Hanukához - Karácsonyhoz
Közelegnek a zsidó/keresztény kultúra olyan ünnepei, amelyeket az Úrral nem járó embertársaink is megtartanak. Hangulatuk, tartalmuk a felszabadult öröm, az ajándék gyermeki és szülői varázsa, fürdés a szeretet adásában és fogadásában, az egymás iránti bizalom és a jövőre irányuló bizakodás újraerősítése, no meg - esetleg - bizonyos, nem igazán akart cselekedetek jóvátétele, a megsebzett lelkek simogatása.
Mint életünk minden nagy eseményére, netalántán fordulópontjára (ha előre tudunk róluk) belül, magunkba nézve is fel szoktunk készülni. Meghányjuk-vetjük mit intéztünk - az utolsó hasonló alkalom óta - jól vagy rosszul, célszerűen vagy ügyetlenül, miben leltünk örömet és mi keserített el, kire jólesik gondolni és kit szeretnénk mindig tudatunk valamelyik hátsó zugában tudni (vagy még ott se).
Az ilyenkor kikerülhetetlenül elénk bukó éves életkönyvelést, sorsszámlázást kiszolgálandó írásaimból helyeznék ide blogközösségünk Ünnepeire - a Fa alá. Nem várom meg az Ünnepek naptári kezdetét, mert ezek nem akkora valók. Azt is mindenki maga dönti el, hogy a készülődés idejére neki konkrétan kívánkoznak-e. Amiképpen azonban megszokott, hogy az ilyen események előtt az emberek még nagyobb gonddal tisztálkodnak, rendbe teszik frizurájukat, ellenőrzik legjobb ruhájukat (hogy majd probléma nélkül felölthessék), szóval csínosítják külsejüket, akképpen nem kizárt, hogy nem fölösleges az ide kiválogatott négy, itt-ott már nyomdafestéket kapott szöveg.
A szemelvények tartalmaznak csoportos önismereti gyakorlatokat is. Mind kipróbáltak, sikerrel edződtek különböző mentálhigiénés meg klinikai területeken. Mégse cél, hogy feltétlenül összeüljünk bármelyik elvégzésére. Egyébként is a direkt közelítés általában nem szerencsés. Viszont van egy rendkívüli emberi eszközünk, a rácsodálkozásunkon és a képzettársításunkon alapuló ún. aha!-élményre való képességünk.
Tehát csupán azt javaslom, ha lehet, hogy ki-ki - most egyedül, szeretteit se bevonva - ráérőbb idejében (perceiben?) nézzen bele ezekbe az első pillantásra komor feljegyzésekbe, s ha kíváncsi lesz, olvasson tovább. Baj nem lehet belőle. Segíthetnek abban, hogy sötét felhők, elparancsolni igyekezett fájdalmak-szenvedések-sérelmek, legbelül nem igazán kívánt dacos lázadások kevésbé árnyékolhassák be az esztendőváltást. Egy intimebb emlékemet hadd villantsam meg. Már vagy fél évszázada, de nem felejtem, hogy kis családunk szorgosan készült ezekre a napokra. Anyuka akkor - most nyolcadik éve hogy szinte teljes baloldali testmerevségbe és lelassult-kihagyó értelembe parancsolta agyának egy érrobbanása - szorgosan sütött-főzött (fittyet hányva gyerekkorában paralízissel örökre meggyengült fizikumára), apám rakta föl a bigyókat a gondosan kiválasztott fenyőfára, öcskösöm meg, akár egy stréber, folyamatosan segédkezett neki. Bennem ellenben nőttön-nőtt a düh, egyre csak ágaskodott a szavak és tettek egymáshoz illését - a felnőttektől különösen - számon kérő indulat, amitől hajtva folyamatosan kötözködtem, annyi sebet tépve meg a másik háromban, amennyi tőlem, bűntelen gonoszságomban tellett. Igen, bűntelen, mert családunk keresztjét, amelynek súlya alatt bizony nem epizodistaként roskadoztunk, a felnőttek ácsolták (igaz, ők is kiszolgáltatottságukban, ahogy ezt jóval később megértettem és átéreztem).
Arra gondolok tehát, summázom, hogy nemegyszer ilyen olvasgatás úgy indíthat el belső tisztulást, ahogyan - mondjuk - a csepp kivájja a követ (gutta cavat lapidem), vagyis valami lassú, fokozatos, csendesen zajló módon készít elő lényegbe vágó változást. Azután pedig, ha úgy adódik, később még összeülhetnek az írásokban vázlatolt családi vagy rokoni vagy baráti, esetleg kollegiális önsegítő kupaktanácsok.
*
Családi „társasjáték”
(Hanukka/Karácsony és Peszah/Húsvét között)
Vajon hány családban találnak vissza a szeretethez (megnyugváshoz), vagy lelik meg végre az ünnepekkor? Netalántán csak letudják, mint kötelező ceremóniát, amelynek részeként lelkiismeretüket – esetleg – erőn felüli ajándékvásárlással nyugtatják? És akár így, akár úgy, de a látszat mögött változatlanul gyűlölködnek, illetve gyötrődnek tovább?
Tudjuk, szinte minden családban akadhat takargatni való. Vitathatatlanul persze azon családokban, ahol kijelölték a kóros szenvedélyhódolat és/vagy a bolondnak, közidegesítőnek kikiáltott magatartás jelmezébe űzött ügyeletes fekete bárányukat, felállítván ekként utódaiknak a „csontvázat a szekrényben”. Mindazonáltal ez a jelenség – önmagában véve – többnyire még „normálisnak” vehető, azonban számos ilyen természetes kisközösségben a bajok annyira rögzülnek, hogy akár évtizedekre kihatóan mérgezik tagjaik sorsát. Súlyosan megterhelve nem csupán a szülőknek, hanem a család aprajának is a boldogulását, akik – felcseperedve – nemritkán középkorú felnőttként a múlt árnyaival viaskodnak.
Attól a reménytől vezetve, hogy pozitívan változtatni soha nem késő, e helyütt közreadok egy szerény munkaanyagot, amely – nem általános receptként! – a nukleáris család (a szülők és közvetlen utódaik együttesének) lelki egészségét szolgálja. Az öntanítás, az önsegítő tudatosítás eszköztárából merítve.
Négy megjegyzést kiemelten teszek.
Először. Az anyagban annak nyomatékos jelzése, hogy nem teológiai megközelítésről van szó, nem valamiféle megveszekedett ellenzése akár a keresztény istenhitnek (a Jézus-hit külön megnevezését az e tekintetben hozzá fűződő viszonyunk specifikusan dialektikus volta indokolja, hiszen egyik fő kultúrforrásunk, ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül térítő jellege). Ez a körülhatárolás a kompetenciák egymástól való elválasztását igyekszik biztosítani. Nélküle az efféle nemes erőfeszítések könnyen csúfos kudarcot vallanak. Az általam képviselt (és részben létrehozott) altudomány, a mentálpedagógia ugyanis a saját lábon álló szilárdsághoz segíti (vissza vagy pótlólag) a léleksérült embert. Önkritikát serkent, nem bűnbánatot kelt. Szuverenitásvesztést mond, nem annyira elbukást. A felelősséget sokkal inkább hangsúlyozza, mint a bűnösséget. Nem alkalmazza az eredendő bűn tételét. Törekszik beérni az eseti célszerűtlenség felvetésével, ódzkodik bárkit is a maga egészében hibássá, bűnössé nyilvánítani. Megalázkodásba terelés helyett felkínálja a perújító dialógust és a hősterápiát (az egészséges önérzet helyreállítását a reális büszkeségre történő visszaemlékezéssel). Az önsorsrontásban elsősorban nem a bűnre mutat rá, hanem – a romboló következmények mellett – az önsorsjavítás vágyára (még az addikcióknál, de az öngyilkosság megkísérlésénél is!). Operál az erkölcstelenség gondolatával, azonban mindig szem előtt tartja a stigmatizáció veszélyét és ártalmasságát. Következetesen szembeszáll a toxikus pedagógiát működtető szülői elhagyással, a gyermeket bántó abúzussal, a megkötő szégyennel és a kodependenciával (ez utóbbi = „társfüggés”: egymás káros-kóros szokásainak szintén ártalmas „kihasználása”, illetve a pozitív változásra szomjazó sérült-beteg ember visszatartása a változatlansághoz ragaszkodó közvetlen környezete által, hogy ez utóbbi a saját hiányosságait továbbra is tünethordozóra, bűnbakra mutogatással leplezze), mert ezek minden megnyilvánulása rettenetesen lélektördelő. Él a jó és a rossz, a nemes és a gonosz fogalmaival, viszont őket az érett, harmonikus és az éretlen, diszharmonikus jelenségeihez rendeli. Mindezek mentén támogatja kialakítani vagy utólag kifejleszteni és karbantartani az érett-felnőtt személyiséget. Számolva azzal, hogy hívő felnőtt korú ember is lehet éretlen.
