Feketének, a relativizálás képez.
Összeszorul szívünk, de reménykedünk, mi néhányan még (túl)élők, hogy az utánunk érkezett nemzedékek is belátják, a holokauszt a legnagyobb borzalom és gonoszság, amelyet ember kitalált történelme során.

navigátor,
nem tudom, hogy helyén említem-e, de:
"áldott vagy te örökké való istenünk, a világ királya, aki megszentelt minket parancsolataival, és megparancsolta az ünnepi gyertya meggyújtását.
bórucj áto ádajnaj elajhénu melech hoajlom, áser kidsónu bömicvajszov vöcivónu löhádlik nér seljajm taju"
hálevai

Ad 21. harunalrasid
2010. 12. 24. 20:14

Helyén említed, és nagyon köszönöm.

Salom!

Re 19. KerekesZS
2010. 12. 24. 17:59

Talán indokolja meg kérdését. Próbálja meg. Esetleg akkor megértem vagy értek belőle valamit.

22. navigator (szerkesztő)
2010. 12. 24. 20:16
őszinte leszek:
kaptam lehártól egy peszách-hággádá-t, abból ollóztam...

Már csak azért is hamis, amit Zsuzsa mond, mert bizonyitott tény, hogy nem volt olyan szabadságmozgalom, kezdve a rabszolga szabaditástól, amiben zsidók, akitivan ne vettek volna részt. Zsidónak lenni, mindig is egyet jelentett az elnyomotakkal, kizsákmányoltakkal való szimpátiával.
Ime egy idézet Thomas Cahilltól:
Nehéz lenne elképzelni a modern történelem nagy felszabadító mozgalmait, amely ne hivatkozna a Bibliára. A Biblia nélkül nem lett volna az Amerikai feketék felszabadító mozgalma; a börtönök reform mozgalma; Vietnami háborúellenes mozgalom; a munkás mozgalom; polgári jogokért harcoló mozgalmak; a bennszülöttek és menekültek jogaiért harcoló mozgalmak; az Anti-apartheid mozgalom Dél-Afrikában; a Lengyel solidarity mozgalom; a szólásszabadságért harcoló mozgalmak Dél-Koreátban; a Filipp szigeteken, vagy akárcsak Kínában is. Ezek a modern idők mozgalmai kivétel nélkül a Biblia szavait vették alapul, legtöbbször az Exodus fejezetet tekintve alapul.

A Biblia adta a Demokrácia alapját is. Egyenes következményként véve, ahogy az Izraeliták elképzelték a külön-külön egyéni sorssal megáldott egyént, aki értékrendszerét Istentől kapta, amikor az embert saját képére teremtette. A Zsidók nélkül nem lehetne természetes ez „egyenjogúság” fogalma sem.

Re 24. harunalrasid
2010. 12. 24. 20:47

Nem az a lényeg MOST, hogy Peszách vagy Hanuka... Feltételeztem, jelen szituációt te is így értékeled. Ezért válaszoltam, hogy helye van beírásodnak. Ugye jól gondolom, nem elcsúfondároskodni "trükkösködtél"?

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – I.

[SZERKESZTETT KÖZLÉS - RÉSZLETEK]

Bács Pál: Napló
Apám és bátyám emlékére

NAPLÓM
16 hónap kálváriája 16 évesen

• © Bács Pál örökösei 2006

TARTALOM:

ELŐSZÓ 8
Előszó a "Naplóm"-hoz 11
Bejönnek a németek 13
1944 május - október 15. - A Liska-féle hadiüzem 16
1944. október 15. - Nyilas hatalomátvétel 19
1944. október 23. - 1944. október 28. 22
Október 28. - november 3. 25
November 4. - november 13. 30
Munkaszolgálatosok vagyunk a Bocskay utcában 35
A deportálás kezdete, elvisznek minket 36
Vagonírozás a Józsefvárosi pályaudvaron 38
Bucsu, 1944. dec. 6. - 1945. február 23. 43
1945. február 23. - március 24. - KŐSZEG 53
1945. március 24-e 58
A gyalogmenet 1945. március 24-től 1945. március 30-ig 62
A halálmenet. 1945. március 30. - április 20. 64
Mauthausen 69
A második halálmenet 72
Gunskirchen 1945. április 24. - május 5. 75
Felszabadulás, 1945. május 5. 79
"Hogy ez valóban megtörténhetett" 86
Linz, Hermann Gőring Lazarett, 1945. május 8-június 10. 89
Utazás haza - 1945. június 30. - július 8. 95
Utószó 98
Záró megjegyzések 99
KÖZÖS EMLÉKEZET 101

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – II.

ELŐSZÓ
Bács Pál naplója jelentős és ritka kordokumentum. Üldözésekben és megbélyegzésekben találékony századunkban egy gimnazista fiú tanúságtétele az elembertelenítés elleni küzdelméről. Megrendítő összefoglaló mindazokról a szörnyűségekről, amelyek a napló szerzőjének a szeme láttára megtörténtek. De nemcsak a szenvedésekről, hanem az embertől elszakíthatatlan reménységről, a megmaradásról, a túlélésért vívott küzdelemről.
• A személyes átélés különös feszültsége süt át a napló lapjain. Ez különbözteti meg, emeli ki a hasonló tárgyú munkák közül.
• A feljegyzésekből és a mellékletekből megismerhetjük egy magyar család 1944-45. évi kálváriájának eseménysorát. Bepillanthatunk a harmonikusan összetartó kis közösség életébe, és a kisebbik fiú soraiból is meggyőződhetünk arról, milyen durván avatkozott be mindennapjaikba az addig már Budapestet is maga alá gyűrt fasizmus. A család három férfitagja kezdetben kényszerűen teljesítette a rájuk mért szolgaságot, majd a két fiú többször megkísérelte a kitörést. Egy olyan manővert, ami ekkor már szinte lehetetlennek számított.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – III.

• Az egyre inkább bujdosósorba taposott országban Bácsék a legkiszolgáltatottabbakhoz soroltattak: hiába minden menekvés. Mindinkább távolodik a meleg családi fészek, szakadnak a kötelek, apadóban a reménység. A dráma folytatásaként pedig tovább gyengülnek a kitartást adó, egymást féltőn óvó karok, minden nap csökkennek a túlélés, a hazatérés esélyei. Az ítélet már évekkel előbb, a barnaingesek által a berlini Wannsee-ben kimondatott. A végrehajtás csak idő kérdése volt.
• A napló hűen dokumentálja félszázezer magyar zsidó 1944 telén végzett kényszermunkáját, a háborús német-magyar határ földerődítmény-rendszerrel, sáncokkal tervezett lezárását. A Duna és a Dráva között a háború végén építtetett halálerőd a hitleri téboly utolsó produktumai közé tartozott. Földrajzi helyzete okán ebbe sorolták az alpokalji települések egyik gyöngyszemét, Kőszeget éskörnyékét is. A "megsemmisítés munkával" (Ausrettung durch Arbeit) elemei érvényesültek.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – IV.

• Az értelmetlen robot temérdek emberi szenvedéssel, ezrek agyondolgoztatásával járt. De ez sem volt az állások német építtetőinek elég. Végül -- mint a napló a mának hitelesíti -- a beteg árokásó páriák kiirtására a gázhalált is bevetették. Kőszegen Bács Tamás ifjú életét így oltották ki.
• 1945 tavaszelőjén a kiürítés, a további sáncmunka és a gyalogmenet emberőrlő hetei következtek. Az utak a pokolba, a mauthauseni hegytetőn működő koncentrációs táborba, onnan pedig Gunskirchenbe vezettek. A napló az utolsó stációkról szintén sok mindent megőrzött. Egykorú rajzokat is, melyek mára egyedülálló fontosságot nyertek.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – V.

• Gunskirchen lágerébe amerikai zászló alatt, 1945. május 4-én jött el a várva várt felszabadulás. A Bács család drámája ezzel még nem zárulhatott le. A korábbi rabszolgaság júniusban a leromlott apa, Bács Jenő életét is értelmetlenül elvette. A túlélő tanú, a kisebbik fiú új balsejtelmektől gyötörve elindult arra, ahonnan elűzték. Talál-e még valakit otthon?
• Otthon, a rommá lett magyar fővárosban. Ahol a csontig fogyott, kötözött kezű, kopasz volt foglyot a sorban előre engedik, de senki sem ülne melléje. Akit az átéltek kívülről is olyannyira megnyomorítottak, hogy fél év múltán a házbeliek, de első látásra a családot féltőn hazaváró édesanyja sem ismert fel.
• Bács Pál naplója mementó. A történész úgy ajánlhatja olvasásra, a következő generációknak feldolgozásra, mint a magyar sors egyik hiteles dokumentumát.

• Szita Szabolcs

• • (Bács Pál már nem él, a kézirat lényegében változtatás nélkül következik.)

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – VI.

Előszó a "Naplóm"-hoz
•
Ami negyvenhat évvel ezelőtt történt, az ma már történelem. Ha igaz, a történelmet tanítani kellene az iskolákban. De kérdem én, tanítják-e a kort, és ha igen, megfelelően-e, a fiataloknak?
• Egyértelmű a válasz: nem!
• Hát akkor az utánunk következő generációk honnan fogják megtanulni az igazságot a XX. század legszörnyűbb tragédiájáról? Ki fogja a tényeket elmondani, leírni, ha a mi korosztályunk, akik a poklot túlélték, már nem leszünk?
Nagy felelősség hárul ránk, a még túlélőkre, hogy elmondjuk, leírjuk, tudatosítsuk a jövő generációjának, mik történtek apáikkal, nagyapáikkal 1944 esztendőben Magyarországon.
• E visszaemlékezés ezt a célt szolgálja.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – VII.

• Szerzője 62 éve látta meg a napvilágot egy nagy családban, ahol egyszerre lakott több generáció. A Braun nagyszülők, majd a mi szüleink: apám Jenő és anyám, apám testvére Géza és felesége, Gizi néni, valamint unokatestvérem Ági és bátyám Tamás. Családszeretetre, a vallás szeretetére tanítottak bennünket, templomba járó, imádkozó, a vallási szertartásokat megtartó fiataloknak. Távol állt tőlünk minden erőszak, verekedés, a tanulással foglalkoztunk és csak szeretetet láttunk magunk körül.
• Bátyám Tamás eminens tanuló volt, a zsidótörvények ellenére kitűnő tanuló, osztályelső, bezzeg én csak jórendű voltam, ami önmagában nem rossz osztályzat, de a Nagy Bács árnyékában az iskolában csak a Kis Bács lehettem, nyomába sem érve bátyám kiválóságának. Bár ő sportban nem volt kiváló, sőt nem is szerette, én osztály, sőt iskolaelső voltam tornában, amit a későbbiekben jól tudtam kamatoztatni.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – VIII.

• Fontos állomása volt életünknek a cserkészet. Tízéves korunkban már farkaskölykök voltunk, és minden vasárnapot kirándulással töltöttünk. A Vörösmarty cserkészcsapat - mint zsidó cserkészcsapat - kiváló vezetőkkel rendelkezett, egyesek ma is egyetemi tanárok, orvosok, kiváló híres emberek lettek.
• Gimnáziumba a Werbőczybe jártunk, ami elit iskola volt az I. kerületben, ahol csak meghatározott számú zsidó tanulót vettek fel, egy osztályban csak öten lehettünk zsidók. Tanáraink legnagyobb részére szeretettel gondolok ma is, egy kivételével, de erről majd később...

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – IX.

• A cserkészet pontosságra, megbízhatóságra nevelt, az őrsökben naplót kellett vezetni, és ez annyira belém rögződött, hogy e tulajdonságomnak köszönhetem a mostani "Naplóm"-at is. Kirándulásainkkor vezetőink néha "megtiltották", hogy aznap vizet ihassunk. Legyen önfegyelmünk - mondták, tudjunk valamiről lemondani, ha a szükség úgy kívánja. Bár betartottuk az aznapi cserkészparancsba leírtakat és nem ittunk vizet, morgolódtunk, nem értettük erre miért van szükség. Pedig a későbbiekben nagy hasznát vettem ennek.
• E könyv három részre tagozódik: visszaemlékezéseimre, a dokumentumokra alapozott és közvetlenül deportálásom után leírt Naplómra és édesanyám vezette naplóra. E három rész összefonódik, időrendbe sorakozik és így igyekszik megértetni az olvasóval, mi történt egy tizenhat éves fiúval 16 hónapon keresztül 1944-45-ben.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – X.

Bejönnek a németek
•
1944. március 19-e, verőfényes vasárnap, ugyanúgy kezdődik, mint a többi. A Bagoly őrs kirándulni megy a budai hegyekbe. Találkozás a Széll Kálmán téren nyolc órakor, majd ki a hegyekbe. A Zugligeti végállomáson már hallottunk valamit, de nem akartunk még hinni a fülünknek, mentünk tovább a Tündér szikla felé. Itt is kirándulók voltak, tőlük tudtuk meg, hogy reggel megszállták Budapestet, bejöttek a németek.
• Rosszat sejtve úgy határoztunk, hogy hazamegyünk, jobb ilyenkor családi körben lenni.
• A rádióban német dalok voltak, a hírekben hallhattunk, hogy az ország "megvédése" érdekében német csapatok érkeztek az országba. Mi az Attila utcában laktunk, a Vár alatt, itt már találkoztunk motoros konvojjal is, de félelem nem volt bennünk. Bezzeg ha tudtuk volna milyen időszak következik...

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XI.

• Itt vissza kell kanyarodnom néhány napot. Az 1944 március 15-i ünnepséget a Werbőczy gimnáziumban minden évben az udvaron tartották. Ez évben már másképp zajlott le ez az ünnepség: az iskola levente parancsnoka, Jablonkay vegytan tanár úr a Himnuszhoz vigyázzt vezényel, de utána hozzáteszi: "Zsidók, hátra arc!"
• Megfordulok, és a mögöttem lévő sorban álló iskolatársammal állok szemben. Így hallgattam végig a Himnuszt. Akkor még nem fogtam ezt fel tragikusan, inkább komikus volt. De előszele volt valaminek, ami a németek bevonulásával be is következett.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XII.

• Még egy apróság, ami e kort jellemezte: március 17-én, pénteken magyar óránk volt és Arany János: Ágnes asszony című versét tanultuk. A következő magyar órára fel volt adva a vers első szakasza. Javítani akartam osztályzatomon és másnap, március 18-án szombaton egész nap csak a verset tanultam, hogy így a következő órán az egészet elmondhassam. Nem került rá sor...
• Miért? - kérdi a kedves olvasó. Mert engem két nap múlva az utcáról elvittek. Mi akkor már "leventék" nem lehettünk, csak úgynevezett "kisegítő előképzős ifjú"-k, a levente zsidó változata.
• Czakó utca. A Naphegy oldalán, zöld övezetben egy szép iskola van, ide vittek engem egy kis munkára. Hogy mi volt az? A tiszturak pisztolyát, golyóit kellett fényesíteni. "Aztán olyan legyen, mint a Salamon... - mondta tiszt úr, mert ha nem, akkor jaj neked!"

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XIII.

• Akkor láttam, sőt fogtam életemben először pisztolygolyót, később már közelebbi kapcsolatba is kerültem vele...
• De ezután hazaengedtek, szüleim nem tudták hol vagyok, mindenütt kerestek. Többé nem mentem iskolába, a VI-ik gimnáziumot itt fejeztem be. Hála édesanyámnak, aki gimnáziumi tanárnő volt, deportálásomból való hazaérkezésem után rövid idővel bepótolhattam a VI. gimnáziumot és idővesztés nélkül folytathattam a VII-et.
• Az 1240/1944. számú rendelet alapján módom volt felvarrni a sárga csillagot is, majd elvihettem egyetlen rádiónkat "beszolgáltatni", nehogy azon keresztül híreket kapjunk!
Miközben a családot "csillagos házba" költöztetik, mi ismeretség révén az V. kerület Bécsi utca 5. számú ház IV. emeletére kerültünk, apám testvérével, Géza bácsival és családjával. A Dán család fogadott be bennünket, és itt laktunk a nyilas uralomig.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XIV.

