Fekete György: Marxista-leninista vagy

antimarxista-antileninista? Materialista vagy

idealista? Mit jelent, hogy marxiánus?

A filozófiaprofesszor paradigmaváltási dilemmája, avagy az osztályharc tükröződése az ún. magaskultúrában

Amióta a rendszerváltás politikai hatalmi szakasza lezajlott, tehát a legutóbbi húsz évben, a hiteles és hiteltelen, az igaz és hazug véleményváltások számtalan változatát éltük meg.

Minden embertársunk, aki effélét produkált, azt állította, hogy őszinte, nem pedig alakoskodó átalakuláson ment keresztül. Természetesen minél magasabb helyet foglalt el az illető személy a társadalmi ranglétrán (ami alapvetően politikai, gazdasági vagy kulturális), annál nagyobb érdeklődést váltott ki, hogy a szocializmustól a kapitalizmusba vetett reményekig, illetve az utóbbihoz való felsorakozásig vezető damaszkuszi útja (divatos volt utalni a hithű zsidó Saul keresztény Pállá válására) – valódi pálfordulást vagy csupán köpönyegváltást jelentett. Most a magyar kultúra egyik jeles személyisége fejezte be ezt a műveletet. Lendvai L. Ferenc (1937), a filozófiai tudományok professzora. Záróakkordja egy tekintélyes terjedelmű, mondhatni vaskos kötet. Címe jól kiválasztott, mert sejteti a tartalmat, a szerző pálfordulásának kiteljesedését: „A Gonosz birodalmai” (Áron Kiadó. Budapest, 2011.). Megjelenését gondos reklám előzte meg. Lendvai L. Ferenc (LLF) internetes újságcikkben bedobta a mű néhány alaptételét, amelyhez kísérőanyagként illesztette a könyv – vásárlásra ösztönző – bemutatását. Művészi képillusztráció mellett ügyes tartalmi összefoglaló és előkelő szellemi személyiségek lektorként (bírálóként) szerepeltetése. Minden együtt van tehát, ami szem s száj ingere, ám jó néhány dolog nincs rendjén. Lehet, hogy mégis újabb köpönyegforgatás tanúi vagyunk? A polgári rend még egy társadalomtudóst állított maga mellé?

E kérdésekbe rendezhető meglátásokból adok közre az alábbiakban.

Először nézzük a tudós út elejét. LLF három évre rá, hogy befejezte marxizmus-leninizmus tanszéken folytatott oktatói tevékenységét, így fogalmaz „A filozófia rövid története” c. kézikönyvében (1974, szerzőtárs: Nyíri J. Kristóf): „…Marx nyomán az emberiség történelmének rövid vázlatát adjuk, ezzel kettős célt követünk: egyfelől arra a valóságos folyamatra utalunk, amelynek a filozófia története eszmei visszfénye, másfelől állást is foglalunk azokkal a legáltalánosabb problémákkal kapcsolatban, amelyek a filozófiában, annak története során, fölvetődtek. /7. old./ (…) Az emberiség szellemi fejlődéstörténetét … a gazdasági-politikai történelemből érthetjük meg. /27. old./ (…) A polgári termelési rendszer … osztálytársadalmában … élesen elkülönült tudatformák jönnek létre: kifejlett ideológiai formák, amelyekben az emberek, mint Marx írja, társadalmi konfliktusaik tudatára jutnak és azokat végigharcolják; és az uralkodó gondolatok nem egyebek, mint a gondolatként megfogalmazott uralkodó anyagi viszonyok. /28-29. old./ (…) …egyáltalán nem puszta elnevezés kérdése, hogy a marxizmust egyszerűen filozófiának vagy a humanizmus tudományos elméletének mondjuk-e; az utóbbi szóhasználat azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a társadalom szabad és tudatos megváltoztatásának programja: nem utópia.” /38. old., minden dőlt betűs kiemelés eredetiben./

2011-ben viszont LLF publicisztikájában (amihez, utaltam rá, kapcsolta új műve beharangozását) –http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=99131:vissza-hova-is&catid=47:cslendvailferenc&Itemid=75 – azonosítja a bolsevizmust a nácizmussal, és napjaink antikapitalista mozgalmait (Occupy) haszonlesőnek titulálja.

Eddig semmi gond, mondhatjuk. Sok ember világlátása, világnézete tényleg változik. Azonban meghökkentő mozzanat következett. Ugyanis a cikkel kapcsolatos kritikai gondolataimat tartalmazó blogírásomat – http://mebal.hu/mebal-blog/a-renegat-tudos – elküldtem LLF-nek. A köztünk kialakult szakmai levelezésből pedig megtudtam, hogy Professzor Úr a a „baloldaliság és forradalmiság” tekintetében „Marxszal és Leninnel” ért egyet. Ezt azóta lehozott újabb cikkében közvetetten ugyan, de megerősítette: „Nem olyan baloldaliságot, szocializmust vagy forradalmiságot bíráltam, amely Marxtól vagy akár Lenintől indult el, hanem egy olyat, amelynek alapító atyái Georges Sorel és Mihail Bakunyin voltak.” – http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=100195:szoval-honnan-hova&catid=47:cslendvailferenc&Itemid=75

Ezek után, nem tagadom, valóban izgalommal vettem kezembe ezt az új, időközben megérkezett könyvet, amelyet LLF tényleg a „Gonosz” elleni harcnak szentelt... Nos, bár a gyors szemrevételezésen vagyok csak túl, azonban e célzott beleolvasás is, úgy tűnik, aggályokat szülhet a szerzőtől hitelességet igénylő olvasóban. Mert a kifejezetten kicsiny betűkkel és közepes formátummal félezer oldalra nyomtatott munka kétségtelenül hatalmas filozófiai, vallástörténeti, teológiai, és történettudományi irodalmat ölel fel, azonban mintha a korábban tisztán fogalmazó tudós látását (lásd idézett 1974-es kiadványa) hályognövés árnyékolná.

LLF – immár végkifejletében itt feltáruló – „rendszerváltott” szemlélete (a beteljesülést maga állapítja meg) a „Gonoszt” és a „Jót” legalapvetőbb történelmi kategóriaként, sőt szubsztanciaként (legáltalánosabb és legbensőbb lényegként, végső okként), illetve princípiumként (vezérelvként) kezeli, ezek mozgatják a világot, benne az embereket és közösségeiket, felülírva a társadalmi formációk változásait is, hiszen azok kettőjükbe rendezhetők, helyezhetők (ősrégi vallásos magyarázatok köszönnek vissza). Így persze LLF – óhatatlanul is valamiféle időtlen erkölcsi irányítottságot vallva – a materializmusból valójában átkerül az idealizmusba.

A „Jóhoz” és a „Gonoszhoz” sorolás ellenben eléggé sajátos, mi több, önkényes a Professzor Úrnál. Ugyanis a rossz adagolása bizony igencsak szelektív. Rengeteg brutalitás, vérengzés tulajdonképpen kimarad (az ókor és a középkor uralkodó osztályaihoz, majd a felemelkedő burzsoáziához köthető kegyetlenkedések: a rabszolgalázadások, parasztfelkelések megtorlása, a gyarmatosítások és a polgári forradalmak, a párizsi kommün leverése, még az első világháború is).

Mindez a szerző által konstruált (helyesebben: összehalmozott) „megfellebbezhetetlen” igazságot szolgálja, éspedig azt, hogy a bolsevizmusnak, sőt az egész kommunista mozgalomnak több köze legyen a nácizmushoz, mint magának a kapitalizmusnak. Ennek érdekében LLF felállít egy antihumánus-erőszakkultuszos történelmi menetet mint a Gonosz érvényesülését Luther Mártontól jakobinus közvetítéssel, majd Marx és Lenin révén egészen a sztálinizmusig (a „sztálinizmus” fogalmat ő használja), s – felfogásában – az utóbbi ikerpárjáig, a nácizmusig. Feladja az államszocializmus fogalmat is, a sajátosan primitív államkapitalizmusként értelmezés javára. Persze ekként belső ellentmondásba viszi saját magát, hiszen levezetésében a fasizmus, illetve nácizmus – ellenforradalom, a bolsevizmus (leninizmus), illetve sztálinizmus – forradalom. Amelyek nála a totalitarizmus-elmélet – lényegnek feltételezett – felszíni „igazságaiban” azonosak egymással…

Nem lehet nem észrevenni, hogy e monstrumkötete és egyidejű publicisztikája (részben, de lényegesen), valamint ugyanezen tárgyú több szakmai levele számos ponton élesen metszik egymást. Egyáltalán, hogyan lehet elhinni valakinek, hogy egyetért Marxszal és Leninnel, ha ugyanő dualisztikusan idealista alapon magyaráz világtörténelmet (idejutott LLF), ha a kelet-európai államszocializmust – miközben specifikus államkapitalizmusként magyarázza – igazából nem különbözteti meg a marxi szocialista társadalomtól (a kommunizmus ún. alsó fokától), ha az első tartósan létezett szocialista államot azonossági viszonyba hozza a náci rendszerrel…

Miként nevezheti magát akár „marxiánusnak” valaki, amennyiben a Szovjetunióban az államhatalmi erőszakot – végső soron! – a „Gonosz” térnyerésével próbálja megvilágítani, eltekintve a valóságtól, amit Lenin belátott, Sztálin viszont – igaz, beszorított történelmi helyzetben – torzan értékelt. Hadd idézzek előző vitairatomból (linkje a MEBAL-hoz fentebb), ahol ezt röviden összefoglaltam: „Köztudott, hogy az államszocializmus kudarcának, helyesebben vereségének lényegi oka végső soron a társadalmi alap és felépítmény egymásnak meg nem felelése. Ez magyarázza az erőszak kikerülhetetlenségét is. A felépítmény külső erővel próbálta magához formálni az alapot, s minél aktívabban törekedett rá (akár elnyomással, megtorlásokkal, akár a piaci érintkezésnek tett engedményekkel), annál inkább maga teremtette meg a feltételeket, hogy ez a vele ellenséges alap (valóságos gazdasági motivációk és társadalmi beállítódások) újratermelődjön.”

Határozott sejtésem (és e helyen történelemtanár voltom mellett megszólal mentálpedagógus minőségem), hogy Professzor Úr elméleti és emberi csődjének vagyunk tanúi. Szomorú ezt jegyezni, de elkerülhetetlen. Hiszen LLF mélységes ambivalenciával tusakodik. Korábbi, elhagyni igyekezett világnézete és a mostanra magára öltött között, amely utóbbi örökös tagságot biztosít neki a magyar újkapitalizmus legfelsőbb kulturális elitjében. Ő vallja, hogy a szóban forgó kötet munkálatait a Széchenyi professzori ösztöndíj keretében kezdte, vagyis a burzsoá állam közvetlen támogatásával ösztönözve.

Elgondolkodtató paradoxon állt elő. Miközben egyfelől LLF – iszonyú sok munkával! – benyomakodott a polgári társadalmat igazoló-védelmező erkölcsi örökmagyarázat világába, másfelől – ugyanő – megszenvedi, hogy nem vállalta az igaz páli fordulat dramaturgiáját. Amely nagyjából a következőket jelenti. A hiteles véleményváltoztatás, különösen a társadalom meghatározó személyiségei esetében, néhány kellékkel bír. Nyíltan mutatkozzon meg, nem rejtőzködő, nem csupán kikövetkeztethető. Kifejezetten személyes jelleggel bírjon, vagyis pro forma önkritika. Sugározza a vezeklés mozzanatát, ami megköveteli, hogy elnézést kérjen azon embertársaitól, akiket – hivatásánál fogva – korábban, új eszmei-politikai pozíciójából tekintve, tévesen befolyásolt. Ne tartalmazzon kimondott ambivalenciát a régi és a „megtért” felfogása között, illetve igen, amennyiben azt őszintén megvallja. Lehetőleg önkéntes legyen. Kényszer hatására is megtörténhet őszintén, interiorizáció-integrálás-asszimilálás útján, ezt viszont szintén demonstratíve kommunikálni kell.

Aggodalommal tölt el LLF ezen új munkájának már jelzett internetes beharangozása. Ugyanis, jeleztem, kilenc neves hazai tudományos személyiséget sorol fel lektorként, mindenkit fényképpel és annotációval. Az egyik így feltüntetett „lektor”, professzor Krausz Tamás, történész, egyetemi tanszékvezető pedig tudni se tud arról, hogy lektorként közreműködött volna. Mondjuk fura is Krausz professzor lektorként szerepeltetése egy opus esetében, amely relativizálja a bolsevizmust és a nácizmust egymással. Ez olyan, hadd éljek markáns hasonlattal, mintha Hitler a Mein Kampf lektoraként megjelölte volna a New York-i főrabbit.

Az a benyomásom, hogy Professzor Úr igencsak alkalmazkodott a modern kapitalizmus marketing-világához. Vagy munkatársainak sikerült ez, akiknek nem nézett eléggé a körmükre.

Végül, tartozom megosztani, hogy engem mi serkentett reflektálni. Följött bennem a kérdés, hogy vajon Professzor Úr valamikori tanítványai megérdemelik-e, akik anno elhitték neki, idézzük ismét Őt: „Én életemet a marxizmusra tettem fel.”, hogy ilyen átváltozást, ilyen átalakulást megéljenek tőle…

Eszmélet online cikk, 2011.11.14.

http://eszmelet.hu/index2.php?act=online&lang=HU&item=1466&auth=Fekete%20%20Gy%C3%B6rgy:%20&info=Eszm%C3%A9let%20online%20cikk,%202011.11.14.

/Fekete György = navigator/

Az eredendő bűnös

A FIDESZ-KDNP által T/5005. számon benyújtott

törvényjavaslatnak A KOMMUNISTA

DIKTATÚRÁBÓL A DEMOKRÁCIÁBA VALÓ

ÁTMENETRŐL szóló része - a 3. pontban -

így rendelkezik, idézzük:

A Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei,

valamint a kommunista ideológia jegyében

kiszolgálásukra létrehozott egyéb politikai szervezetek

bűnöző szervezetek voltak, melyek vezetői el nem évülő

felelősséggel tartoznak az elnyomó [kommunista]

rendszer fenntartásáért, irányításáért, az elkövetett

jogsértésekért és a nemzet elárulásáért.

A fenti passzussal kapcsolatban megbízható magyar

állampolgárként fel kell hívni a képviselő asszonyok és

urak figyelmét egy esetleges nemzetközi diplomáciai

(politikai) és egy - szintén nemzetközi - egyházpolitikai

skandalum veszélyére.

Tudniillik a törvényjavaslat ab ovo bűnösnek minősíti a

Magyar Szociáldemokrata Pártot (mivel társalapítója

az MSZMP elődjét jelentő Magyar Dolgozók

Pártjának), amely - ráadásul - a Szocialista

Internacionálé szerves előzményét képező Második

Internacionálé tagja volt. Ma a Szocialista

Internacionáléban több olyan párt tömörül, amely

rendszeresen kormányoz Nyugat-Európa különböző

államaiban...

Szoros - keresztény - teológiai felfogás szerint pedig

(Európa keresztény kultúrkör, ugye...) az első jogelőd:

Ádám. Ám ha egészen következetesen vélekedünk,

akkor a legelső jogelőd az Örökkévaló, aki végtelen

hatalmában és kegyelmében az ember sorsának

alakulását (szabadsága, szabad akarata, az

Úrhoz hű önmegvalósítása érdekében és egyéb

meggondolások jegyében) - legalább felerészben

- kiadta gebinbe az Ördögnek...