A mentálpedagógiai – tehát a felnőttek érett felnőttségét oltalmazó – beavatkozás (amelynek egyik fortélya olvasható itt) magától értetődően találkozhat az istenhiten alapuló személyiségerősítéssel is. Például, a tudás és a kíváncsiság szemlélhető isteni ajándékként, az istenképűség része még akkor is, ha korlátozott létünk logikája időnként igencsak megbicsaklik. Arra szintén gondolhatunk, hogy az evangéliumok visszatérő motívuma a megváltás, megvilágosodás „egy csapásra”; a betegségből, a démonikus megszállottságtól való megszabadulás, a mentálpedagógia meg legfontosabb és legjellegzetesebb originalitásával, a bűnbakkereső cseretechnikával (többnyire az önsegítő mikrocsoport felnőttséglaboratóriumában) kvázi mérnöki módon munkálkodik redempciójának, magyarul, az újjáteremtő (ön)megváltás, a kegyelmi erejű (ön)felszabadítás élményének provokálásán. Vagy arról se feledkezzünk meg, hogy az ún. belső gyermeket (a felnőtt érettség véglegesülését eltorlaszoló montázs-személyiség potenciális előidézőjét) egy nap se hagyhatjuk szeretetlenül, amiképpen az ó-emberünket nap mint nap új-emberré kell szentelnünk. És – hogy tételesen is érveljünk – a már utalt kodependencia sem ismeretlen a zsidó-keresztény isten felsőbbségét vallók szent irataiban: lehet-e bárki saját hazájában/otthonában próféta? – Máté 13, 57. Márk 6, 4. Lukács 4, 24. János 4, 44., aztán: ne akarj meggyógyulni/látni, inkább hallgass! – Márk 10, 46-52. De a bajtagadás én-védő mechanizmusa, amely a lélek betegítése árán biztosítja a túlélést, ugyancsak fellelhető: 5 Mózes 29, 4. Ésaiás 6, 9-10. Máté 13, 13. János 9, 39-41. (Az egybeeséseket még hosszasan lehetne taglalni.)
Másodszor. A családi öngyógyítás jelen technikájának elengedhetetlen alkalmazási feltétele, hogy a sarjak legalább kamaszok legyenek, hiszen a gyermeki én mellett nélkülözhetetlen a felnőtt-én legalább bimbózó állapota. Ilyenkor fokozott empátia szükséges a szülők részéről, amiképpen ugyanez követelmény, ha felnőtt embertársaink ülnek össze, kuporodnak egybe idős felmenőikkel (utóbbiaknál különösen ügyelve a tiszteletteljes hangnemre, mert esetükben az önismeret szempontja semmiképpen nem írhatja felül a gondozás felelősségét!).
Harmadszor. Ebben az anyagban nincs külön ülésvezető. Ellenben, amennyiben a családnak akár egy tagja is szükségét érzi, hogy kell ilyen „gondviselő”, feltétlenül kérjenek föl e munkára szakembert (családterápiában, mentális családgondozásban jártas csoportterapeutát). Az is egyfajta szűrő, hogy legyen a családban legalább egy valaki olyan, aki érti és „tolmácsolni” képes e tervezetet (emiatt szándékosan élek helyenként a szakszövegű fogalmazás borzalmaival).
Negyedszer. A program tematikája drámaszerűen építkezik (ezért nevezem dramaturgiának), ugyanis logikai-didaktikai menete egyfajta cselekményszövésbe (az ülés résztvevőinek sorsába) ágyazódik, továbbá e cselekményvezetés követi a dráma rendezőelveit („izgalmi görbe”: egymásra sorjázó ellentétek, feszültség és nyugalom folyamatos és arányos váltakozása), valamint a cselekmény egészén alapkonfliktus húzódik végig (a „megnőttség” és „felnőttség” paradoxona).
Jelzem, hogy amit előadok, praxismunkám elvonatkoztatása (a felszámolt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet mentálpedagógiai módszertani egységét vezettem egykor). Mélyebb érdeklődés kielégítésére az olvasó a mentálpedagógia, a különböző humanisztikus lélektani műhelyek és a tranzakcióanalitikus iskola irányába kutakodjon. Kiinduló tájékozódásul: Felnőttoktatási és -képzési lexikon A-Z-ig. Főszerkesztők: Benedek András – Csoma Gyula – Harangi László. Magyar Pedagógiai Társaság · OKI Kiadó · Szaktudás Kiadó Ház. Budapest, 2002. [6 mentálpedagógiai szócikk.]
Miért ne lehetne a család igazi erőforrás, ahelyett hogy az önpusztítás televényének kelljen – nem egyszer, nem kétszer – minősítenünk? Törődjünk bele abba is, hogy védelmét sokszor rosszhiszemű konzervatívok (nem is említve az előítéletekkel teli nacionalistákat) próbálják kisajátítani? Holott a progresszió bázisaként, az autentikus ember kibocsátójaként szintén létezhet.
E kérdésekkel és felvetésekkel kínálom meggondolásra a valóságjobbítás következő kis eszközét.
Javaslat
az eredeti (nukleáris) család mentálpedagógiai – önsegítő – Szeretet-
ülésének (avagy: Shalom-ülésének) megtartására
– forgatókönyv –
Indoklás
Kijelentjük, e családi Szeretet/Shalom-ülés talán szokatlan, viszont tudatában vagyunk annak, hogy szűkebb családunk nem tipikus utat járt be, ha úgy tetszik, a történelem viszontagságai miatt.
Rendkívüli sorsok pedig rendkívüli megközelítéseket kívánnak.
I/ Műfaj
Nem teológiai szeminárium, illetve pasztorális összejövetel, hanem önszerveződő önismereti és felelősségvállalási (korunkban érvényes egyetemes külső erkölcsi szabályok /etika/ és belső erkölcsi parancsok /morál/ értelmében vett bűnökért-vétkekért) család-ülés, amely teret ad a sérelmek elpanaszolásának is és egyben jövőorientált.
II/ Funkció
Közös rehabilitálódás, illetve vezeklés (a szégyen/megbélyegzés és az elhagyás/cserbenhagyás érzéseinek oldására összpontosítva).
III/ Cél
Utat nyitni az önsorsrontások lezárásának, a patologikus családi
diszfunkcionalitások lényeges csökkentésének, a játszmák (bűnbakolás, tünethordozás, mártíromság stb.) szűkítésének a család belső kapcsolataiban, a destruktivitás mérséklésének és a konstruktivitás erősítésének a családban.
IV/ Program
Szenvedés(sérelem)vállalás – vétek(tévedés)-beismerés – szeretet és sikerújraélése – bocsánatkérés és kompenzálás – (meg)békülés.
V/ Alapmódszer
Kollektív-individuális – redemptíven-korrektíven ható – emocionális reakciósorozat előhívása a bűnbakkereső cseretechnika és a hősterápia elemeinek felhasználásával.
VI/ Dramaturgia (tematika)
1/ Mindenki külön-külön elmondja (=Mkke), hogy kitől és miféle sérelmeket
szenvedett (egyszerre mindig egy családtagot vádolva).