• Azonban engem ismét elvittek, írásos parancs értelmében jelentkeznem kellett a Hunyadi János úti építkezésen.
• Ennél több nem állt az írásban, fogalmunk sem volt, mi van ott. Anyám elkísért, hogy ne menjek egyedül, apám akkor már munkaszolgálatos volt. Bátyám skarlát után vesebetegséget kapott, így sikerült részére tisztiorvosi bizonyítvánnyal mentességet kapni.
• Szóval Hunyadi János út. Gyalog a Lánchídon átbaktattunk ketten, majd lefelé a Hunyadi János úton. A második kanyarban láttuk: Építkezés, Hadiüzem, idegeneknek belépni tilos! táblákat. Hát ez lett a munkahelyem több hónapon keresztül.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XV.

1944 május - október 15.
A Liska-féle hadiüzem

A Hunyadi János út és a Csónak utca kereszteződésénél egy domb áll, tele építőanyaggal és kövekkel. A Várhegy oldalán pedig egy nagy nyílás, ami a hegybe vezet. Ide kerültem több fiatallal együtt.
• Jelentkeztem a munkavezetőnél, aki egy listáról kipipált és közölte: segédmunkás leszek, kapok háromszori étkezést, segédmunkási fizetést, de becsüljem meg magam. Hogy ez mit jelent pontosan nem tudtam, akkor még csak 15 és féléves voltam.
• Liska Jenő okleveles gépészmérnök, mélyépítési vállalkozó, III. kerület Ürömvölgyi út 36/a. Ő lett a munkaadóm.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XVI.

• Anyám hazament és engem, életemben először, otthagyott a bizonytalanságban, csak magamra voltam utalva. A kőműves szakmunkás urak (így kellett őket szólítanom) nagyon rendesek voltak. "Ne tojj be pubi, jó dolgod lesz itt!" felkiáltással egyszer-kétszer hátba veregettek, majd közölték, hogy mi lesz a munkám.
• Téglát hordtam, kocsiról le, kocsira fel, hol meg kőműves ládában másodmagammal be az alagútba. Hogy mit építettünk: bombabiztos alagutat a hegyben. Még a török idejéből megmaradt pincék és folyosók labirintusait nagyobbítottuk, és téglafallal vettük körül. A mi érkezésünkkor még csak néhány méter alagút volt készen, itt még volt villanyvilágítás is. De beljebb teljes sötétség, karbidlámpa fényénél dolgoztunk, fejünkre folyt a talajvíz. Körülbelül húsz méter után egy nagy üregbe jutunk, lehet vagy tíz méter magas is, innen több nyílás vezet tovább. Hogy hová, merre, akkor még nem tudtuk. Ezt a pincerendszert a németeknek és magyar kiszolgálóiknak építettük a háborúra, mely bombabiztos védelmet nyújt majd részükre.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XVII.

• A napok egyformán telnek. Hatkor kezdődik a munka, kezdetben csak téglahordással. Később már a kőművesnek kézbe adom a téglát, sőt maltert is keverek "szakszerűen" (ma is tudok), és egy-két sort engednek, hogy én csináljam. Élvezem a kétkezi munkát. A kőművesek egyáltalán nem törődnek azzal, hogy zsidók vagyunk, igen rendesek, szeretnek. "Szaladj ki cigarettáért, pubi" - szokták mondani, és én készségesen megyek a sarki trafikba.
• Azt unalmas téglahordás után szinte "felüdülés", amikor kő érkezik a sarki kis telekre. Ezeket ott ledobálják, illetve mi dobáljuk le, majd egy kis kalapácsot adnak a kezembe, amelynek hosszú a nyele. "Mit csináljak ezzel?" - kérdem én. "Hát törd össze kis darabokra" - mondja az egyik szakmunkás. Fogalmam sem volt, hogy lehet egy nagy kőtömböt ezzel a kis kalapáccsal apró darabokra törni. De mire a kezem, tenyerem jól feltört, megtanultam a kőtörés minden csínját-bínját, megtanítottak, hol hasad a kő, hol kell kicsit ütni, akkor is törik, hasad. Kérges tenyerem megerősödött, izmos lettem jót tett a kétkezi munka. Anyám délben el-eljött a kijárási időben, hogy egy kis kaja utánpótlást hozzon csemetéjének. Egyik alkalommal nem vettem észre, hogy már percek óta ott áll, és engem néz. Mint mondta, boldogan nézte 15 és fél éves fiát, milyen "szakértelemmel" töri a követ.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XVIII.

• És aztán jöttek a cementeszsákok. Amióta a világ világ, ezek mindig ötven kilósak. Kezdetben meg sem tudtam mozdítani, de biztattak, mutatták, hogy kell a kocsiról a vállamra rakni és egy kis kocsira áttenni. Heteken keresztül mást nem csináltam, mint ezeket a zsákokat kis kocsira raktam, és másodmagammal felhúztam a Dísz téren keresztül a Tábornok utca 9, 11 és 13-as számú házak elé. És miért pont ide? Mert az Alagútnak a felső kijáratai e házakban vannak. Leraktuk a zsákokat és uccu, lefelé, lábunk között a kiskocsi rúdja, azzal kormányozva, nagy sebességgel rohantunk vissza a Hunyadi János úton a munkahelyünkig. És kezdődött minden elölről.
• Rendesen bántak velünk, pénteken fizetést kaptunk, nem sokat, de anyám és bátyám abból éltek abban az időben.
• Na és a légiriadók! Sokszor naponta megszólaltak a szirénák, és akkor helycsere: munkások be az építkezésre, zsidók ki a Halászbástyára. Szinte élveztük ezeket, mert nem kellett dolgozni, napoztunk a Halászbástyán, néztük Budapestet, és egyszer láttuk, amint a Boráros téri malmok bombatalálat után égtek.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XIX.

• Kis barakkokban laktunk a Várhegy lejtőjén, nyár volt, nem fáztunk. A kőműves szakik meg akartak tanítani dohányozni. "Pubi, ha nem gyújtasz rá, megverünk" - mondták. "Akkor sem gyújtok rá, nem dohányzom" - mondtam, de nem vertek meg (azóta sem dohányzom).
• A munka lassan haladt, úgy látszik gyorsítani akarták, mert több munkás érkezett, azoknak kellett a hely a barakkokban. Ezért adtak egy kétnyelvű SS-pecsétes igazolványt, hogy a kijárási tilalom ellenére is közlekedhetünk az utcán, így aztán este hazajártam a munka után a Bécsi utcába. De csak október 15-ig...
• Mert aztán, de ez egy másik fejezet.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XX.

1944. október 15.
• Nyilas hatalomátvétel

Vasárnap reggel van, borongós, kissé hidegre fordult az idő, ez az egyetlen pihenőnapom, nem kell bemenjek a hadiüzembe dolgozni. Sokáig vagyok az ágyban, lustálkodom. Tamás bátyám a másik ágyban fekszik, bár javult az állapota, még gyengének érzi magát. A skarlát után fellépett vesebetegsége csak lassan javul. Anya a konyhában matat, készíti a gyerekeknek a reggelit, ha nem tudnánk, hogy háború van, idilli hangulat lenne. Apa munkaszolgálatos Budapesten, egyszer-egyszer haza is tud jönni.
• Egyszer csak a szomszéd átszalad, hogy a rádió megszakította adását (nekünk zsidóknak nem lehetett rádiónk), és áthívott, ahol a bemondó éppen azt közölte, hogy: "közlemény következik". Horthy Miklós olvasta fel azóta már híressé vált proklamációját, melyben elítéli a német megszállást és bejelenti, hogy az ország kilép a háborúból.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXI.

• Nem hiszünk a fülünknek, szaladunk az ablakhoz és a szomszédokhoz, hallották-e ők is? Igen, igen - mondják, már az egész ház a gangon van, sírás, kiabálás, örömünnep ez a nap. Tomi és én anyámra borulunk, sírunk örömünkben. Valahonnan pezsgő is előkerül. Örömünk ugyan nem teljes, mert apa nincs köztünk, de hisszük, ezután hamar haza fog jönni.
• Nem sokkal azután kiabálás hallatszik a Bécsi utcában, motorzúgás. Nagy teherautókon nyilas zászlókkal nyilaskeresztes karszalagos emberek jönnek, tele van velük az utca.
• Gyorsan becsukjuk az ablakokat, tanakodunk, mi lehet ez. Rosszat sejtünk, ami hamarosan be is bizonyosodott: a Szálasi-puccs sikeresebb volt, mint a Horthy-proklamáció, a nyilasok átvették a hatalmat.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXII.

• Megváltozik a rádió hangja is: a Hungarista légió átvette a hatalmat, a zsidó házakat be kell zárni, onnan senki nem jöhet ki. Öt napig tartott ez az állapot, a teljes bizonytalanságban, bezárva a házba. Apáról semmi hír. Megpróbáltam a hadiüzemi igazolványommal kimenni az utcára, de a nyilasoknak az már nem volt jó, azonnal visszazavartak.
• Otthon ülünk hármasban, de ott van nagynénénk, Gizi néni és lánya, Ági is. Beszélgetünk, tervezgetünk, igyekszünk a megmaradt élelmiszert beosztani. De meddig?
• Október 20-án hat órakor reggel rendőr jelenik meg lakásunk ajtajában és közli, hogy negyed órát ad az összecsomagolásra, a két Bács fiúnak velük kell mennie. Tudtam, hogy Tomi gyenge, beteg, egyedül nem mehet, így nem mutattam meg a hadiüzemi igazolványomat, amire mentességet kaptam volna.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXIII.

• Anyám naplója: "... és így csak kenyeret, konzervet, néhány almát és kevés lekvárt vittetek magatokkal. Meleg holmi kevés volt a háznál, azt hittük, hogy Tomit felülvizsgálva betegsége miatt úgyis hazaküldik. Palkónak meg hadiüzemi igazolványa van, nem viszik. Tomi, ha valaha az életben valami miatt haragudni fogsz öcséd miatt, olvasd el e sorokat és akkor meg fogsz tudni bocsátani neki, mert Palkó áldozatot hozott a bátyjáért. Neki nem kellett volna elmennie, hadiüzemi igazolványa mentesítette volna, de ő nem mutatta fel, elment, hogy vigyázzon a bátyjára, aki beteg, hogy mellette lehessen." "Ez volt 20-án. Egész nap sírtam, vigasztaltak, dehát lehetett? Vártam, hogy visszajöttök és a meleg holmik lenn voltak a légópincében, nem vihettétek el, ez fájt a legjobban. Palkó télikabát nélkül, csak a pokróc volt közösen, lyukas nadrágban és Tomi kevés meleg holmival, szörnyű elképzelni is... Szomorú péntek esti gyertyagyújtás volt... egyedül. Odatettem kis családi képünket az asztalra, néztem drága arcotokat, ahogy mi négyen ott állunk boldogan, szabadon... s most?"
• Eközben mi ketten Tomival és a már összegyűjtött többi zsidóval gyalogoltunk a Hungária-körút felé. Több levelezőlap volt velünk, anya azt is becsomagolt és egy kis pihenőnél Tomi megírta első lapunkat haza: "Drága Mama. 99% hogy Vecsésre megyünk. Egyelőre a Hungária körúton ebédelünk, jókedvűek vagyunk. Vecsésen megkeressük Apát és újra írunk. Mindenünk megvan és nem erőltetjük meg magunkat a menetelésben. Ez a lap az egész háznak szól... Mindnyájatokat sokszor csókolunk. Tomi."

Olvasgatom, hogy mindenki bocsátkozik a másikkal szemben. Én nem bocsátkozom meg senkinek, nekem sem bocsátkozzon(ék) meg senki. Még akkor sem, ha karácsony van.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXIV.

• Én meg aláírtam a következőket: "Drága Mama, mint Tomi megírta, Vecsésre megyünk. Semmi bajunk nincs. Ha biztosat tudunk... (itt már nem tudtam folytatni, kusza írással írtam; menetközben sajnos nem tudtam írni) Mindenkit csókol Pali."
• A levelet egy útszéli postaládába dobtam be. Még aznap, 20-án este gyalogmenetben megérkeztünk Ferihegyre, ahol egy nagy helyiségben szállásoltak el minket. Rengetegen voltunk összezsúfolva.
• Másnap ismét írtunk levelet anyánknak: "Tegnap Ferihegyen aludtunk összezsúfolva, de azért aludtunk egy kicsit. Jelenleg Pestszentimrén vagyunk egy réten és a munkaszolgálatosok adnak vizet, levest, tésztát. Jól vagyunk, nem tudom hol kötünk ki, valószínűleg szakma szerint. Legyetek jókedvűek, semmi bajunk sem lesz. Sokszor csókol Tomi. U. I.: egy pokróc, egy kulacs és egy hordszíj legyen elkészítve minden eshetőségre. Tomi. Drága Mama! Hála istennek egészségesek vagyunk, bár éjjel pokróc hiányában kicsit fáztunk. De azt is ki lehet bírni. Remélem hamar viszontlátjuk egymást, csak az a fontos, Ti is vigyázzatok magatokra. Millió csók Palitól."

Ad 50. diesirae
2010. 12. 25. 0:04

Megszakítom a történeti forrás közlését, mert amit Ön írt - fontosabb.

Az imént torokszorító kurta levelet kaptam. Egy valamikori kliensem és tanítványom (igazi páciens sorsú) küldte, aki hosszan gyürkőzve alkoholabúzusos PMD-éjével, majd felülkerekedve rajta, úgy kíván nekem „Boldog, békés Karácsonyi Ünnepeket”, hogy a subjectbe ezt fogalmazza, szó szerint idézem „Szakadjon az égből minden jó!” Nyomban válszoltam neki, hogy a világ gazdagabb általa. És ez így van, mert ragyogóan újraépítette életét, tényleg megcsinálta második honfoglalását (újabb diplomát szerzett, tanulással persze, aztán vett magának számítógépet, két állást is kibrusztolt, sőt a hajléktalanszállóról szerény, de önálló lakásba költözött, s mind e közben letepert egy műtétes rákbetegséget és rendezte viszonyát felnőtt lányával). Csak mostanában nehezült a mindennapi létezése, ugyanis belobbant mindkét lába (mélyvénás trombózissal összefüggésben). Ez sok fájdalommal (görccsel stb.) jár, aki átélte, tudja.

Igenis Szép Karácsonyt és Erőt Adó Új Esztendőt Önnek és Örök Tanítványomnak! Ilyen Karácsony és ilyen újév lesz!

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXV.

1944. október 23. - 1944. október 28.

Október 22. vasárnap
• Már második napja vagyunk távol otthonról, teljes a bizonytalanság. Tomi néha elkeseredik, hamar elfárad, de igyekszik nem mutatni. Még nem dolgoztunk semmit. Ezért ismét előveszem a levelezőlapot és írok haza anyának:
• "Drága Mama! Valahol Pestszentimre környékén fogunk munkát végezni. Levelet nem kaphatunk, nem írhatunk, ezt ki kell bírni. Remélem ti jól vagytok, mert mi igen. A továbbiakat nem tudjuk. Tegnap jól aludtunk a szabad ég alatt. Milliószor csókollak, a viszont látásig légy erős, Tomi. Drága Mama! Sajnos azt hiszem utolsó lapot írom, mert többet nem szabad írni. 9 óra munkaidő van. 8-12-ig és 13-16-ig. Jól aludtunk, nincs semmi bajunk. Vigyázz magadra, mert az a legfontosabb. Hogy hol dolgozunk pontosan az még nem tudom, de állítólag itt a környéken valahol. Még egyszer vigyázz az egészségedre, milliószor ölel Palkó."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXVI.