Mi történik itt kérem? Megint mi, magyarok leszünk a

hunyók a világ előtt?

Az öregkor bölcsessége:

semmi nem fehér-fekete...

A magyar parlament most készül elfogadni egy, a történelem valóságától idegen törvényjavaslatot: "A KOMMUNISTA DIKTATÚRÁBÓL A DEMOKRÁCIÁBA VALÓ ÁTMENETRŐL". Lehetne teoretikusan is bírálni, akár a történettudomány, akár a jogtudomány felől közelítve. Minden bizonnyal ez rövid időn belül - a szakemberek révén - megtörténik. Én - most - a mindennapi tapasztalás, a népi empíria útját szeretném járni, s ehhez az alábbiakban - szerzői hozzájárulással - közlöm apám két olyan, a napokban készült írását, amelyekben a 84 éves számvetését végző ember összegzéseiből olvasható néhány szemelvény. Miként idéződnek föl a kommunista rendszer évtizedei az idős korban istenhitére a Názáreti Messiása szívébe fogadásával (vissza)talált zsidómagyarban. Valóban körülírhatóak ezek, mint - amiképpen az utalt törvényjavaslat sugallja - a bűn esztendei? Csak bűnei voltak az ún. kommunista rendszernek? Sokkal inkább bűnuralta magyar történelmi periódus ez a zsidótörvényes-holokausztos Horthy-rendszernél? Törvényhozók, hé!!!

Felvetésemet konkrétan se gondolom erőltetettnek, hiszen a szakirodalmi elemzések mellett az akaratlanul is tanúskodó kortársak vallomásai szintén nem érdektelenek.

Ziháló fohász

Fekete János

Egy kismagánpanoptikum

Fekete János

- apukám és a többiek -

Amikor a halálosra sikeredett végbélrák-műtétjére hetvenévesen kórházba vonult – "öcsikekor", ugye, az én mai szemszögömből –, akkor még ugyancsak stramm, derék ember volt, és sokmindennel, könnyen megnevettetett. Rá váró végső kalandját is, huncutul somolyogva, mindössze úgy konferálta be, hogy „Fiacskám, kaptam valami előjegyzés félét, lesz egy kis operáció-félém, de ez az egész a negyvenes évek munkaszolgálatos SAS-behívójára emlékeztet – heherészett kényszeredetten, a szokottnál fakóbban, még csukottabb szájjal, a mindig szivarszagú jó öregem. „ Az aktuális, talán utolsó berukkolásomig, szerencsémre most is kaptam az Égi Kiegészítő Parancsnokságtól egy kis laufot. El kéne rendeznem addig még néhány dolgomat."

Értetlenül néztem megingathatatlan robusztus alakjára, ahogy további magyarázkodás helyett egy hirtelen, mókás hátraarcot csinál, aztán bepréseli magát a Topolinó vezető űlésébe, amibe nemrég egy stoppos rendőr is megejnye-ejnyézte, hogy fér bele egyáltalán. Búcsú nélkül hajtott el. Csak akkor fogtam fel, mi járt fehéredve is göndör kobakjában, amikor másnap újra leparkolt tatabányai házunk előtt. Meglepődtem, mert ilyen sűrűn sose tette meg ezt a hatvan kilométert. Egy befejezetlen mondatokból álló, saját kezűleg körmölt irkalapot dugott az orrom alá, amelyre kusza szálkabetűivel gondosan rávéste útravalónak szánt jótanácsait. Akkor fogtam fel csak igazán a minap bejelentett „behívóját".

"Pistukánk elmúlt negyven éves / nem semmi" – merültem bele a sillabizálásba –, "érett férfiember / ideje komolyan venned / mégiscsak ő a bátyád / ne menj mindig a magad gőzös feje után / semmi jóra se vezet, utólag hiába vered a falba a fejed / már a pici fiaid miatt is / igazán benőhetne a fejed lágya / a kezed munkájából kellene végre megélned / a nagypolitikádra, az elvtársaidra csak ráfáztál eddig is / lám vidékre kellett menekülnötök miattuk / a kitelepített lakásból / megmondtam előre / a jogos bérlők / a hortobágyosok ötvenhatban hazaszállingóztak /és a Marvin órámat / neked, Neked szánom / a csuklódra csatolva talán / onnan is sikerül egy picit vigyáznom rád."

Ez a máig megőrzött firkálmány volt az egyetlen komoly szava hozzám ezekben a válságos hetekben, mert még a sebészeten is csak tréfálkozott. Vigyorogva mesélte, hogy amikor az operatőr orvos, hogy megbizonyosodjék az ambuláns diagnoszta prosztata-megállapítása felől, tövig túrt a fenekébe, nemcsak neki fájt. A főbicskás is moshatta a gimikesztyűjét, bizony úgy rátrottyolt. A fityulás kedvesnővérekkel abban a klórszagú fehér-laktanyában ugyanígy incselkedett. Mondták is neki, hogy aki műtétre vár, utóvégre komolyabban is viselkedhetne. Mire ő beharapta vékony szájaszélét, és sejtelmesen rájuk kacsintott.

Mert az én jóapám még akkor is igazi gavallérnak, mondhatni gáláns világfinak tünt az egész külvilág, főleg a nőfélék előtt, de aki jobban megismerte, hamar rájöhetett, hogy nem különösebben beszédes ember, a családban pedig kifejezetten zárkózottnak mutatkozott. Utólag hiába fájlalom, emlékmorzsám is alig maradt tőle ezért.

„Az ipafai papnak / Volt egyszer egy fapipája / Az volt az ipafai papi fapipa." Meg az, hogy „Idesapám! / Mijjaz fijjam? / Talátam egy kúcsot. / Akkor talájj hozzá egy ládát is!" De az optimista és pesszimista ember közötti különbségről is tőle hallottam azt a trabuccós példabeszédet, hogy az ajándékba kapott száz szívarból a letargiásan füstölgő minden nap a legcsúnyábbat, a legtörődöttebbet választja ki, s ezért végül is kilencvenkilenc csúnyább szivart szív el, míg a bizakodó kedvű optimista éppen fordítva gondolkodik, s ugyanazért a pénzért tele lehet örömmel, mert a maga leleményes sorrendjével mindig csak szép, vagyis kilencvenkilenc szebbnél szebb szivarra fog rágyújtani. Meg az a kevéske emlék-kukucska a gyerekkorára, amit a lajtoskocsis, donauwasszeres Újpestről elárult. A csak hétvégeken hazakeveredő, vidéken házaló-kereskedő, nadrágszíjjal igazságosztó, furcsán ortodox, pajeszos nagypapánkról, akinek a sutyorgott legenda szerint volt egy suttyom, hétköznapi debreceni családja is, no meg a tömény levesből a saját gyártmányú tölcsérzacskókba gyerekkezekkel kimentett puffadt tarkababszemekről, s a zacsekokből való, mindig éhes, délutáni csemegézésekről. Bizony, féltve őrzött kincs lett nekem Apa minden egyes elejtett szava.

Született ügynök, utazó kereskedő lévén, nagyapám módjára ő is elhúzta a csíkot hétről-hétre. A dögnehéz fehérnemű- meg textilia pakkjaival, no meg a bankban leszámítolható részletes-számlatömbjével, egy ezerszázas, spenótzöld Fiatban feszítve, szorgalmasan járta a vidéki csendőrőrsöket, míg a sajnálatos történelem közbe nem szólt, amúgy porosz módra, és totál meg nem kopasztottak minket, ahogy a többi üldözöttet is. A nagy üzletelés aztán a felszabadulást követően már két, vonatra pakkolható kisböröndre meg a benne cipelhető bóvli falvédőkre zsugorodott, amiket – ahogy mondani szokta – csak hoci-nesze eladni volt már művészet. A legatyásodott és megözvegyült fater, a garantáltan hitelképes csendőrörsök eltünte után mindössze egy kézipoggyászból kivarázsolható zsinórkirakattal tudta eztán szinesíteni új terepét, a kirakodóvásárok mozgalmas piactereit. A helyi szállodákban azonban a néhány esztendős kényszerszünet után is újra törzsvendégként fogadták a mindig nett, dohányillatot árasztó úriembert, de különösen azóta becsülték, amióta ripsz-ropsz beszerválta a pótmamámat, azt a kanizsai újasszonyt, akinek a sebtében elkótyavetyélt háza árán, egy öreg, de fürge Topsihoz is hozzá nem jutott. Attól kezdve ugyanis a Trabuccó-szivarját megint bontatlan dobozban, gyufástól készítették a szobája asztalára, sőt azt is tiszteletben tartották, hogy szeszes italt ugyan nem iszik, de a föltálalt húst először gondosan meg-megszaglássza, s olykor fintorogva, érintetlenül küldeti vissza a főúrral, és hogy a velőscsontos húsleves, a hagymás rostélyos meg a főtt kukorica, no és a zöldpocakú görögdinnye maradt a fene náci láberböjt után is a kedvenc étele. Egyszóval, élni azt aztán tudott, akár egy született dzsentlmen, noha csak négy elemire futotta az orgonasípos, tíz testvéres zsidócsalád második legidősebb fiúgyerekének. No igen, a polgárit végzett Anyukám mellett kupálódott ki a közösen eltöltött s hirtelen végeszakadt húszegynéhány esztendő során.

Persze hogy tőle tanultam sakkozni, de a kávéházi alsóspartikat a sakknál is többre becsülte, és a sógorával, Feri nagybátyámmal, anyukám bánatára, szinte minden este leballagott a csillogó Körútra, hogy kiszellőztesse a fejét. Persze, a kéretlen németországi társasutazás után, ahol sokakkal együtt odaveszett anyukám is, Apám sem foglalkozott többé efféle semmiségekkel, de én sem. Ezzel a két szememmel nézhettem végig a köpcös, huszárfőhadnagyságára és vitézségi érmére oly büszke Feri bátyámnak a csont-bőrre sorvadását, beletörődő lehorgadását a leitmeritzi koncentrációs tábor levegőtlen, föld alatti tárnaműhelyében, ahol percekkel később letaglózta aztán valamelyik eszeveszett kápó.

Nem furcsa? Ha képzeletben magam elé idézem őket, mára apám is, de szinte valamennyi ismert ősöm fiatalabb nálam! Mi, Katikámmal együtt, összesen már a százhatvannegyediket tapossuk. Csak képletesen, persze, mert a páromat nyolcadik éve lesz, hogy tolószékbe szögezte a baloldalát lebénító agyvérzés, és én is inkább csak szédelgek-toporgok, amikor nem az Opelunk közlekedik helyettem s alattam. Áldott legyen az Örökkévaló Szent Neve – ezért is.

Bizony, minden felmenőm fiatalabb volt nálam, amikor elszólította őket a Kaszás, még Pista bátyám húzta a legtovább a közvetlen rokonságból, a dupla-hetesig, akár az a régi, ligeti kocsma, de már őt is jócskán lepipáltam. Ugyan, mi lenne, ha életkor szerinti öcskösként és hugocskákként most sorra elébem állnának? Elévült volna, jobban mondva értelmét vesztette volna mára apám minden kor-tiszteletre intő, bölcs figyelmeztetése?

„Ide vigyázz, fiam!" Hát ezt meg ugyan ki mondta? A kakashegyi Neuner-nagymama a régmúlt egy másik bugyrából hogy a fenébe bukkan elő váratlanul? Boglár, falúvégi fülledt augusztus, sárguló dombtető. A Balaton épp csak idecsillan odalentről, a rezzenetlen nyári lombokon át, a távolságtól s a szikrázó kontraszttól beszürkült, bárányfelhőket pipáló Badacsony alól. A kakashegyi házikó aztán minden, csak nem komfortos nyaraló. Vert falú, olajjal döngölt szoba-konyha csikó-vaskályhával. Szalmafüggönyös budi az udvarban, szegen himbálózó csutakkal, akinek nincs gusztusa rá, mehet a kukoricásba kapával. „ Távol kerülj ám a háztól, fiam, azzal az úri valagaddal – hangzik a vendéglátó szíves eligazítása –, ha már egyszer öreganyádra rányitottad az ajtót!" Józsi-sógorom szülőmamikája már csak ilyen hegyesnyelvű szász öregasszony volt, nem csoda, hogy hosszúra nyúlt, zajos élete során elfogyasztott férjből négyet is, s a gyerekek mindig az utóbb nevére irattak. Nagy lesz hát a kavarodás, ki örökli majd utána ezt a csodapalotát. A szocialista világfelfordulás nélkül biztosan közelébe se kerültem volna a hozzá hasonló, tarka népeknek, az erzsébetvárosi aszfaltkörnyék, ahol felnőttem, gyökeresen más világ volt. Hiszen urizáló apám meg Pista bátyám az erzsébeti, pacsirtatelepi esküvői ebédünkre, az Átlós utca homokdünéjére, a pestkörnyéket kiábrázoló térkép legeslegszélére is csak taxival találtak el nagynehezen. Ha legalább egy szál virágot hoztak volna! Szerencsére utóbb, annál jobban megszerették Katikámat meg a lurkókat is. Apukám már a tatabányai éveink elején biznyságát adta ennek, a bányásznapi vásárokra még bőrönddel, Topolinó nélkül, vonattal érkezett, s szuszogva rendre hozott nekik hol egy tálca krémest, hol egy vekni jó illatú, gyürkés, köménymag-kenyeret. Csak a kisebbik fiúnk rákosis keresztnevével nem tudott megbékülni soha. Hiába mentegettem utólag, hogy volt nekünk egy igazságos Mátyás királyunk is, a fiacskánkat rendszeresen Andrásnak szólította. De lett is aztán ijedtsége miatta! Egyik piacozó körútjára vitte magával akkor is, amikor egy meggondolatlanul előző Moszkvics a váratlan szembejövőtől megriadva árokba nem borította, utasostól. Andris-Matyinknak, szerencsére kutya baja se esett, csak apámnak kellett néhány hétig kimélnie magát, mert a kormánynak ütődve neki repedt el a bordája.

A vásározó-csavargó életébe azonban csupán belekóstoltatott minket. Egyszer, bányásznapra, a Piac-térre azonban nem csak kikísértük, de Katikám egy kis rábeszélésre, abban a nyitott, sárga strandruhájában maga is beállt, bemerészkedett a hevenyészve fölállított kirakatot helyettesítő nyers lócaasztal mögé, sőt. Apám jóvoltából még pénzt is keresett vele! Az öreg szerint olyan sok tarka, lüke falvédő nem kelt el soha, mint akkor, a látvány úgy odavonzotta a föl s alá hömpölygő, duzzadt tárcájú bányászok tekintetét. A mi öntudatos, minden elvtársi kitagadás ellenére is rozsdavörös, kommunista lelkünk a könnyen érkezett dohánytól sem szédült meg azonban később sem, s apukám halála után sem akartam elfogadni a magára maradt pótmamám ajánlatát, hogy vásározzak most már én az elárvult Topsijukkal. Szegény Gyöngyinek több se kellett, röviddel utóbb magára nyitotta a gázt. Ennek köszönhetően aztán – ez már egy új történet – Katikámnak igazi arany karikagyűrű került az ujjára, én azonban, immár nyolcvannégy éves fickóként is csak az eredeti, elvékonyodott ezüstöt viselem, de azt hűségesen.