2/ Mkke, hogy ő kinek-kinek mely bánatokat, fájdalmakat, kellemetlenségeket
idézett elő.
3/ Mkke, hogy kitől-kitől mit kapott életében eddig jót.
4/ Mkke, hogy kinek-kinek ő mi jót adott.
5/ Mkke, hogy kinek-kinek a javára mit ajánl fel a jövőre vonatkozóan.
6/ Mkke, hogy kitől-kitől mit kér a maga számára ezután.
7/ Végigmegy a fenti kör (reagálások nélkül).
8/ Reagáláskör (a „megvádolt”, illetve „földicsért” családtagok reflexiójaként;
ugyanakkor csoporttükör – a megnyilvánult családtag véleményezése a
többiek által – se ekkor, se később nincs!).
9/ Viszonválasz-kör.
10/ Önkéntes bocsánatkérés, majd a spontán csend percei (pár percig némán és
körben fogjuk egymás kezét; „átsimogatás” is megengedett).
VII/ Az ülés viselkedési (= önismeretbővítésre – énerősítésre –
empátiatágításra – kommunikációjavításra irányuló munkavégzési)
szabályai
A legfontosabbak.
1/ Az alábbi szabályokat – a fenti meghatározásokkal – az ülés legelején
szerződéssel mindenki egyértelműen elfogadja (kijelentve, hogy
azokat megértette, illetve jelezve bármely esetleges értelmezési
problémát), megtartásukra szóban ígéretet tesz (aláírásával megerősítve
jelen javaslat végleges példányán).
2/ Mindenki a saját nevében, egyes szám első személyben fogalmaz.
3/ Mindenkit úgy szólítunk, ahogy kéri, igényli.
4/ Szigorúan csak az ülés résztvevőiről (e szűkebb család tagjairól) megengedett
közvetlenül megnyilatkozni, más személyekről szólni csak funkcionálisan
lehet, vagyis akként, hogy említésüket a jelenlevők valamelyikéhez
kapcsolt megosztáshoz kötjük.
5/ Mindenki nevén nevezi azt a személyt, akiről beszél (természetesen lehet
utalni, ha valaki valamit több családtagra is vonatkoztat, ám ilyenkor őket is meg
kell nevezni – viszont a megosztás célszemélye egyszerre mindig egy valaki, s ő
„menetközben”, lehetőség szerint, nem cserélhető föl).
6/ Érzelmeket kimutatni szabad (sírás-nevetés, a munkához szükséges
önkontrollal).
7/ A dramaturgia kérdéseinek megválaszolása, az élmények, érzések,
gondolatok megosztása mindig egyéni szereplés (s hogy ne lehessenek
koalíciók, kötelező kerülni a másik megosztóhoz csatlakozó
mondatfűzést – az aha-élmény elmondása azonban nem tilos).
8/ A beszéd stílusa mindenkor udvarias. Goromba, durva, a másikat gúnyoló
szavakat nem használ senki. Kivétel az emlékek felidézése. A
múltból főleg cselekedeteket minősítünk, személyek
egészének ábrázolásakor igyekszünk feltételezéssel beérni (kerülve az ítélkező,
kategorikus jellemzést): „akkor/abban a pillanatban/az olyan
helyzetekben/azokban az időkben nekem úgy tűnt/határozottan úgy éreztem,
hogy ő … [ilyen és ilyen, illetve ez és ez volt]”.
9/ Tartalmi időkorlát nincs, tehát lehet példát hozni magáról az ülésről is.
Teljesítési időkorlát ellenben van, témánként összesen és fejenként
legfeljebb: megosztás – 30 perc, (viszon)reagálás – 5 perc.
10/ Ha valaki érzelmi vagy fizikai okból nem képes folytatni megosztását,
átmenetileg abbahagyhatja (a későbbi újrakezdés szabadságával).
Ám ilyen helyzetekben egy másik családtag mindig viszi tovább a kört.
11/ A témaegységek dramaturgiai folyama megtartandó, az egyes körökön
belül azonban nincs merev megosztási sorrend.
12/ Senki megosztásába nem szabad beleszólni (különösen tilos kritizálni,
letorkollni), ugyanakkor a mindenkori megosztó igyekszik a dramaturgia
megszabta témát tartani.
13/ Amennyiben nem sikerül egy alkalommal végezni (a teljes dramaturgiát
megvalósítani), akkor később folytatjuk, akár napok-hetek múlva.
14/ Ha valaki elhagyja az ülés színterét vagy e tevékenységet
egyáltalán nem képes tolerálni, az ülést felfüggesztjük.
15/ Se a program teljes befejezése előtt, se utána senkit nem lehet
kötelezni, hogy ezen eredeti család keretén kívül akárkinek is a társaságát
(további családtagok, illetve rokonok, bármelyikünk barátai értelmében)
elviselni kényszerüljön – az ilyesmi önkéntes marad.
16/ Azon megfontolásból, hogy mindenki elkerülje az alárendelt szerepet és
növeljük a felelősség s célazonosulás érzéseit, elvetjük, hogy az
ülés(ek)en csoportvezető, illetve moderátor (facilitátor)
legyen. E megoldás helyett megpróbálkozunk a program, a dramaturgia
és a szerződés önvezérelt és önfegyelmezett betartásával az
önszabályozó spontenaitás érvényesülése érdekében. Remélve,
hogy erőfeszítéseinket ekként mindegyikünk még inkább sajátjának
érzékeli majd. [Ettől a szabálytól azonban – mint jeleztem – adott esetben el kell térni.]
Az ülés előkészítésének menete
A fenti program, dramaturgia és szerződés tervezete írásban – a családon belül – körbemegy. A család legelfogadottabb személye küldi el a többieknek. Az anyag kiegészíthető, például: az ülés idejére a mobiltelefonok kikapcsolandók, illetve elnémítandók. A dramaturgia lépései és a gyakorlatok műveleti szabályai viszont nem változtathatóak. A már megmunkált kiegészítő javaslatok összeszerkesztése (az alapszövegezéssel) szükséges. A véglegesnek szánt példányt az utalt családtag – az ülés előtt – még egyszer eljuttatja mindenkinek.
Megjelent
Fekete György: Nőj föl! – egyén és társadalom… Válogatott mentálpedagógiai írások. Havilah Kiadó. Győr, 2009. 113-120. old.
*
A haragosság ellen – másképp
A folyamatos haragkésztetés – világi – oldási módozata az érett felnőttséget erősítő speciális személyiségfejlesztő eszköz, az ún. bűnbakkereső cseretechnika használata. E technika egyfelől célzottan oktat az empátia kognitív önelsajátítására, másfelől emocionálisan érzékenyít ugyanerre. Azonban – mint minden nem hitbéli személyiségerősítés – ez szintén megtorpanhat a kivetített és abszolutizált felettes (illetve szülői) én, más szóval az istenhit működtetésének hiányából eredően. A következőkben egy lehetséges pasztorálpszichológiai megközelítést jelzek, a mentálpedagógiai-addiktológiai-pszichoterápiás praxisba ágyazandó intervenció szándékával – elsősorban a 23. Zsoltár alapján.
Öntanító műveleti lépések
- Az Úr velem van (amíg Őt szolgálom). Vö. „Az Úr az én pásztorom” (Zsoltárok 23, 1.).
- Ekként, az esetenkénti velem szembeni méltánytalanság alkalmával, igazából nem is engem, hanem rajtam keresztül az Örökkévalót támadják.
- Mivel azonban a büntetés mint személyes jog kizárólag az Övé (vö. Példabeszédek 20, 22.), nekem „hosszútűrően” kell ellenállnom a Gonosznak, pontosabban a Gonosz hatása alá éppen került embereknek, vagyis a bosszúálló-büntető (offenzív) harag, indulat, felháborodás a Mindenható dolga (és Ő, előbb vagy utóbb, meg is teszi ezt – uo. 16, 1-5.), az enyém meg (a halandóé) ilyenkor a szívós, az értelmes és lehetőleg csendes (önuralommal szabályozott) ellenszegülés és/vagy példamutatás. Vö. „legyetek azért okosak mint a kígyók, és szelídek mint a galambok” (Máté 10,16.).