• Október 23. hétfő
•
• Árkot ásunk és a repülőtér közelében romot takarítunk. Fárasztó és nehéz munka - már aki ehhez nincs hozzászokva. Felvigyázóink elég rendesek, megengedték, hogy mivel Tomi gyenge és beteg, csak üldögéljen és én dolgozzak helyette is. Ki van adva egy embernek mekkora területet kell felásnia, így én Tomi területét is felásom. Hála az egész nyáron tartó hadiüzemi munkának, igen jó erőnlétben vagyok és ez a munka ahhoz képest gyerekjáték.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXVII.

• Október 24. kedd
•
• /Anyám naplója/: "...reggel boldogan kaptam meg édes két lapotokat, drága soraitokat végig olvastam, kicsit megkönnyebbültem, hogy eddig nincs semmi bajotok. 20-án és 22-én írt lapotokat kaptam meg. Végig szaladtam a házon, mindenkihez beszóltam, ahonnan férfi ment el, és mindenütt végigolvastam lapjaitokat. Már kívülről tudtam minden sorotokat. És amikor dél felé megérkezett Apa is, ő már tudott mindent. Vele lementem a légópincébe, kiszedtük a meleg holmikat: tréningruhát, síruhát, takarót, meleg ingeket, harisnyákat. Hátizsákba tettük és Apa megnyugtatott, hogy felkeres Benneteket, és hozzátok juttatja a meleg holmikat. Hozott nekünk húst, zsírt, lisztet. Aztán ebéd után elment és én megnyugodtam, hogy Apu most már tud Veletek érintkezésbe jutni, nemsokára lesz meleg ruhátok. Este már nem sírtam, csak imádkoztam Értetek drágáim!..."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXVIII.

• Eddig anyám naplórészlete. Ebből az időszakból legjobban az általunk írt levelezőlapokból és Anyám naplójából lehet a történeteket feleleveníteni. Az eredeti lapokat azóta is hűen őrzöm!
• "Drága Mama! 24-e reggel 8 óra, egészségesek vagyunk, Továbbra is itt vagyunk, a munkát bírjuk. Egyelőre még nincs fedett szállásunk, de lesz, ennivalót is kapunk már. Különben van kajánk, sárgarépát ettünk és vettünk kenyeret. Esik az eső, kellemetlen, de kibírható. Mindenünk megvan, veszünk teát, feketét, kenyeret. Mi hárman (Gyuri barátunk) együvé tartozunk, egy helyen vagyunk. Egyelőre én megvarrok mindent, ami elszakad. Remélem Nálatok nincs semmi baj és Ti is egészségesek vagytok. Aggódunk Ágiért (unokatestvérünk), de remélem ő is jól van. Többet nem tudok írni. Isten segítségével viszontlátjuk egymást, addig milliószor csókollak Tamás. Drága Anyukám! Mint Tomi írta, egészségesek vagyunk. Szereztem kenyeret, úgyhogy már az is van. A munkától kissé messze vagyunk, ott dolgozunk Apa közelében. A remélhető közeli viszontlátásig ölel Pali."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXIX.

• Október 25. szerda
•
• /Anyám naplója/: "... az eső esik szakadatlanul, délelőtt 10-12 között kimehettünk vásárolni. Szörnyű volt az utcán, egy gimnazista kisfiú, látva a sárga csillagunkat, grimaszt vágott rám és úgy fájt a szívem, hogy az emberek milyen gonoszak, hogy megmételyezték az ilyen kisfiú lelkét is... és én az én kis gimnazistáim hol kóborolnak hideg szélben, esőben, betegen, ártatlanul... Jó Istenem, meddig tűröd el az ártatlan emberek szenvedéseit? "Ezt ki kell bírni" - írta Tomi, "ne aggódj Anyukám" - írta Pali és én csókolgatom soraitokat és remélek."
•
• Október 27. péntek
•
• /Anyám naplója/: "Ma megint lementem vásárolni 10-12-ig és mire feljöttem már itt volt újra a két lapotok 21-ről és 24-ről. Fáztok, de bíztok abban, hogy nemsokára találkozunk és Apa közelében dolgoztok, a munkahelyetek messze van, szegények, mennyit meneteltek... és répát esztek, meg kenyeret tudtok venni és feketét meg teát... hárman vagytok Gyurival együtt, a szomszédok fiával, az anyujával gyakran sírunk együtt...
• Aztán délben megjött Apa... mikor megkaptam lapotokat, Apa is betoppant: búcsúzni jött, ma lett volna ideje hozzátok menni és a meleg holmikat átadni nektek és feljöttek Pestre, innen tovább viszik őket, a jó Ég tudja merre. A meleg holmikat egy emberre bízta, aki megígérte, hogy hozzátok juttatja. Az Isten áldása legyen rajta ha megteszi, de verje meg őt az Isten, ha ellopja a holmitokat. (Soha nem kaptuk meg.) Épp most fokozódott a bánatom. Ti tovább dideregtek az esőben és Apátok elment, nem tudva hová? Mindent ki kell bírni! Apa biztat: még egy hét és együtt leszünk mindnyájan... Nem tudok már sírni, kell erősnek lennem... hiszen engem is elvihetnek. Mindent ki kell bírni, mert a jó Isten nem azért teremtett bennünket, hogy most szétszakadva elpusztuljunk. Erősnek kell lennem, mert a szenvedéseimet el akarom feledni boldog családi életünkben, ami majd ezután jön. Most már minden nap fogok írni a kis Naplóba, mert erőt kell meríteni, mindent elviselni. Kis családunk szétszakadt..."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXX.

Október 28. - november 3.

Életünk elviselhető, nem vesszük fel tragikusan a munkát. Tomi változatlanul csak az apró, kisegítő munkákat végzi, másoknak is megvarrja a szakadt ruháit, gombokat varr fel. - Milyen jó, hogy a cserkészeten ezt is megtanultuk. Munkavezetőink tudomásul vették már, hogy én két ember munkáját végzem, nem bánják, így legalizáltuk Tomi pihenését. Csak az eső bánt minket, mintha minden összeesküdött volna ellenünk, igen gyakran esik. Ruháinkat csak este tudjuk úgy ahogy megszárítani és tisztálkodni. Innen-onnan szerzünk ennivalót is pótlásként, így nem éhezünk annyit. Ruháinkon a puszta földön alszunk, de fiatalok vagyunk, estére már fáradtan fekszünk, így elnyom az álom... Így telnek a napok.
•
• Október 29. szombat [a kéziratban elírás, szombat október 28-ra esett.]

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXXI.

• /Anyám naplója/: "Apa megjött, határtalan örömömre nem mentek el, vagy Vecsésen maradnak, vagy Pesten. Aztán előállott egy jó tervvel, hogy van egy olyan rendelkezés, hogy munkaszolgálatos apa kérheti munkaszolgálatos fiait magához. Milyen boldogan beszélgettünk erről, hogyha Titeket odavehetne, Tomit ki nem engedné dolgozni, csak Pali menne vele és milyen boldog lennék itthon, várva a boldog időt, amikor újra együtt lehetünk... Apa itt is aludt velünk, de nem tudott elaludni. Reggel kettesben együtt reggeliztünk, majd Apa elment."
•
• Október 29. vasárnap
•
• /Anyám naplója/: "Szörnyű éjszakánk volt, előző napon szombaton hiába vártam Apát, nem jött. Aztán lefeküdtünk. Úgy 3 óra tájban felébredtünk három csöngetésre. Az első percben azt hittem, hogy Apa jött, gyorsan felugrottunk az ágyból, kikiabáltunk: ki az? Egy férfihang felelt: Ellenőrzés! Azonnal, csak pongyolát veszünk és sietünk ajtót nyitni - mondtuk. Öt férfi jött be, kettő nyilas egyenruhában pisztollyal az övükön, a többi három jó gengszter kinézésű volt. Első pillanatban azt kérdezték, hogy fegyver van-e, aztán mi kettőnket /testvérem, Gizi/ a mi szobánkba vezetett egy civil férfi, mint utólag kiderült a legrendesebb volt közülük. Pénzt kért, odaadtam 8 darab százast, aztán 60-at rögtön visszaadta. Kinyitotta a szekrényt, de csak benézett, és már ment is kifelé. Mint utólag mondta: Szegény zsidók, jól járnak, nincs mit elvenni tőlük.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXXII.

• A szomszéd szobában, ahol a tulajdonosnő lakott, a mi szerszámainkkal feltörték a szekrényt. Az összes cigarettát, több ezret, finom egyiptomi különlegességek és pipadohányok, dobozszámra ceruza, cérna, konzervek - mind elvitték, vadonatúj női cipőt, 2 pár új bakancsot, teveszőr hálózsákot, szőrmebéléses kesztyűt, hátizsákot, teát. Elvitték az én három literes bödönömet tele zsírral, amit néhány napja olvasztottam ki. Apa hozta nekünk, aztán 10 kiló nullás lisztet egy liszteszsákban, amit szintén Apa hozott. A fiókból gyertyacsomagot vett elő meg kakaót. Elvitték a háziak öt gyönyörű öltönyét és az írógépet. Mindent felírt egy papírra, és mint tanúknak, nekünk kellett aláírni, hogy a szökésben lévők holmiját vitték el. De azért udvariasak voltak, még cigarettával is megkínáltak minket a lopottakból.
• Végre 1/4 5-kor elmentek, miután mindent kicipeltek. Aztán láttuk, hogy a férfiöltönyöket otthagyták véletlenül. Ahogy elmentek, jött Rehling Nándor, a házparancsnok. Mi történt? - kérdezte. Tízen voltak, és engem revolverrel fenyegettek meg, ha nem nyitom ki a kaput - mondta Rehling. A házmestert a kazánházba zárták, ő jól ismer kettőt közülük, Rehling az autó rendszámát is ismeri, azonnal megy telefonálni a rendőrségre - mondta.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXXIII.

• Mi mindent otthagytunk, hogy a rendőrök lássák. De körülbelül tíz percre ismét csöngettek, azt hittük a rendőrség, de nem. A három gengszter jött vissza az ottfelejtett férfiöltönyökért. Felnyalábolták és elmentek, aztán hallottuk a teherautó pöfögését. A rendőrség azonban nem jött és mi hallgattunk, senkinek nem teszünk feljelentést, minek? ... Már le sem feküdtünk.
• Apával nem tudom mi lesz, marad, vagy megy a Dunántúlra. Vígasztal, hogy nektek nem lesz semmi bajotok, fiatalok vagytok, kibírjátok. Nem szabad örökösen rémképeket látni, mert akkor az idegek felmondják a szolgálatot. Majd valahogy megoldódik a dolog, az idő múlik és egyszer csak vége lesz már ennek a sok borzalomnak, emberkínzásnak. A levegőn át érzem édes lényeteket..."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXXIV.

• Október 30. hétfő
•
• /Anyám naplója/: "...rettenetes sok légó van, folyton fel-alá kell menni /Bécsi utca 5./, de én liften megyek, mert kímélni akarom magam, amíg lehet. Már alig vártam, hogy posta jöjjön, azt hittem, hogy kapok tőletek, de sajnos nem jött. Pedig úgy kellene tudni, hogy melyik századhoz tartoztok, akkor talán Apa tudna lépéseket tenni, hogy oda vegyen Titeket. Bár - mint mondja - ha nekik el kell menni, akkor nem szívesen vinne magával a bizonytalanságba Titeket... Én itthon egyedül, nem akarok semmire sem gondolni, csak végzem napi teendőimet, aztán Nektek írok."
•
• Október 31. kedd
•
• /Anyám naplója/: "Apa nem jött, nem írt, nem tudom, mi lehet vele. Tőletek nem jött semmi. Valaki azt mondta, hogy egy ismerőse van ott, ahol Ti is és írta, már fedél alatt alusztok. Szörnyű... De nem akarok gondolkodni, tépelődni... Kaptok-e kenyeret, én most álltam sorba érte. Milyen éhesek lehettek... nem, nem akarom a képeket látni, mert megőrülök. Kinn gyönyörűen süt a nap, jó Istenem, csak volna valami jó már!"

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXXV.

• November 1. szerda
•
• /Anyám naplója/: "Jött egy lap - feketén - a házba, azt írták többek között benne, hogy láttak Titeket a Soroksári úton menetelni. Tele vagyok aggodalommal, hogy mennyit jártok esőben, hidegben és van-e ennivalótok, szörnyű... Délben egy munkaszolgálatos volt itt Apától, üzenetet küldött, hogy a József körút 44 alatt romot takarítanak. Hála Istennek, fő, hogy nem vitték el őket a Dunántúlra. Nem tudtam elmenni hozzá, hiszen 10-12-ig van csak kijárás, kevés az idő. Istenem, a Palkó itt lenne, hogy repülne most oda. Azt gondoltam, hogy most már elég volt a sok rosszból, talán most jön az a bizonyos "derű" a "ború" után. Apa itthon marad, talán Tőletek is jön hamarosan üzenet. Bár tudnám, hogy a meleg holmikat megkaptátok-e, akkor nyugodtabb lennék."
•
• November 2. csütörtök
•
• /Anyám naplója/: "Reggel újabb légók, már ez a 103.-ik, azóta vezetem kis füzetemet, mióta Tomikám elmentél, hiszen Ti az úton úgysem írhatjátok. Ma akartam elmenni Apához, de pont 10-kor jött a légiveszély és nem tudtam leindulni, akárhogy szerettem volna. Megvárom, míg Apa tud jönni, fő, hogy tudom, hogy itthon van."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXXVI.

• November 3. péntek
•
• Minden reggel Ferihegyről gyalogoltunk Pestszentimrére dolgozni. Ma azonban másfelé vittek bennünket. Távolról lehetett hallani az ágyúdörgést, tudtuk, sejtettük, hogy a front már nem lehet messze. Budapest irányában gyalogoltunk, amikor valahol Pestszentimre határában a csoportnak is meg kellett állnia. Az elhatározás bennem egy pillanat alatt jött. Odasúgom Tominak: "Gyere utánam, szállj fel a villamosra!" Nem gondolkodtunk mi történhet, ha észreveszik. Kissé szakadt és piszkos ruhánk a többi utasnak ugyan feltűnhetett, de senki sem szólt semmit. Jött a kalauz, mintha mi sem történt volna, vettem két jegyet és elmentünk a végállomásig, onnan meg átszállással be Pestre, a Bécsi utca 5-be, anyámhoz.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXXVII.

• /Anyám naplója/: "...csengettek és Ti ketten beállítottatok, borzasztó állapotban. Az oroszok közeledtek Pestszentimre felé és Ti megszöktetek onnan. Oh, ezt a boldogságot, amikor megölelhettelek Benneteket, azt elmondani sem tudom. Aztán lefürödtetek, micsoda kéthetes piszok volt Rajtatok és ettetek és ittatok, mert ott koplaltatok és áztatok, fáztatok...
• Tomi elmondta nekem halkan, hogy mindent Palkónak köszönhet, ő gondoskodott Tomiról is, szerzett kaját és helyette dolgozott, vigyázott rá, mint az anya... Igazi jellem volt és én olyan boldog voltam, akkor még nem tudtam, hogy mi fog két nap múlva következni. Aztán lefeküdtetek rendes ágyba, kinyújtóztatok boldogan.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXXVIII.

• Reggel sokáig aludtatok, hagytalak Benneteket, aztán Palkó felkelt, kitakarított, megágyazott, rajta nyoma sem volt fáradtságnak, csak szegény Tomi vizelete véres, megerőltette magát, láza is volt, 38.5, később lement 37.5-re. Estére a vizelete világosabb lett. Csak pihenés kellene neki, hetekig feküdni, akkor rendbe jöhetne...
• Apa is megjött délben, hozta a meleg holmikat, visszakapta attól az embertől, hála istennek. Milyen boldog volt Apa, hogy itthon vannak a fiúi újra, mindenki együtt van... Egy boldog óránk volt együtt... ki gondolt még akkor a szörnyű jövőre. Csak hallgattuk a fiúk elbeszélését, naponta 10 kilométert gyalogoltak oda és 10 kilométert vissza a munkahelyre és milyen kevés ennivalójuk volt, nyers káposztát és répát ettek és ebédre bab meg bab. Este boldogan aludtunk el együtt..."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XXXIX.