Nesze nektek. Lám, összehordtam az én privát panoptikumom néhány morzsáját. Ezt is, azt is, kóstolónak. Akinek kedve támad, csipegethet belőle.

/Győr, 2011 novemberében/

http://www.feketejanos.hu/

Apám írta...

FEKETE JÁNOS

A bolond gróf

Avagy: Tolsztoj halála

Úgy fázott, hogy szikkadt csontjai szinte fájtak. Leheletével próbálta átmelegíteni azt a nevetségesen kiaszott, ráncoktól barázdált, majomszőrű, vén kezét.

Lám, az is megőszült, gondolta fogatlanul kuncogva, és a kámzsája alá dugta, majd összébb húzta alatta, a már rojtosra kopott, de valamikor sok-sok rubelért testére szabott medvebunda bekecsét. Nem volt kinek kárálnia, így hát csak magában zsörtölődött, hogy mindhiába dobálja, szórja ezeket a semmirevaló, cifra, külön-külön is fájó könyveket a kandallóba, egyiket a másik után, a sisteregve, nehezen pattogó tűz sehogyan sem tudott megbirkózni velük. Ráadásul a ritmust is rendre elvétette, de nyilván nem azon múlt, hogy a parázs mind egyre csak sírt meg senyvedt a hiábavaló küzdelemben, mintha a barbár könyvégetéstől ösztönösen riadna vissza, vagy egyszerűen azért, mert a bőrkötésű, kemény falatokat már nem tudta elrágni vásott szikrafogaival. Amikor aztán, szögletes mozdulatokkal meg-megpiszkálta az egymásra roskadó, s felizzva is csak kínnal lapokra bomló, megpörkölődött fóliánsokat, vagy az erőlködéstől lihegve mégis sikerült megráznia azt a fránya, akadozó rostélyt, a sercegő tűz csak akkor durálta neki magát. Ilyenkor, hirtelen, fickósan lobbant egy-egy kék lángot, s még fogást is vett az irományokon néhány pillanatra, de attól bizony egy cseppnyi forróság sem áradt feléje. A dermedten hajigáló elfehéredett ujjak sehogyan sem tudtak fölengedni.

Pedig a bolond gróf - akit csak így emlegettek a környékbéli, akaratuk és elborzadó keresztvetegetésük ellenére mégiscsak felszabadított jobbágyok, amikor azt a jó földjét ingyen próbálta rájuk tukmálni -, mintha épp erre vágyott volna, nemhiába kergette már régóta az atyafiak szeretetét. De hát az sem sikerült, mint ahogy végül is semmi sem. Azóta csak méreggel gondol vissza rá, hogy azt a világ-bosszantó, mégis jogos földosztást, orvosi közreműködéssel egyszerűen eszeveszettnek minősítették a furcintos családi fiskálisok, és a nemesi példának szánt akciót egy-kettőre sikerült megakadályozniuk, őt meg, kis híja, hogy bolondházba nem zárták.

Bizony, jó oka volt akkor a menekülésre. Csak az nem világos, hogy most meg mi ütött belé, s vén fejjel mi a csudáért vette, a maga számára is váratlanul, hazafelé az irányt. Elege lett a több éves barangolásból? Az erdei kunyhókból, hét napi járóföldről, ugyan miért kellett épp most visszarohannia, jóformán pihenő nélkül, kurta lábaival csak úgy szaporázva, mondhatni egy vágtában? 
- Az Igazsághoz való megtérés, a számvetés bizony nagy terv egy ilyen porszem embernek - hümmögte, s csöndben még háborgott is, noha tudta, hogy immár nem volt választása. - De egy kis meleget azért tán még megérdemelnék a Mindenhatótól, nem igaz, Uram? 
Hiszen már a magányba vonulását is az Igéhez igazította, amikor mindent félresöpört, s a Názáretire szegezett tekintettel (mások szerint, eszement holdkórosként) hagyta ott a vagyonát, a birtokát, a családját és mindent, amit odaföntről kölcsönbe kapott. Nemcsak fáradt tagjain, de főként az utolsó szárnypróbájaként, elfelé készülő lelkében érezte, hogy bizony nem halogathatja a dolgot tovább. Az Úristennel még időben el kell rendeznie az örök élet ügyét, hacsak nem akar végül is pert veszteni, s mindenről lekésve, már a pokol kapujában találkozni az Ítélő Bíróval. Ha igyekszik, talán még megengesztelheti valamiképp, mert az Úr kegyelme, szerencsére, végtelen. Hátha mégis azt a sóvárogva vágyott, fényes arcát fordítja majd végül is az annyi sokat tévelygett, s a rengeteg rábízott kincset oktalanul eltékozolt szelleme felé.

De már a fogadtatása is milyen rideg volt itt, az elhagyott fészekben! Jasznaja Poljana, a kihalt, ódon kastély, azokkal a szél tépázta, zsanér szakadt, billegve csapkodó, zsalugáteres ablakaival, bizony olyan kajánul kacsintgatott rá, akár egy elhagyott, de végre elégtételhez jutott, megkopott szerető. Mit is várhatott volna tőle? Azt kapta, amire számított, s ezt még csak nem is vehette senkitől zokon. A vaskapu zárját az évente rácsurgó hólé s a rozsda úgy megrágta már, hogy alig akart, nemhogy fölpattanni, de fölszakadni is, akár a slejm az ő harákoló torkából, amikor a töredezett lépcső vaskorlátjába fogódzva, a dudvával benőtt feljárón végre sikerült a tíz emlékezetes grádicson (stáción?) fölkapaszkodnia. Egy kis nekifeszülésre azért mégis engedelmeskedett a régi, hosszú szárú kulcsnak az a betyár, nyakas szolga, de a megerőszakolt fél-kapuszárny már sehogy sem akart megszelídülni, s végül megkenetlen kocsikereket mímelt. Nyögve, nyikorogva, keservesen tiltakozott még akkor is, akár ha egy elátkozott, kóborló, kóvály szellem bújt volna mögé.

Az éjszaka aztán olyan hirtelen zuhant le a világra, mint ilyenkor, késő ősszel szokott. A belső térben már alig látott, ki kellett tapogatnia, mi hogy esik kézre. Csak többszöri kísérlet után sikerült végre meggyújtania a fali kandeláber petróleumban gyökérző belét, és még hálát rebeghetett a Mennyei Atyának, hogy nem száradt ki fenékig, a nagy elhagyatottságban, az is. A tompán alásimuló futószőnyegnek már színe sem maradt, a réseken beszivárgott s leülepedett por annyira ellepett, elborított mindent. Az árnyként hazatért csosszanó csizmás léptei nyomán azonban fel-felrebbent, s néma, áldozati füstként bugyborékolt az a tompa szürkeség, ami a hajdani gyerekkor nádas-fürdőzéseire, s a zavarosban felkavarodó iszapra emlékeztette. A megriadt denevérek szárnycsapását, az évek óta már szünet nélkül zúgó, csimbókos fülével is tisztán hallotta, vagy hallani vélte, de furcsa módon, a látóterébe mégsem került egyikük sem. Hát ezek a betelepült idegenek maradtak volna itt az egyedüli lakók, ezek lennének a semmin fölfogadott múlt-őrzők a soknemzedékes ősi kúriában, ahová hátulgombolós kölyökkorától odaköti minden emléke, s ahol azok a cigányos, muzsikölelgető, víg tivornyák dívtak még nem is olyan rég?

- Csitt neked, te önhitt világmegváltó! Kárnak és szemétnek ítélek mindent, amit örököltem, meg amit tettem vagy akár írtam valaha is - intette le nosztalgiázó önérzetét, s zsidó vándorkalmárként hajlongva, csak mormolta-tagolta az Igét. Még a mellét is úgy verte, ahogy egykor azt a jaborovkai zsinagógában látta. 
A bőrkötéses könyveket, főművének kapcsos díszpéldányait azonban az ebédlő kristály-tükre mögé zárt rejtekajtó homályából már csak reszkető kézzel tudta előkaparászni. Torkában dobogott a szíve, ahogy gúlába rámolta őket. Némileg meglepte szűzi érintetlenségük. Legfeljebb az idő barnította meg az izsáki áldozatra szánt "legkedvesebb gyermekek" kötésének fényét egy kicsit. S szégyenkezve ismerte be, hogy édes fiairól azt sem tudja, hogy élnek-e, halnak-e, s hol: Moszkvában, Pétervárott vagy Párizsban talán? 
Az élete főművének érzett súlyos fóliánsokat aztán már zihálva, ölben cipelte tovább, a kandallóhoz, akár az elsőszülöttjét valamikor régen, a szúrós szemű ikonok sorfala közt, a füstölőt lóbáló, aranystólás, s a keresztvizet lendületesen locsoló pópa elé, akinek még a gyűrűjét is megcsókolta akkor. 
Csakhogy az öröm azóta ürömre, ifjúságának összes reménysége merő keserűségre fordult. Csípős epeváladék türemlett föl a nyelőcsövén, ahogy ott imbolygott a súlyos kettős-teher alatt. Egy-két könyv kicsúszott a kezéből, s kipotyogott abból a rendetlen, egymásra hányt rakásból. A csuszamló legkedvesebbek most meg váratlanul emlékezetébe idézték a park tavának hajdani, kurjongatós, tavaszi lehalászásait, amikor - amelyik befogott hal még képes volt menekülni a szakadozott varsából - az utolsó pillanatig megpróbált ellene szegülni végzetének. Felötlött benne: csak nem sejtették meg ezek is a rájuk váró pusztulást, a csúfos tűzhalált?

De hogy ez még fájni is fog? Furcsa, erre tényleg nem gondolt idáig. Mintha most már egyedül csak a szívét perzselte volna a kandalló könyörtelen, szúrós parazsa. Belső szeme előtt egy pillantás alatt lejátszódott mindaz, ami ehhez a csodálatos könyvhöz, utolsó nagy művéhez, talán a legnagyobbhoz kötötte. A szerelmek és kínok, amelyek a megírására késztették. A tíz évi napi tizenhat órás körmölő munka, amit beleölt. A világot jobbító szándéka, amit belefércelt a történet sűrű szövetébe. A lázadás és a kaland édessége. A "ki, ha én nem" és a "majd én megmondom" bűnös varázsa.

- Ez is, az is semmirevaló - ismételgette konokul Bölcs Salamon prédikátori szavait a szíve fölött hordott Bibliából, de az isteni nyugalom, a Békesség Szelleme csak nem akart rászállni, hiába vállalta ezt az egész, szent és füstös operációt. - Hát meddig kísértesz még, gonosz ördögi hatalom, te evilág istene? Jézus nevében, hagyd már békén Isten gyermekét! Mikor szabadulhatok tőled-belőled, végre-valahára! Irgalom Atyja, ne hagyj el! Mi kell még, hogy visszafogadj? Hiszen láthatod, egész életemet hurcolom eléd áldozati ajándékul, s mindenemet, ami kedves és fontos volt számomra, zokszó nélkül vetem a tűzre, Teérted! 
Jajkiáltását a csupasz falak sötéten és tompán visszhangozták, de válasz sehonnan sem érkezett.

- Jaj nekem! - nyögdécselt újra meg újra, majd a hangja aggastyánévá vékonyodott, s reményt vesztve, szinte sikongott már, az arcát pedig zokogva temette a tenyerébe. 
A lelket bénító Nagy Mindegy csuszamos hínárja kezdett a szívére fonódni, s ez a maradék egyensúlyából is kipenderítette. A kandalló téglafalának tántorította, még a feje is koppant, s nagykarimás, csúcsos kalapja a fél fülére borult. Ám ekkor valami felfoghatatlan, furcsa dolog történt vele. Mintha egy angyal röpült volna el fölötte.

A bolond gróf a roskadó tölgy, reménykedve emelte tépázott koronáját s tekintetét a láthatatlan felé. A gomolygó sötétségben, túl a csapkodó szárnyú denevérek birodalmán, a rozzant tetőszerkezeten keresztül, váratlanul fölfedezett egy, először csak pislogó, majd mind fényesebben rá ragyogó csillagot. Hogy az a vakító, pulzáló fény miként jutott be a végtelen űrből, a harmadik égből, s milyen réseken át? Csak nem ez lenne már a beígért s végre megért túlvilág? De hamar felismerte, hogy bizony, itt tántorog még a földön, mert csak egyféle fejtartásban volt képes megőrizni a csodás, szikrázó látomást. Ha csupán egy millimétert is kimozdult a helyéről, az nyomban tovatűnt.

Óvatosan és nagy ravaszul kibalanszírozta tehát, hogy mindig láthassa - de jó, hogy sikerült! Aztán egyik pillanatról a másikra újra hátulgombolós kisfiú lett, s még csak nem is csudálkozott rajta. Vitya nagyapa kabátjába két kézzel fogódzott, s a nyakát feszítve ámult a magasba, ahol az először látott cirkuszban, a csíkos trikós, nagy bajszú kötéltáncos egyensúlyozott. Piros napernyőjével addig billegett-rugózott a halálos csend és a feléje vicsorgó, csattogó fogú, éhes oroszlánok porondja fölött, amíg a kifeszített drótra rá nem tudott ülni, majd el nem feküdt rajta. Most aztán vén korára addig kell ügyeskednie neki is, hogy óvatosan fél térdre ereszkedve, aztán lassan leguggolva, majd a szőnyegen elfeküdve is belekapaszkodhasson abba a váratlanul fölvillant reménysugárba, amire egész életében vágyott, áhítozott...

Csak tavasszal találtak rá a környékbeliek, akik alig mertek belépni az elhagyott főúri kastélyba, mert féltek a gonosz szellemektől, és furcsállották a kitárt kaput. Az ebédlőbe érve aztán ugyan meglepődtek. Még csak nem is a tűzteret betöltő papírhamun vagy az orrfacsaró bűzön. Gazdájukat, a rég kihűlt kandalló tövében ugyanis vastag, fehér pernye borította tetőtől talpig, de az a múmia még akkor is mosolygott.

- Hát előkerült végre, de hogy éppen így? - csóválták a fejüket, és megszokásból percekig hajlongtak, meg jajongtak felette tompán: Isten könyörüljön a szegény meggárgyult uraságon! Valamelyikük rázendített aztán egy temetési zsolozsmára, amit együtt fújtak azon a hamis hangon, amit még, ki tudja, hányadíziglen örököltek apáiktól. - Hajjajajajj, hajjajajajj! 
A gondolatukban pedig ezt az egész, beláthatatlan, óriási birtokot siratták, mely széle-hosszában mind az övé volt.

És senki sem értette, hogy mit, hogyan, miért. Természetesen az sem fordult meg a bozontos fejekben, hogy tulajdonképpen mi lett a sorsa az áldozatra szánt Izsáknak, ki a bölcs és ki a bolond, kiért halt meg s támadt föl harmadnapra Krisztus, meg hogy kinek a jussa végül is az örök élet. Azt meg végképp nem jutott eszükbe megkérdezni egymástól, hogyha bármelyikük egyszer majd arra a végső, messzi útra kel, Noé fiai közül ugyan ki nyughat meg, Izrael atyjának, Ábrahámnak könnyeket felszárító meleg kebelén.