- Tudniillik a gyarló embertársaimat visszahódítani próbálhatom a Gonosztól. Ha ez végképp kudarcos, akkor én elkülönülhetek tőlük, ám elkülönítésük, illetve korlátozásuk már a közösség joga, megsemmisítésük pedig az Úr illetékessége.
- Mert az Úr haragudva, pusztítva, rombolva is jó marad, az ember ellenben, amennyiben ilyen tettre merészkedik, eközben óhatatlanul és kikerülhetetlenül gonosszá válik (valamilyen mértékig). Az ember túl esendő lény az „omnipotenciához”!
- A HIT oldhatja a szorongást, ugyanis ha hiszem az Urat, van Őrzőm; ily módon tudok hathatósan cselekedni a számomra váratlan és látszólag esélytelen helyzetekben is; képes vagyok félelem nélkül (vö. Zsoltárok 23, 4.), és ezzel – végső soron – szégyenrögzültség-mentesen létezni, s így szükségtelen a szer-addikció (alkoholizálás stb.) révén kimért önbüntetésem is.
A saját bűnösség érzésének kezelésére (az én-szégyentől szabadulásra) koncentrálva – e (teológiai jellegű) megközelítésben – természetesen megkerülhetetlen az Úrral szembeni bűnbevallás, bűnbánat, kiengesztelés, jóvátétel és a Megváltás (ki)útjára történő rálépés ösztönzése. Megjegyzendő, hogy valamiképpen az összes alkoholista („alcohol-aholic”) egyben dühmániás (rejtett, illetve elfojtott és nyílt formákkal); a sértettség- és szégyenteher, s ezáltal a gyermeki/archaikus hárítások előtörése miatt.
Megjelent: Fekete György: Nőj föl! – egyén és társadalom… Válogatott mentálpedagógiai írások. Havilah Kiadó. Győr, 2009. 121-122. old. Első alkalommal: Fiatal katolikus IGEN. 2003. június. XV. évf. 6. szám. 14. old.
*
Béke és szeretet felajánlása
(X. Y.-tól X. Z.-nek, X. Y.-tól Y. X.-nek stb.)
– egyszerű attitűd-áthangoló mentálpedagógiai
(valencia)gyakorlat –
A háziorvosok gyakran kerülnek szembe pácienseik olyan, viselkedést és cselekvést eltorzító beállítódásával, amelynek testi-lelki (és nemegyszer szociális: családi-munkahelyi) következményeivel utóbb nehezen vagy alig képesek megbirkózni, sőt vonatkozó erőfeszítéseik néha eleve kudarcra ítéltek. A különféle addikciók hátterében is gyakran föllelhetők mélyen rögzült haragvások. A mentálpedagógia bevált gyakorlati módszerei – amelyek közül például a Mentálpedagógiai Öntesztet a Medicus Universalis már 1997. októberi számában (XXX/5. 305-306.) közreadta – jelentős segítséget nyújthatnak az ilyen és hasonló problémák „helyi, családközeli” megoldásához. Így az esetek (és konfliktustünetek) bizonyos részében nem feltétlenül szükséges pszichiáter-szakorvosi közreműködésért folyamodni (ami olykor a stigmatizáció veszélyét magában hordozza). Az alább fölvázolt (s most először publikált), az orvos által oktatható mentálpedagógiai gyakorlat lényege: egyfajta kognitív technika a személyközi irányultság (más szóval: társulási beállítódás) tényleges tartalmának és intenzitásának – érett felnőtthöz illő – megélésére, konkrét célszemélyhez fűződő – aktuálisan konfliktusos, illetve rögzülten-jellemzően konfliktussal teli – viszony vonatkozásában. Utat nyit a páciensnek, hogy rövid önterápiás-mentálhigiénés folyamatban dolgozza fel bajkeverő, önmagának is ártó indulatait, és az azokat kiváltó személyeket is valós – a saját élete felől nézve ténylegesen érvényes – értékükre „degradálja” [lefokozza]. Kedvező funkciója még e feladatnak, hogy a háziorvos lelki egészségét-egyensúlyát szintén jól szolgálja, aminek végső soron, megint csak a rábízott populáció látja hasznát. És különleges előnyével is lehet számolni, tudniillik átvezet a mentálpedagógia speciális gyakorlatsorozatához, az ún. bűnbakkereső cseretechnikához, illetve azt lezárhatja-szintetizálhatja, avagy – szükség esetén (a rendelkezésre álló idő rövidsége, motivációgyengeség stb. miatt) – akár helyettesítheti.
Embertársam, kollégám, beosztottam, barátom, családtagom, szomszédom, kedvesem... (NÉV, ill. megszólítás),
|
bocsásd/bocsássa meg nekem, hogy
|
már megbocsátottam, most megbocsátom, ill. szeretném megbocsátani neked/Önnek, hogy
|
értékesnek találom benned/Önben, illetve részedről/Öntől, hogy
|
értékesnek találom magamban, illetve részemről, hogy
|
|
1)
|
1)
|
1)
|
1)
|
|
2)
|
2)
|
2)
|
2)
|
| |
|
|
|
|
|
... és így tovább (3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10...).
instrukciók
- · Lehetővé kell tenni, hogy a fenti táblázatot a páciens a gyakorlat mentálhigiénés megbeszélését jelentő egyéni ülés előtt önállóan kitölthesse, de legalább átgondolhassa, ezért azt legkésőbb az első alkalmat megelőző napon bocsássuk rendelkezésére. Betegenként 2-3 (1/2-1órás) ülésnél többet semmiképpen ne vállaljunk!
- · Ha indokoltnak érzékeljük, támogassuk a pácienst közlésének megformulázásában (sugalmazás nélkül). Ennek érdekében ne cenzurázzuk érzelem- és gondolatkifejezését - viszont (meta)kommunikációra „taníthatjuk”.
- · Semmiféle módon ne erőszakoljuk a feleletadást! És kötelezően ne szabjuk meg a válaszok számát, illetve sorrendjét. A mechanikus kitöltés, a formális teljesség értelmetlen. Valamint: kezdetben kevés beteget célozzunk meg!
- · Ne akarjunk mindenáron magunk elérni mentális-pszichikai változásokat a páciensben. Leginkább - e téren - elégedjünk meg azzal, hogy - maximum „finoman” (empátiás rávezetéssel, nem konfrontációval), ám ezt sem feltétlenül! - provokáljuk benne a realitással való érzelmi-értelmi találkozást, illetve hogy - a feladatmegoldás folyamán - további információkat kapunk a szakrendelésre történő irányítás tekintetében. Tehát e gyakorlat nem diagnosztikai értékű, hanem „csupán” fejlesztő és kiegészítő eszköz az alapellátási terápiában.
- · Az alkalmazás közben felmerülő szakmai kérdések tárgyában a kollégák igényelhetnek konzultációt a szerzőtől.
Medicus Universalis. XXXIV. évfolyam. 2001. február.
Tulajdonképpen mi a mentálpedagógia?
A mentálpedagógia tömör meghatározása: a felnőtt korú emberek felnőttségét vizsgáló és támogató szubdiszciplína.