November 4. - november 13.

November 4. szombat
•
• /Anyám naplója/: "Reggel 6-kor kezdődött újra a két hét előtti szörnyűség, 10 perc alatt készen lenni. (Kiderült, a házparancsnok Rehling Nándor feljelentett minket, hogy visszaszöktünk, és rendőrök jöttek értünk.) Hogy könyörögtem a rendőröknek, hogy Tomi veséje vérzik, nem tud elmenni, belepusztul az úton... oh! ha tisztiorvosi igazolványa lenne, talán itthagyták volna, dehát neki katonaorvosi igazolványa van, ki gondolt akkor tisztiorvosira. De legalább a meleg holmik itt voltak, legalább melegen fel tudtak öltözködni. Palkó a síruhában, Tomi a tréningben és meleg alsóban... csak ennivalót tudtak keveset vinni, lekvárt és konzervet és egy fél kenyeret. Szegény Apa nagyon szomorú lett. Elmentek a gyerekeim..."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XL.

• Amikor a Bécsi utca 5-ből kiléptünk Tomival és a két rendőrrel, már ott többen gyülekeztek. A 16 év 60 év közöttieket gyalogmenetben a Tattersalba terelték. Végig gyalogoltunk a Rákóczi úton, a sárga csillagos menetet többen megnevették, de sokan elfordították a fejüket. A Tattersalban akkor voltam először (és utoljára). A nagy ügetőpálya közepén volt a gyülekező. Herzog Tibi barátunk, Ági unokatestvérem vőlegénye is velünk volt, így hármasban maradtunk együtt. Nyilasok ugráltak körülöttünk, igyekeztek sorokba rendezni a gyülekezetet. Majd ötös sorokba rendezve ismét elindultunk visszafelé a Rákóczi úton. Én vittem Tomi hátizsákját, mert neki nehéz volt. A Síp utcánál bekanyarodva a Dohány utcai zsidó templom felé mentünk, és ide tereltek be bennünket.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XLI.

• A templom zsúfolásig tele volt, a padok között, a folyosókon amerre a szem ellát, zsidók voltunk. És a nyilasok egyenruhában és karszalaggal ugráltak a padok tetején és óh Istenem, a Tóra-szekrény előtt is. Kezükben korbács, és a zajongó tömeg közé ütöttek. És egyszer csak földbe gyökerezett a lábam. Nem messze tőlem, egyik pad tetején, korbáccsal a kezében Bartha Feri cserkésztársam, szintén zsidó fiú, nyilas egyenruhában... Úgy látszik ő is észrevett, mert kerülve tekintetemet másfelé szaladt, és eltűnt a szemünk elől.
• Bár kronológiában nem ide tartozik, Feri nagy vakmerőséggel és bátorsággal nyilasnak öltözve sok zsidót kimenekített a templomból, de félve, hogy felismerem, tőlem eltávolodott. Háború után felelevenítettem neki a történetet, de szerényen elhárította magától dicsérő jelzőimet.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XLII.

• A meleg, levegőtlenség elviselhetetlen volt, mindenhonnan kiabálások, sikolyok hallatszottak. A teljes bizonytalanság, kimerültség következtében sokan a padok alá estek...
• Néhány óra után azonban a nyilasok vezérletével ötös sorokba rendeződve kihajtottak bennünket a templom főkapuján. Mi hárman, Tomival és Tibivel együtt maradtunk egy sorban. Gyalogmenet a Kiskörúton, majd ráfordultunk a Lánchídra és azon át az alsó rakpartra. Akkor láttuk, hogy a Margit-híd egyik pillére a vízben van.
• Lassan és nehezen ment a menet, voltak köztünk idősebbek is, de a nyilasok nem hagytak nyugton, kiabáltak és ütötték, akik lemaradtak. Így érkeztünk meg az Óbudai Téglagyárba. Itt betereltek minket egy nagy helyiségbe, itt legalább leülhettünk, szegény Tomi a fáradtságtól szinte lerogyott. Tibi is rossz állapotban volt, alig tudtak mozogni. Valami löttyszerű levest kaptunk, de legalább meleg volt. Félig ülve, félig feküdve aludtunk holt fáradtan a kiállt izgalmaktól.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XLIII.

• A napok ezután összeolvadnak emlékezetemben... Naponta 20-25 kilométert gyalogoltunk, lassú menetben, e csoportban lehettünk úgy ezren. Mindössze néhány nyilas kísért csak bennünket, a menet mögött meg egy lovaskocsi baktatott, az alig menni tudókat erre tették fel. Tibi még betegebb volt, mint Tomi, így őt tették fel erre a kocsira. (Sajnos őt elvesztettük szemünk elől.) Tomi még valamelyest tudott menni, a csomagja nálam volt. Esztergom, Komáromban a falu határában futballpályákon aludtunk, összeroskadva, fáradtan és elcsüggedve. Nekem mindig az járt a fejemben, hogy oly kevés nyilas őrzi a csoportot, valahogy meg kellene szökni.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XLIV.

• Így érkeztünk el negyedik nap, útban Gönyü felé egy kis enyhe kanyarhoz. Úgy irányítottam a csoportban a mi sorainkat, hogy az út szélére kerüljek és Tomi mögöttem legyen. Hátrasúgtam neki, hogy ha látod, hogy én az árok felé gurulok, te azonnal kövess engem. Kellő pillanatban - azt sem látva milyen mély az árok - befordultam és gurulni kezdtem. Csak azt hallottam, hogy mögöttem zaj van és Tomi is gurul lefelé. Az árok lehetett vagy két méter, halálos csendben megvártuk, míg a csoport elvonul fölöttünk és akkor össze ölelkezve, sírva borultunk egymás nyakába. Sikerült a szökés! De hogyan tovább?
• Aki már volt ilyen helyzetben tudhatja, hogy a szökés egy olyan dolog, hogy előre megfontolni és mindent apró részletre kidolgozni lehetetlen. Úgy döntöttem, hogy ruházatunkat kissé rendbe szedve, felmegyünk az országútra és megpróbálunk egy Pest felé tartó autót leállítani. Hogy mennyi veszély leselkedhet ránk, arra nem is gondoltunk.
• Kisvártatva jött egy teherautó, és megállt a mi integetésünkre. Mondtuk, Pest felé igyekszünk. "Na szálljatok fel srácok" -- mondta a vezető, mit sem kérdezve azt, kik vagytok, honnan jöttök?
A teherautón, a platón senki sem utazott, ponyvával valami le volt takarva. Ráültünk, de valami puha volt alatta, megnézve bőrárú volt ott, nyilván valami lopott áru lehetett.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XLV.

• Komáromnál volt az első igazoltatás. Táboriruhás csendőrök állították meg a teherautót és igazoltatás. Első kérdés, ki miért megy Pestre? Tomi azonnal leszállt, de én kapcsoltam: "Kérem, mi Budapesten lakunk, itt van a bejelentőlapunk is, bizonyítjuk, hogy igazat mondunk. Tomi szállj fel te is, és mutasd a bejelentődet." (Meg kell jegyezni, hogy az akkori igazolványok között az egyetlen a rendőrségi bejelentőlap volt, amin a vallás nem volt feltüntetve.) Erre gondoltam én akkor, hogy hátha elhiszik, hogy csak Pestre akarunk menni és tovább nem faggatnak.
• A tábori csendőrt, aki igazoltatott, valami más ügyben elhívták, nyilván sürgős volt valami, így épp csak ránézett a bejelentőre és mondta: "Na, Isten hírével mehetnek!" Fellélegeztünk és az autó ment tovább Pest felé. "Tomi, ezt jól megúsztuk" - mondtam bátyámnak, aki fal fehér volt a kiállt izgalmaktól. "Bátraké a szerencse" - mondtam, a második szökésünk is sikerült. Kezdünk belejönni! Hányszor kell még megszöknünk?

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XLVI.

• És akkor kezdtem ismét gondolkodni, hová megyünk "haza". Mert hogy a Bécsi utcába nem mehetünk, biztos, hisz egyszer már feljelentett minket a házparancsnok, Rehling úr, még egyszer nem adjuk meg neki a lehetőséget.
• A kocsit a Lánchíd budai oldalánál megállítottuk, és megköszönve segítségüket, a kocsi elment. Felgyalogoltunk a volt hadiüzemi munkahelyemre, ahol találtam néhány régi szakmunkás ismerőst. Az egyik megszólított: Na végre, hogy itt vagy pubi, hol voltál mostanáig, aggódtunk érted! És hogy néztek ki - mondta a másik. Gyertek, mosakodjatok meg, kaptok egy kis harapnivalót is! (Ismeretlen jótevőmnek ezúton is köszönöm akkori nagylelkűségét!)

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XLVII.

• De itt sem maradhatunk - gondoltam, mit tegyünk? És akkor, mint az isteni szikra, kipattant az agyamból: Apa a Bocskay utcai zsidó templomban van, mint munkaszolgálatos, oda megyünk.
És a gondolatot azonnal tett követte: megköszönve segítségüket, továbbmentünk és gyalog elmentünk a Bocskay utcai zsidó templomba. Az ajtó előtt a muszos őr állt: "Hová, hová, gyerekek?" - kérdezte. "Apához" - mondtam én, mintha neki tudni kellett volna, ki az az Apa. "Hát a Bács Jenőhöz, mi vagyunk a fiai. "Ja, az más, menjetek be" - mondta és nyílt az ajtó, mi már futva benn is voltunk a templomban. Úgy látszik híre ment, hogy két kisfiú van itt, Apa már szaladt elénk... Azt az örömöt leírni nem tudom, ami akkor volt, percekig sírva borultunk egymás nyakába... Apa intézkedett és állományba vettek minket, mint a 701/E munkaszázad tagjait. Így aludtunk el, most már hármasban egymás mellett.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XLVIII.

• November 13. hétfő
•
• /Anyám naplója/: "Egy hétig sirattalak benneteket és Apa minden követ megmozgatott, hogy a svájci védlevelet hozzátok eljuttassa. Ti pedig ügyesen meglógtatok Gönyü előtt, és Apához mentetek a Bocskay utcába. Ma pedig beállítottatok ide a Szent István park 3 alá (szerző megjegyzése: közben anyámat a csillagos házból a svájci védett házba költöztették.) Apa és Palkó, azt hittem káprázik a szemem és majdnem elájultam a boldog meglepetéstől. Elmeséltétek röviden megmeneküléseteket. Azóta ott vannak a fiúk Apával és én meg vagyok nyugodva, hogy a három drága emberem együtt van és remélem a jó Isten vigyázni fog hármatokra, hogy egyszer majd mind a négyen együtt lehessünk. Addig itt élek a "védett gettóban".

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – XLIX.

Munkaszolgálatosok vagyunk a Bocskay utcában

Apával hárman vagyunk a körletben, naponta innen járunk dolgozni. Csoportosan gyalog kísérővel, aki magyar katona, megyünk át pestre, először az Aggteleki utca 8. számú házba a harmadik emeletre. Itt takarítunk, mert a ház bombatalálatot kapott és mi romokat takarítunk. Kapunk érte pénzt is, 6 pengőt.
• A házzal szemben van egy trafik, oda szaladok Apának cigarettáért és néha egy-egy kis csokoládét is megengedek magamnak. Tomi a körletben maradt, nem dolgozik, hála Apa protekciójának, ezt is elintézte. A csokiból viszek Tominak is. Esténként beszélgetünk, tervezzük a jövőt, amiről fogalmunk sincs.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – L.

• De az optimista ember tulajdonsága, hogy soha nem csügged, még a bizonytalanságban is a csekély pozitívumot karolja fel. Nem beszél a jelenről, csak a szép múltat idézi és a majdani távoli jövőben bízik. E tulajdonságom végig kísért összes kálváriám alatt és tartott életben!
• November 20-án, hétfőn Apa szerzett pénzért egy keretlegényt, aki hajlandó volt minket "fegyveresen" elvinni Anyához a Szent István park 3-ba.
• /Anyám naplója/: "Végre eljöttetek mindhárman ide a "védett gettóba". Végre láthattam drága Tomimat is, és megtudhattam, hogy már meggyógyult, nem véres a vizelete, nem dagadtak a kezei.
• Apa elmesélte, hogy milyen jó fekhelyetek van egymás mellett, hogy vasárnap egész nap egymás mellett feküdtetek és beszélgettetek egymással. Oly boldog voltam ezt hallani. Hiszen Apátok becsületes lelkéből áradó szavak több hatással vannak a Ti neveléstekre, mint a külső világ szennye, ami most beborít mindenkit."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LI.

A deportálás kezdete, elvisznek minket

November 20-án, kedden zárlat van a körletben, nem lehet kimenni, lehet, hogy elvisznek minket. Mindenki találgat, de biztosat senki nem tud. Apám levlapot ír Anyámnak, de hogy hogyan adja fel, nem tudja.
• "Drága Bojkóm! /anyám beceneve/ Megvettem részetekre a szalonnát, sőt levélpapírt és cigit is, de nem tudom mikor küldhetem el. Tegnaptól kezdve nem dolgozunk, valamennyien együtt vagyunk és várunk. Remélem nem lesz semmi és 1-2 nap múlva újra munkába állhatunk. A két fiú ma már kapott 6-6 pengőt, úgy mint én. Írtam a csomaghoz egy részletes levelet, de így sajnos nem tudom azt hozzád eljuttatni. Drágám, ide írhatsz. Tomi, Pali már lefeküdtek, mivel 8 óra van. Vettem Tominak és magamnak egy-egy pár meleg prémkesztyűt, Paliét pedig megcsináltattam. Drágám, millió csók és kitartást: Jancsód."
• November 29-én, szerda reggel 1/2 6-kor volt ébresztő. Tíz perc alatt csomagolás, mert indulunk - volt a parancs. Nagy kapkodás kezdődött, vezényszavak hallatszanak. Mindenki kiabál, csomagol. Hová megyünk? - válasz nincs.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LII.

• Hajnalban elindulunk, át a Horthy-hídon, sorban, gyalogmenetben. Az Üllői út sarkán tilos jelzés, megállunk a villamosmegállóban. Előttünk egy muszos, leveszi a hátizsákját, leteszi a földre és felszáll a villamosra. Bennem is felötlik hasonló gondolat, de Tomi már alig megy, beteg, hármasban "télaholni" nem lehet. Kis pihenő alatt írja meg Apa utolsó levlapját:
• "Drága Bojkóm! Útban vagyunk hármasban valahová. Értesítést lehetőleg fogunk küldeni. Drágám, ne izgulj, nem lesz semmi baj. Tomi h.I. jól van, vigyázok rá, nem lesz semmi baja. Édesem, millió csók és ölelés Jancsódtól. Viszontlátásig milliószor csókol szerető fiad Tomi. Drága Mama! Sajnos útban vagyunk valahová, Tomi nem visz csomagot, felszerelésünk jó és mi 3-an együtt maradunk. Millió csók Pali." • A levlapot az utcán a járdán eldobtuk, ha egy becsületes ember megtalálja és a postaládába dobja, akkor megkapja Anyám.
• Befordultunk a Baross utcába és elgyalogoltunk a Józsefvárosi pályaudvarig. Útközben sok járókelő nevetett felénk, többen megbámultak.
• Mint a bevezetőmben írtam, a Naplóm leírása itt kezdődik. Apró cédulákon végig deportálásom alatt vezettem az eseményeket és ezeket megőrizve csak a deportálásból hazaérkezve írtam le kézzel és rajzoltam le a helyszíneket.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LIII.