 

(Ezredvég, 2001/11. sz.)

 

Nincs több

köntörfalazás!

A MEASZ-t, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták

Szövetségét - immár másodszor és gyakorlatilag

anélkül, hogy tiltakozást váltott volna ki - körünkben

meggyalázták -

http://navigator.nolblog.hu/archives/2011/11/15/Idokozi_2_forduloja/

(1., 5. és 7. komment). Hasonló passzivitás fogadta,

amikor szóvá tettem, hogy a honi nácik által

meggyilkolt, finom verselésű nemzeti költőnk, Radnóti

Miklós halhatatlan emlékét használta fel

kommunistázásra egy magáról megfeledkezett mai

magyar író:

http://navigator.nolblog.hu/archives/2011/11/11/Ez_borzaszto/

Ily módon beletiportak minden olyan magyar ember

kegyeleti érzéseibe, aki gyászolja a holokauszt

mártírjait, aki a holokausztot a magyar nemzet

tragédiájának tartja, amelyért felelős az akkori

magyar állam, sőt a kortárs magyar társadalom

jelentős része is. A bloggazda ekként megnyilvánuló

illetőket nem is kíván beszélgetőpartnernek, mert a

gyalázat nem vitatéma. A bloggazda maga szabadul meg

az efféle "vitapartnerektől". Nem kár értük, hiszen

nemcsak rombolják a tisztességes postokat, hanem már

lesüllyedtek az általános erkölcspusztítás szintjére.

Ők szembefordulnak minden nemes törekvéssel, amely

civilizációnk, benne hazánk, megvédését szolgálja a

nácizmustól, a fasizmustól, a rasszizmustól, a

romaellenességtől, az agresszív nacionalizmustól, a

sovinizmustól, az irredentizmustól.

Nem sajnálom, ha most következő bejelentésem

nem fog köztetszést aratni. Kérem, én nem játékból és

nem magány miatt csinálom a közéleti blogolást.

Blogbejegyzéseim pontozását már korábban

megszüntettem, azonban a NOLBLOG jobbratolódása

folytatódott, ezért - hosszabb megfontolás

eredményeként - megszüntetem a kommentelhetőséget

is. Tudom, mit érnek írásaim, semmit nem veszítek az

itteni visszacsatolás elhagyásával. Másutt is, más

közönség előtt is megjelennek és/vagy elhangoznak

munkáim, van tehát egybevetési lehetőségem bőven.

Nem tagadom, tápláltam illúziókat, amikor

blogtevékenységemet elkezdtem, mára azonban, be kell

látnom, egyre erősebb undort vált ki belőlem, amit a

NOLBLOG-on politikai tekintetben nemegyszer

tapasztalok.

Elkerülhetetlen beismernem, akármennyire nem

akartam róla tudomást venni, e blogfelület is követi

Magyarország jelenlegi, remélhetőleg csupán

epizodikus morális és politikai züllését. Bármennyien

rám zúdulnak e szavaimért vagy jeges hallgatással

öveznek majd értük, megállapítom: itt a NOLBLOG-on

is - liberális és burzsoá szocialista részről ugyancsak

- a demokrácia elárulása (mind a polgári, mind a

kommün típusúé), a kommunistaellenesség, a kapitulálás

a szélsőjobboldal előtt elérte azt a határt, amin túl

nincs többé helye semmiféle kompromisszumnak vagy

taktikázásnak.

Jesua rabbival, illetve Jézussal szólva elérkezett annak

az ideje, hogy az igen legyen igen, a nem pedig nem.

A NOLBLOG-on is és a NOLBLOG-on kívül is.

Ui. Megjegyzem, bejegyzéseimnél a szimpátia vagy antipátia jelzésének egy módját meghagyom. A "Tetszik" link használatát (a post szövege alatt baloldalt).

MONDJ NEMET

A

SZÉLSŐJOBBRA!

Együttműködés

a szélsőjobbal?

Budapest II. kerületében

november 27-én tartjuk

meg az időközi

országgyűlési

képviselőválasztás

második fordulóját.

A kerület demokratikus érzelmű polgárainak nem

közömbös, ki lesz az új képviselő. Különös

tekintettel arra, hogy Tarlós István FIDESZ-KDNP-és

főpolgármester a közelmúltban rászabadította az Új

Színházra az antiszemitizmusáról egész Európában

ismert Csurka Istvánt és a nem különb Dörner

Györgyöt, megrendítve mindannyiunkat abban a

hitünkben,

hogy a kormányzó pártok számára fontos a demokrácia.

De mi a helyzet az

ellenzéki pártok

jelöltjeivel?

Karácsony Gergely, mint az LMP parlamenti

frakcióvezető-helyettese júliusban meglebegtetett

egy együttműködési lehetőséget a szélsőjobbal. Ettől

a kijelentésétől a Magyar Parlamentben kizárólag az

MSZP határolódott el.

Az LMP a II. kerületben Karácsony Gergelyt indítja

képviselő jelöltként. Az MSZP a független jelöltet,

dr. Lévai Katalint

támogatja.

A MEASZ - mint az a szervezet, melynek alapító

tagjai hősiesen harcoltak a II. világháború idején a

fasizmus ellen -, már tapasztalta,

hogy a szélsőjobb parlamenti megerősödése

fasizmushoz, háborúhoz vezet.

Ennek tudatában vitára

hívjuk e két

képviselőjelöltet:

Dr. Lévai Katalin MSZP által

támogatott független képviselőjelöltet és

Karácsony Gergely

már parlamentben lévő LMP-és képviselőt. A vita

vezetésére felkértük Hanti Vilmost, a MEASZ

elnökét.

A vita időpontja és helyszíne:

2011. november 17., csütörtök 17:00

óra | Budapest, II. kerület, Kacsa u.

22.

Várunk minden demokratát!

A MEASZ II. kerületi Szervezete

Avagy a Demokratikus

Koalícióé...

Az imént olvashattunk egy postot, amely állított ezt-azt a marxizmusról, a kapitalizmusról, a mai magyar baloldal dolgáról és sok mindenről, talán Málcsi néni térdkalácsa nem került szóba: http://geo.nolblog.hu/archives/2011/11/13/Baloldal_es_a_jovo/

Néhány kritikai észrevételt fűzök e blogcikkhez. A könnyebb értés érdekében, szokásomtól eltérően, gondolataimhoz most nem idézem be külön-külön a kifogásolt szövegrészeket, azokat az olvasó, meggyőződésem, a fenti link révén bármikor - az utalások egyértelműsége mentén - maga megleli.

Marxot a burzsoá szocialista baloldal (itthon: DK, MSZP) nem tekinti mérvadónak, sőt valójában szakított vele, a rendszerkritikai pedig egyáltalán nem kezeli dogmaként. Aki ennek ellenkezőjét hangoztatja, csúsztat, manipulál, a tőke uralmának védelmezője.

A technikai fejlődés következtében valóban állandóan nő a szükségletek köre. Sőt a régi szükségletek kiesnek a körből. Azt senki nem állította, és állítja, hogy a szükségletek teljesen és véglegesen kielégíthetőek. Viszont Marx is csak azt mondja, hogy a szükséglet szerinti elosztáshoz az kell, hogy a munka ne kényszer, hanem életszükséglet legyen. Új embertípust feltételez.

A szerző (Geo blogger) szerint el lehet képzelni olyan esetet, hogy az automatával előállított termékhez nem kell munkás, nem kell bér, nem kell a „V”. Valóban, a tőkés vállalkozók szívesen hivatkoznak a technikai költségekre, korunkban az automata gépekre. Ellenben, tegyük fel a kérdést, a tőkések miért törekednek a bérköltségek csökkentésére, a létszám csökkentésére, hiszen valóban a munkás és alkalmazott a béréből vásárol, realizálja a tőkés profitját. Csakhogy nem ez a profit realizálásának egyetlen módja. Léteznek nagy állami megrendelések, fegyverkezés, fegyverkereskedelem, háborúk, a világgazdasági félperiféria és a periféria kizsákmányolása.

Továbbá: munkaerő nélkül az egész termelési folyamatban nincs termelés. Az összes automatát szellemi és fizikai munkával állítják elő. Mi történik, ha ezt a tőke nem veszi figyelembe? Válság indul el. Például, automatizáció révén tömegével állították elő az autókat. Az autóipar viszonylag kevés munkaerőt alkalmazott. A munkások bizonyos idő után nem tudták megvenni a drága autót. Segített a bank. Akár 10- évre hitelt is adott fedezet nélküli pénzből is. Ez sem volt elég, elbocsátották a dolgozók jelentős részét. Azonban a munkanélküli nem vesz új autót. Csökken a profitrealizálás. Bizony, ez kikerülhetetlenül vezet a kizsákmányolás növeléséhez és a válság éleződéséhez.

Az 1929-33 –as válságban nem a szociális gondok megoldása volt a fő cél , hanem, hogy a New Deal – segítségével államkapitalista fordulattal megmentsék a tőkés vállalatokat.

Naiv dolog Geo javaslata, hogy a liberálisok, a balosok, meg a jobbosok kössenek olyan társadalmi szerződést, amely majd csökkenti a tőke-munka ellentétet, a politikai hatalom is békés lesz és a válság is megszűnik.

Befejezésül mégis idézek egy keveset, nem tudom megállni. A szerző egész gondolatmenetében az ún. szimmetrikus társadalmat szorgalmazza, amelyet megteremthetőnek tart efféle feltételek teljesülése esetén: "Csak a feleknek ... be ... kell látniuk – s ennek megfelelő szabályokat kell kialakítaniuk. /Dőlt betűs kiemelés eredetiben - navigator./" Később: "A „balosok” fogadják el, hogy a tőke, a profit nem automatikus kizsákmányolás..." Nos, az "igazságos", a "tökéletes", a "harmonikus" (itt: "szimmetrikus") társadalomról számos ábrándozó, sokszor részletekbe menő leírás született már a történelemben, kezdve Morustól, Campanellától. Aztán valahogyan, valamiért, de inkább a társadalom objektíve létező érdektagoltságán, osztálystruktúráján, no meg a termelőerők, meg termelési-érintkezési viszonyok adottságán, ezek mind meghiúsultak. Utópiák voltak. Felelevenítésük - ilyen-olyan közvetett módon - csak azt szolgálja, hogy hiteltelenítse a Marx óta létező, nem utópikus, hanem tudományos társadalomelméleten alapuló baloldali antikapitalista mozgalmat (ma is tart, az államszocializmus bukása dacára). A valóban szimmetrikus, mert tőkeviszony, piac, kényszerű munkamegosztás, tulajdon, osztályok és állam nélküli, elidegenedésen felülkerekedett, ténylegesen közösségi (más néven: kommunista), szabad termelők önkéntes közösségeire épülő társadalomra törekvő mozgalmat. Ezért hirdetik, mint e szerző is, hogy kizsákmányolás híján szintén létezik tőke, létezik profit... Kérem, ez ősrégi burzsoá trükk.

Jelen kritikai megállapításoknál a témában még mélyebbre hatol a két társadalomtudós (Szigeti Péter és Krausz Tamás) és a teológus közti beszélgetés (Ruff Tibor) -

Marx és Lenin igazi arca (2011.11.05. 20:05)

- az ATV Tabuk c. műsorában (vezeti: Havas Henrik), ráadásul közérthető nyelvezettel: http://atv.hu/videotar/20111107_tabu_2011_11_05

Mi köze a "kommunizmusnak"

Radnóti mártíriumához?

Az is szörnyű, amikor a mártír Ságvári

Endrével kommunistáznak. Dehogy Radnótival

is? Hová (agy)lágyul a világ?

Ha ezt bárki megmagyarázza, akkor érteni vélem e most feltűnt post szerkesztési értelmét: http://onagy.nolblog.hu/archives/2011/11/11/Megsatni_a_gdrt_belelni_ket/

Egyébként meg, csak úgy mellékesen, nem a kommunizmus "dőlt be" (isteni ez a blogszleng...), hanem a kelet-európai kommunista rendszerek, helyesebben mondva, kommunista pártdiktatúrák, egészen pontosan fogalmazva, az államszocialista rendszerek szenvedtek vereséget, majd omlottak össze.

Ha nem lenne az alaptéma oly tragikus, azt lehetne gondolni, hogy a blogbejegyzés szerzőjéhez úgy tapad fanatikus antikommunizmusa, mint Móriczkához érdeklődése az élet egy bizonyos dimenziója iránt... Így azonban inkább azt jegyezném, hogy szerzőnk a kommunistaellenesség Cato cenzora. Csak emlékeztetőül közülünk azoknak, akik régen tanulták:

Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.

Persze, ha valakinek azonos az osztogatnak és a fosztogatnak, a radiátor és a gladiátor, a kombináció és a kombiné...

Nos, én is fáradhatatlan vagyok az ismétlésben, különösen azért, mert én azt ismétlem, amit a történelem igazol (legalábbis a mérvadó polgári történészek által is vallva). Íme, az "irodalomkutató" íróblogger figyelmébe is néhány gondolat, igazság, arról, hogy miért minősíthető tudatlanságnak (avagy rosszhiszeműségnek, csúsztatásnak stb.) az állítás, illetve sejtetés, miszerint a nácizmus és a sztálinizmus (a despotikus államszocializmus) egy kalap alá vehetők lennének.

A nácizmus, már mielőtt megragadta volna a hatalmat, nyíltan célul tűzte ki számos nép és népcsoport leigázását, megsemmisítését (vö. Hitler: Mein Kampf), a kommunista vezetés viszont – legalábbis eleinte – a szabadság-egyenlőség-testvériség voluntarista kiteljesítésével próbálkozott. Ám még a despotikus államszocializmus szakaszában sem „realizált” a holokauszthoz hasonló szisztematikus, csecsemőktől az aggastyánokig minden ember elpusztítására törő népirtást. (A fiatalabb olvasóknak magyarázatként, értelmezésként – nem mentségül. A náci faji terror elől tényleg nem volt legális menekülési lehetőség. Az osztályterror elől ellenben – igen. Ha nem is garantáltan, illetve normákkal szabályozva.)

A helyes ítéletalkotás tekintetében rendkívül fontos szempont, hogy a kommunizmus/marxizmus elmélete és állami intézményesülése egymással nem esik egybe. Döntő jelentőségű, hogy esetében – ellentétben a nácizmussal – az elvek és a gyakorlat viszonyát nyilvánvaló és mély hasadás uralja. Az ellentmondás kibékíthetetlenségét az államszocializmus pártelitje igyekezett tagadni, a mindenkori ellenzéke pedig – attól függően, hogy a kritikában hová helyezte a hangsúlyt, a megreformálásra vagy a megsemmisítésre – hol túlnyomatékosította, hol meg lekicsinyelte. Ez a sajátosság alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy az államszocializmus kitermelje önmaga meghaladásának belső mozgatórugóit. Tudniillik – eltérően a nácizmustól/fasizmustól – a benne foglalt elvi célok valóban progresszívek, az emberiség örök ideáit testesítik meg (kizsákmányolás nélküli, elidegenedésmentes társadalom, gazdasági egyenlőtlenség által nem korlátozott szabadság, a közösség és individuum szerves egyensúlyának megvalósulása). Végső soron ezért lehetett dinamikusabb a fasizmusnál. Ezért szembesülhetünk a történelem fintorával, miszerint Kelet-Európában az államszocialista kísérlet – minden visszássága és bűne dacára – tett annyit a feudális béklyók és zárványok eltüntetéséért, mint a maga korában a Nagy Francia Forradalom, hiszen a Dózsa trónusával/kozák kancsukákkal jobbágyi alázatba égetett/vert népben pontosan az „Átkos” ébresztette fel tömegméretekben a méltóság igényét, még ha paradox módon is (amely büszkeség aztán elvezetett – hogy hazai példát vegyünk, de a sort indíthatjuk Kronstadttal is! – 1956-hoz és annak kisugárzásához).