(...) a modern életformák magukkal hozták az ún. nukleáris család (szülők plusz gyerekek, illetve egyszülős "modell"!) általánossá terjedését és a nagycsaládi-rokonsági kapcsolatok sorvadását. Márpedig ez a csupán fogyasztásra szerveződő családtípus rosszabb hatékonysággal neveli az utódokat. Kevesebb pozitív mintát ad és kevésbé képes felszívni a feszültségeket, mint a nagycsaládi-rokonsági háló. Az ekként nálunk is felszínre törő, s végül letagadhatatlanná váló devianciák (teljes oki hátterük természetesen sokkal szélesebb a családtípus jelzett változásánál) kikerülhetetlenné tették a tényleges felnőttség meglétének vagy hiányának érzékelését. Különben a folyamat előzőleg végbe ment a nyugati kultúrkörben, a kapitalizmus centrumországaiban ("huliganizmus", a szex forradalma, beatkorszak, általános tekintélyellenesség stb.). Érdekes, hogy e lélektani-pedagógiai fogalom, illetve szempont (felnőttség) jelentőségét, amely a társadalom praxisának fontos elemévé vált, a legutóbbi két évtized (szorítkozzunk most hazánkra) konzervatív-nacionalista eltolódásai egyáltalán nem csökkentették, bár ideológiai tartalmát alaposan módosították - avítt eszmékhez visszatérés: a "jó magyar ember", a "magyar érzésű vásárló", a "magyar termelő" stb. normatív artikulálása.
(...)
Ha jól következtetek, nem tudtad kikerülni, hogy kiásd a saját életvermedet... Te is lélek-, illetve személyiségerősítő segítségre szorultál. Mi volt neked a rettenet?
Honnan és milyen mélyről kapaszkodtam viszsza? Nagyjából tizenöt éves koromtól nem tolerálható deviálásokat produkáltam. Igazságot szomjazó-követelő lázadásaimban kőbe vésett törvényeket sértettem meg, olyan normákra fittyet hányva, amelyeknek látszólag mindenki igyekszik megfelelni. Tettem ezt a kamaszkor kettőségében, hol toporzékoló újra-kisgyerekként, hol fékevesztetten dühöngő fiatalként. E magatartásom évtizedekre "beállt", s ennek következtében pszichiátriai minősítést és kezelést kaptam. Aminek stigmája szakmai teremtésemet máig sújtja, hiszen - eredményessége dacára - a pszichiátria végül elhajította magától (erről éppen e lap idei első számában írtam).
Tehát a mentálpedagógia személyes sorsodból, tapasztalataidból bontakozott ki. Megszenvedtél érte. Kiszenvedted magadból, hogy ne szenvedj annyira tovább?
A mentálpedagógia megteremtése (amit én alkothattam belőle) ebből a sajátos világból és állapotból való kijutásom feltételét és eszközét képezte. Felnőttségem bizonytalan és elégtelen voltát felismerve haladtam egyre tudatosabban, végül már célvezérelten, a mentálpedagógia kezdeményezésének irányába.
De miért a felszólítás? - "nőj föl!" Újra - vagy egyáltalán - fel kell nőnünk? Továbbá: önmagunkhoz képest, vagy a társadalomhoz? Hogyan értelmezzük felnőtt mivoltunkat?
Úgy tudok korrekten válaszolni, hogy egyfelől kihangsúlyozom: ezekre a kérdésekre felelve nem csupán saját tollakkal ékeskedem, másfelől a firtatott mondandót kiszélesítem. Ugyanis azt a balsorsmagyarázatot közvetítem, amelyet néhai mesterem, Avar Pál (1924-1993) "deviáns" pszichiáter, pedagógusi vénával megáldott polihisztor orvos formált összefüggő értelmezéssé. Elsősorban - a klasszikus kultúra mellett - az ún. humanisztikus pszichológiai-pszichoterápiás (cselekvő, beavatkozó, az egyént társadalmi lényként megcélzó lélektani és lélekgyógyító/személyiségkezelő) áramlatból merítve.
Rendben. Minden és mindenki visszacsatolható valamihez, valaki(k)hez. Ennek az életvezetési felszólításnak is vannak előzményei. Ám ha másutt és mások - Avarhoz és hozzád hasonlóan - szintén úgy érzékelték, hogy a felnőtté válás megszokott intézményi módja, kerete erősen bírálandó, és ebbe a folyamatba - igény, illetve szükség esetén - be kell avatkozni, akkor még indokoltabb az eredeti kérdés: miért, mi a gond itt? Mindig felnőttünk valahogy.
Igen - "valahogy". Ugyanis zömünkben - ezt fogalmazta meg a hivatkozott humanisztikus-pszichoterápiás áramlat - nem felnövünk, hanem csak megnövünk. Szükséges tehát a kritikai megközelítés és - ha lehetséges, meg etikus - a noszogatás, a felszólítás. Ugyanakkor ne hallgassuk el, a kívánt váltás (az érett felnőttségbe) nem egyszerűen pedagógiai/andragógiai és pszichológiai intervenciót, hanem az érintett személy részéről rendkívüli tudatosságot, de legalábbis önirányított cselekvésre hajlandóságot feltételez (ráadásul, kezdetben, az számára inkább "nem kívánatos".). Mindazonáltal érdemes fontolóra venni, hogy személyesen belevágjunk (akár egyfajta edzésként, megelőzésként). Tudniillik, amennyiben nem növünk fel, létezésünket egyébként kikerülhető (vagy mérsékelhető) szenvedésekkel pakoljuk tele. Vagyis: ha nagyon nagy baj pofozott meg minket, újra fel kell nőnünk (a nyelv szemléletes: "felnőni a feladathoz", "a baj megedz"), illetve ha érett felnőtté alakulásunk korábban legátolódott, léket kapott, egyszer végre pótolni kell (célszerű). E szempontok miatt a felszólítás. Ami - természetesen - nem erőszakos, nem is kötelező követni, vagy akárcsak fülelni rá.
Konkrétan is meghatározható, miként csinál ez a "csak megnövés" - ezek szerint - egy csomó emberi fájdalmat, nemegyszer tragédiát?
Összegzem hát a mentálpedagógia életbaj-magyarázatát (megjegyzem, s ez nagyon fontos, a klienseknek megtanítjuk, hogy általa lássák saját sorsukat). A "mérgező" pedagógiából indulunk ki (a már utalt nukleáris család miliője, nevelési ideológiája), amely az ún. megkötő szégyennel, illetve a rögzült elhagyásélménnyel az életvezetési bajok kényszerpályájára löki az egyént. Jellegzetes elveiből és szabályaiból (ezek se nem nevelnek, se nem növelnek, valójában idomítanak): "a felnőttek mindig jók és mindenhatóak", "a szülőket minden körülmények között védeni kell", "az erős érzelem és a magas fokú önbecsülés káros", "a hála színlelése helyesebb, mint az őszinte hálátlanság", "amiről nem beszélünk, az nincs", "a gyermek feltétlen engedelmességgel tartozik szüleinek" stb. Az életre szólóan megsebzett "belső gyermekben" (vagy akár "belső kamaszban"!) a "Rossz vagyok!" önminősítés válik alapérzéssé. Ez - minden társas észlelést és kapcsolatot beárnyékolva - ilyeneket mond: "Nem rosszat tettem, hanem én magam vagyok a rossz. Hiba vagyok, selejt. Tévedés a létezésem. A világ szebb lenne nélkülem, mindenkinek jobb volna, ha nem lennék. Egyébként se kérdezett meg senki, akarok-e lenni!" Kialakul a "felnőtt gyermek" ("felnőtt kamasz"), tipikus személyiségjegyeivel: omnipotens és kompetens irányultság (mögötte omnidependencia), bármikor provokálódó védtelenség- és veszélyeztetettségérzés, önbizalom- és bizalomhiány, csőlátás és csőérzékelés, frusztrációtűrés elégtelensége, empátia és szolidaritás szembetűnő gyengesége, projekció túltengése, fokozott késztetés bűnbakolásra és végletesen duális (jó-rossz, fehér-fekete) megélésre, mágikus gondolkodás ("hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én"). Állandósul az űzött-hajszolt közérzet, amelyet valamilyen személyiségműködési diszfunkcionalitás (vö. előbbi felsorolás) akár kóros szintig eljutó "megtanulásával" és/vagy a legkülönbözőbb szintén kóros szenvedélyfüggésekbe (addikciókba) sodródással próbálnak az érintettek újra meg újra megcsapolni. Így előáll a kompulzív-addiktív személyiség, amelynek működését ragadja meg Avarnál a montázsszemélyiség szakmai metaforája. Az addikcióknak meg, és így zárul-nyit újra és újra a generációkat "hetedíziglen" mérgező kör, kiváló táptalaja a nukleáris család ún. kontrollőrület-légköre. Ezért rendkívül fontos a kliensekben egyfelől azt tudatosítani, hogy az ő felelősségük (és lehetőségük; szabadságukban áll!) a toxikus staféta beszüntetése, vagyis nem adják tovább utódaiknak, másfelől beláttatni velük, hogy akik őket sebezték meg a "mérgező pedagógiával", azok nem dönthettek szabadon, mert szintén ugyanezen nevelési hagyomány áldozatai voltak.