Vagonírozás a Józsefvárosi pályaudvaron

November 29. szerda, 12 óra
•
• Budapesten születtem a VII. kerületben, későbbiekben pedig mindig Budán laktunk. A VIII. kerület teljesen idegen volt számomra, az az érzésem, hogy a Józsefvárosi pályaudvaron még soha nem jártam. Bámészkodni persze nem volt időm, mert a rendezett ötös sorok a kerítésen belül kezdtek feloszlani. Állandó kiabálás hallatszott előlről, német vezényszavak: schnell, weiter és kutyaugatás.
• Amikor a mi csoportunk kb 100 métert tett már meg a pályaudvar területén, láttuk, hogy a kerítés mellett két sínpáron egy-egy hosszú marhavagonokból álló szerelvény áll. Minket a II. sínpáron álló szerelvényhez tereltek és megállva egy nyitott ajtajú marhavagon előtt, azonnali felszállásra kényszerítettek.
• Láttak már marhavagonokat közelről?

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LIV.

• Középen két oldalra nyíló elhúzható ajtó, lépcső nincs. Belül fapadló és egy-egy kis ablak sűrű hálóval befedve.
• - Felszállni, einsteigen, loss - kiabáltak és akkor vettük észre először az SS egyenruhásokat, addig közelről ilyeneket még nem láttunk. Egy tiszt tányérsapkában intézkedett, mindenki engedelmeskedett neki.
• Fel próbáltunk szállni, de a vagon nagyon magas, még Apának is sikerült felmászni, de Tomival nehezen boldogultunk, mert szegény elég gyenge volt. Nagy nehezen felsegítettem és én utána. Apa is és én is nagyon vigyáztunk, hogy egy pillanatra se szakadjunk szét egymástól.
• Amikor hetvenen bezsúfolódtunk, hogy szinte csak állni lehetett, nagy dörrenéssel becsukták az ajtókat és csak a két ablakon derengett világosság. Mi hárman az ajtó előtt középen helyezkedtünk el, a pokrócból és hátizsákból kis ülőalkalmatosságot csináltunk és arra ép hogy csak le tudtunk ülni.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LV.

• Kb. fél óra telhetett el így, amikor hirtelen megint kinyitották az ajtókat és szó szoros értelemben bedobtak 70 darab egykilós kenyeret. Egyik a földre esett, másik valaki fejére, mit se számított, majd az ajtókat ismét becsukták. Akkor még "emberek" voltunk, mindenki kapott egy darab kenyeret. Még nem voltunk éhesek, eltettük a hátizsákba.
• A meleg tűrhetetlen volt, Tomi nyögdécselt, hogy WC-re kellene mennie, de nekünk fogalmunk sem volt, mi lesz velünk, mikor mehetünk ki WC-re, mikor kapunk inni, egyáltalán mi lesz a sorsunk.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LVI.

• November 29-én egész délután és este láttuk, hogy a Kőbányai úton mennek a villamosok, emberek sétálnak az utcán, mi meg csak ültünk és beszélgettünk. A legvadabb történeteket mesélték sorstársaink, találgatták, mi lesz a sorsunk, de a jövő ennél sokkal szörnyűbb volt. A várakozás alatt kitaláltuk, hogy feláldozva egy csajkát, az lesz a WC-tartály és egyik sarokban egy deszkát kifeszítve ott fogjuk kiönteni. De vizet aznap nem kaptunk.
• Emlékeztetem kedves olvasóimat a könyv elején leírtakra, amikor mint cserkészek kiránduláson nem volt szabad vizet innunk. Már deportálásunk elején el kellett viselnünk a víztelenséget.
• Besötétedett, a vagonban büdös meleg volt, levegőtlenség, az elfásult emberek éjjeli moraja, horkolása, feljajdulása egyszerre szörnyűvé tette helyzetünket.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LVII.

• Másnap, november 30-án hajnalban megmozdult a kocsisor és lassan kigördült a pályaudvarról. Valamit tudtunk enni is a megmaradt élelmiszerből, de vizünk egyáltalán nem volt. Mások is ettől szenvedtek. Valahol Pest határában ismét megállt a szerelvény, valamelyik kis állomáson és itt kaptunk vödörben vizet, mindenki igyekezett kulacsába annyit beletenni, amennyi csak belefért.
• Hegyeshalomnál kinyitották az ajtókat és itt lehetett egy csapból ismét vizet venni, amely akkor a legdrágább kincs volt. Szegény Tomi nagyon szenvedett hiányától. Én jól bírtam, alig-alig nedvesítettem meg a számat, hogy Apának és Tominak több maradjon.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LVIII.

• A vagonban töltött néhány nap egyike volt az egész kálváriánk egyik legszörnyűbb néhány napjának. Hazatérésem után a későbbiekben többi deportált társam is a vagonban töltött napokat tartotta az egyik legszörnyűbb élménynek. További két nap után Kőszegre érkeztünk, itt leszállítottak és ismét sorbaállás. Elgémberedett végtagjaink alig mozogtak, de a friss levegő és a járás hamar rendbe hozott. Nem úgy Tomit. Azt hittük itt maradunk, de nem. Csoportokat alakítottak ki és a mi kb. 800 fős csoportunkat tovább hajtották Kőszegről. Egy kis pihenőn Apa ismét elővette a levelezőlapot és írt Anyának: • "Drága Bojkóm! Jó hangulatban megy az utazás. Mindenünk van, ami kell. Bár Rólatok is tudnám ezt. Bojkóm, drágám, most nem tudom, hogy mikor fogunk tudni írni megint, de ez ne aggasszon. Sajnos mi nem fogunk tudni Rólatok. A jó Isten mindnyájunkat meg fog óvni a bajoktól. Tomi, Pali nagyszerűen érzik magukat és boldogok, hogy együtt vagyunk hárman. Ne félj, Drágám, fogok rájuk vigyázni. Te vigyázz nagyon magadra, ne izgulj édesem. Bátorsággal és a Te nyugodt idegeiddel ki fogod bírni az eseményeket. Drágám a boldog viszontlátásban feltétlenül bízva végtelen szeretettel ölel, csókol Jancsód, Tomi és Pali."
• E levelet nem tudom hol dobta be Apa, a bélyegzőn Magyar Királyi Mozgóposta van írva.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LIX.

Részlet Hegedűs Géza: A sötétség utolsó órái c. könyvéből:
•
• "Az út, amely egyrészt a Duna mentén vezet Budapesttől az osztrák határ felé, 1944 őszétől kezdve szüntelenül nyüzsgött a hullámzó emberáradattól. Magyar menetoszlopok tartottak főleg gyalogosan a német határ megvédésére, mögöttük kakastollas tábori csendőrök osztagai, csőre töltött puskával, hogy azonnal lelőjék, aki lemarad. Közben deportáltak rendezetlen sorai húzódtak az úton. Férfiak, nők, gyerekek, prémes bundák és fakó rongyok keveredtek. Mindegyik ilyen menetet köröskörül vette a katonák, vagy csendőrök gyűrűje, nehogy egy is megszökjön közülük. Közben azonban minden kilométeren találkozni lehetett néhány magányos civillel, aki vissza Budapest felé igyekezett a sáros úton, a szüntelenül szemerkélő esőben. A nagy zűrzavarban egy részüket senki sem igazoltatta. Akit csendőr észrevett, vagy egy másik faluban a nyilas pártszolgálatosok lelepleztek, azt rendszerint azonnal agyonlőtték és testét otthagyták az útszélen. Az egész országút végig volt hintve hullával, civilek, katonák, leventefiúk véres holttesteivel.
• A menetoszlopok közt újra meg újra vészesen dudáló személyautók száguldottak el. Aki nem ugrott félre, azt elgázolták. A fegyveres őrök és tábori csendőrök egyre gyorsabb iramot parancsoltak. Csak úgy hullott a puskatus ütés az elmaradni akarókra, a kimerültekre, a megtántorodókra."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LX.

• Elképzelhetetlen sáros úton lassú menetben baktattunk valahová. Sötétedett és Apa levette Tomiról a sárcipőjét, mert az mindig leragadt a sárba. Egyszer Apa megbotlott, elvágódott, egész teste, ruhája tiszta sár lett. Kirepült kezéből a sárcipő. Amikor feltápászkodott, igyekezett magát letisztítani, de közben hajtottak minket tovább. Elfelejtette, hogy kezében volt a sárcipő, ami odaveszett.
• - Nem bírom tovább - mondta Tomi - hagyjatok itt!
• - Nem, nem lehet - mondtam - gyere, karolj belém, mindjárt ott leszünk. Ezt úgy mondtam, mintha naponta arra járnék és tudnám hová megyünk.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXI.

• És akkor a derengő sötétségben egy táblát pillantottam meg, ez állt rajta: BUCSU. Sohase hallottam a falucskáról. Kissé lefelé kanyargós úton, a falun keresztül eljutottunk egy házig, és betereltek egy nagy udvarra. A sötétségtől alig lehetett valamit is látni, teljesen ki voltunk merülve. Közölték, hogy lakhelyünk a létra tetején a padlástér lesz, oda másszunk fel.
• Bátraké a szerencse, kiugortam a sorból és elsőnek rohantam fel a létrán. Többen kiabáltak, miért a fiatal megy előre? Nem törődtem vele, a félhomályban egy padlás sarokban véltem feltalálni azt a kis zugot, ami a legszélvédettebb. Ide letettem a hátizsákomat és kiabáltam Apáért és Tomiért, akik kisvártatva megérkeztek. A kiállt izgalmaktól holtfáradtan, sárosan és piszkosan végigdőltünk a szalmán és pokróccal betakarva hármunkat mély álomba merültünk.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXII.

Bucsu, 1944. dec. 6. - 1945. február 23.

Másnap reggel, amikor pirkadni kezdett, felébredtünk. Közölték, hogy aznap még nincs munka, mindenki rendezkedjen be hosszabb időtartamra. Mi az, hogy hosszabb - kérdeztük magunktól, itt várjuk be a háború végét?
• Azonnal nekiláttunk a tisztálkodásnak, ruhát, cipőt a sártól, piszoktól, de mi hol moshatjuk meg magunkat? Én persze rögtön felkeltem és le a létrán, terepszemlét tartottam.
• […] a nagy udvar közepén egy gémeskút, a padlás alatt körben tehénistálló, és a bejáratnál egy kicsi, földszintes házban lakik a tulajdonos, Malovits István és felesége és kisfia.
- Ha már lent vagyok, megmosakszom - mondtam magamnak és neki is álltam, félmeztelenre vetkőzve úgy ahogy lehetett tisztálkodtam. Már szaladtam is fel Apához, "jelentve" neki, hogy felderítettem a terepet, mint jó cserkész és elmeséltem mindent, amit láttam. Eközben Apa ismerkedett a többiekkel, legtöbben a 701/E munkásszázadból valók voltak, így régi ismerősök.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXIII.

Miközben Tomi is rendbe hozta magát, előkerült a levelezőlap és Apa ismét írt Anyának: "Drága Bojkóm! 1944. dec. 8.
Hála Istennek szerencsésen megérkeztünk és mindhárman jól vagyunk. Drágám, nagyon kíváncsiak vagyunk az otthoni dolgokra, tehát írj a túloldali címre: Bács Jenő, Malinovits Istvánné teljes címén. Bucsu, Vas m. Tominak veszek egy bakkancsot, mert a kalocsnija elveszett a feneketlen sárban. (A 8-ára datált lap szövege csaknem azonos, de az utóbbi mondat: "Tomi kapott most egy nagyszerű bakkancsot, mert a kalocsnija elveszett a feneketlen sárban." - Norman K.) Tomi boldog, hogy így történt. Drágám minket ne félts, nagyon jók a viszonyok minden tekintetben. Te vigyázz magadra. Édesem és Gizivel és Ágival mi van? Géza (apám testvére) biztos elment szintén, úgy tudom egy nappal hamarabb mint mi. A mosás is meg van oldva, úgyhogy mi teljesen rendben vagyunk. Édes Bojkóm írjál, a házmesterné biztosan bedobja a lapot. Sok-sok csók, millió ölelés a Te Jancsódtól. Millió csók Tomi és Palkó."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXIV.

• Másnap elkezdődött a munka. 5-kor ébresztő, koromsötétségben mindig volt egy "ügyeletes", aki égette a gyertyát. Nem akaródzott felkelni, nagy hidegek voltak akkor. A több helyen lyukas tetőn befújt a szél és a hó, egy-egy takarónk havas volt.
• - Csak még egy-két percet - rimánkodtunk, de tudtuk, fel kell kelni, így aztán felkelés és felső ruházatunk felvétele. Külön fejezet a bakkancs: jéggé dermedve volt lábunknál, mert erre már nincs hely a takaró alatt, hogy az is melegedjen. A kőkemény bakkancs felvevése egy szörnyű reggeli tortúra volt. Lementünk sorba állni a reggeliért. Üres leves volt, de meleg és ez nagyon fontos.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXV.

• Apa közelebbről megismerkedett Malinovitsékkal és a körletben sikerült elintéznie, hogy Tomi u.n. "Hilf polizei" legyen, vagyis ő vigyáz, hogy ne menjen ki senki a körletből, viszont nem kellett kivonulnia. Mikor letelt a két órája, bemehetett Malinovitsékhoz a konyhába melegedni, délben pedig kapott az ebédjükből is.
• 6 órakor reggeli sorakozó. Mi mindig kicsit hamarabb lettünk készen és beosontunk az istállóba kicsit melegedni. Indulás, kb. fél óra gyalogút a falunk keresztül. Munkahelyünk a falu határán túl erősen síkságos vidék, ahol nekünk tankcsapdákat és árkokat kell ásnunk. Német felvigyázóink kezdetben megengedték, hogy tüzet rakhassunk, ahol elgémberedett kezünket melegíthetjük, de később ezt a "kegyet" is megtiltották. A föld felszíne mélyen megfagyva, szinte szikrázik a csákány alatt. Naponta és fejenként kb. 2 métert kell ásnunk 2 méter mélységben, igen nehéz munka, de én hamar belejövök, annál nehezebben Apa. Besegítek neki, közösen csináljuk a mi 4 méterünket.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXVI.

• Az egész napi munka után délután sorakozó és hazagyaloglás. A szerszámok leadása után ismét sorbanállás az ebéd-vacsoráért. Babfőzelék, sárgaborsófőzelék, vagy krumplifőzelék felváltva az étrend, teli csajkával kapunk, így elég volt. Aki kivonult, kapott negyven deka kenyeret, aki nem, az csak a felét.
• Apa mindig ügyeskedett, ismerkedett és Malinovitsékon keresztül sikerült eladni zsebóráját, amiért kapott 8 kg. kenyeret, 2 kg. szalonnát és 2 kg. disznózsírt és 1 kg. töpörtyűt.
• A körletben hátul volt egy kukoricagóré, tele kukoricával, ennek alsó deszkáját felfeszítve tudtunk "szerezni" kukoricát és azt a tűzön megsütni. (Itt jegyzem meg, hogy amikor 1970-ben ismét elmentem a helyszínre - [...] a kitört deszka most is látható...

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXVII.