Az elvek és a gyakorlat egymásnak feszüléséből következett az is, hogy – éppen a kommunista elvek megvalósulását reklamálva – számosan kommunistaként lázadtak fel, és fordultak szembe a hatalommal, míg a náci államon belül az elvek efféle számonkérésére – talán a Röhm-puccs kivételével – nincs példa. (A Hitler-ellenes Fehér Rózsa csoport egyértelműen elutasította a náci eszméket, az 1944. július 20-i merényletbe torkollott összeesküvés esetében pedig talán csak a vezetőt, Stauffenberg ezredest befolyásolhatták efféle tagadások is.) Ezzel szemben nálunk a panteonban helye van a kommunista voltát a siralomházban se megtagadó Angyal Istvánnak, az Auschwitzot túlélt, majd mártír 1956-os felkelőparancsnoknak vagy Nagy Imrének és még sok más kommunistának...

A mindkét rendszert jellemző „tudategyengetés” sem egyforma. Például az államszocializmus nem egy olyan műalkotásnak és programcsírának adott teret, amely a dosztojevszkiji „megalázottak és megszomorítottak” pártját fogta. Volt némi helye a társadalom önreflexiójának, még ha manipulált/tűrt megoldásokkal is. Ellenben, mikor volt a nácizmusban a gyengébbeknek vagy fogyatékosoknak és egyáltalában a hátrányos helyzetű embertársainknak a figurája pozitív? – leölte őket, a holokauszt főpróbájaként…

Említést érdemel, hogy a náci/fasiszta jellegű modernizáció mindvégig és szervesen háborúra épült, ugyanakkor az államszocializmusnál ezt a kapcsolódást ilyen általánosnak és folyamatosnak nem találjuk (úgy is fogalmazhatunk, hogy a háború az egyiknél cél, a másiknál eszköz). További történeti tény, hogy a sztálini Szovjetunió nélkül nem szabadultunk volna meg a fasizmustól. Dacára, hogy Hitler hatalomra jutását a sztálinizmus bizony elősegítette (harc a „szociálfasiszták” ellen, a „minél rosszabb, annál jobb” elve stb.), ám a történelem így zajlott.

Hogy lehetne hát azonos a nácizmus a kommunizmussal (államszocializmussal), amikor az előbbi felgyújtotta szinte az egész világot, romba döntötte – kevés országtól eltekintve – teljes Európát, míg az utóbbi hagyott kiutat önnön magából, megteremtve a modern kapitalizmus történelmi előfeltételeit Kelet- és Közép-Európában, úgymint: az eredeti tőkefelhalmozás kiteljesítése, az iparosítás és az urbanizáció végigvitele, a feudalizmusból örökölt kötöttségek radikális feltépése, a falu civilizálása, a társadalmi mobilitás meglódítása, a tömegoktatás létrehozása, a társadalmi struktúra megváltoztatása (vö. a „take off” szakasz az amerikai közgazda tudós Rostownál és az állami szerepvállalás angol kollégájánál, Gerschenkronnál).

A konkrét történeti helyzet egyenesen parancsolja a társadalommal szembeni erőszak szerepének általános megvizsgálását az államszocializmusban, különös tekintettel arra a körülményre, hogy e formáció ez ideig a félperifériás viszonyok bázisán létezett csak és vallott végül kudarcot.

Köztudott, hogy az államszocializmus kudarcának, helyesebben vereségének lényegi oka végső soron a társadalmi alap és felépítmény egymásnak meg nem megfelelése. Ez magyarázza történetében az erőszak kikerülhetetlenségét is. A felépítmény külső erővel próbálta magához formálni az alapot, s minél aktívabban törekedett rá (akár elnyomással, megtorlásokkal, akár a piaci érintkezésnek tett engedményekkel), annál inkább maga teremtette meg a feltételeket, hogy ez a vele ellenséges alap (valóságos gazdasági motivációk és társadalmi beállítódások) újratermelődjön.

Az államszocializmus értelmezését generálisan torzítja el egy módszertani elv, történetesen az, amely ezt az átmenet átmenete társadalmi képződményt a kifejlett kapitalizmus demokratikus uralmi követelményeivel, a polgári demokráciával, a polgári alkotmányossággal, a burzsoá jogállamisággal veti egybe, holott amíg a feudalizmusból való átmenet nem fejeződött be, amíg a tőkeviszonynak a polgári forradalmakat követő, hosszú történeti szakaszt kitöltő (száz években mérhető) politikai kiteljesedése nem ment végbe, bizony a demokrácia igen korlátozottan működött, akár a választójog cenzusos jellege miatt, akár a parlamentarizmus kialakulatlansága következtében. Sőt, ez is szempont, a polgári forradalmak heves pillanataiban se általános, egyenlő és titkos szavazással döntött az adott társadalom, hanem kizárólag a politikailag aktivizálódottakból a forradalom híveinek akarata, a közvetlen demokrácia erőszakja érvényesült, nemegyszer kifejezett brutalitással. Tehát, feltételezhető, a lakosság kisebbsége gyakorolt hatalmat a többség felett – még a klasszikus népi megmozdulások alkalmával is.

Végezetül, hogy ne felejtsük. Amennyiben a kommunista szovjet Vörös Hadseregnek sikerül menetből felszabadítania Budapestet, akkor a Költő megmenekül. (Apám - az akkor 16 év/180 cm/37 kg paraméterű - kamasz éppen ezért maradhatott életben a csehországi koncentrációs táborban, mármint az Ivánok időben érkezésének köszönhetően.) Hát ennyi köze van a "kommunizmusnak" e tragédiához. Akiket Onagyz gyaláz, kiverték a nácikat és a nyilasokat Magyarországról. Nélkülük nem lehetett volna legyőzni a fasizmust. Ez az alapigazság. Minden többi tény ezt az összefüggést árnyalja. Ami természetes is, hiszen semmi se fehér-fekete.

Antikommunista mániák meghaladására ajánlom még saját ihletésű imámat.

Hozzád fordulok Örökkévaló, segíts nekünk, hogy megtaláljuk nyugalmunkat a halottaink emlékében.

Téged kérlek, az Egyetlent, akinek minden lehetséges, hogy bocsáss meg mindazoknak a magyar, valamint német katonáknak, akik gyönyörű Duna-hídjaival ékes Budapestünket a hitleri birodalom és a nyilasok uralta országrész oldalán a felszabadító szovjet csapatok ellen  védték, és életüket vesztették.

Részesítsd kegyelmedben apáinkat és nagyapáinkat, a nemzetpusztító Szálasi Ferencre parancsból vagy önként esküt tett honvédeket, de a Wermacht- meg SS-állományúakat is, akik e hiábavaló viaskodás végnapjaiban próbálkoztak kitöréssel, s az akkor még a Gonosz birtoklása alatt lévő területek elérése helyett elestek. Mert áldozatok ők mind, ha nem is mártírok!

Ugyanezt a kegyelmet azonban, mint igazságos Isten, bizonyára nehezebb lesz kiterjesztened közülük azok lelkére, akik civilt vagy hadifoglyot öltek, bántalmaztak, netán megaláztak, kiraboltak, továbbá azokra, akik őszinte bűnbánat nélkül végezték be földi sorsukat. Még azoknak is bocsáss meg, kérlek, akik zsidónak minősített embertársaikat, szintén anyáinkat-nagyanyáinkat, apáinkat-nagyapáinkat, a Jézus népéből származókat(!) gyilkolták, kínozták vagy deportálták (kivált ha aggastyánokat, öregasszonyokat, nőket, gyerekeket, kisbabákat, kórházi betegeket!), meg azoknak is, akik ezt ráadásul nem önnön életüket féltve, kényszerítve tették. Áraszd ki a kegyelmedet még azokra is, akik ezeket a szörnyűségeket személyükben ugyan nem követték el, ám ezek megtörténtét némán, ellenállás nélkül, illetve a tiltakozás legapróbb jelét se mutatva, a kitaszítottak iránti könyörületesség vagy együttérzés keresztényi kötelezettségét maguktól teljesen elhárítva tűrték. Sőt mindannyiuk azon utódaira is, akik a társadalom lelkiismereti önvizsgálata elől elzárkóztak vagy a mai napig elzárkóznak.

És végül azért is fohászkodom Hozzád, Urunk, hogy nézd el a bűneit a szovjet hadsereg (és szövetségesei) több százezer, a magyar földnek a náci-hungarista megszállók kezéből való kiostromlásakor elesett harcosának is, akik ezt a számunkra felszabadító háborút megharcolták.

Hála és dicsőség neked Urunk, hogy tudtál találni

embereket a fasizmus, a Gonosz ellen! Ámen!

A könyörgés befejeztével tegyük fel a kérdést: vajon

kiknek az oldalán állt az igazság a második

világháborúban? Ha erre szívvel-lélekkel tudjuk a

választ, nem lesz gondunk a másik felelet igazságának

átérzésével sem. Ami így szól. Minden halott

pótolhatatlan veszteség a hozzátartozóknak. Ellenben

rossz ügyért, a Gonosz pártján meghalni - még ha az

oda felsorakozás kiszolgáltatottságból volt is -

semmiképpen nem hősiesség, legfeljebb bátorsággal

elegy tragédia.

Azonosak-e egymással az olyan fogalmak, mint

a polgárháborús vérveszteség, a katonahalál (benne a hódító

háborút folytatók harctéri halála és a hadifoglyok – akik,

ráadásul, ugyanannyira ellátottak, mint fogva tartóik saját

civil lakossága – nem szándékosan előidézett halála), a

népirtás és a saját nép – megbélyegzéssel, megalázással,

munkából-állásból-iskolából kiebrudalással, tulajdontól

megfosztással, személyes tárgyak elrablásával, lakásból-

házból kiűzetéssel (azok kifosztásával) előkészített –

irtása fogalmak? Van-e közöttük különbség – gyászolásuk

publicitása és dramaturgiája tekintetében? És bármelyikre

érvényes lehet-e a nem közösségi jellegű gyilkosság

magánveszteségének gyászmódja?

Közös sorba rendezhető-e a hős, az áldozat, a passzív, a

cinkos, a közreműködő, az aktív segítő (asszisztens), az

üldözést-rablást-gyilkolást parancsnokoló? Még ha a földben

nincs is különbség anyag és anyag között. Hiszen feltárván

bármely jelöletlen sírt, ember nem mondja meg - ráutaló

tárgyi leletek és orvosilag értékelhető nyomok híján - a benne

kallódó csontokról, gyilkos vagy áldozat mészvázát képezték-

e...

Emberek, ne veszítsük el a maradék

józan eszünket! Hát nem tisztább ügy most

tiltakoznunk, mint utólag szégyenkezni

szemet hunyó, netán cinkos restségünk

miatt?

Ui. Akad-e (és hány) bátor blogger a határban e post mellett kommentelni? (Onagy Zoltán reagálása viszont az, hogy valahányszor bejegyzem hozzá e kritikai blogírásom akárcsak csupasz linkjét, amint meglátja, nyomban törli...)

Hódolás az önimádatnak, talán közhasznúan...

A minap elém került egy négy és fél éve megjelent újságcikkem, és bizony - igazából - nem volt kellemetlen megint elolvasnom. Ugyanis az sejlik bennem, hogy nárcizmusom ápolásának, hiúságom legyezgetésének kétségtelen ténye mellett - esetleg - nem kizárólag szerénytelen szerénységemnek lehet érdekes az itt fogalmazott vélekedésbe ismét belegondolni. Mert az írás legfontosabb fölvetése, a Magyar Szocialista Párt szétdarabolása azóta elkezdődött, és Gyurcsány Ferenc (meg egy tucat politikai barátja) kiválásával betetőződni látszik. Igaz ez az elképzelés nem néppártokról, hanem a társadalom osztály-, illetve rétegstrukturáltságához szorosan tapadó politikum-szerveződésről képzeleg és ebben több esélyt adok a polgári demokráciának országunkban, mint jelenleg. No meg azóta jómagam is végrehajtottam visszaradikalizálásomat valóban marxi-lenini kommunistává (amely pozícióból egyébként annak idején bíráltam az államszocialista kincstári ideológiát).

Ekként aktualizálva kínálnám közmegfontolásra az alább következő, leporolt kis anyagot.

Nevezzük annak, ami

Gyurcsány Ferencnek alapjában véve igaza van. Mert Magyarországon a lényegi politikai ellentét tényleg a modernizációpártiak és a nacionalista elzárkózás hívei között feszül. Miért olyan göcsörtös akkor a miniszterelnöki álláspont elfogadtatása?

Fekete György| Népszabadság| 2007. március 16.

Nos, úgy vélem, a kommunikációs siker nem pusztán az ügyességen és a közvetítő személyek kellemetességén múlik, hanem legalább annyira a tárgyszerűségen. Konkrétabban: nevezze magát Gyurcsány és pártja annak, ami! Meggyőződésem, hogy kevesebben utasítanák el őt, ha kimondaná: "Nemcsak a munkásfiúi létet hagytam el, hanem a tudatom, a gondolkodásom is a nagypolgáré már. Miniszterelnökként is. Ám, amit ma a hazai nagypolgárság akar, bizonyos szociális ellensúlyokkal, az a legjobb az országnak!"

Ha Gyurcsány ezt megteszi, nem szükséges ideológiai akrobatamutatványokkal lengedeznie Kádár János és Nagy Imre, Bibó István és gr. Bethlen István hagyatéka között. Ekként azt se kellene bizonygatnia, hogy korunk legfontosabb társadalmi képletét nem a bérmunka és a tőke, hanem a fejlődni tudók és a lemaradók közti viszony jelenti. Az emberek zöme hajlik elismerni, tisztelni a sikert. Fejet hajt az eredmény előtt. Olykor az irigység rovására is.

Hát az MSZP-vel mi lesz? Az már régóta egy konglomerátum, több csírapárt halmaza. Nyíljanak ki ezek a csírapártok. Alakuljon meg a nagy- és középpolgári Modernizációs Párt (kibővülve az SZDSZ-szel és az MDF-fel)! Meg a Kisvállalkozók és Kistulajdonosok Pártja. Ezt a két - a Fidesz valóban polgári mentalitású tagjai és szimpatizánsai előtt is - nyitott pártot támogassa a bérből és fizetésből élőket (természetesen a munkanélkülieket és a nyugdíjasokat) tömörítő - nevezzük egyelőre így - Fizetésükért Megdolgozók és Munkát Keresők Pártja, amely a klasszikus szociáldemokrácia talaján állva és a polgári demokratikus berendezkedés hasznosságát vallva igyekezne érvényesíteni (a megújult szakszervezetekkel) a modern bérmunkásság politikai, gazdasági és kulturális érdekeit. E három párt együtt jelenítené meg a korszerű hazafiságot a nemzeti szűkkeblűség politikai erőivel szemben.