Ezen a ponton meg kell ismételnem eredeti kérdésem egyik felét: mihez képest, hová nőjünk fel?
Ezek szintén nagyon kemény és indokolt kérdések. Mert ugyan az ízig-vérig pedagógusnak magától értetődő "az önmagunkhoz képest" mércéjének kötelező volta, azonban nem könnyű kivédeni a köztudottan teljesítményelvű világunk ezzel ellentétes elvárásait, hatását. Különösen fontos ez a pszichiátria fekvőbeteg-ellátásában, még inkább az ún krónikus, illetve geriátriai osztályokon, ahol a pedagógiai/andragógiai személyiségkezelést önállóan végző személy (lehet erre kiképzett orvos, pszichológus, mentálhigiénikus, szociális munkás, diplomás ápoló, nem csak tanár) fokozottan legyen képes tűrni kliensei kudarcait (sőt, esetleg agresszióban, különböző lázadozásokban megnyilvánuló emancipációs-önsegítő megmozdulásaikat tudja fogadni viszont-indulatáttétel nélkül), újra és újra esélyt adva nekik. Itt tényleg jelezni szükséges, hogy a teljesítmény már önmagában pozitívum, hiszen e kliensek nemegyszer súlyosan személyiségsérült, vagy akár pszichotikus páciensek, akiknek nem jelentéktelen hányada - ráadásul - visszafordíthatatlanul romló, legfeljebb tünetenyhítő (palliatív) gondozást igénylő fizikális-pszichikai-szociális állapottal kínlódik.
További dilemma, hogy miféle társadalomhoz nőjünk fel. Mit válasszunk, autentikus vagy konform létezést? Avagy: lehetünk beilleszkedve is öntörvényűek és önbeteljesítők? Tehát, valószínűleg érzékelhető, többféle felnőttség ítélhető "érettnek". Ez egy, el kell ismernünk, kimondottan értékfüggő fogalom, s egyáltalán nem biztos, hogy a társadalom reprezentatív hatalmi intézményei ugyanazt a felnőttképet vallják érettnek, mint mi magunk. Komplexebben is fogalmazhatunk: milyen emberkép része a mentálpedagógia felnőttségmodellje? Amióta emberiség létezik, olyan önreflexiót, amit emberképként lehet meghatározni, mindig is birtokolt. Végigtekintése hallatlanul izgalmas antropológiai, kultúrtörténeti feladat, amelynek elvégzéséből azt vállalhatom, hogy jellemzem a mentálpedagógia választását.
Milyen tehát a mentálpedagógia által szorgalmazott felnőtt mivoltunk?
Most alkalom kínálkozik, hogy behozzak egy további, sokaknak ismeretlen fogalmat. Andreutika. Avar Pál szócsinálmánya, annyit tesz: "embervezetés" (andreuta = embervezető). Mesterem így keresztelte el terápiás-mentálhigiénés szemléletének és módszereinek összességét (amelyre építkezve én meg a mentálpedagógia kifejezéssel rukkoltam elő). Avar, mint jeleztem, a humanisztikus pszichológiai-pszichoterápiás irányzathoz kapcsolódott, annak emberképét vallotta. Az andreutika elnevezés ezt a kötődést szimbolizálja. Természetes hát, hogy én szintén ide sorakozom. A magam döntésének - a tudománykezdeményezés menetében - ugyanakkor mélyebb, a téma belső dinamikájában rejlő okai is megragadhatók. Tudniillik, ha egyszer a mentálpedagógia alapkoncepciója a magunk sérült-elvadult gyermeki énjét gyógyítóan-szelídítően, és labilis felnőtt énjét emancipálóan megközelítő tudatos önvezérlés, vagyis ha ars poeticája növelés és növekedés, felemelés és felemelkedés, kompetenciatágítás és felszabadulás, feladatadás és felelősségvállalás, akkor lélektani-neveléstudományi értéktételezései nem férhetnek össze semmiféle alattvalói igazodással. A nagyvilágban bármennyire tapasztalható a nacionalizmus felizzása, bármennyire jelenik meg ismét valamiféle természet- és/vagy isten adta közösségben feloldódás tömegigénye, bármennyire torzul gyakorta konzumidióta figurává az individuum, a mentálpedagógia kikerülhetetlenül e trendekkel szemben működik. Különben hitelét veszti. Hát, kérdezem, miként biztathatom a klienst, hogy életét merje újraperelni, miképpen taníthatom neki, hogy az érzés szabad, a gondolat terelendő, a tett késztetése pedig felelősséggel rostálandó, ha ugyanakkor "birkaságba" szeretném szocializálni?
Beavatnád az olvasót a mentálpedagógiai módszer részleteibe is? Mi ezekben az eredeti? Mire és miért jók? Hiszen manapság temérdek életvezetési képzés kínálja magát.
A módszerek konkrét (e helyütt persze vázlatos) ismertetéséből - pontosabban, jellemzésükből - hasznosságuk is előtűnik. Avar Pál munkásságából - a mentálpedagógia metodikai előzményeiként - a perújító dialógust, az önsegítő mikrocsoportot és a hősterápiát emelem ki.
Avar zseniális bátorsággal és leleményességgel szakított azzal a nevelési és pszichiátriai-pszichológiai betegkezelő hagyománnyal (gyökerei fölfedezhetők az egész zsidó-keresztény kultúrában - a porosz stílustól egészen az Újvilág önszerveződő-demokratikus vallási bázisközösségeiig), miszerint: "Söpörj csak a saját portádon!", "Ne ítélkezz!" stb. Ahelyett, hogy első körben rákoppintott volna betege orrára (metaforikusan értem), odaállt elesett embertársa mérge mellé, együtt dühöngött vele, támogatta, hogy - a "delikvens" - fantáziájában újraperelhesse életét. Természetesen ez messze nem azonos azzal, mint amikor az amerikai filmekben a terapeuta párnatombolásra biztatja kliensét. Avar pedagógusi ügyességgel a valóság tényleges észlelése, az igaz önismeret elsajátítása felé terelte vezetettjeit. Megjegyzem, beszélgetésünkre készülve döbbentem rá, az én eredetinek számítható találmányom - a bűnbakkereső cseretechnika, illetve a mentálpedagógiai kiscsoport - egyik leglényegesebb eleme, a vádlásra ösztönzés innen csírázott ki. Mesterem azonban - bár kizártnak tartom, hogy ne vette volna észre - erre soha nem emlékeztetett.