• 1944. december 15. péntek
•
• /Anyám naplója/: "Határtalan boldogsággal kaptam meg drága lapotokat, december 8-ról keltezve Bucsuból, Vas megyéből. Minden jót írtatok és így igyekszem nem nyugtalankodni miattatok. Istenem, milyen más nekem, hogy mégis írtatok. Elnézem drága meleg sorait Apának, kiérzem a gondoskodását irántatok és úgy meg vagyok nyugodva afelől, hogyha itt lesz az ideje, Ti is hazajöttök és újra együtt leszünk boldog családi körben, örömben, mi négyen édeseim... addig várok---várok..."
Karácsony estéjén váratlan dolog történt. Este fekszünk hárman egymás mellett, a vacsora után, beszélgetve. Valaki kiabál az udvar felől: Bááács, Bááács! Apa rögtön kiugrott a takaró alól és felvett valamit magára. Mi pedig Tomival azon tanakodtunk, miért hívják Apát? Közben Apa eltűnt a sötétben. Vártuk, mi lesz. Majd hallom, hogy zihálva fut fel a létrán Apa és egy levelezőlapot lenget a kezében.
• - Levelet kaptunk hazulról! - kiáltotta.
• Gyorsan gyertyát gyújtottunk és amikor el akartuk olvasni, Apa gyorsan zsebrevágta és rágyújtott egy cigarettára. Majd elővette a lapot és olvasni kezdte Anya írását. Néhány sort lehetett csak elolvasni az esőben kissé elázott levlapon, de annyit kivettünk belőle, hogy otthon jól vannak, egészségesek, ne aggódjunk miattuk.
• Ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is kaphattunk.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXVIII.
• 1944. december 31-én kegyetlenül hideg, csípős idő volt, zuhogott a hó. Fáradtan bandukoltunk hazafelé a faluban. Mindenütt csönd, fehérség, csak a mi kis menetünk gyalogol a hóban. A falu közepén az egyik kis ház ablakán benézve láttuk, hogy lakói a melegben a kis karácsonyfa körül ülnek, rajta gyertyák világítanak. Megfájdult a szívünk, hogy így is lehet élni, meleg szobában, családi körben...
• Bár a faluban élők nap mint nap látták, hogy mi történik körülöttük, milyen állapotban vannak a munkaszolgálatosok, igazi segítséget, vagy egy jó szót, pillantást nem kaptunk. Igazán rendesek - szerencsénkre - csak Malovitsék voltak, akik ha tudtak, segítettek, és Tominak lehetőséget adtak, hogy meleg szobában tartózkodjon.
• A szilvesztert megtartottuk, mert aznap kapta meg Apa órájáért a beígért élelmiszert, egyszer legalább jóllaktunk.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXIX.

• A németek azonban nem adtak mentességet január 1-re, akkor is ki kellett menni dolgozni. Munka közben rosszul lettem, nem akarták elhinni, hogy lázam van és a lábam rettenetesen fáj. Tudták, hogy nem szimulálok, mert akkor már Apám 2 méterét is én ástam ki. Egy német bekísért a körletbe, ahol megmérve lázamat, 40 fok volt. Nem messze körletünktől volt a betegszoba, sajnos akkor már 2 napja Tomi lakója volt, annyira legyengült. Ide hozott a német kísérő. Tomi rögtön átadta fekhelyét nekem.
• - Tályog van a jobb sarkadon, fiú - mondta a "kis doki", akit mi így hívtunk. Holnap megoperállak. És tényleg, Káin doktor bácsi másnap reggel megoperált, a cipő feltörés következtében elgennyedt tályogot megnyitva sok genny távozott. Tomi szolgált ki, adott enni, segített öccsének meggyógyulni. Amikor aztán a lázam elmúlt, ismét jött a munka. Naponta reggel a sáncásás, melyet mi akkor teljesen felesleges munkának tartottunk.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXX.

• Egyik reggel, a kivonulás után a hófúvásban nem vettem észre, hogy hol az előző nap kiásott árok, az tele volt hóval és teljesen elmerültem benne. Nagy nehezen kimásztam belőle, ruhám a bőrömig átázott. De nem engedték meg, hogy megszárítsam magam, testre fagyott ruhámban kellett dolgozni egész nap. Talán edzett szervezetemnek volt köszönhető, hogy nem kaptam tüdőgyulladást.
• Apa órájáért kapott külön élelmiszer már elfogyott, így következett volna Tomi órája, de az "üzlet" lebonyolítása előtt valami történt:
• - Betegek nem maradhatnak a körletben - közölték felvigyázóink. Ez azt jelentette volna, hogy Tominak egyedül kell valahova menni.
• - Ezt semmiképp nem engedjük meg - mondta Apa - vele megyünk mi is.
• És ekkor újabb kálváriák következtek.

[ELÉRKEZTÜNK 1944/1945 FORDULÓJÁIG. ÉRDEKLŐDÉS ESETÉN A KÖZLÉS FOLYTATHATÓ.]

26. navigator (szerkesztő)
2010. 12. 24. 21:48
korántsem.
csak éppen nem találtam a chanukához illő idézetet, ezért vettem a sabbatét.

a naplóhoz: miért nem teszed fel külön postban, folytatásokban? jobban olvasható, és talán nem számít jogtalan utánközlésnek.

Re 99. harunalrasid
2010. 12. 25. 9:59

Kezdesz ellenfélbe átmenni. Nem észleled, hogy ez nem egy "sima" post? Olvasd el Krausz Tamás elemzését is (Artner után találod, a post jegyzeteként). Vagy akár az egész postot tanulmányozd újra. Ez lenne az első reflexióm megjegyzésedhez. A második, hogy miért ne lehetne kommentárként? Csak a másik személyének szidalmazása, meg rasszista-náci-széljobb-nacionalista-soviniszta üzenetű "fogalmazás" lehet kommentár? Harmadszor. Attól, hogy valami kommentár, nem jogtalan utánközlés. Ezzel szamárságot mondasz. Nem kevesen postként föltesznek teljes terjedelemben nem saját cikket. Én ellenben egyfelől fölszerkesztettem, a kihagyásokat jelölöm ([...]), másfelől kifejezetten ismeretterjesztő-oktató forrást használtam, továbbá a szakma szabályainak megfelelően feltüntetem a bibliográfiai adatokat és hasznot se zsebelek be. Negyedszer. Meg kellett tapasztalnom, hogy a rövid terjedelmekre bontott szöveget inkább elviseli a szem az interneten. Ennek megoldása érdekében jelentős többletmunkát végeztem. Mert nem csupán kiválogattam a megjelenítéshez, hanem szét kellett osztanom úgy 600-1.400- karakter mennyiségű darabokra, hogy a szöveg logikája ne sérüljön. Ez 4-5 órás megfeszített fáradozást jelentett (mk.o. mélyvénás trombózisos és érszűkületes alsó végtagi idült nyomorom dacára; ilyenkor kisszékre polcolom lábam, ez viszont sajdítja porckorongsérves derekamat, s mind e közben kínlódom, mint mindig egyébként, a háromszor rákműtött torkommal - te ezt nem tudhattad, csak illusztrálom, hogy nem szórakozásból cselekedek, ha effélét teszek). Végül, ötödször: ez a napló e postomhoz szervesen illeszkedik.

Összegezve megkérdem. Miért nem a post tartalmához szólsz hozzá? Drukkolsz te ennek a postnak? Már előző "gyerekcsínyedet" sem éreztem - persze utólag - igazán jóhiszeműnek (hiszen sejtetted, hogy vallási megközelítésben nem oda sorakozó, mégis az abszolút naivat adtad, amikor bedobtad). Mondd "égetni" akarsz engem? Nem foglalnál inkább állást a holokauszt (különösen a MAGYARORSZÁGI!) relativizálásának dolgában, ami jelen post témája?

Nem értelek, becsöngetsz hozzám néhány napja kedvesen, most meg...

Na, mi van, te túró navipapa? Te még karácsonykor is csak holomantrázol? Nem bírtál aludni, mert fájt, hogy a magyar nép karácsonyozott? Azőrt toltad ide a kilométeres holomantrádat? Olyan szánalmas vagy, mint egy marék döglött lepkefing. Kurva unalmas vagy, putyuska... A holomantrádat pedig leszarom. Abszolúte nem érdekel. Viszont unom. De már kurva nagyon. Majd, ha megemlíted, hogy a komcsik miféle bűnöket követtek el itt is és a világ többi részén is, majd akkor érdekelni fog a holomantrád. Csak már azt a rohadt, büdös, libsi kettősmércét avítandó, egyenlő mércével mérve a népírtás és népírtás között... Mindezekbe beleértve a lágereket (Gulagokat), amik már régebb óta voltak, mint Hitler KZ-jai... Ugyanis azokat Sztálin találta ki a maga ellenségei számára. Ja, és a Holodomorról (mesterséges éhínség Ukrajnában Sztálin idején, de még a háború előtt, milliós áldozatokkal) se feledkezz meg, putyika! Utána jöhetsz holomantrázni. Amúgy abszolúte nem érdekel a karácsonyi álszentséged, ami már eleve egy nagy hazugság a részedről. Mert az ünnep után ott folytatod a veled egyet nem értők (adott esetben vitázók) blogodból való kiírtását, ahol azelőtt tetted... Úgyhogy menj a francba, vén putyuska!

Re 101. csak (látogató)
2010. 12. 25. 18:07

Adjon Magának az Úr belső békességet, gyűlölködése nélküli Új Esztendőt. Most Karácsonyra pedig szeretetet. Jézus az ellenségeit is szerette... Különben én nem Önt tekintem ellenségnek, hanem jelen nézeteit.

Fekete György nyugdíjas mentálpedagógus / navigator
1214 Budapest, Rakéta u. 16/A I/1. Tel.: 277-6593; fekete.gyorgy@chello.hu

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXI.

1945. február 23. - március 24.
• KŐSZEG
•
• Az SS kommandó parancsára az összes beteg elhagyta Bucsut. Olvadt a hó, esett az eső, szörnyű idő volt február 23-án. És ebben az időben a maroknyi zsidó csapat vonult a sártengerben. Alig vonszoltuk magunkat, lábunk minduntalan beleragadt a sárba. Igyekeztem Tomit támogatni, aki nehezen tudott csak menni. Az egész kis csapatban egyedül voltam csak egészséges, hisz ez egy "beteg transzport" volt.
• Talán egy órát mehettünk, amikor hirtelen lezavartak minket az útról és fejünket a földre kellett szegezni. Hallottuk, hogy autók vonulnak az úton, állítólag Szálasi ment nyugatra.
• Mint későbbi hosszú gyalogmeneteinknél már tudtuk, a legfontosabb az volt, hogy a menetből lemaradni nem szabad, azt legyilkolják kísérőink. Most is egyik beteg társunk, aki néhány sorral előbb ment, mint mi, kiállt a sorból és az útszélen leült - mondva - Nem tudok tovább menni! Egyik SS őrünk azonnal odaugrott és a szemem láttára pisztollyal fejbelőtte. Alig voltam 2 méterre a helytől, mindent világosan láttam. Életem első gyilkosságát láttam ekkor. Lelkiállapotom borzasztó volt.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXII.

• És mi csak vonszoltuk magunkat az ismeretlen helyre, ahová Bucsuról vittek. Kb. este 10 óra lehetett, amikor Kőszegre érkeztünk - néhány kis utcácska és ház mellett elhaladva új "otthont" kaptunk, a téglagyárat. A teljesen zsúfolt barakkokban alig találtunk helyet, de az a látvány, ami itt fogadott bennünket, minden képzeletet felülmúlt. A csont-bőrre lesoványodott, tetvesen és piszkosan a földön fekvő, valaha embernek számító roncsok között a legszélső barakkban találtunk három helyet, és ott lekuporodtunk.
• - Hát így is lehet kinézni? - kérdeztem Apától, mi hozzájuk képest jó kondícióban voltunk. Kaptunk egy meleg krumplifőzeléket, amit hamar megettünk, és azonnal elaludtunk.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXIII.

Idézet dr. Frenkel Lajos visszaemlékezéseiből /megjelent a Te vagy a tanú című kötetben/:
• "Bozsókról késő délután ismét sorbaállítottak bennünket és végnélküli oszlopban útnak indítottak. Kőszegre mentünk, a téglagyárba. Olyan borzalmakat láttunk itt, amelyeket alig lehet leírni. Egy óra alatt rengeteg ütleget és rúgást kaptunk ezen a nyomortanyán. Főleg a szerencsétlen nőket ütötték. Korbácsokkal, husángokkal, puskatussal verték őket, ahol csak érték. Sírás, hörgés, jajveszékelés hangzott mindenfelől. Ez volt a legszörnyűbb, amit eddig láttam. Fojtó dögbűz áradt mindenhonnan. Borzalmasan eltorzult arcokat, kidűlt szemeket láttam. A halál szele süvített végig az épületen. Egyesek élettelenül terültek el. Mintha a pokol ördögei szabadultak volna el! Nincs toll, amely ezt leírni tudná, nincs festő, aki ezt megörökíthetné. Soha, de soha nem bírom ezt a képet elfelejteni."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXIV.

• Másnap reggel megcsinálták a barakkok beosztását, Apa felvigyázó "kapo" lett. Az itt látható rajzot kis papírfecnire rajzoltam le, és már közvetlen hazajövetelem után tettem végleges formába. Magyarországon jelenleg is az egyetlen kordokumentum, mert a három barakk eredeti állapotában jelenleg is látható! A rajzokon szereplő többi épület az idők során elpusztult, de a jelzett helyen a kút most is megvan.
• Jóval a háború után első kőszegi utamon a volt téglagyárba bejutva találtam egy munkást, aki akkor is ott dolgozott. Ámulva látta a pontos térképet. A közelben lakott akkor - mint mondta - csak annyit tudott azokról az időkről, hogy ott foglyokat őriztek. A sok szörnyűségről csak most értesült. Térképemen a bejelölt helyen a hullahegyekről nem tudott, nem is látta, pedig 2400 halott nem csekélység!
• Hogy mennyire nem ismerték a helyet, a téglagyár akkori szörnyűségeit, a 80-as években tudta csak meg az akkori tanács vezetősége, hogy a téglagyárban mi történt 1944-45-ben. De erről majd később, most még csak 1944. február 24-et írunk.
• A téglagyárban dolgozni nem kellett, de enni alig kaptunk valamit. Most már megértettem, miért néznek így ki az itteni foglyok. Tomi állapota annyira romlott, hogy a földről felkelni nem tudott, erősen kiújult a vesevérzése. Mindenkin hemzsegett a tetű, nem csoda, hogy legalább tíz halott volt naponta a barakkokban. Ha valaki meghalt, csak reggel vitték ki, addig ott feküdt mellettünk, letakarva. A halottról minden használható ruhadarab, cipő lekerült és eltűnt. Vitte, aki tudta, volt, aki csak haldoklott, de már lehúzták a bakkancsát. Reggel jött a halottkém:
• - Ki van halott? - felírta az adatokat és ami még megmaradt elvitte. Később jött megint egy ember és talicskán kitolta a halottat. Nem tudtam megítélni összesen hány halott volt ott-tartózkodásunk alatt, de az exhumálásnál 2400-at találtak. A halottak ily közelsége annyira megedzett minket, hogy közönyösen néztük sorstársaink halálát.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXV.

• Reggelire keserű feketekávé volt, semmi más.
• Délelőtt "tisztálkodással", tetvészkedéssel töltöttük az időt, szakértelemmel tudom megtalálni és megölni ruháink zugaiban az életünket megkeserítő kis állatkákat.
• Néhány nappal Kőszegre érkezésünk után egy délelőtt Apa eltűnt. Nem mondott semmit, kiment a barakkból. Kb. egy óra múlva visszaérkezett, alig tudott beszélni, látom vérzik a szája.
• - Mi van veled Apa? - kérdeztem elcsukló hangon.
• - Weinbergernél voltam - mondta - ő itt a főkapó és aranyért mindent tud szerezni. Kihúzattam a néhány aranyfogamat.
• - Hogy-hogy kihúzattad - kérdeztem - itt van fogorvos?
• A kis naív 16 éves gyerek azt hitte, fogat csak fogorvosnál lehet kihúzatni.
• - Hát harapófogóval, érzéstelenítés nélkül - mondta Apa, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
• És már ismét talpon volt és a kapott pénzből vásárolni lehetett Weinbergernél élelmiszert.
• Ime az akkori árak: egy kétkilós kenyér 150 pengő, krumpli darabja 10 P., disznózsír kilója 360 P., margarin 300 P., lekvár 500 P., méz 600 P., liszt egy kulaccsal, ami kb. 33 dkg. 80 P., egy tojás 10 P., egy pogácsa 20 P.
• Hogy Weinberger honnan szerezte ezt be, nem tudtuk, de bizonyos, hogy a városka közeli házaiból, bár ma erről a még ott élők mit sem tudnak...
Apa csak kenyeret és lisztet vett. Ebből főztem a barakk közepén felállított kis vaskályha tetején galuskát, vagy másszor a vett babból kis levest, ami jól megtömött bennünket. Tomi semmit sem tudott ezekből enni, a piritósból evett egy keveset.
• Kb. 4 órakor volt a vacsora, avas olajjal készült babfőzelék. Apa jól ismerte Weinbergert, így egy kicsivel mindig többet kaptunk. A kenyérosztásnál 15 dkg. volt a fejadag.
• A napok egyformán teltek, szinte nem éreztük az idő múlását. Ápoltuk Tomit, tetvészkedtünk, a még megmaradt élelmiszerből valamicskét tudtunk javítani a napi kosztunkon.
• Március elején felállítottak mozgó fertőtlenítőt. Ruháinkat ide beadtuk, minket meg bekentek valamilyen szappanos anyaggal, majd langyos vízben megfürödtünk. A szárítkozás után vártuk kifertőtlenített ruháinkat, de közben összes pullóverünket ellopták...
• - Nem baj, majd megleszünk nélküle - mondtam, mint az állandóan "ügyeletes" optimista. - Csak mi maradjunk együtt, ez a fontos!