Sokféle görcs feloldódna, ha nem akarnánk lenyomni az állampolgárok torkán, hogy szocialisták, szociáldemokraták hivatottak a kapitalizmus építését vezetni Magyarországon.

És mit tegyünk mi (a miniszterelnök baloldali ellenzéke), akik nem mondunk le a közösségi társadalom valamikori beköszöntének álmáról? Szabjunk határt - elsősorban a bérből élők pártja révén (és a különböző progresszív civil szerveződésekkel karöltve) - a munkaerő és a természeti környezet kizsákmányolásának, s védjük nemzeti értékeinket.

Állítom, a gyurcsányi álláspont történelmi távlatba helyezve is igazolható. Tudniillik, amíg a centrumkapitalizmus az ellenségeit is képes eladni-megvásároltatni, sőt sztároltatni (filmek, tv-sorozatok, romantikus regények stb. révén), addig az államszocializmus elnyomta megkérdőjelezőit. Ellenben a világgazdaság kevésbé fejlett peremterületei felé haladva egyre inkább csökken a valódi (az ún. szabad akaratból kötött) üzlet szerepe, s növekszik a megfélemlítés, az erőfölénnyel való élés szerepe a tőkés rend fenntartásában. Akármerre mozdul is a világ a tőkés renden belül, vagy azt áttörve: nyilvánvalóan az elöl haladókhoz közelítés a nemzeti érdek, nem a lecsúszás. Akkor is, ha a kommunizmust soha nem hozná el a történelem. Hiszen a szegénységnél és a politikai diktatúránál az elhülyült konzumélet is emberségesebb.

Ezt propagálhatná a kormány átszervezett kommunikációja. Esetleg az új - szintén szemrevaló - kormányszóvivő hölgy is.

Hogy végre ne avítt nemzeti ereklyékről, hanem arról folyjon kormány és ellenzék vitája, hogy mit és miként fejlesszünk vagy létesítsünk, hogy hol és mibe ruházzunk be. És minderre mennyi és milyen adót szánjunk...

http://nol.hu/archivum/archiv-439138

Szenes Hanna műveit több, mint húsz nyelvre fordították le, két ország tiszteli nemzeti hősként, Nagy Britannia és Izrael, a magyar állam nem, noha magyar volt és a magyar szabadságért adta az életét.

A DEGA FILM STÚDIÓ készített egy filmet „ANIKÓ” címmel Szenes Hannáról. A filmet november 6-án, vasárnap este 18- órakor vetítették az Izraeli Kulturális Intézetben (Budapest VI. Paulay Ede u. 1.) 

Szenes Hanna nevét Hannah Senesh-ként szinte az egész világon ismerik. Műveit húsznál több nyelvre fordították le, és ötven országban adták ki. Sorsa, helytállása tananyag. Izraelben érettségi tétel.

Szenes Hanna Budapesten született. Szenes Anikó néven. A budai úrilány az egyre fasizálódóbb Magyarországot elhagyta, Palesztinába ment, hogy részt vegyen egy új ország felépítésében. Mezőgazdaságot tanult. Kibucban dolgozott, trágyát hordott, tehenet fejt, tyúkokat nevelt. Amikor csak teheti, ír, ír naplót, verseket, élményeket. Önként jelentkezik egy különleges, titkos katonai osztagba, az angol hadsereg tisztjeként 1944-ben érkezik újra Magyarországra, hogy segítse a magyar ellenállás és üldözötteket mentsen.

Szinte azonnal elfogják. Kegyetlenül kínozzák, verik, de nem árulja el a társait. A huszonhárom éves lányt hazaárulás címén halálra ítélik, és 1944. november 7-én,  golyó által kivégzik.

Idealista hős volt, nagyszerű ember, igaz hazafi. Megérdemli, hogy emlékét tisztelettel őrizze a nemzet.

2011-11-05 08:55:25

http://www.koznev.hu/cikk/kozneveles-online/egy-elfelejtett-nemzeti-hos/

/A szerkesztőség engedélyével./

Professzori álláspont

Lendvai L. Ferenc Professzor Úr, miként egy önmagát jobboldali liberálisként meghatározó blogger diadalittasan felhívta rá figyelmünket - http://quodlibet.nolblog.hu/archives/2011/11/03/Ugye-ugye/ -, a Galamus-csoport internetes lapjában közzétette publicisztikáját, amelyben - kurta mondat erejéig azonosságviszonyba hozta a bolsevizmust és a nácizmust, valamint napjaink nyugati antikapitalista mozgalmainak ("Occupy!") vezetőit anyagi haszonlesés vádjával illette: http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=99131:vissza-hova-is&catid=47:cslendvailferenc&Itemid=75

Professzor Úr cikkével kapcsolatos kritikai gondolataimat, valódi nevemmel feloldott "navigator" fedezéknéven, blogírásba foglaltan közzétettem (miután a Galamus sajtóorgánum - a korrekt sajtónyilvánosság jegyében - e kéziratom kétszeri küldésére se reagált): http://navigator.nolblog.hu/archives/2011/11/04/A_renegat_tudos/

Majd postomat átvette a MEBAL-web: http://mebal.hu/mebal-blog/a-renegat-tudos

E változatot - tiszteletteljes tájékoztatás gyanánt - megküldtem Professzor Úrnak.

Professzor Úr és köztem többszöri levélváltás történt.

Professzor Úr a levelezés során maga szögezte le (külön szorgalmazás nélkül, írásomra önként reagálva), hogy a "baloldaliság és forradalmiság" tekintetében, ismét idézem őt, "Marxszal és Leninnel" (sic!) ért egyet. A levelezés dokumentumait tárolom.

Professzor Úr azt is közölte, hogy a cikke témáinak egyikében külön - friss - kötete jelent meg, A gonosz birodalmai címmel. Ebben, a könyv internetes reklámjának fogalmazása szerint, "értően és érthetően foglalja össze az evilági Gonosz (elsősorban a bolsevizmus és a fasizmus) kialakulásának vallás- és filozófatörténeti hátterét". E ponton megint emlékeztetem a Tisztelt Blogközönséget Professzor Úr drótlevelére (Monday, November 07, 2011 10:06 AM), amelyben ezt írja (ezúttal idézem az egész vonatkozó kontextust): "Én ma is marxista (vagy talán helyesebb szóval: marxiánus) vagyok, és a szocializmusról sem gondolom, hogy valami totális téveszme lenne, csupán úgy vélem: megvalósíthatóságának a jelenben és a belátható jövőben nincs realitása. Viszont az olyanfajta baloldaliságot és forradalmiságot, amelynek forrása nem Marx vagy akár Lenin, hanem Georges Sorel és Mihail Bakunyin, valóban nem kedvelem - Marxszal és Leninnel egyetértve."

Aggodalommal tölt el Professzor Úr szóban forgó új munkájának már utalt internetes beharangozása. Ez ugyanis kilenc neves hazai tudományos személyiséget sorol fel lektorként, mindenkit fényképpel és annotációval. "A könyv kéziratát vagy annak egyes részeit átnézték, és ezzel kapcsolatos tanácsaikkal vagy részproblémák megoldásában a szerző segítségére voltak az alábbi személyek." Az így feltüntetett egyik "lektor", professzor Krausz Tamás, történész, egyetemi tanszékvezető, aki - megkérdeztem tőle - nem tudott arról, hogy lektorként közreműködött volna, a kötet semmilyen részét nem kapta meg elolvasásra, nem is látta. Elmondásában csupán egy kötetlen beszélgetés folyt le a két professzor között... Mondjuk fura is Krausz professzor lektorként szerepeltetése egy opus esetében, amely relativizálja a bolsevizmust és a nácizmust egymással. Ez olyan, hadd éljek markáns hasonlattal, mintha Hitler a Mein Kampf lektoraként megjelölte volna a New York-i főrabbit...

Az a benyomásom, hogy Professzor Úr igencsak alkalmazkodott a modern kapitalizmus marketing-világához. Vagy munkatársainak sikerült ez, akiknek nem nézett eléggé a körmükre.

Tulajdonképpen e hóbelevancnak nem is jár ennyi hablatyolás, amennyi itt olvasható. Hiszen mindannyiunk élete tükröződik benne. Egyetlenegy szempont miatt szólaltam meg.

Vajon megérdemlik-e ezt átélni Professzor Úr valamikori tanítványai, akik anno elhitték neki, idézzük ismét Őt: "Én életemet a marxizmusra tettem fel."

A tárgyalt problematikára nem kizárt, hogy visszatérek "A gonosz birodalmai" könyv áttanulmányozása után.

November 7. tiszteletére a

polgári demokráciát is védeni

kell...

Leninnel a "baloldaliság" ellen, amely "a

kommunizmus gyermekbetegsége"!

Vlagyimir Iljics Uljanov híres, 1920-ban íródott dolgozatára utalva, amelyben - egyébként nem először - aláhúzta a legális, a polgári demokratikus politizálási lehetőségek kihasználásának fontosságát, és egyben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (amely - az első világháború szörnyű kataklizmája nyomán - eredetileg közvetlenül a világforradalmat célozta meg) évfordulóját megillető tisztelettel hadd tegyem közé e most hozzám érkezett drótküldeményt. Természetesen a konkrét e-mail adatokat törölve. A pamflet harcba hív Orbán Viktor önkényuralmi törekvései ellen.

From: ... 
Sent: Monday, November 07, 2011 9:44 AM
To: ...
Cc: ...
Subject: Apróhirdetés

Hirdetés!

Hirdető neve: Orbán Viktor**** Eladó egy HAZA-2011 rendszámú gépjármű. Egy éve vettem, azóta csak lejtőn hajtottam. A fékeket kiiktattam. Gáz van, de csak ha tüntetnek. A kormánnyal van egy kis gond,teljesen irányíthatatlan. Állandóan a szakadék felé ...fordul, de én ragaszkodom hozzá. Önfényező funkcióval rendelkezik. A sebességváltón ö...t fokozat van hátra, egy előre. Felkapcsolni lehet, leváltani nem. Az ülések a saját ízlésemnek megfelelően vannak kialakítva, 2/3-1/3 arányban dönthetőek. A GPS-t elnémítottam, nekem ne mondja meg senki, merre menjek. Biztonsági berendezések: ABS,PPS,TEK, Extrák: -motortérben bordázott ékszíjjártó (erősen csúsztat), -narancsillatú Wonderbaum, -Lázárdetektor rendőrök ellen -belső tükrön egy kövér bolsi-balsi baba -kalaptartón bólogató kutya(cserélhető Schmitt fejjel) -Index,(zsebben) -CD lejátszó, telepített műsortárral: Handel-Messiás, Horváth Pista-Hej rugó, rugó, Zorán-Kell ott fenn egy ország, Üzemanyag fogyasztás: nem számít, enyém az egész MOL. Irányár: IMF hitelre devizakárosultaknak féláron! Jelige: Ámokfutó Ui.:Majd' elfelejtettem a csomagtartóban van tízmillió utas,velük nem kell foglalkozni.****

Kellemes Nemzeti Utazást minden olvasónak! - teszem hozzá (mármint én, navigator). Sajnos az se vigasztal, hogy európai régiónkban másutt is hasonló utazási irodák szorgoskodnak...

A "mi lett volna, ha..."

kérdéséről

Ugyanebben a tárgykörben Quodlibet blogger fölhelyezett egy postot, amelyre eléggé el nem ítélhető sommássággal ("gyenge... elcsépelt...") mínusz értékelést adtam - http://quodlibet.nolblog.hu/archives/2011/11/05/Mi_lett_volna_ha/

Időközben érzékeltem, hogy a témát számosan nem gondolják végig kellő rendszerezettséggel. Ezért - meg az okból, hogy kommentként megfogalmazott véleményemet a szerző és heves támogatói mély hallgatással fogadják, no meg a szóban forgó blogírás is lefutott - önálló blogbejegyzésként (némi bővítéssel) itt közreadom vonatkozó álláspontomat, amely szerintem alapvetően helyes és továbbelmélkedésre alkalmas.

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy ne lehetne szinte bármit játékként kezelni, bármit játszadozva közelíteni. Hiszen a tudománynak is van játékelméletnek nevezett ága - Neumann óta. Merem viszont vallani, hogy amennyiben a történelem meghatározó eseményeire értelmes válaszokat keresünk, akkor kérdéseinket nem tehetjük föl abszolúte tetszésünktől függően, a megvalósulást reklamáló vágyainknak megfelelően. Tudniillik az efféle önkény egyfelől a történések és trendek összefüggéseit relativizálja (nem viszonyítja, hanem "viszonylagosítja", vagyis bagatellizálja), másfelől - ekként - valamely ideológiai (pre)koncepció manipulatív megnyilvánulása.

A történelem "mi lett volna, ha..." megközelítése nem feltétlenül azonos az oksági belátással, sem annak elvetésével.

A kérdés helyénvaló, amennyiben a történelmi folyamatokhoz szervesen illeszkedve tesszük föl. Minden eltérő esetben - most minősítsük jóhiszeműen - a tényleges okokat rejtve hagyó amatőr "történészkedés" eszköze. Szakszerű alkalmazására törekedve magam is elkövetem néha, legutóbb - például - a Kritika c. folyóiratban, Jeszenszky Géza társaságában. A számomra megtisztelő társszerző, professzori - tehát nem volt külügyminiszteri vagy aktív nagyköveti - minőségében, itt általánosan is megfogalmazta e dilemmát, idézem: "Önmagában véve értelmetlen és történetietlen azon merengeni, hogy milyen szép lenne, ha ... a tragédiákat elkerültük volna. Újabban azonban teret nyer az alternatívák felvetése – ez különbözik a történelmi ábrándozástól. Harminc évvel ezelőtt egy tekintélyes brit történész, Hugh Trevor-Roper rámutatott, hogy „a történelem minden adott pillanatában vannak valódi alternatívák, s ha ezeket mint irreálisakat elvetjük, csak azért, mert nem történtek meg, akkor a helyzetből eltávolítjuk a realitást. Hogyan tudjuk megmagyarázni, hogy mi történt és miért, ha csak azt nézzük, mi történt, és nem vizsgáljuk az alternatívákat, azoknak az erőknek a teljes skáláját, amelyeknek a hatására az adott esemény létrejött. […] A történelem nem csupán az, hogy mi történt, hanem hogy mi történt abban az összefüggésben, hogy mi történhetett volna. Ezért nélkülözhetetlen elemként tartalmaznia kell az alternatívákat, a ’mi lett volna, ha’ vizsgálatát.”" /kurzíválva tőlem - navigator/ - http://nol.hu/kritika/20110831-alternativak

Hadd világítsam meg az ügyet Qquodlibet postjából kölcsönzött konkrétummal. A bolsevik hatalomátvételt (amely utat nyitott a harmadik - végcéljában a kommunizmusra irányuló, közvetlen célként a világforradalmat előhívni vállalt - orosz politikai forradalomnak) alávetni e kérdésnek - jó esetben - merő dilettantizmus. Miért is? Mert a cári birodalom ÖSSZEOMLOTT az első világháborúban. Mert a Kerenszkij-rendszert a BOLSEVIKOK VÉDTÉK meg Kornyilovval szemben. Ez utóbbi tény mögött meg az az összefüggés húzódik, hogy az orosz társadalom gazdasági-tulajdonosi-érintkezési-kulturális viszonyainak bázisán (alapismérve oroszul: mnogoukladnoszty) polgári demokratikus rendszer nem szilárdulhatott meg, különösen nem annak szociáldemokrata ("jóléti") változata...