Az önsegítő mikrocsoport pici állandó létszámú (max. 5, egy-egy alkalommal általában 3-4 fős) művi, családpótló gyógyító-gondozó közösséget jelent, hetente egy-két üléssel (meg időnként szabadabb strukturálású összejövetellel: kirándulásokkal stb.). Színpadán körbeszeretik egymás gyerekénjét és ki-ki újra vagy végre bimbódzó-teremtő felnőtténje elemző-visszaigazoló közönségtámogatásban lubickol. A hősterápia abszolút eredeti Avar-alkotás. Hívhatjuk legendaterápiának is. Ötletét Avar Pál - szerényen - az egyszerű nép(ek) önsegítő-öngyógyító kultúrájából származtatta. Amiképpen a nagy mesemondók, legendatódítók arca áttüzesedik történeteik közreadásakor, és ahogy velük együtt hallgatóságuk is újult erőre kap, s ha öregek, visszafiatalodnak, úgy alakulnák át a kliensek azzá, amivé legbelül szeretnének válni, eljutnak oda, ahová addig csak titokban sóvárogtak. A tanítványkliensek felidézik, megosztják életükből mindazt, amire büszkék, ami nem szégyenük, s ennek során egymástól-egymásnak dicséretet-elismerést kapnak és adnak. Először pillanatokra, aztán percekre-órákra, majd végleg - reálisan észlelve adottságaikat és képességeiket - kiformálják új, állandó, a köznek hasznos, nekik meg sikert biztosító szerepeiket. Ismét hősök, mert átérzik, döntően és a maguk akaratából (és gyakran kedvüket lelve!) hatnak önnön életükre, de immár anélkül, hogy valami kálvária, valami bélyeges út kényszerhőseinek, űzött-hajszolt nagyjainak kellene könyvelniük magukat. A hősterápia összegzése nem véletlenül mottója a "Nőj föl!..." kötetnek.
Ezek után következett Fekete György.
Igen. Számomra csoda, hogy ennyi avari találékonysághoz még új minőséget produkálhattam. Két dologban volt - e tekintetben - óriási szerencsém (pontosabban a témának). Egyfelől kiderült, hogy rendelkezem valamiféle nem elhanyagolható minőségű elemző-rendszerező tudással (megmutatkozott fogalmak, standardizált műveletek, programok, tematikák kidolgozásában - a mentálpedagógiai kezelés és a kapcsolódó, szintén magam teremtette képzés változataiban egyaránt). Másfelől, kitalálódott bennem az empátia (beleélés) tanításának, szerintem addigra már szakmák szerte nagyon hiányzó módszere. Korábban ugyanis mást, mint empátiában részesítést (azért, hogy valaki empatikussá váljon), nemigen ismertek. Mindez együtt eredményezte a mentálpedagógia kezdeményezését. Ami valóban csoda, ha számításba veszem azt a rengeteg belém pakolt pirulát, belém döfött injekciót, no meg a sorozat elektrosokkolást, amelyek "áldásaiban" részesített a megelőző negyedszázadban a magyar pszichiátria...
Az ún. mentálpedagógiai kiscsoport már a te leleményed.
A mentálpedagógiai kiscsoport kerete és programja a felnőttség személyiségfejlesztő tanításának, hol gyógyító-rehabilitáló, hol "karbantartó"-megelőző jelleggel. Gerincét Avar Pál hősterápiáját és perújító dialógusát magába foglaló - az imént jelzett - bűnbakkereső cseretechnika képezi. Meghatározott tematikus szakaszokra tagolódik, ezeket a megadott irodalomban részletesen tárgyalom. A lényeg azt hiszem az, hogy - ha fogalmazhatok így - szinte mérnöki pontossággal igyekeztem felépíteni egy olyan lélektani-neveléstudományi jellegű oktató-képző-gyakoroltató tematikát, amely mentén haladva szembesülünk az érett felnőttség útját álló érzelmekkel, indulatokkal, beállítódásokkal és képességhiányokkal, majd új szempontokat, új látószögeket veszünk fel, új motivációkra teszünk szert, és tréningeztetjük a megcélzott - elsorvadt vagy rendre megbicsakló vagy korábban ki se kialakult - kívánatos személyiségműködéseket. Mind a felnőtt én (önszeretet, önelfogadás, önismeret, valóságbelátás, hitelesség, önfegyelem, viselkedésegyensúly, késleltetés, kompromisszumhajlandóság, dönteni tudás, konfliktusbírás, frusztrációtűrés, közlésképesség, együttérzés, empátia), mind a gyermeki én (kíváncsiság, jóhiszeműség, nyíltság, játékosság, képzeletirányultság, alkotásigény) vonatkozásában. Utánamegyünk akár a legrejtettebb érzéseknek, leleplezünk minden sorsnehezítő bújócskát, tagadást, manővert, hárítást, szóval a tranzakcióanalízis értelmében vett játszmákat.
Nagy hangsúlyt helyezel a bánásmódra, amelyben azok részesülnek, akik igénybe veszik a mentálpedagógia segítségét.
A mentálpedagógiai kliensvezetés messze más, mint a napjainkban divatos, főleg a szenvedélybetegek pszichoterápiájában alkalmazott brutális kivitelezésű direktivitás. Ahol a szorgalmazott változás előfeltételeként összemorzsolják az egyént, ráolvassák nyomorultságát. Ezzel szemben az andreuta (Avar embervezetője) a sorsrontásban is rámutat a sorsjavítás soha meg nem tagadott vágyára, s a még kritikátlan, labilis, destrukcióra hajló embertársának visszatükrözi (beletükrözi!) a benne legfeljebb csíraként érzékelhető (vagy csak odaképzelhető!) felelős, érett, kreatív, szeretni tudó, vagyis ténylegesen felnőtt állapotát. Félreértés ne essék, az andreuta szintén direktív, azonban nála bárki résztvevő (kiképzendő személy, kliens, páciens) úgy állhat le bármelyik programszakasznál, úgy szállhat ki bármikor, hogy tudni fogja, hol és miért szakította meg ezt az önfejlesztő-önkarbantartó-öngyógyító-önsegítő folyamatot (képzést, prevenciót, terápiát), nem tagadva azt se, hogy ő döntött ekként. Igen, ez kemény és intenzív munkát jelent. Mindazonáltal "művisége" nem okoz mesterkéltséget. A szigorúan betartott, előre megtervezett tematikára, érzésműveletekre, élménymegjelenítő gyakorlatokra és személyiségműködési képességeket megdolgoztató feladatokra (amelyeket én már közreadtam leírt, standardizált mentálpedagógiai "pszichotechnológiákban" - lásd vonatkozó irodalom) ráépül, ráfonódik ki-ki személyessége, spontenaitása, múltak elevenednek meg, előlépnek, megformálódnak élő és már nem élő, szeretett és gyűlölt sorsfigurák, az egész hullámzik-lüktet, felpiszkál-meglódít és megsimogat-szelídít, sírásra fakaszt és örömöt varázsol. Akár hetente egy-két összejövetellel (páciensekkel/kliensekkel), akár 7-8 napon át (napi 8-10 órában, kiképzésben) zajlik. Ez így, persze, csoportkeretben. Az individuális (egyszemélyi) kezelés-fejlesztés is megoldható, ám nyilvánvalóan más hatásfokot, más miliőt nyújt (terápiában ellenben kötelező előkészítője a csoportba kerülésnek).
Nem kívánsz túl sokat?
Nem titkolom, a mentálpedagógiai módszerek, magas fokú tudatosságot követelnek professzionális alkalmazóiktól. Amelynek három elemét külön megnevezem. Kíméletlenül őszinte önismeret, szinte kimeríthetetlen szolidaritás az elesettekkel, valamint az egyenrangú és egyben nem-egyenjogú viszonyulás dialektikájának birtoklása. Az első kettő összetevő nem szorul magyarázatra, a harmadikhoz talán némi kiegészítés szükséges. Annak idején páciensként, aztán később számos munkatársamnál érzékeltem egy hallatlanul káros hatású fogalomzavart, illetve praxisbizonytalanságot. Összekeveredett bennük-számukra a direkt-indirekt és a direktív-nondirektív stílpáros. Nem kevés pszichiáter és pszichológus a helytelenül értelmezett-tanult nondirektivitás örvén az ülés érdemi vezetéséből is kivonja magát (persze csak látszólag, így viszont - az ilyen szakember - hiteltelenné válik a páciensek szemében, akiknek azt füllenti, hogy ők irányítják a foglalkozást.). Nos, a mentálpedagógus (vagy módszerét - "andreutaként" - alkalmazó más szakember) mind a négy vezetési stílussal él (a közvetlen és a közvetett, illetve a nyílt és a rejtett), azonban mindig tisztában van azzal, hogy munkájából egy pillanatra se dobhatja ki dominanciájának felelősségét. Igenis elszámoltatható a tekintetben, hogy kliense jutott-e előbbre felnőttsége fejlesztésében, hogy csoportos ülésein működött-e az ún. kollektív-korrektív emocionális-kognitív élmény.