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXVI.

• Március 20 tájékán az alig mozgó betegeket egy másik barakkba kellett átvinni, de Apa protekciójára Tomi velünk maradhatott. Kisvártatva kiválasztottak mozgóképes fiatalokat, munkára.
• - Én szinte örülök, hogy valamit dolgozhatok - mondtam Apának. Egy szárító helyiségbe vittek, annak ajtajait és ablakrészeit kellett befalazni.
• - Lazaret lesz - mondta az SS, dolgozzanak.
• Amikor meglátták, hogy értek valamit a kőművességhez - hála múlt nyáron a kőművesek mellett eltöltött időnek - a munka nagyobbik részét én végeztem, a helyben lévő téglákból 3 nap alatt elkészült a "lazaret". Padlós helyiség volt, és teljesen üres.
• Ha tudtam volna, hogy saját bátyám sírján dolgozom...
• Tomi állapota fokozatosan romlott, naponta többször a szalmába ment a nagydolog, járni nem tudott. Igyekeztem a lehetőségeinkhez képest lemosni, tisztába tenni, ruháját kimosni. Ha én dolgoztam, ezalatt Apa végezte ezt el.
• Tomi nagyon félt, hogy ha el kell menni, ő nem tud velünk jönni.
• - Tomi ne félj - biztattam nem kis meggyőződéssel - velünk maradsz, meglátod minden jóra fordul. De már én sem hittem benne.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXVII.

1945. március 24-e
•
• Messziről hallani az ágyúzást, tudtuk, közelednek a szovjet csapatok. - De mi lesz velünk? - súgtam oda Apának.
• Zimankós, hideg reggel, 5 órakor ébresztő és "Appel" a barakk előtt. Mindenki tolakszik, senki nem tud semmit. A parancs: a szárítóhelyiség előtt gyülekező - kiáltja az SS katona.
• Tomi nem tud menni - mi lesz vele? Én azonnal határozok, felveszem a hátamra és már Apa mellett megyünk a sorakozóhoz.
• - Das kann mann nicht machen - hergot nome - hinunter - ordítja az SS, vigyem be a helyiségbe.
• Alig vagyok magamnál, Tomival a hátamon bemegyek az akkor Lazaretnek nevezett szárító helyiségbe. Körbe a fal mellett sokan ülnek, fekszenek, lehetnek vagy nyolcvanan. Tomit is a falhoz támasztom, alig van időm megcsókolni és már intenek - menjek ki!
• Kitámolygok az ajtón, azt becsukják. Ott állok Apával most már csak ketten. Valamit bedobtak a kéményen, kis zaj hallatszik belülről, sikítás, majd semmi - semmi - síri csönd.
• - Most halt meg a bátyád - mondja Apa zokogva.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXVIII.

• Idézet Szita Szabolcs könyvéből:
• "A gázzal gyilkolás kőszegi gyakorlata egyedülálló volt az állásépítés történetében. Megvalósítása Bauer lágerparancsnok nevéhez fűződik. Bauer, mint SS-Oberscharfführer a német koncentrációs táborok valamelyikéből ismerhette a gázzal gyilkolás többféle változatát. Kőszegen takarókkal fedette és a rések betömésével légmentesítette azokat a sörgyári (tévedés: téglagyári - a szerk.) barakkokat, ahová a szelektált foglyokat behordatta. A bepermetezett, vagy tartályokból a belső térbe engedett gáz a bezárt, jobbára magatehetetlen emberek lassú halálát okozta. A kőszegi kezdetleges gázkamrának túlélői is voltak: ezeket a barakk átvizsgálásakor a németek agyonlőtték. A kiürítéskor 72-94 nagybeteg foglyot végeztek így ki."

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXIX.

A kőszegi téglagyár előtti tömegsírt 1947 elején exhumálták és az itt talált 2400 halottat 1947 március 3-án, a Rákoskeresztúri temetőben helyezték végső nyugalomra.
• 1956 után szerettem volna felkeresni a kőszegi téglagyárat, azonban nem kaptam határsáv engedélyt.
• 20 évvel a tömeggyilkosság után 1965. márciusában levelet írtam a Magyar Nemzet szerkesztőségének, melyben röviden leírtam - tud-e a közvélemény arról, hogy Magyarországon gázkamra működött. Baróti Géza azonnal jelentkezett és interjút készített velem, mely a Magyar Nemzet 1965. március 7-i számában megjelent "Az utolsó tömeggyilkosság" címen. A cikk megjelenése után, melyben leírtam, hogy nem kaptam határsáv engedélyt, levelet kaptam az akkori Kőszegi Tanácstól, meghívnak, jöjjek el városukba. Akkor nem tettem eleget kérésüknek.
"Naplóm" után több kiadó jelentkezett, de amikor elolvasták, és a legvégén azt írtam, hogy "Éljen a felszabadító amerikai hadsereg, le a gyilkosokkal" - közölték, hogy nem lehet kiadni, csak ha kihúzom az utolsó sort.
• Közöltem, hogy "Naplóm"-at nem csonkítom meg, akkor én arra az amerikai hadseregre gondoltam, mely szövetséges volt a Vörös Hadsereggel. Engem pedig az amerikaiak szabadítottak fel.
• Naplómat nem adták ki, le is került a napirendről.
• 1977-ben elzarándokoltam feleségemmel Bucsura, ahol a volt körletünket még eredeti helyzetében találtam. Mint a fénykép mutatja, a létra kivételével még minden úgy volt, ahogy 1945-ben. Sőt az udvar végén lévő kukorica góré kitört deszkája is látható volt. Malovits néni még élt, emlékezett egy fiatal gyerekre, aki akkor a konyhájában volt. Előkerült az akkori kisfiú is, ifj. Malovits István, aki gyerek létére emlékezett az akkori munkaszolgálatosokra.
• Azon az úton, ahogyan akkor jöttünk Bucsuról Kőszegre Bozsókon keresztül, nem engedtek át, mert határsáv...
• Így akkor sem jutottam el kőszegre.
• 1983-ban jelent meg Szita Szabolcs "Holocaust az Alpok előtt" c. munkája, melyre én a Magyarország c. hetilap hasábjain egy olvasói levelet írtam, megemlítve, hogy Kőszegen működött gázkamra. Ezen újságcikket olvasta el az akkori Kőszegi Tanács elnöke és titkára. (Preininger Ferenc és Szigeti Miklós.) Levelükben megírták, hogy eddig fogalmuk sem volt róla, mint a város vezetőinek, mi volt 1944-45-ben az ottani téglagyárban. Kérték, utazzunk le hozzájuk.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXX.

• Így került sor a helyszín bemutatására és arra a jogos igényemre, hogy e helyen emlékművet állítsanak fel. A város áldozatos munkája révén 1985-ben emlékművet állítottunk fel pontosan azon a helyen, ahonnan a halottakat exhumálták. Itt jegyzem meg, hogy az emlékmű talapzatára - akaratunk ellenére - az akkori Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége nem engedte meg azt a feliratot, amit akartunk, hogy itt magyar zsidó munkaszolgálatosokat gyilkoltak le, hanem az általuk kreált lehetetlen szöveget:
• "A háború, a fasizmus áldozatai emlékére 1939-1945"
• Évente koszorúzás van az emlékműnél, de a lehetetlen és hamis tábla fennmaradt, míg végre 1988-ban egy nyugatnémet forgatócsoport érkezett Budapestre, akik filmet készítettek az 1944-45-ös magyarországi deportálásról.
• Igy került oda Schmidt Mária történész is, aki látva a feliratot szintén felháborodott, hogy lehetett engedni ezt. Akkor már kezdtek más szelek fújdogálni, addig t. i. nem lehetett kiírni sehol, hogy zsidó. Schmidt Mária írt egy cikket a Magyar Nemzetben, amelyet elküldtem a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége akkori vezetőjének.
• Ezután utasította a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságát, változtassák meg a tábla feliratát. 1989-re elkészült a most már helyes felirat: E helyen az egykori téglagyár barakkjaiban 1944 decemberétől 1945 márciusáig a fasiszta hóhérok 2400 magyar munkaszolgálatos életét oltották ki. Emléküket kegyelettel megőrizzük!

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXXI.

A gyalogmenet 1945. március 24-től 1945. március 30-ig
•
• Időt sem hagyva, hogy kisírhassuk magunkat, ötös sorokban hajtottak minket Kőszegen keresztül a pályaudvarig. A kiállt izgalmaktól Apámat úgy kellett támogatnom, hogy ne essen össze. Megállni egy pillanatra sem lehetett.
• A pályaudvaron pullmann kocsikba ültettek minket. Az ablak mellé ültünk - már csak ketten. Itt vette elő Apa szegény bátyám fényképét, és saját kezűleg ráírta:
• Bács Tamás meghalt 1945. március 24-én.
• A vonat elindult, nem tudom, mennyi ideig ment, majd ismét leszállítottak minket. Sorbaállás ötös sorokba és megint gyaloglás, de hová, meddig? Már este 10 óra lehetett, még gyalogoltunk. Megkérdeztem a kísérő SS-legényt:
• - Wohin geher wir?
• - Noch ein-zwei minuten und verden wir dort sein! De az "ein-zwei minutéból" még több mint egy óra lett.
• Végre éjjel 12-kor megérkeztünk egy kis tanyára. Egy üres pajtába szállásoltak el minket, melyen a szél úgy járt keresztül, mintha a szabadban lettünk volna. De minket az aznap átéltek annyira megviseltek, hogy ledőlve ruhástól elaludtunk.
•
• Moschendorf 1945. március 26-30.
•
• De "szeretett" őreink nem hagytak aludni. Reggel 6-kor ébresztő, sorakozó és menetelés tovább. Akkor már egy napja nem kaptunk semmit sem enni-inni.
• Kb. 11 óra tájban megérkeztünk egy falu határába. Itt felügyelőink eltávozva átadtak minket az SA-nak. Emberséges viselkedésük feltűnt, nem volt ordítás. Kaptunk egy sűrű levest, melyben minden volt: zöldség, hús zöldborsó. Nagyon jó volt
• Kis pihenés után megmondták, hogy itt lesz a körletünk, de előtte a faluban levő fertőtlenítőbe kell mennünk. Nem volt hosszú az út, olyan lassan mehettünk, ahogy csak akartunk. Kis falusi házak mellett mentünk el, szinte idilli kép fogadott ott bennünket. Ránk késő este került sor.
• Benn meleg fogadott, levettük összes ruháinkat és meleg zuhany alatt megmosakodtunk. Aki még nem érezte ezt a fennkölt érzést, hogy hosszú idő után meleg vízben zuhanyozhat, nem tudja, milyen csodálatos dolog ez. Majd átmentünk egy meleg helyiségbe, ahol megszárítkoztunk. Egy óra múlva a ruháink is készen voltak. Még hozzányúlni sem lehetett, annyira meleg volt. A serkéket is megölte, ez volt a jó.
• Hajnalodott, amikor visszaérkeztünk kijelölt körletünkbe, egy szép tiszta pajtába kerültünk. Orvosi vizsgálat, amit lehetett, gyógyszert és kötszert kaptunk. Apa lábát is bekötözték, mert feltörte a bakkancsa, mondták meg fog gyógyulni, csak pihenni kell vele...
• Reggel 6-kor ébresztő, mosakodás a kútnál, majd reggeli; édes!! tea, csodálatos ízek. 3 napra kaptunk 1 kiló 40 dkg kenyeret. Majd kivonulás, kb. fél óta séta a falu határába, de nem ellenőrzött senki, ha ástunk ástunk, ha nem akartunk, lefeküdtünk a földre és napoztunk.
• Délben kihozták a meleg ételt, mindig ugyanazt a sűrű zöldséglevest, ízletes és jó volt.
• Ez a három nap arra volt jó, hogy a jövőbe vetett hitünket megerősítse. Ha nem jött volna a visszavonulás, talán még meg is hízunk.
• A negyedik nap délután kijött az SA parancsnok, és bevonulást rendelt el. Láttuk, a környékünkön a falu főutcáján vonulnak vissza a német csapatok. Körletünkben összecsomagoltunk, majd eltettük az útra kapott élelmiszerünket: 1 kiló 40 dkg. kenyér és vaj, majd körözöttet is kaptunk. Így pár napra el voltunk látva.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXXII.