Ám nézhetjük Nolte német történész kérdésfeltevését is. Ő azt állítja, hogy a fasizmus (benne a nácizmus) alapvetően a bolsevik kihívásra keletkezett. Nem. Mert lényegében a monopolkapitalizmus általános válságának terméke.

Horthy esetében (Quodlibet példája ez is) ugyanakkor indokolt a "mi lett volna, ha..." szerinti kutakodás. Hiszen a tényleges fő folyamatok és feltételek között, a valódi „erő-skálán” keres alternatívákat. Tudós társszerzőm se azért bírál engem (az utalt pandandolgozatban), mert vizsgálom Horthy másként cselekvésének forgatókönyvét, hanem amiatt, hogy ő azt megvalósíthatatlannak értékeli - éppen az általa adott oki értelmezés alapján.

A történettudomány művelésének, a történelem elemzésének is vannak szabályai, amiképpen a közgazdaságtannak vagy akár az irodalomtudománynak is...

Cilinderből nyuszitorzó

Quodlibet blogger megragadja a bűvész varázspálcáját, s rámutat Lendvai L. Ferenc (továbbiakban: LLF) - volt marxista - professzor elkapkodott, őhozzá méltatlan online "publicisztikájára" (a Galamus-csoport internetes lapján), hogy felkiálthasson, íme a marxizmust páratlan alapossággal ismerő Nagy Ember, a Filozófus is azt mondja, ócskák ezek a kommunisták... - http://quodlibet.nolblog.hu/archives/2011/11/03/Ugye-ugye/ és http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=99131:vissza-hova-is&catid=47:cslendvailferenc&Itemid=75

Kétségtelen, kevesen ismerik annyira a marxizmust, mint LLF. A kérdés azonban nem ez, hanem az, hogy miként viszonyult/viszonyul hozzá és sorsa huszadik századi alakulásához?

LLF az Átkosban, akkori egyetemi kollégáinak és hallgatóinak, így indokolta, hogy előfizet Marx és Engels összes művei német nyelvű kritikai kiadására, a Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2) köteteire (a vállalkozás - 170 kötetre tervezve 1975-ben indult az NDK-ban, 1998-ban felújult, már 114 fölött tart): "Én az életemet a marxizmusra tettem fel."

Ez nem is hihetetlen, ha rápillantunk LLF szakmai pályájának megalapozására.

– Az ELTE BTK-n magyar–történelem–filozófia szakos tanári oklevelet szerzett (1961), a filozófiai tudomány kandidátusa (1980, az ELTE BTK-n PhD fokozatként elismerve).

– A BOTE, illetve SOTE Marxizmus–Leninizmus Tanszék Filozófiai Szakcsoportjának gyakornoka (1961–1963), tanársegéde (1963–1971), az ELTE BTK Filozófia (később: Filozófia II.) Tanszék egyetemi adjunktusa (1971–1980), egyetemi docense (1980–1988).

LLF professzor ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek párthű tagjai anno szülőként felháborodtak, amikor pubertáskorú vagy adoleszcens gyermekük imigyen nyílt meg: "Nem kimenni akarok Nyugatra, hogy ott éljek, hanem a Nyugatot akarom idehozni - Magyarországra."

Természetesen Professzor Úr gondolkodása, társadalomszemlélete a rendszerváltással átalakulhatott hitelesen. Ő is válhatott Saulból Pállá. Tőle se vitatható el a damaszkuszi út. A fura az, hogy ugyanakkor ő miért vádolja meg az antikapitalista mozgalmak vezetőit, hogy irigység, a meggazdagodás vágya ösztönzi őket. Ez annyira kicsinyes a tényleg nagy formátumú tudóshoz. Ő ne tudná, hogy a történelemben a hatalmasok az összes valamirevaló lázadó, forradalmár erkölcsét és elme-, illetve személyiségállapotát igyekezték megbélyegezni, ellehetetleníteni?

Aztán ott van a Galamus-cikkben az elcsépelt szöveg arról, hogy ha a gazdagok vagyonát szétosztanák a szegények között, az alig jelentene az utóbbiaknál változást. Hát éppen LLF ne lenne tisztában vele, hogy e közelítés a történelem korábbi szakaszaira vonatkoztatva történetietlen? Például, mennyi felesleges energiát pazaroltak az ókori Egyiptomban a piramisok építésére. Igaz, ellenben az öntözéses szabályozás, az élelemgazdálkodás állami rendszerének fenntartása elszakíthatatlanul összefüggött a piramisokat szülő hiedelmekkel, kultúrával! A mai kor kapitalizmusában azonban a termelőerők annyira fejlettek és e társadalmi rendszer annyi belé vetett bizalmat már maga erodált, hogy az emberi civilizáció továbbfejlődésének nem feltétele kevesek uralma a túlnyomó többség felett, nem feltétele a kizsákmányolás, nem feltétele a tulajdon, nem feltétele a piac, nem feltétele a kényszerű munkamegosztás... Az informatikai forradalom korában valódi alternatíva a termelők sok-sok önkéntes egyesülése, a kommündemokrácia. Ezt vallja az LLF által most is elismert másik tudós professzor, Mészáros István, aki viszont nem lett hűtlen a marxizmushoz. A bankok összeomlása tehát nem feltétlenül és kizárólag a középkorba vagy a kőkorszakba vinne vissza bennünket, miként LLF állítja.

Azt se értem, pontosabban a damaszkuszi megvilágosodás fénye se magyarázza számomra, hogy miként képes LLF az antikapitalista államszocializmust és a kapitalizmust védő fasizmust egy kalap alá venni, ráadásul egy kurta kijelentéssel: "A bolsevikok és a nácik is előszeretettel rabolták el egy „törpe kisebbség” javait – a népjólét emelésében elért  eredményeket ismerjük." Ennyi. Lehetetlen, hogy professzor úr történelemismerete e mondatot fedezze. Hiszen még jómagam is árnyaltabban látom e kérdést. Szemérmetlenül ideszerkesztek néhány csatlakozó részt itt-ott megjelent írásaimból.

A nácizmus, már mielőtt megragadta volna a hatalmat, nyíltan célul tűzte ki számos nép és népcsoport leigázását, megsemmisítését (vö. Hitler: Mein Kampf), a kommunista vezetés viszont – legalábbis eleinte – a szabadság-egyenlőség-testvériség voluntarista kiteljesítésével próbálkozott. Ám még a despotikus államszocializmus szakaszában sem „realizált” a holokauszthoz hasonló szisztematikus, csecsemőktől az aggastyánokig minden ember elpusztítására törő népirtást. (A fiatalabb olvasóknak magyarázatként, értelmezésként – nem mentségül. A náci faji terror elől tényleg nem volt legális menekülési lehetőség. Az osztályterror elől ellenben – igen. Ha nem is garantáltan, illetve normákkal szabályozva.)

A helyes ítéletalkotás tekintetében rendkívül fontos szempont, hogy a kommunizmus/marxizmus elmélete és állami intézményesülése egymással nem esik egybe. Döntő jelentőségű, hogy esetében – ellentétben a nácizmussal – az elvek és a gyakorlat viszonyát nyilvánvaló és mély hasadás uralja. Az ellentmondás kibékíthetetlenségét az államszocializmus pártelitje igyekezett tagadni, a mindenkori ellenzéke pedig – attól függően, hogy a kritikában hová helyezte a hangsúlyt, a megreformálásra vagy a megsemmisítésre – hol túlnyomatékosította, hol meg lekicsinyelte. Ez a sajátosság alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy az államszocializmus kitermelje önmaga meghaladásának belső mozgatórugóit. Tudniillik – eltérően a nácizmustól/fasizmustól – a benne foglalt elvi célok valóban progresszívek, az emberiség örök ideáit testesítik meg (kizsákmányolás nélküli, elidegenedésmentes társadalom, gazdasági egyenlőtlenség által nem korlátozott szabadság, a közösség és individuum szerves egyensúlyának megvalósulása). Végső soron ezért lehetett dinamikusabb a fasizmusnál. Ezért szembesülhetünk a történelem fintorával, miszerint Kelet-Európában az államszocialista kísérlet – minden visszássága és bűne dacára – tett annyit a feudális béklyók és zárványok eltüntetéséért, mint a maga korában a Nagy Francia Forradalom, hiszen a Dózsa trónusával/kozák kancsukákkal jobbágyi alázatba égetett/vert népben pontosan az „Átkos” ébresztette fel tömegméretekben a méltóság igényét, még ha paradox módon is (amely büszkeség aztán elvezetett – hogy hazai példát vegyünk, de a sort indíthatjuk Kronstadttal is! – 1956-hoz és annak kisugárzásához).

Az elvek és a gyakorlat egymásnak feszüléséből következett az is, hogy – éppen a kommunista elvek megvalósulását reklamálva – számosan kommunistaként lázadtak fel, és fordultak szembe a hatalommal, míg a náci államon belül az elvek efféle számonkérésére – talán a Röhm-puccs kivételével – nincs példa. (A Hitler-ellenes Fehér Rózsa csoport egyértelműen elutasította a náci eszméket, az 1944. július 20-i merényletbe torkollott összeesküvés esetében pedig talán csak a vezetőt, Stauffenberg ezredest befolyásolhatták efféle tagadások is.) Ezzel szemben nálunk a panteonban helye van a kommunista voltát a siralomházban se megtagadó Angyal Istvánnak, az Auschwitzot túlélt, majd mártír 1956-os felkelőparancsnoknak vagy Nagy Imrének és még sok más kommunistának...

A mindkét rendszert jellemző „tudategyengetés” sem egyforma. Például az államszocializmus nem egy olyan műalkotásnak és programcsírának adott teret, amely a dosztojevszkiji „megalázottak és megszomorítottak” pártját fogta. Volt némi helye a társadalom önreflexiójának, még ha manipulált/tűrt megoldásokkal is. Ellenben, mikor volt a nácizmusban a gyengébbeknek vagy fogyatékosoknak és egyáltalában a hátrányos helyzetű embertársainknak a figurája pozitív? – leölte őket, a holokauszt főpróbájaként…

Említést érdemel, hogy a náci/fasiszta jellegű modernizáció mindvégig és szervesen háborúra épült, ugyanakkor az államszocializmusnál ezt a kapcsolódást ilyen általánosnak és folyamatosnak nem találjuk (úgy is fogalmazhatunk, hogy a háború az egyiknél cél, a másiknál eszköz). További történeti tény, hogy a sztálini Szovjetunió nélkül nem szabadultunk volna meg a fasizmustól. Dacára, hogy Hitler hatalomra jutását a sztálinizmus bizony elősegítette (harc a „szociálfasiszták” ellen, a „minél rosszabb, annál jobb” elve stb.), ám a történelem így zajlott.

Hogy lehetne hát azonos a nácizmus a kommunizmussal (államszocializmussal), amikor az előbbi felgyújtotta szinte az egész világot, romba döntötte – kevés országtól eltekintve – teljes Európát, míg az utóbbi hagyott kiutat önnön magából, megteremtve a modern kapitalizmus történelmi előfeltételeit Kelet- és Közép-Európában, úgymint: az eredeti tőkefelhalmozás kiteljesítése, az iparosítás és az urbanizáció végigvitele, a feudalizmusból örökölt kötöttségek radikális feltépése, a falu civilizálása, a társadalmi mobilitás meglódítása, a tömegoktatás létrehozása, a társadalmi struktúra megváltoztatása (vö. a „take off” szakasz az amerikai közgazda tudós Rostownál és az állami szerepvállalás angol kollégájánál, Gerschenkronnál).

A konkrét történeti helyzet egyenesen parancsolja a társadalommal szembeni erőszak szerepének általános megvizsgálását az államszocializmusban, különös tekintettel arra a körülményre, hogy e formáció ez ideig a félperifériás viszonyok bázisán létezett csak és vallott végül kudarcot.

Köztudott, hogy az államszocializmus kudarcának, helyesebben vereségének lényegi oka végső soron a társadalmi alap és felépítmény egymásnak meg nem megfelelése. Ez magyarázza az erőszak kikerülhetetlenségét is. A felépítmény külső erővel próbálta magához formálni az alapot, s minél aktívabban törekedett rá (akár elnyomással, megtorlásokkal, akár a piaci érintkezésnek tett engedményekkel), annál inkább maga teremtette meg a feltételeket, hogy ez a vele ellenséges alap (valóságos gazdasági motivációk és társadalmi beállítódások) újratermelődjön. Föl lehet-e lépni ezzel az erőszakkal szemben úgy, hogy egyúttal nem hátrálunk vissza a kapitalizmus politikai rendszeréhez és tulajdonosi-elosztási-érintkezési viszonyaihoz? Ebben a feladványban vergődött az összes államszocializmus-ellenes forradalmi szocialista, kommünszocialista lázadás, felkelés: Kronstadtól 1956-ig!

Az államszocializmus értelmezését generálisan torzítja el egy módszertani elv, történetesen az, amely ezt az átmenet átmenete társadalmi képződményt a kifejlett kapitalizmus demokratikus uralmi követelményeivel, a polgári demokráciával, a polgári alkotmányossággal, a burzsoá jogállamisággal veti egybe, holott amíg a feudalizmusból való átmenet nem fejeződött be, amíg a tőkeviszonynak a polgári forradalmakat követő, hosszú történeti szakaszt kitöltő (száz években mérhető) politikai kiteljesedése nem ment végbe, bizony a demokrácia igen korlátozottan működött, akár a választójog cenzusos jellege miatt, akár a parlamentarizmus kialakulatlansága következtében. Sőt, ez is szempont, a polgári forradalmak heves pillanataiban se általános, egyenlő és titkos szavazással döntött az adott társadalom, hanem kizárólag a politikailag aktivizálódottakból a forradalom híveinek akarata, a közvetlen demokrácia erőszakja érvényesült, nemegyszer kifejezett brutalitással. Tehát, feltételezhető, a lakosság kisebbsége gyakorolt hatalmat a többség felett – még a klasszikus népi megmozdulások alkalmával is.

Összegezve. Úgy tessék hát Quodliber bloggertársunk "Ugye-ugye" - leplezetlen kajánsággal fogalmazott - című, kritikátlan kapitalizmusmagasztaló cikkajánlatát mérlegelni, hogy kéretik olvasni a nem renegát Mészáros István professzortól, aki közvetlen közelről ismeri a legrégebbi kapitalista társadalmat, tudniillik Angliában él és munkálkodik (javarészt). Korszakos műve, A tőkén túl, olvasható magyarul (nemrég megjelent itthon is, négy kötetben).