Meddig mehet el a mentálpedagógia, amikor nem megfigyel, nem kutat, hanem beavatkozik? Hiszen akár lelket gyógyít, akár személyiséget fejleszt vagy erősít, mindenképpen személyes változásra ösztökél, ráadásul igencsak nagyot szóló eszményeket képviselve.
Mentálpedagógiai fogalmakkal mindenki "működése" értelmezhető. Közös élményünk a felnőttség és a megnőttség paradoxona. Kivétel nélkül. Azonban mentálpedagógiai személyiségmunkával azokat célozzuk meg, akik kérik, avagy valamilyen közvetett módon kijelzik rászorultságukat. Itt igen fontos etikai kérdésről van szó. Tudniillik szinte mindenki túlél valahogyan szinte mindent. Holott ilyen vagy olyan szinten, életünk ezen vagy azon szakaszában (vagy akár mindvégig) mindannyian "működünk" montázsszemélyiségként. Többségünk azonban a pszichikus megterhelődésektől nem roppan össze, viselkedésünk megtartott marad. Konvencionális. Aki viszont összeomlik, az lebukik. Kiemelten foglalkozni fognak vele, pszichiátriai osztályra is kerülhet. Ám mindkét alapsorsú (vizsgálódásunk metszetében értendő) embertársunk szenvedhet, sérül. És bizony előfordul, nem is ritkán, hogy azok, akik látszólag kiváló lelki egészségnek örvendenek, belső egyensúlyúkat olyan ún. énvédő, hárító mechanizmusokkal tartják fönn, amelyek bajtagadás, hamis önfelmentés, a másik bűnbakolása, a valóság szelektív érzékelése árán biztosítják számukra a túléléshez szükséges biztonság- és boldogságélményt. Ezeket az embereket pedig bármiféle megváltással "piszkálni" (akár pedagógiaival, akár lélektanival, akár vallásossal) - szerintem etikátlan. Vegyünk gyakorlati példát, s ezzel érintünk egy köztünk még nem tárgyalt, rendkívül fontos, témánkhoz tartozó jelenséget is, a kodependenciát, illetve a családpatológiát. Az adott családban - a legkülönbözőbb tényezők eredőjeként - az egyik utód évekre pszichiátriai beteg lesz. A család viszont minden belső baja, feszültsége dacára (amelyek súlya alatt egyikük megtört) - együtt marad. Valójában semmi nem oldódik meg, a szenvedések, a kínok változatlanok. A család egésze "beteg", viszont tovább működik. Ugyanattól a bajtól függenek (kodependensek), de azt egyikőjükbe, a "lebukottba" sűrítik (ő pedig ezt "vállalja", ő a család betegségének tünethordozója). No most tételezzük fel, hogy a "beteg" egyik tünete a kompromisszumnélküliségre törekvő szüntelen igazságvágy (pszichiáterei szerint kóros igazságszomj, van ilyen is.). Ebből aztán számtalan kellemetlenséget idéz elő saját magának és környezetének. Nagyon valószínű, hogy a többi családtag, tőle eltérően és mintegy "tanulva" sorsából, efféle életvezetési elvek jegyében szilárdul meg létezni: 1. amiről nem beszélünk, az nincs, s ami nincs, az nem lehet probléma; 2. a jó énképet megbolygató önkritika veszélyes; 3. a túlerő megtámadása mindig kerülendő; 4. a saját viselkedés feletti uralom (önkontroll) szituatív elvesztése is kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan negatív következményekkel járhat az egyénre nézve; 5. a segítségkérés kiszolgáltatottságba torkollhat; 6. a nyílt állásfoglalás, a kezdeményezés vállalása, az ítélkezés bátorsága bármikor visszafelé sülhet el, és így tovább. A "beteg" ellenben családtagjait (meg munkatársait, szűkebb-tágabb környezete nem "beteg" személyeit) éppen ezen életvezetésük alapján őszintétlennek, gyáván rejtőzködőnek értékeli, akik így takargatják tehetségtelenségüket vagy azt, hogy feladták önmegvalósításukat. A "beteg" nem veszi észre, hogy az általa - esetenként okkal - elítélt emberekben ugyanakkor működnek belőle hiányzó, vagy benne leblokkolódott érett-felnőtt személyiségképességek: kooperativitás, szociabilitás. Azonban a "beteg" rendezi sorait, "meggyógyul" (ura lesz érzelmeinek, megbékél a felnőttség kikerülhetetlen magányával, ha szenvedélybeteg volt, nem iszik, nem szerencsejátékozik stb. többet), s dolgozni, teremteni, alkotni kezd. Előáll, jelentkezik, "ímhol, én már ez vagyok!" Mi szokott történni ekkor? A család - a többi "ugyancsak montázsszemélyiség" - megriad (mint a megzavart hangyaboly), az ismerősök, rokonok tanácstalanok. Felborul az egyensúly. Ugyanis ők továbbra is függenének attól a bajtól (a "beteg" családtag "betegségétől"), amelynek árnyékában, akár Jónás a töklevél alatt, magukat erősítő biztonságban voltak. Megszűnt a mérce, a pont, amihez képest jobbnak, szerencsésebbnek vélhették sorsukat, aminek bekövetkeztétől való félelmük fegyelmezte őket. És megszűnt a lehetőség, hogy - amennyiben néha lehajolnak segíteni "betegüknek" - eleve nemesnek, jólelkűnek érezhessék magukat. Tehát így vagy úgy, többnyire nem tudatosan, igyekeznek visszarántani a volt beteget feketebárány szerepébe. Mit tesz ebben a helyzetben a mentálpedagógia? Hiszen már úgy tűnt, hogy a konkrét esetben betöltötte feladatát. Egyet nem tehet és egyet megtehet. Nem bombázhatók az addig "le nem bukott" családtagok, illetve reprezentatív személyek azzal, hogy szembesítjük őket valóságtorzító énvédő mechanizmusaikkal, mondjuk valamiféle tanácsadó interveniálás keretében (kivéve, ha ezt maguk szorgalmazzák maguk számára, ami ritka). Hiszen ez utóbbi kimenetele: még szorosabb kapaszkodás az önvédelmi mankókba, vagy akár újabb "beteg" produkálódása (aki éppen a leleplezéstől csuklik össze). Ehelyett reménykedünk a környezeti személyek spontán belső lelki változásaiban. Korábbi kliensünknek meg azt tanácsoljuk, hogy direkt módon ne akarjon bizonyítani környezetének, ne vegye föl a kesztyűt. Megtetézve bűnbakkereső cseretechnikás tudását (amelyre - közreműködésünkkel - korábban már szert tett), mutassa azt, mintha tudna tűrni (ezt kivitelezve meg is tanulja.), s ezáltal valóban szabad lesz - eloldja magát addigi sorsérzelmei kötéséből. Kiszabadul sorsfogságából.
Mindezzel együtt fontos lenne tisztázni, hogy a mentálpedagógia, avagy mentálandragógia, része-e a pszichiátriának?
Egyáltalán nem. Azzal együtt, hogy intézményeiben keletkezett, s "ősatyja" Avar Pál pszichiáter. Szemléletében és eszközeiben azonban annyira meghatározó a pedagógiai-andragógiai és önsegítő (self-help) irányultság, hogy nem. Hát még alapfogalmának, a montázsszemélyiségnek, illetve a felnőtt gyermeknek konkrét, "hús-vér" (saját és társaik személyiségére szabott) alkalmazására, önmagukon való beazonosítására is megtanítja klienseit a mentálpedagógia. (...)
Megjelent:
Nőj föl! Beszélgetés Fekete György mentálpedagógussal (Csoma Gyula andragógus). KRITIKA - 2010. március [Részletek.]