A halálmenet. 1945. március 30. - április 20.
•
• - Ismét kezdődik a gyaloglás - mondom Apának.
• Fogalmunk sem volt, hová, merre megyünk, hajtottak tovább, de az ötös sorok ritkultak, ki-ki kissé lemaradt, de állandóan mentünk. Vezetőnk egy SS százados volt, már ismertük a rangjelzéseket. Biciklin jött utánunk, hegyre fel és lefelé, úttalan utakon, mert rendszerint nem az országúton mentünk, hanem a mellett, hogy a visszafelé vonuló német csapatoknak helyet adjunk.
• A menet végén haladtak a trén kocsik, élelemmel és mindennel, amit menteni akartak.
• Első napon késő este sötétedés után volt az aznapi szálláshelyünk egy réten. Lepihentünk és azonnal elaludtunk.
• Amikor reggel kezdett kivilágosodni, láttuk, hogy egy hatalmas réten vagyunk, ahol ezren és ezren gyűltek már össze. Apa lába nagyon fájt, a réten egymás mellé bújtunk, úgy melegedtünk.
• Reggel 5-kor ismét felkelés és indulás tovább. Naponta kb. 10-15 km-t mehettünk, úttalan utakon, egy turistának is sok lett volna. Apa hátizsákját és pokrócát is én vittem, ő belémkarolt és közben beszélgettünk.
• - Soha többé nem kirándulok - mondtam Apának, most egy életre kiturisztikázom magam.
• Beszélgettünk a régi otthoni dolgokról, Anyáról, cserkészetről, iskoláról. Így teltek a napok, a 3 hét gyaloglás összefolyik emlékezetemben.
• Emlékszem, kajáról, főzőcskézésről is beszélgettünk. Mindig a mákostészta volt a csúcs, arra vágytunk állandóan. Beszélnem kellett, mert Apa búskomorságba esett, hallgatott, időnként felszisszent, amikor a lába fájt.
• - Csak azért is megmutatjuk a németeknek, hogy ezt is ki fogjuk bírni - mondtam Apának.
• Apa is tervezgetett néha, ha jobban érezte magát.
• - Újra berendezzük Attila utcai lakásunkat, meglátod, milyen szép lesz - mondta Apa, ilyenkor öröm töltött el, hogy ő is akar élni!
• Enni ritkán kaptunk, a Moschendorfban kapott élelmiszer hamar elfogyott. Este, ha az aznapra kijelölt utat megtettük, rendszerint a falu szélén levő futballpályán vagy réten volt a pihenő. Akkor valami meleg levest adtak, de volt olyan három nap, hogy semmit sem kaptunk.
• Emlékszem, egyik ilyen pihenőhely egy hegyoldalban volt, egy tisztáson. Valószínű kőfejtés lehetett itt valaha, mert egy sínpár is volt ott. Elővettem bicskámat és a talpfáról fát vágtam ki, majd valahonnan kevés víz is előkerült. Csigákat szedtem össze és egy kis tüzet rakva "Bács féle" csigalevest ettünk, de nem ajánlom senkinek. Mégis meleg volt, a csigaházat a parázson megsütöttük, és azt is megettük.
• Máskor meg repcét szedtünk, és azt ettük. Kérem, kedves Olvasóim, láttak már egybefüggő repce mezőt? Gyönyörű, mintha sárga festékkel lenne az egész mező kifestve. De a mai napig nem tudok ránézni, az akkor fejedelmi repce mai szemmel ehetetlen...
• Azt hiszem, mégis szeret minket a jó Isten. A három hét gyaloglás alatt egyszer sem esett az eső, akkor még kibírhatatlanabb lett volna az út, mert fedél egyszer sem volt a fejünk fölött.
• Egyik délután megérkezve aznapi rétünkhöz, autó hozta utánunk a meleg ételt. Akkor már három napja nem volt semmi meleg étel. Rettenetes verekedés volt az autó körül, itt magyar rendőrök felügyeltek ránk. Én is verekedtem egy kis löttyért, kaptam is mindenből, levesből és a puskatusból, de megérte, mert egy egész csajkát tudtam vinni Apának.
• Délelőtt érkeztünk Grazba, de ne kérdezzék, melyik nap volt a három hétből, már nem tudom. Akkor egy nagy légitámadást kapott a város. Német őreink kiadták a parancsot: az egész csapat átmegy a városon, és a város túlsó végén lévő futballpályán van a gyülekező. Őreink biztonságosabb helyre vonultak a légitámadás elől. Sok ház kapott találatot, égett minden körülöttünk, hallottuk a bombák robbanását, de nem féltünk.
• Mi már annyi mindenen mentünk keresztül, ismeretlen volt a halálfélelem. Csak mentünk az égő házak között. Még a szökés is felmerült agyamban, de ilyen körülmények között, beteg Apával a nagy ismeretlenben lehetetlen és értelmetlen megszökni. Tudomásom szerint senki sem szökött meg, hisz mit lehetett várni a németektől egy ismeretlen városban.
• És lassan elérkezett a hirhedt halálmenet. Elérkeztünk az Alpok lábához. Gyönyörűen sütött a nap, a kis osztrák falu Präbischl hemzsegett a menetelőktől. (Ide jön Hegedűs Géza könyve - (kézírásos jegyzet - Norman))
Az egész úton alig néztünk körül, hogy gyönyörködjünk a tájban, a kis falun is közömbösen haladtunk keresztül. Hosszú elnyújtott lapos síkságos vidéken keresztül lassan emelkedni kezdett az út, mind meredekebbé vált és szerpentin szerpentint követett. Fázni kezdtünk, hidegre fordult az idő, nyirkos szél fújt. Menetünk csak kaptatott felfelé az úton, bezzeg ha tudtuk volna, mi vár ránk a következő órákban.
• Órák múlva elértük a hegytetőt, két oldalt magas hegyek között vezetett a szerpentin. Hófúvásra érkeztünk, és anélkül, hogy a legkisebb pihenőt kaptuk volna, csak egy vezényszó hallatszott: futni lefelé!
• Futni lefelé, de hogyan? Apa alig vonszolja magát, rajtam két hátizsák és a pokrócok. Már az első kanyarban a hegy oldalában egy géppuska fészek és az előttük futókat kaszabolják le. Aki nem bírja a futást, lemarad a századtól, halott. Megállás nélkül kattog a géppisztoly. Durr, durr... és két ember ismét felbukik. De nem hal meg azonnal, kit lábán, kit combján ér a lövés. Orrán, száján folyik a vér, de még meleg, élet van benne.
• Mi pedig futunk és ugrálunk a földön fekvőkön keresztül.
• Egyik-másik megszólal: - a jó Isten nevében könyörgök, segíts, mert meghalok...
• És mi még csak meg sem állhatunk, csak ugrálunk rajtuk keresztül. Épp megint egy szerencsétlenen ugrom át, amikor látom, közeleg egy SS katona. Odatartja pisztolyát a földön fekvő fejéhez és meghúzza a ravaszt. A koponya szétloccsan egy méterre tőlem. Azt hittem, vége mindennek, ezt nem bírom tovább.
• De valami, valami azt súgta bennem: ne csüggedj!
• És még jobban átkarolva Apát és a csomagokat a hátamon, karomon a pokrócok, futunk, futunk lefelé. Mint az őrültek!
Abban a pillanatban teljesen elvesztettem gondolkodó képességemet, azt hittem megőrültem. Apa odasúgja nekem:
• - Nem bírom tovább, drága fiam, Isten veled. Én leülök, lőjjenek agyon.
• Nem, nem engedem, húztam mint egy gyermeket magam után. Hirtelen körülnéztem, és nem találtam mellettünk senkit, elmaradtuk a csoportunktól. Egyedül szaladtunk ketten az országúton lefelé, és a kanyarban feltűnt egy SS katona.
• - Wir können gehen, wir sind gesund - kiáltottam oda. Sollen Sie nicht uns hinunterschossen - dadogtam tovább.
• Fütyült ránk, más dologgal volt elfoglalva, egy halottról szedett le valamit...
• Hirtelen valami rettenetesen megrántott, azt hittem, elesek. A nadrágomat lőtték keresztül, nem talált a gyilkos golyó. Még gyorsabban futottunk, és így beértük az előttünk futókat. Azokkal együtt rohantunk lefelé. Az országút szélén vér folyt, majd lassan elmaradtak a halottak is. Leértünk a völgybe, ahol tábla jelezte: Eisenertz.
• A földön feküdtünk teljes kimerültségben, mindenki ismerősét kereste.
• - Nem láttad Zuckert? - kérdezte valaki, bajtársunk volt.
• Német teherautók jöttek és dupla porció fejében önkénteseket kerestek, akik összeszedik a halottakat. Nem tudom, hány halott volt az úton, az biztos hogy ezer fölött. A teherautók halott rakományukkal az Eisenertz előtti temetőbe egy nagy közös sírba kerültek.
•
• - - - - - -
•
• 1986-ban elhatároztam, hogy felségemmel végigjárom ezt az utat, mit találok meg az emlékeim közül. A Präbichl utáni országút szakasz még megvan, de a felfelé és lefelé tartó szerpentint az osztrákok megszüntették, és a hegyek között egy hatalmas viaduktot, 3 sávos autobahn-t építettek. De a hegytetőn megtaláltam az országút egy kis szakaszát. Az ott lévő vendéglős elmondta, hogy édesapjával élt akkor itt ő mint gyerek, emlékszik még arra az időre, amikor ott hajtották el vendéglőjük előtt a menetet. Az országút aszfaltjából kis darabot hazahoztam emlékbe.
• A városkában pontosan emlékeimnek megfelelően megtaláltuk a temetőt és hosszan kutatva egy gyönyörű síremléket, melyet az eltemetettek felett az osztrákok készítettek. Köszönet érte - magyar csoport még soha nem volt itt megkoszorúzni...
• Másnap reggel még mindig az átélt izgalmak következtében kimerülve, testileg és lelkileg összetörve ébredtünk. - Menetelés tovább, volt a parancs.
• Már szerettünk volna valahová megérkezni, akár dolgozni is kellene, csak ez az állandó gyaloglás elviselhetetlen volt.
• Április 19-én egész nap gyalogoltunk, már késő délután volt, de a csoport csak ment-ment valahová! Koromsötét lett, szinte egymásnak estünk, de a gyaloglásnak nem volt vége. Mintha egy hídon mentünk volna át, maradt meg az emlékezetemben, majd egy falucska sötét ablakú házai között bandukolt a menet felfelé egy kis hegyi úton. Egyszer csak az út egyik kanyarulatában az ég alja világossá vált, majd feltűnt egy hatalmas épülettömb,... megérkeztünk Mauthausenbe.

MILYEN VOLT AKKOR – A HOLOKAUSZT IDEJÉN – ZSIDÓNAK LENNI MAGYARORSZÁGON (BUDAPESTEN) – LXXXIII.

Mauthausen
•
• 1938 májusában magas rangú Gestapo főnökök megtekintették a Mauthausen-i kőbányát és alkalmasnak találták koncentrációs tábor létrehozására. A Dachau-i táborból hozott foglyokkal építették meg, és 1939 márciusában elkészült Ausztria Központi Lágere, a hozzá tartozó 47 mellék és átmeneti lágerrel együtt. 1939-től 1945-ig 350000 fogoly volt e táborokban Európa különböző nemzeteiből, politikai foglyok, zsidók, cigányok, bűnözők.
• A táborba a főkapun keresztül lehetett bejutni, két oldalt nagy őrtoronnyal. A jobb oldali torony alatt volt az őrség tartózkodási helye.
• A bejárati kapuval szemben van az Appelplatz, melyen naponta háromszor kellett várakozni tűző napon és dermesztő hidegben.
• Jobbra a főbejárattól a falat siratófalnak nevezték el, itt hallgatták ki a foglyokat, kikötötték és verték őket.
• Az Appelplatz jobboldalán az első barakk a mosoda volt, itt fertőtlenítették a beérkezőket.
• A második barakk a konyha, alagsorban raktárakkal.
• Jobbról a harmadik a lager börtön volt, sok magas rangú katonatiszt és fogoly raboskodott itt.
• A sorban következett a gázkamra, mely az alagsorban volt, fürdőnek álcázva, a zuhanyozó rózsákon keresztül jött a gáz. Egy kis ablakon keresztül figyelték az SS-ek a gáz hatását. A gázkamra előtt és mögött az alagsorban több krematórium a halottak elégetésére, és egy kis helyiség, ahol az aranyfogakat távolították el.
• Maga a láger 15 barakkból állt, jelenleg már csak az első sor, az 1-es, 5-ös, 6-os és 11-es barakk látható.
• A 16--20-ig számozott barakkok kőfallal voltak körülvéve, itt a szovjet hadifoglyok voltak. A 20-as barakk karanténbarakk volt, később betegek részére rendezték be. Hadifogoly tisztek éltek itt, akik halálra voltak ítélve.
• Az u. n. 2. sz. láger a 21--24. barakkokkal már nem láthatók, e helyen temető van.
• És végül a Zelt láger, amelyet 1944-ben állítottak fel, helyhiány miatt az itt felállított cirkusz sátrakban laktak az újonnan érkezettek.
• A táborba egész világról rengeteg látogató érkezik, akik végig járhatják az egész tábort, megtekinthetik az épségben megmaradt gázkamrát, a krematóriumot és megnézhetik a táborról készült múzeumot is.
• Több eredeti kép látható a tábor 1945. május 5-i felszabadításáról is.
•
• - - - - - - -

• Szóval ebbe a táborba érkeztünk meg késő este. A főkapuhoz vezető széles úton ötös sorokba kellett rendeződni. Nappali világosság volt, a rengeteg reflektor bevilágította az egész tábort. A tábor kapu felett egy kivilágított halálfej volt látható.
• Rettenetes látvány volt. Kinyílik a kapu, és mi vonulunk be ötös sorokban, leszámolnak minket.
• - Schnell, schnell - ordították az SS őrök, és befelé hajtva az egyik észreveszi, hogy Apám kezében egy bot van, szegény arra támaszkodott. Kitépte a kezéből a botot és már ütne is apám feje felé, amikor én enyhén meglököm, így a hatalmas botütés a vállamat éri. (Később derült ki, hogy kulcs csont törést kaptam.)
• Lemaradtunk a csoportunktól, ezért az Appelplatzon futva megyünk a csoportunk után. Honnan volt még ennyi energiánk?
• Nem volt üres barakk, minket balra hajtottak tovább és egy domboldalhoz értünk, ez volt a Zeltláger, a sátortábor. De a sátrakban sem volt már hely, így a csupasz földre feküdtünk le és azonnal elnyomott az álom.
• Másnap reggel ébredés után jött az ismerkedés, mindenki valakit keres. Egyszer csak hallom, valaki kiabál:
• - Bááács, Bács, hol vagy?
• Apámról nem lehetett szó, hisz senki sem tudhatta, hogy csak éjjel érkeztünk. Mentem a hang irányába, és aki kiabálta, kérdezem, ki az a Bács?
• - Bács Gézát keresem, valamelyik sátorban van - mondja.
• De hisz az Apám testvére, már szaladok is és egyszer csak meglátom, az egyik sátorban intézkedik. Odaszaladok hozzá:
• - Géza bácsi, Géza bácsi! Itt vagyok Apával.
• - Hát a Tomi hol van? - kérdezi.
• Elsírtam magam, ebből mindent megtudott. Azonnal felöltözött, és Apához mentünk. A két testvér találkozása leírhatatlan volt. Itt a távolban, ennyi pokol között meglelni egymást, csodálatos érzés és biztonságot is adott, mert Géza bácsi egészségesnek látszott, biztosak voltunk benne, tud majd nekünk segíteni.
• - Mikor ettetek utoljára? - kérdezte, de már ment is és hozott kenyeret és marmeládét, bizony a három napos éhezés után csodálatos volt újra enni.
• Az egész nap beszélgetéssel, tisztálkodással telt el. Apa és Géza bácsi elmesélte egymásnak eddigi kálváriájukat.

/ A folytatás lásd

mek.niif.hu/03600/03664/html/index.htm /

Te most önmagaddal beszélgetsz? Szófosási kényszered van? Rángógörcs is van hozzá? Vagy már a csapból is te folysz? Nos, remélem, hogy - a kiegyensúlyozottság érdekében - írsz olyan postot is, amiben a kommunista gazemberek gaztetteiről is említést teszel (pl. GULAG élmények Magyarországon az 1950-es években, vagy málenkij robot a Szovjetúnióban, a második világháború után), tudniillik a balliberális oldal szereti ezeket a bűnöket (vagyis a kommunisták bűneit) kevésbé olyan jelentősnek feltüntetni, mint a holokauszt borzalmait... (A balliberálisok szerint a kommunisták NEM származási alapon döntötték el, hogy kiket kell megsemmísíteni. No comment...)

Re 116. admission free (látogató)
2011. 01. 01. 4:28

Ha a tudáshiány butasággal és rosszindulattal kombinálódik, céltalan vele vitatkozni. Tehát nyugtáztam álláspontját.

Csupán két idézet a postból, mert nyilvánvalóan elsiklott felettük.

"Éppen karácsony szenteste nagyon aktuális az emberség számonkérése azon keresztény (vagy ateista) honfitársainktól, akik ugyan felismerik a holokausztban a népirtás tényét, de nem látják annak kivételességét, nem látják az antiszemitizmus minden rasszizmusnál rémesebb természetét. Ugyanis az antiszemitizmusnak évezredes történelmi gyökerei vannak és ennél fogva maga a holokauszt az európai ún. keresztény civilizáció terméke, amennyiben a gettót, a kirekesztést, a kifosztást, a sokféle megkülönböztetést, a zsidók fizikai megsemmisítését már a megelőző évszázadokban magában foglalta. Aki relativizálja a holokauszt tényét, az relativizálja a fasizmus, a nácizmus abszolút, semmivel sem összehasonlítható gonoszságát." (Prof. Krausz Tamás történész, egyetemi tanszékvezető)

"A holokausztnál „mindössze” arról van szó, hogy ilyen tömegben ilyen iparszerűen végzett népirtás nem volt a történelemben. Ez nem szemantikai ügy, de ha az lenne, akkor bizony éppen, hogy RELATÍVE ez volt a fenti értelemben (iparszerűség, tömegesség) a legnagyobb. Aki erről nyit vitát, bizony, akarva-akaratlan azok alá adja a lovat, akik szerint a "futottak még, semmi különös" kategóriában van a holokauszt." (Dr. Artner Annamária közgazda, szociológus - MTA tudományos főmunkatárs)

Amennyiben továbbra is az iménti személyeskedéssel és/vagy a holokauszt mártírjainak gyalázásával, a holokauszt kisebbítésével küld "kommentet", saját magát minősíti.