Előzetes tájékozódáshoz:

http://www.es.hu/kelemen_janos;ex_libris;2011-04-20.html és http://www.egyenlito.eu/archiv/200901t.pdf /Berki Tamás–Mészáros Ádám: „Tövit töröm, s a gallya jut” Mészáros István: A tőkén túl. Közelítések az átmenet elméletéhez./ és http://vilagszabadsag.hu/index.php?f=1243 és http://vilagszabadsag.hu/index.php?f=937 Mészáros István műveiből számos részletet és több tanulmányát közli a neves hazai társadalomtudományi folyóirat, az Eszmélet - http://www.eszmelet.hu/ és http://eszmelet.freeweb.hu/

Így is lehet vélekedni a kapitalizmusról...

Írta, szerkesztette: Fekete György tanár /navigator/

Ui.: A téma, illetve az ügy folytatódását lásd

http://navigator.nolblog.hu/archives/2011/11/08/Elozetesen/

Önfelmentés a köbön

(onagyz furcsaságairól,

távolról se személyeskedés

szándékával)

7. onagyz
2011. 11. 01. 14:12

http://onagy.nolblog.hu/archives/2011/11/01/ljen_november_7/

A "kiiktatás" szó akár engem célzó Endlösungot is jelenthet. De ne pszichologizáljunk. Íme a történés.

Onagyz (nem érinteném civil hivatását, amit bizony alaposan megszentségtelenített a továbbiakban itt taglalt magatartásával) egyébként dicséretes irodalmi sorozata esedékes darabjaként fölhelyezett egy, Nagy Lajos íróról összeállított etűdöt. Ebben szerepeltette Nagy Lajos egyik legsikerültebb paródiáját, amely a korabeli (1920-as évek)  jobboldali sajtó antiszemitizmusát nevetteti ki. - http://onagy.nolblog.hu/archives/2011/10/28/A_kptelen_r/

Onagyz ugyanezen postjához kapcsolt rekommentben kifejezetten sértő (durván személyeskedő) modorban kioktatott, hogy miről ne írjak blogbejegyzéseire reflektálva, holott nem másról fogalmaztam, mint miről? - a post témájáról, az antiszemitizmusról.

Egyúttal leszögezte, "mi itt szerencsére és és örömömre: beszélgetünk, információt osztunk meg egymással. Én - szerencsére és örömömre - tanulok, irodalmat tanulok látogatóimtól (minthogy egy ember nem tudhat és nem is tud mindent). Politikát, ideológiát nem akarok tanulni." (Kurzív kiemelés tőlem - navigator.)

Bár kissé furának éreztem kijelentését, ám elfogadtam. Sőt elbúcsúztam tőle, önígérvényt átnyújtva, miszerint a jövőben kerülöm blogját.

Onagyz azonban rögtön ezek után fölhelyezett egy kifejezetten politikai blogírást, amelyben - már november elsején! - sározta, "Éljen november (7.)!" címmel, a Nagy Októberi Forradalom közeledő évfordulóját, megbántva jó néhány idősebb blogtársunkat is - http://onagy.nolblog.hu/archives/2011/11/01/ljen_november_7/

Válaszul beszerkesztettem egy igazán diszkrét postot: http://navigator.nolblog.hu/archives/2011/11/01/Nem_lehet_eleg_koran/

A pohár akkor csordult ki, amikor e post elérhetőségét jeleztem onagyz a bizonyos, már többször utalt "Éljen november (7.)!" című, a szocializmus eddigi történetén gúnyolódó blogbejegyzésében.

Erre lőn kiiktatásom.

Jellemző az íróblogger úr "korrektségére", hogy százados90-nel és köztem nála lezajlott rövid diskurzusból is törölt engem, miközben a vitapartner rám vonatkozó véleményét meghagyta...

Hát ez történt.

Nem tudom nem megállapítani, hogy onagyz viselkedését irányomban kommunistaellenes és személyes elfogultsága határozta meg, tette torzzá, irreálissá. Ez viszont már hitelességet érintő körülmény.

Utóirat

Egészen friss adalék onagyz hitelességének szemléltetésére, az "Éljen november (7.)!" postja legutóbbi kommentjeiből. Összevetésük egymással tanulságos...

11. onagyz
2011. 11. 01. 19:43

13. maxval bircaman
2011. 11. 02. 9:00

14. onagyz
2011. 11. 02. 9:03

Mutassuk meg, hogy a

magyar nemzet

továbbra se tűri a

náci/fasiszta/nyilas

fenevadat!

Radnóti Menet: 2011: november 9. 11:00 –

19:00, Újköztemető - Jászai tér

Minden információ web-nyitott (regisztráció és bejelentkezés nélkül is olvasható) Facebook oldalon megtalálható: http://www.facebook.com/event.php?eid=166080320152231 Az információk alább "redukálva" láthatók.

A Radnóti Menet küldetése

Emlékezés és emlékeztetés:

– 1938. november 9-10: Kristályéjszaka; november 9. a fasizmus és antiszemitizmus elleni küzdelem nemzetközi napja 1995 óta;

– 1944. november 9. Radnóti Miklós magyar költőt meggyilkolják nyilas keretlegények;

– 1990-től napjainkig: a 298-as botránya: nyilas gyilkosok tetemmaradványai hevernek állami díszsírhelyeken;

– 1990-től napjainkig: Magyarország saját törvényét és az abba foglalt nemzetközi egyezményt, az 1947-es párizsi békeszerződést sérti meg.

Állomáshelyek:

Egyeztető megbeszélésre gyülekezés a temető főbejáratánál 11 órától. A menet a 298-as parcellától indul, amely a főbejárattól kb. 2 km-re van, a parcelláig való bejutást nem tekintjük a menet részének. A gyalogmeneten indulóknak nem javasoljuk a főbejárattól gyalog a parcelláig bemenni, ezt mindenki egyénileg, vagy másokkal közösen összefogva, autós segítséggel oldja meg.

A: Újköztemető, 298-as parcella
Budapest X., Kozma utca 8.
0 km / 0h 0' / 12:00

B: Kis Varsó emléktábla (a Fiumei úti temetőből érkező, Radnóti sírját megkoszorúzók becsatlakozása)
Budapest VIII., Népszínház utca 46.
~8,7 km / ~1h 45'  / ~13:45 - 14:15

C: Magyar Zsidó Munkaszolgálatosok Emlékműve
Budapest VII., Bethlen Gábor tér 2.
~1,4 km / ~0h 17' / ~14:30-15:00

D: Koszorús Ferenc emléktáblája
Budapest VII., Károly körút 3.
~2,1 km / ~0h 26' / ~15:30-16:00

E: Radnóti Emléktábla
Budapest XIII., Pozsonyi út 1.
~3,2 km / ~0h 40' / ~17:30 - 18:00

Az állomáshelyeken rövid megemlékezés, virág- ill. koszorúelhelyezés, és pihenő.
A táv teljes hossza: ~16,0 km, nettó gyaloglási időtartama: ~ 3,5 óra
A fenti km- ill. idő-adatokat az aktuális időjárási, ill. közlekedési, esetleg egyéb rendkívüli körülmények befolyásolhatják.

Ha valaki hithű Facebook-tagadó, vagy valamiért az FB oldal nem lenne elérhető: az összes információ itt is megtalálható: http://antifa-hungary.blogspot.com/search/label/RadnotiMenet2011

Még csupán november elseje van, de akadnak, akik már most

nekimennek hetedikének...

ELLENSÚLY A FORRADALOM RÁGALMAZÓINAK ÉS

LEKICSINYELŐINEK

Tíz nap, amely megrengette a

világot

Klió 1997/3.

6. évfolyam

Az 1917-es októberi orosz forradalom

A L’Histoire című francia folyóirat 1997. januári számában (a „Dossier” blokkban) olvasható rendkívül érdekes cikkek arról győzik meg az olvasót, hogy lehet és kell tárgyilagosan (legalábbis erre törekedve) írni az orosz és az egész egyetemes történelemnek e fontos eseményéről, az októberi forradalomról. „1917 októberé­nek forradalma a történelem balesete? Vagy pedig egy maroknyi, de tökéletesen megszervezett harcos sikeres államcsínye? Vagy inkább egy elnyomott nép szükségszerű emanacipációja, amelyik tömegesen csatlakozott a bolsevikok téziseihez? Nyolcvan évvel az esemény után, miután elmerült a kommunista rendszer és megnyíltak az új  levéltárak, elérkezett az ideje annak, hogy derűsen visszatérjünk az ex-Szovjetunió keletkezésének kérdésére. Túl a mítoszokon.”

Ezekre a nyitó kérdésekre keresik a szerzők a választ. A legelső cikk szerzője, Nicolas Werth vállalkozott arra, hogy globálisan ragadja meg a problémát. (A hatalom megragadása a bolsevikok által) Credóját néhány sorba sűrítette. „A kommunizmus bukásával eltűnt annak szükségessége, hogy bebizonyítsuk: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ‘történetileg elkerülhetetlen’ volt, 1917 végre ‘normális’ történeti téma lett.” Ez utóbbi mondatával a szerző az újszerű történészi megközelítések legfontosabb közös ismertető jegyét árulta el.

Werth a továbbiakban azt fejtegeti, hogy egészen a legutóbbi időkig három történetírói irányzat ütközött egymással. A két meghatározó áramlat közül az első az események liberális olvasata, amely szerint a szocialista forradalom csak erőszakkal végrehajtott puccs volt, egy ügyes összeesküvés eredménye. A másik, marxista értelmezés szerint az októberi forradalom logikus, előre látható, elkerülhetetlen végkifejlete volt egy olyan felszabadító harcnak, amelyet a bolsevikokhoz tudatosan csatlakozott „tömegek” vittek véghez. A történelem értelmének beteljesedése.

Volt egy harmadik történetírói iskola is (pl. a francia Marc Ferro), amelyik a tényeket nemcsak „felülről”, hanem „alulról” (a szovjetek, az üzemi bizottságok, egyszóval a forradalmas napokban alakult számtalan szervezet nézőpontjából) is vizsgálta. „Dezideologizálni” törekedett az orosz forradalom történetét. A folyamatot összetevőire bontva, megkülönböztette egymástól a parasztok, a tartományok, a nemzetiségiek, a nők és a hadsereg forradalmát, kimutatta időbeli meghatározottságukat, saját belső dinamikájukat. Minden eredetisége és szempontjainak sokfélesége ellenére ez az iskola marginális maradt.

A mai orosz történészek, majdnem valamennyi, továbbá a művelt elit és a posztkommunista Oroszország politikai vezetői a liberális változatot fogadták el, vagyis azt hirdetik, hogy az orosz forradalom „‘baleset’ volt, amely eltérítette a forradalorn előtti gazdag, munkás és a demokrácia felé jó úton haladó Orosz­országot, megváltoztatta ‘természetes fejlődésmenetét’”. Ebből a gondolatmenet­ből könnyedén levonható az a következtetés, hogy az eseményekben részt vett orosz nép csupán „ártatlan áldozat” volt.

A szerző gondosan számba vette 1917 eseményeit, rámutatva a hazai olvasó­közönség előtt is jól ismert tényekre, így az orosz front meggyengülésére a világháborúban (a hátország döntő szerepét hangsúlyozva), a cárnak és környeze­tének gyengeségére, a februári forradalom váratlanságára, a kettős hatalomra, valamint a munkások és parasztok követeléseire. És mindenekelőtt és mindenek- felett az általános békevágyra. Lenin szerepét e forradalmi folyamat felgyorsítá­sában szintén behatóan tárgyalta, ugyanakkor idézte Alexander Fjodorovics Kerenszkij szavait: „A Kornyilov-puccs nélkül Lenin sem lett volna”. Mindazon­által nem állítható, hogy az elégedetlen elemek valamennyien csatlakoztak a bolsevik párthoz, amelynek taglétszáma 1917. október elején nem haladta meg a 200 ezret. „És mégis, 1917 őszén, amikor alkotmányos vákuum alakult ki, amikor mindenfajta állami tekintély megszűnt, hogy helyet adjon bizottságok, szovjetek és más csoportocskák kavalkádjának, elegendő volt egy jól szervezett és határozottan cselekvő mag, hogy azonnal olyan tekintélyt szerezzen magának, amely nem állt arányban tényleges erejével.”

Cikkek születtek még a Vörös tér amerikai vendégéről, John Reedről, akit Tíz nap, amely megrengette a világot című műve világhírűvé tett. (Belőle merített ihletet filmjéhez Szergej Eizenstein, továbbá – 1981-ben – az amerikai Warren Beatty Vörösök című alkotásához.)

Olvashatunk Lenin „családi titkáról”, amelyeknek egészen 1932-ig egyetlen tudója volt: A. I. Elizarova-Uljanova, a bolsevik vezér lánytestvére. Őt bízták meg Lenin halála után a család eredetére vonatkozó iratok összegyűjtésével. Ennek során fedezte fel, hogy anyai nagyapjuk, Alekszandr Blank doktor (1802–1870) egy zsitomiri zsidó kiskereskedő fia volt, aki áttért az ortodox hitre. Felfedezését 1932-ben levélben közölte Sztálinnal, aki azonban „abszolút titoktartást” kért tőle, így nem készültek másolatok az eredeti dokumentumokról.

Feltétlenül érdeklődésünkre tarthatnak számot azok az adatok, amelyek Alain Blum: Hány áldozat? című cikkében találhatók. Az orosz forradalom ember­áldozatának kérdése szenvedélyes viták tárgya volt a múltban. Az orosz­országi levéltárak ajtajai végre megnyíltak a kutatók előtt, így a korábbinál pontosabb válasz adható a fentebbi kérdésre. Az első világháborúban Oroszország 1 millió 800 ezer embert veszített. A polgárháború (1918–1922) halottainak számát 7–10 millióra becsülik, s közülük 5,8–8,8 millió volt a polgári lakos, akik politikai kivégzések, éhség vagy járvány következtében vesztették el életüket. A februári forradalom csak Szentpétervárott, az októberi pedig kizárólag Moszkvában követelt áldozatokat, egyaránt 1500–2000-et. Ezeknek a statisztikai adatoknak a birtokában Blum csakis arra a végkövet­keztetésre juthatott, hogy „az első világháború és a polgárháború erőszaktevése közé beékelve az 1917-es esztendő – paradox módon – a legszelídebb időszaknak minősült”.

A tematikus blokk zárócikke tulajdonképpen interjú Hélčne Carrčre d’Encausse professzorral, aki szintén az orosz történelem szakértője. Arról kérdezték, hogy „Hisznek-e még az oroszok Leninnek?” A válasz: a 40 éven aluliak szerencsétlen történelmi eseményt látnak az 1917-es forradalomban, velük szemben az idősebbek „beilleszkedtek a szovjet öntőformába”. Október egy mára elvesztett paradicsomot teremtett. Maga a történésznő is úgy vélekedett, hogy ez a felosztás sematikus. Létezik árnyaltabb álláspont is, amelynek hívei azt vallják, hogy Február elszalasztott demokratikus lehetőség volt.

Érdekes megfigyelni, hogy a szóban forgó francia russzisták általában „Októberi forradalomról” írnak, tehát nagy O-val. Talán azért, mert ők még ma is úgy gondolják, hogy az a bizonyos tíz nap tényleg megrengette a világot.

Quand la Révolution russe ébranle le Monde (Amikor az orosz forradalom megrengeti a világot). L’Histoire, 1997. január, 22–29. o.

Vadász Sándor

http://www.c3.hu/~klio/klio973/klio087.htm

http://www.c3.hu/~klio/index.html